kit évről-évre csalogatnak a fényesnél fényesebb egyházak, de a ki, –
egy tekintettel tanácsot kérve attól a kis karcsú toronytól, melyet ő
ültetett a szent hegyre; azoktól az árnyékozott serpentinektől,
melyeknek útját ő egyengette ki; azoktól a bokroktól és lugasoktól, a
melyeknek minden ágacskája az ő szemei előtt és az ő kezeinek melege
alatt fejlődött ki, – minden csalogatásra nem-et mond; de a ki nem
utasíthatja el magától azt a megtiszteltetést, melyben az egyházmegye
részesíti az által, hogy mindjárt előljáróban második aljegyzővé
választja: nemde, nem ugyanazon Dombay Máté-e, a ki évekkel ezelőtt azt
a kétségbeesett naplót megkezdette?
És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú, kökényszemű
asszonykát, a ki ime kegyetlen fenyegetődzéseket intéz egy fiatal
ákáczfa ellen, melynek ágai között valami gézengúz foglalt
megközelíthetetlen állást? A ki ime évről-évre pörbe száll Ámbár Lőrincz
úrral, hogy a konvencziószéna szűken van mérve és fekete is, azonkívül
sásas is, tehát erre ráadás jár, másik húsz petrencze és egy fias tehén,
meg három bárány. A szegény ember egész koldussá lesz, míg ki birja
fizetni a papját! A ki ime cseresnyeéréskor felkél a nappal és átmegy az
Ámbárék kertjébe, feláll egy gyalogszékre és megrabolja a cseresnyefát,
míg a fa alatt egy busa kis leányka, a kinek a füle tele van már aggatva
cseresnyefüggőkkel, türelmetlenül követeli a maga részét? Nem Dínának
neveztük ezt?
És nemde nem Csont Ábel, Mecseki Tamás, Ihárosi Dávid, Ámbár Lőrincz,
becsületes Dávid zsidó, Dámán atyafi, Talpárdi nagysága, éltes Mineka
stb. stb. uraknak neveztük-e mi azokat az urakat, a kik vasárnap
délutánonként az Ábel úr ákáczosát tisztelik meg látogatásukkal? Nem
ez-e az ő kaszinójuk? Nem itt pipázgatnak, nem itt beszélgetnek, nem itt
vitatkoznak, sőt oh botrány! nem itt savanyúvizezgetnek-é ők, a nélkül,
hogy a papnak terhére volnának vagy a papnénak, a ki maga is közéjük
telepszik néha a busájával? Nem itt ugratják-e Dávid urat az erkölcsi
támogatásért?
A mire Dávid úr azt mondja, nem kell őtet félteni, ott lesz ő, a hol
kell. Csak néha, midőn elborozgatnak, kivakkant annyit, hogy ő tőle
egyéb nem telik erkölcsi támogatásnál, mert neki két leánya van;
egyiknek Ámbár Dína a neve, a másikat úgy hívják, hogy kondori szent
ekklézsia. Bizonyság erre az a bizonyos végrendelet.
PATAK BANYA
(Szegény emberek tragédiája)
I.
Mikor az asszony túlhaladta már a hatvanat, kezd a korábbi neve kiveszni
a forgalomból és elkezdik egyszerűen csak _szülé_nek nevezni, vagy pedig
_banyá_nak. E két czím közűl a melyiket ráruházza a közvélemény, azt
viselnie, illetőleg tűrnie kell, mert ezt senki le nem veszi róla. És e
czímosztásban annyira választékos a közszokás, hogy a ki egyszer
_szülé_-vé lett, azt sohasem említi _banyá_nak, s viszont a _banyát_
sohasem mondja _szülé_nek, ha csak otromba hízelkedésből nem. Így Bárdos
István szomszédom éltes feleségét senki sem nevezi Bárdos Istvánné
asszonynak (az emberségtudó mesteren kívül, a ki ilyen tyúkászás által
akarja magát a predikátor rovására megkedveltetni) hanem egyszerűen
Bárdos szülének; viszont Csebres Mihály komám élemedett napaasszonyát
senki sem mondja néhai férje nevéről Mózsi Andrásnénak (még a mester
sem), hanem rövid úton a gazda nevéről Csebres _banyá_-nak.
Egészen különböző két lény: _szüle_ meg _banya_. Nincs a két név
viselőiben semmi közös erkölcs, mint magában a két névben nincs egy
közös betű.
A «_szüle_». Ez korábban kél a tehéncsordásnál, úgy hogy mire a
tehéncsordás tülkölni kezd, ő már akkorra nemcsak a teheneket megfejte,
hanem az udvart is kisöprögette. (A ház elejét az utczafelől nem, mivel
az a leány dolga; micsoda ház volna az, a hol leány nincs?) Egymásután
adja számon a pásztoroknak a jószágot, a tehenet, a borjúfélét; de az
utczaajtóban meg nem állapodik, csak mikor a kanász kezd hajtani. Mikor
ez már a harmadik szomszéd előtt jár, akkor a _szülé_nek is ki kell
lépnie az utczára, nehogy Miska kanász ellenőrzetlensége érzetében,
megint elkezdje azt az éktelen káromkodást, melynek tudományát Zsitváról
hozta magával. Miska kanásznak ez a lakat egész napra elveszi a kedvét;
meg sem mer mukkanni, de nem is köszön ám a _szülé_nek, hanem csak
magában szidja a vén tüskére valót (azért mégsem «banya»), a ki miatt az
ember ki sem káromkodhatja magát éhomra igaz szíve szerint. Az öregapám
látta, hogy a csürhét énekszóval hajtsák ki!
Mikor Miska káromlástalanul elhajt a harmadik szomszédig, onnan
visszatekint s látja, hogy a _szüle_ nincs már a kis ajtóban, akkor egy
lélekzettel kiadja mindazt, a mi a hosszú tűrtetés alatt felgyűlt benne,
de azt már a _szüle_ nem hallja; ő már a konyhában rakja a tüzet,
forralni a hízók ételét. Ez alatt a szobában csendes zsongás keletkezik;
a gyerekek felébredtek, a férfiak járnak ki és be, végre távoznak
munkára. A menyecske megmosdatja, megfésüli, felöltözteti gyermekeit: ez
az ő dolga. – Távol legyen azonban, hogy most már szabad volna a világ
Sárikának és Jánoskának, míg a _szüle_ kezein keresztül nem mennek. A
szüle egymás mellé állítja mindkettőt, elmondja velök a reggeli
imádságot «_Úr Isten én mennyei szent atyám!_», azután a szüleinkért és
tanítónkért való könyörgést «_Mennyei atyám az Úr Jézus Krisztusban!_»
Azt bizony; nem is ám holmi versbe szedett sületlen rigmust, kiről azt
sem tudja az ember, miféle emberi találmány: búcsúsok hozták-e Gyűdről,
vagy a vaiszlói poéta eszkábálta. Mikor az imádságnak vége van, akkor a
két gyerek megint visszakerül az anyai hatóság alá, mely egy-egy karéj
kenyérben nyilatkozik; ezt az anya sajátkezűleg helyezi el Sárika
kosarába és Jánoska czifra vászon szeredásába, mely nem madzagra van
fűzve, mint a zsellérgyerekeké, hanem kétujjnyi széles fekete szíjjra; a
szíjjnak egyik vége keskeny szálakra aprózva fityeg le két arasznyi
hosszaságban, – mérve Jánoska arasztjával. A «csak kenyér» egyáltalában
nem lázítja fel a két gyereket. Oh ők tudják jól, hogy még egyszer a
«_szülike_» kezein mennek keresztül, és úgy is van. A _szüle_ rájok
támad. Hát ti nagy behemótok! kenyérből akartok tanulni az iskolában?
Hát a könyv hol van? Nézze meg az ember! Hoczczi! Már ekkorra a
tarisznya ki van akasztva a Jánoska nyakából, és a Sárika kosarával
együtt az ablakhoz vitetik. Ott a szüle elhelyezi bennök a zsoltárt és a
Hübnert legeslegalól, hogy ki ne essék, mert ebben a két könyvben van a
szegény ember gyerekének egész útravalója a földi életen át a mennyeire;
az öreg kátét csak úgy fogják tanulni, ha jó fejök lesz. A Hübnerre jön
a kenyér, a kenyérre egy takaró ruhácska és úgy aztán tarisznya és
kosárka visszaakasztatnak illetőségi helyükre. A két gyerek szaladna
most már ész nélkül, de a _szüle_ szava még egyszer útjokat állja. «Ökör
ment el keetektűl?» még egyszer vissza kell sompolyogni kézcsókolás
végett. Már most szabad a világ egész az iskoláig. A _szüle_ titkon
utánok lopózkodik s nagy megelégedéssel szemléli a kerítés nyílásán
keresztül, a mint a két gyerek leül az ablak alatt, megnézni mi van a
Hübner alatt, mert hogy a szülike puszta kenyérrel nem ereszti őket
útnak, az a napnál világosabb. Mi van! De ki tudná azt kitalálni, bírjon
bár sokkal több tapasztalással mint Jánoska, vagy élesebb szemekkel mint
Sárika. Oh az a csontos kéz, – mely olyan erősen meg tudja húzogatni az
ember torkát, mikor fáj, – a _szülike_ keze kifogyhatatlan. Nyáron
cseresznye, szilva, körte; őszszel szőlő, berkenye, lasponya, a mit
somogyi asszonyoktól kenderért cserélnek; dió, mogyoró, tepertő, sült
tök, meg az a drága édes körte télen; egy-egy főtt tojás tavaszszal,
vagy pattogatott kukoricza, fehér mint a gyolcs; sőt hihetetlennek
látszik, de való igaz, hogy néha még szentjánoskenyér, sőt egy pár kerek
füge is lapul a Hübner alatt; mivel van egy kránicz ismerősük, a ki
nálok szokott szállásolni, s ha meggyűlik a pénze, azt is ott hagyja
letétben tavaszig. Aztán a _szülike_ olyan leleményes, hogy két nap
egymásután soha sem ád egyfélét, hanem mindig váltogatja. Néha, mikor
már semmi sem mutatkozik és Jánoska türelmetlenkedik: hát ímé jön ám be
ajtón a két nagy ordas macska, mind a kettőnek egy-egy piros alma a
nyakába czérnaszálon. Egyik a Jánoskáé, másik a Sárikáé. Hisz’ az látni
való, hogy az almát a macskák hozták s bizonyosan a padlásról, mivel
sokat járnak oda; ezen körülményből azt következteti Jánoska, hogy a
többi jó is onnét kerül mind. Csak ő tudná, hol áll! Egyszer fel is
merészelt vetemedni, összekeresett kasokat, ereszaljakat, de a kémény
mellé a csepűs szekrénybe nem mert nyúlni, mivel ott bőregér van s
megcsípi az ember ujját.
Mikor megszámlálják a kapott mogyorót s az osztály ellen semmi egyéb
kifogás nem támad annál az egy lyukas mogyorónál, mely a Jánoska
birtokában találtatik, de a melyet Sárika azzal egyenlít ki, hogy a
magáéból egyet, mely nem lyukas, csak egy kicsit töpörödött, odaad
Jánoskának s még rá a lyukast is nála hagyja, megköttetik a béke. Nem
úgy ugyan, mintha Jánoska nem tudná, mi lakik a töpörödött mogyoróban,
világért sem! Jánoska sokkal élelmesebb; hanem reméli, hogy a két rossz
mogyorón egy szem jó aszalt szilvát cserélhet s így még nyer rajta.
Azzal a két gyermek megindul az iskola felé kézenfogva, mint jó
testvérekhez illik, és egyszerre köszönve nagyot (nem úgy, mint azok a
butú városi gyerekek) minden embernek, mint jó iskolásokhoz illik és a
mint ezt az azon időbeli népiskolai törvény első és utolsó §-a rendeli.
De én nem Jánoska és Sárika mivoltát, hanem a _szülé_-ét akarom
ismertetni. Tehát a _szüle_ mikor a két gyermeket szemeivel elkísérte
egész az iskola korhadt deszkákból tákolt (micsoda iskola volna az, a
melynek jó kerítése van és hogy lehetne akkor a mester udvarát
megkülönböztetni a tiszteletesétől) – tehát az iskola – ismétlem –
korhadt deszkákból tákolt kerítéséig; maga is befordúl a nagyházba, ott
rendbehozza kissé haját, mely szabályszerűen fehér; öltözetét, mely
szabályszerűen fehér; fejét beköti kendővel, mely szinte fehér; karját
is, – hiszen mezítelen karral csak nem mehet az Isten házába – letakarja
egy nagy fehér kendővel; így az egész _szüle_ fehér mint a hó; az
ifjabbak is fehérben járnak, legfeljebb kötényük színes; de a tisztesség
színe és a gyászé minálunk az egész fehér. Mikor haza jön az
isten-házából, lát dolga után és többé nem megy ki az utczára, hanem ha
éneklő koldús áll meg az utczán, a ki helyébe várja az alamizsnát, ahhoz
még kiszalad egy tányér liszttel; sőt ha a kémesi koldus jön, az még
zsiradékot is kap, mivel olyan szépen tudja énekelni:
«Azért hozzád szívemet emelem,
Cselekedjél irgalmasan velem.»
Az ének aztán nem megy ki a _szüle_ fejéből, egész nap énekelgeti:
«Azért hozzád szívemet emelem,
Cselekedjél irgalmasan velem.»
Néha megesik, hogy megint látják déltájon, a mint megy az utczán
valahová, egy szakajtó ruhában valamit rejtegetve. Akkor mindenki azt
kérdi: vajjon ki a beteg? A Bárdos szüle ebédet vitt valakinek. A merre
jár, a gyerekek rákiáltoznak: «Szülikém, hová megy keed?» A _szüliké_nek
minden ilyen kis kiváncsi számára van egy-egy jó szava, néha egy-egy
almája, vagy egy kis aszalt cseresznyéje. Néha lemegy a rétre is, ha nem
hordta-e el a kis libákat a vadó? Akkor az egész libapásztor népség
hozzágyülekszik a panaszával. A _szüle_ törvényt tart és igazat ád
mindenkinek. Ha cselédei hazakerülnek a munkáról, megint csak ő várja
őket, meleg ételre, néha egy kobak borocskára is. Egy cseppet meg nem
inna nálok nélkül. Mikor a férfiak vacsorához ülnek, a gyerekek akkor
mondják az esteli könyörgést a _szüle_ vezénylete alatt: «_Szerelmes
atyám az Úr Jézus Krisztusban_.» Sokszor megtörténik kivált Jánoskán,
hogy imádság közben el is alszik. De a kegyetlen _szüle_ felébreszti.
Végig kell azt mondani hallod egészen, mert látod, a jó isten is egész
napot adott nekünk. Csak olyan hosszú ne volna! Bezzeg jó ám aztán,
mikor a bezáró imádságra kerül a sor:
Három angyal fejem felett,
Egyik őriz, másik vigyáz,
A harmadik bevisz az örök boldogságba. Amen.
Ez a legkedvesebb imádsága Jánoskának, mert a hol az Amen végződik, az ő
kóczos fejének ott kezdődik nyugodalma. A _szüle_ kimegy, sorba nézi az
ólajtókat, a kaput, ha be van-e akasztva (zárni ugyan ki elől zárná) és
megint csak ő fekszik utóljára. Még akkor is fejében van az ének:
«Azért hozzád szívemet emelem,
Cselekedjél irgalmasan velem.»
Ez a «_szüle_».
Hát a «_banya_»? A szülével teljesen egyenlő korú és hatáskörű teremtése
az istennek s hasonlítanak egymáshoz, mint a _kelme színe_ a fonákjához.
Korán kel, – vagy talán nem is alszik soha – legalább a nyelve. Nem is
érdemli a nyugodalmat. Nem is szereti, mert első kakasszókor már talpon
van szidni a pásztort, mért nem hajt már. Egymásután kergeti az öreg és
apró jószágot, de egyiket sem engedi menni szó nélkül. Ha a tehén
öklelődzik, a borju ugrál, a malacz futkároz, mindegyikre van
kádencziája. Majd elvisz az ördög, majd nem veszkődöl! Né te! csúnyuljon
meg a párád! vér essék rád! és több efféle útálatosságok. Ha valami
szívszerint való párra akad, eldarál vele könyörgésig; ha nem akad,
visszamegy a konyhába, először a bodri kutyát piszkafázza meg a mért
lábatlankodik, azután bevágja a konyhaajtót, megint kinyitja, hogy
legyen mit újra bevágni. Az ilyen jó reggelre a férfinép is felugrál,
belevesz a feleségébe s minthogy reggel nem szokás asszonyt verni,
felteszi magában, hogy estére hagyja a számadást. A _banya_ előre örűl
az esteli mulatságnak. S minthogy Sárika és Jánoska ott is találkozik: a
banya előljáróban hátbaveri őket, azután egy periodusban foglalván
gyereket, mestert és iskolát, kijelöli nekik az útat poklok fészkes
fenekére. A Tiszteletest nem meri bántani, mert azért kalodába teszik.
Így szétijesztvén magától minden jótét lelket, következik a _banya_
legfőbb élvezete, a tyúketetés. Még ez az ostoba állat is megismeri
benne a _banyát_ s csak úgy oldalogva settenkedik körülötte, mint a ki
nem egy szomorú példából tudja, hogy a vakbizalom lábaiba kerülhet a
tapasztalatlan tyúkfiatalságnak. Ne vetődjék pedig oda a szomszédé! No
nem is vetődik: egynapos csirke korában, már a rosta alatt tudja, mi vár
rá, ha oda megy; de a _banya_ ezzel nem enged kifogni magán. Ha gyilkos
kedvében van a saját tulajdon kendermagos jérczéjére is ráfogja, hogy a
másé, leüti lábáról s nagy patvarkodással átveti a szomszédba. Az mitsem
segít a dolgon, ha szomszédasszony nem ismeri magáénak a deliktit: azért
a banya elpatvarkodik fölötte féldélig.
Most már kimegy az utczára azon borzasan, a mint kikelt az ágyból; a
gyerekek ordítva szaladnak előle az udvarra, vagy kerűlnek a másik
sorra. Kötője alatt rejteget valamit, a ki látja, azt mondja rá: most
viszi a Csebres banya a búzát a zsidóhoz pálinkáért. Ha végig megy a
kerten, a menye ültetvényeit tőben megemelgeti, hogy kifonnyadnak; a
szegény menyecske sír-rí, hogyan vesz csizmát a fiának. Ha lemegy a
rétre, libapásztorok sivalkodva szaladnak szét, kergetik a gyengelibát,
mert a banya, a mint utólér valami falkát, elkapja belőle a szélsőt,
megnézi a talpát és konstatálja, hogy az az ő jegyében van. A banya
lúdja a hány, annyiféle jegyben van. Télen is tud ő mulatságot szerezni
magának. Csak azt várja, hogy menye kifordúljon, menten egyet csavar a
rokka farkán és a menyecske nem tudja eltalálni, mi a baja ennek a
pörgőnek. Akkor a banya ráförmed, hogy nem tud fonni. Szövőszékén
összekúszálja a fonalat, akkor árulkodik rá, hogy nem tud szőni.
Párnáiból kilopkodja a lúdtollat; és megtömi kakastollal; akkor a
nyakába borúl a fiának: Szegény fiam! hát arra neveltelek én téged, hogy
tyúktollas ágyat vessen a feleséged! Megannyi kész veszedelem a szegény
fiatal asszonynak. Sohasem biztos benne, mikor kell kiugrani a házból;
alattomos, bizalmatlan lesz; a gyermekek gyanakodók, árúlkodók. Ez aztán
így megy a családban nemzedékről-nemzedékre, míg ki nem pusztúl. Óh a
banya tud _rontani_ még halála után is. Álnoksága vérből-vérbe
plántálódik át harmad- és negyediziglen.
Ez a _banya_. Másutt ezt boszorkánynak hívják és néki tulajdonítanak
mindenféle nyavalyát, sebet, tályogot, jégesőt, forgószelet; de mi már
nem hiszünk a boszorkányokban. Boszorkány nincs, hanem _banya_ akad
minden faluban.
*
Már most oda nézzetek. Ahol jön a Patak banya; épen most lépett át a
kert gyepűjén és a _gyalogútra_ tér, mely a búzavetések közé visz.
Mit beszéltek ti a ti vasútaitokról és azokról a vörös szemű
szörnyetegekről, melyek azon a két keskeny sínen éjjel és nappal
lótnak-futnak fel-alá, mint az átkozott lélek, mely elveszett üdvösségét
keresi? Az a lihegés, melyet az elől járó szörnyeteg tesz, a ti korotok
nyereség és élvezet utáni vágyát fejezi ki. Kész mindent összezúzni, a
mi őrült rohamának ellene áll. Hát a ti kátyus, döczögős országútaitok,
melyeknek poros, sáros, fojtó, tikkasztó prózája kieszi a tüdőt és
szemet! Két kerékvágás van rajta, az egyik a hintóké, másik a fakó
szekereké. Itt-ott nagy otromba kövek, a tengelyek veszedelmei. Amott
nyomorúságos vármegyei rabok sovány kézzel, ormótlan kalapácscsal
tördelik a kemény sziklát kilenczszögletű darabokra. Minden
lépten-nyomon egy elkényszeredett alak, papucsából kiigyekvő
hüvelykekkel; jobbra-balra mértföldről-mértföldre korcsmák, melyeknek
falára kuka piktor mázolta fertelmes fantáziája khiméráit. A szín alatt
ittas, kigyúlt képű fuvarosok… A kapufélfán statarium, kivégzési
hirdetmények – – és az egész aranyfüstös czivilizaczio, imitt-amott
érzékenyen megvedelve.
De nézzétek ezt a gyalogútat, a mint a buzavetések vagy az erdő csalitja
között bujkál, mint egy kis tündér, a ki szeret játszani, de senkit meg
nem csal. Szeszélyesen szökken dombról-dombra, jobbról balra, mégis a
legegyenesebb, a minő csak lehet. Gondosan kerül minden sarat, minden
pocsolyát; nem él vissza az emberséggel, nem követel nagymérvű
kisajátításokat, közmunkákat; nem tesz kárt az egyeseknek, mert nem
hosszában, hanem keresztbe szeli a mesgyéket; pályája rövid és keskeny,
czélja szerény, mint a rajta járóké. Nincs szükség útkaparóra,
úttöltőkre, mégis tiszta, egyenes, mintha mindennap felmosnák. Sem por,
sem sár rajta. Azok a tiszta lelkek, kiket a farizeusok bevádoltak a
szombatnapi kalászszedésért, bizonyosan ilyen gyalogúton jártak.
Ezen megy végig a Patak banya. Egy gyönyörű szép fiatal alak; délczeg
termete egy tenyérnyivel még magasabbnak látszik az egyenes tartástól.
Fején terepély vékás kosár tíz emberre való étellel, de azért
magatartása könnyű és fesztelen. Egyik kezében vizes korsó, mely már nem
fért a kosárba, másikon egy négyéves fiúcska, kinek előjoga anyjának
segíteni, mikor _ebédbe_ megy, mely előjogot akkép gyakorol, hogy
elmaradoz búzavirágot szedni, a mit haza visz a szülének.
Az asszony egyenlő lépésekben halad előre. Gyönge, fiatal arczán egy
vonás, egy verítékcsöpp nem ül ki panaszra a teher ellen, melyet emel s
mely alatt termete magasúlni látszik. Nyugodt arcza mintha mondaná:
terhet viszek, de nem hajlok meg alatta. (Minő más kép az, mikor az
asszony butyorba kötve czele-czuláját, hátára veti s arczát a földre
sülyesztve támolyog, mint valami dohánycsempész. Még bot is van a
kezében, mint a koldúsnak.)
Alakja teljes harmóniája mindazon szépségnek, melyet az ormánsági faj
kiváló példányaiból lehetne csak összeszerkeszteni. Sötétkék szemét a
távoli rétre szegezi s hogy az erős nézésben meg ne fájúljon, le-lehúzza
szivárványos szemöldökét. Ha paraszt asszony nem volna, azt mondanám,
férje után eped, de a szegény ember akármint szereti egymást, nem ér ám
rá az érzelgésre. Lehet, hogy fáradni is kezd, szeretne mielőbb
czéljánál lenni s azt hiszi, hamarább oda ér, ha meglátja munkásait.
Mezítláb jár, mint a múzsák; de én nem is tudom, minek is bántalmazná
azt a harmatmosott gyalogútat és minek gázolná azokat a lehajlott
kalászokat valami esett állat tisztátalan bőrével, mikor így, ha
rugalmas lábaival rálép, meg sem érzi a gyenge fűszál. Testét hófehér
redőzött ingváll fedi, melyet kebelnek hívnak s a mely kiszámított
ügyetlenséggel igyekszik elrejteni telt idomait. Aztán az a boldog,
nyugalmas, szelíd mosoly ajkain, bizonyosan még akkor maradt ott, mikor
megcsókolta alvó kisdedét; szemei szemérmes nézése, orczái pirulékony
rózsái…
Bizonyára, ha látnád odahaza, mikor kis madarait öltözteti, vagy
imádkoztatja; ha szemlélnéd, mikor téli estéken a szentirást olvassa
házanépének, hogy be se hallik a nagy csetepaté, a mit a szomszéd banya
gerjesztett; ha látnád, mint nyújtja a tál ételt szegény német vándorló
legénynek, mint kérdezi ki, ha él-e édes anyja és ha él, minek
eresztette ily messzi útra…?
Hát még ha látnád, mikor templomba megy. Nincs hóna alatt a testes
gradual; minek is volna, mikor tudja az egészet könyv nélkül. Hát még
mikor énekel a gyülekezet, és az ő szép hangja mint egy ezüst csengetyű,
játszva röpül ki a magasba! Sokszor egyszerre elhallgat az egész nép,
hogy gyönyörködhessen abban az egy hangban, a Patak menyecske
éneklésében.
Hát még ha figyelemmel kiséred értelmes tekintetét, melyet predikáczió
közben a Tiszteletesre függeszt. Csak néha mozzan meg szemöldök íve, a
mi nála helybenhagyást jelent. Néha végig pillant a gyülekezeten s
egyszerre lesüti szemeit, a mi azt jelenti, hogy ipamuram, öreg Patak
István megint elszenderűlt, pedig mennyire szégyenli, ha szemére vetik!
néha nagy ritkán megkeresi ajkait az emberszóló mosoly, nyilván
ángyomasszony Rákhel leánya miatt, a ki minden vasárnap úgy meghagyja
színét, mintha a forróláz gyújtotta volna el.
Ha mindezt látnád, el se hinnéd, hogy ezt a szép fiatal asszonyt, ezt a
jó, szelíd, okos teremtést Patak banyának emlegesse az ötödik embernyom.
Szegény! hogyan lehetett volna ő banya, hiszen meghalt fiatalon, szomorú
halállal.
*
Még akkor robotvilág volt, meg dézmavilág. Most, mikor aratógépek,
gyűjtőgépek, morzsoló gépek, cséplőgépek zúgnak, dörömbölnek, fütyölnek,
mintha kárhozott lelkek üvöltöznének, kinek jutna eszébe, hogy ezelőtt
százhuszonhat esztendővel, felséges Mária Terézia uralkodása kezdetén,
mindezeknek a csudagépeknek helyét a legegyszerűbb kétkarú emeltyűk
pótolták. A kétkarú emeltyű az urasági hajdú rendeletére vállára vette
munkaszerszámait, jókor hajnalban megjelent az urasági réteken, ott
elkezdett mozogni olyan taktusra, mint az igazi gép, nem kellett
megindításához tűz, víz, gőz, szén, olaj, kátrány, legfeljebb egy kis
mogyorófa; nem volt rá mérve, hogy hány lóerővel kelljen bírnia, sem
pedig az erő és időarány statáriuma nem függött a feje fölött. Ez a
kétkarú emeltyű volt a jobbágy. Mikor learatta az uraság búzáját (ez
volt a robot), akkor fogott a magáéhoz. Mikor ezt is letakarította,
keresztbe rakta, akkor megjelent a tiszttartó és minden keresztből
kiválasztott két kévét az uraságnak. Ez volt a dézma.
Mindezek ma már nincsenek. Mert azt, hogy Füstfaragó szomszéd tegnap
alkonyattájban Jékli zsidó kis ajtaján besurrant, nem lehet
dézmafizetésnek mondani; Gábor bátyám sem robotol azzal, hogy 100 forint
kölcsönért Dávid gazdának adta zálogba a fertály földjét, mindössze is
megszántja neki kamat fejében, az aratás a Dávid baja lesz, – sem pedig
Lukács gazda, a ki fuvarból annyit keres, hogy a faluban senki sem él
olyan jól, mint ő. Sokszor tíz pohár fekete kávét is megiszik egy este,
míg Péter gazda vöröshagymát vacsorál és a mellett dolgozik, mint a
marha (a hogy Lukács gazda szokta mondani), vagy mint a hangya (a hogy
bíró uram mondja neki szemtől szembe, nyilván a közelgő választásokra
való tekintetből). De hát Péter gazda kénytelen vele, mert Ignácz gazda
soha egy gyűszüvel sem kinálta meg abból az édes pálinkából, a mivel
Füstfaragó szomszéd szokott dicsekedni.
Ez csak úgy eszembe jutott és a dologra nem tartozik; visszatérünk a
kétkarú emeltyűkhöz, kik a dézmát és robotot nem oly rejtélyes módon
teljesítették, mint fennebb említett Füstfaragó szomszéd és társai.