jótékony czélra hagyományoz száz forintokat oly feltétellel, hogy azok
ötszáz esztendő mulva egy pár milliárdra nevekedvén, az alapító nevéről
nevezett kisdedóvó alapjául szolgáljanak, nem méltán megérdemli-e a
magyar Peabody nevet ekkor? És a ki egymaga felépit egy tornyot tíz láb
magasra, nem érdemel-e hálát a birtokos uraktól, a kiknek fejenként
mármost csak mintegy öt lábot kell ráépíteni, hogy olyan tornyuk legyen
mint a Szent-Istváné Bécsben? Hiszen addig szó sem lehet eklézsiáról,
míg torony nincs.
Mert míg torony nincs, addig harang sincs; valamig pedig harangok
nincsenek, mi gyüjti egybe a népet? És ha a nép egybe nem gyűl, kinek
prédikál a pap? És ha nincs kinek prédikálni, minek akkor a pap? És ha
papra semmi szükség, hol van akkor az eklézsia!
Tehát torony annyi mint eklézsia.
De a kondori közönség másként fogja föl a helyzetet. A Nyöszörgő-halom
tövében fut el az országút sűrű ákácz- és eperfa-szegélyzet között, az
igaz: de ez a szegélyzet mégsem oly sűrű hogy a fuvarosok éles tekintete
át ne hatoljon rajta. Már pedig a fuvaros-nép a legelmésebb és
legrosszabb-nyelvű kinövése a kaukázusi fajnak, és ha ez valami találó
megjegyzést röpít arra a bolond-várra, azt semmi eső le nem mossa a
familiáról. Mert hiszen egy zsebóra, melyet agyonütnek, egy tábla
hajdina-vetés, melyet megúsznak, egy bögre szappanos lébe beáztatott
fejkötő, melyet a jámbor gazda paczal-leves helyett felkanalaz, egy
ócska zsoltár, melyet a menyecske a kötött gombócz között feltalál, vagy
– mint Kisfaludytól tudjuk – egy ártatlan gólya, mely a tornyon
fennakad, mind elegendő arra, hogy országos hírnevet szerezzen a
falujának.
Ez hozta rémületbe az egész Kondort.
Az a csonka torony ott csúfkodik; akár ott hagyják, akár lerontják, kész
a veszedelem s egyéb sem kell hozzá, mint egy gyors-eszű baranyai ember,
a ki példabeszédbe foglalja.
Szidták az urakat, mert ők jártak oda papot keresni, mind ott voltak a
nagy bevonuláson, ők hajtották az útszélre nyájaikat, ők lakták el az
áldomást; – és különösen Dávid urat, mert ő gondolta ki a holdas
eszével, hogy Kondorra iskola kell, azután meg pap, s ihon utoljára
torony lett belőle.
Nem is mert Dávid úr a familia-gyűlés felé menni; a többi úrnak is sok
dolga támadt, s szegény Lőrincz úr maga maradt Dánielűl az oroszlánok
között, a kik már most egyre-másra diktálni akarták a vérbírói
itéleteket.
Mikor látták, hogy Lőrincz úr nagyon neki vetette a hátát a toronynak, a
mi miatt nem lehetett a paphoz férkezni, a Mineka-párt ott hagyta a
gyűlést.
A Kikőhuznyiak magukra maradva, nem mertek tovább harczolni, hanem
feljárták a pusztát és összeszedték a vádakat Dombay ellen. Még Dávid
zsidóhoz is elmentek, hogy tud-e valamit a papra? Igen is tudott; hogy a
Pentateuchust magyar-módra olvastatja a gyerekeivel, a mi miatt azok
reformált zsidóvá lesznek. _Breschith bara_. Holott igaz zsidó úgy
olvassa azt _Böröschisz bóró_. Ezt is beletették a vádba.
Mikor a vádpontok tizenkettőre felszaporodtak – a min alól el se kezdje
az ember, mert semmi foganatja sem lesz, – gyűjtést rendeztek maguk
között; a begyűlt 17 forint 9 krt átadták a két legtanultabbnak, hogy
menjenek be Fűzvárra instáncziát iratni valamely fiatal ügyvéddel.
Öreghez ne menjenek, mert az nem tudja a törvényt, és mind egy követ fúj
a papokkal.
Egy fiatal doctor meg is írta aztán 10 forintért olyan hathatósan, hogy
egy minisztert is elcsapnának rá.
Most már csak alá kell írni. – Igen, de ki kezdje meg, mert az nem
mindegy ám. Egy az, hogy a kérvényt mindig az első aláíró nevéről
nevezik: «Olvastatik Borona Jábes és társai stb. folyamodása», a mit
röstel az ember; más meg az, hogy ha rosszul üt ki a dolog, fizetni is
kell, és megint csak Borona Jábes neve kerül legelől. Urat kell rá
keresni, az úgy sem kár.
Igen, de kit? Talpárdi úr elnöke a papi törvényszéknek, szó sincs róla,
hogy vádló legyen. Ámbár úr nyilván védelmezi a bűnöst, Mecseki úr
mindig ellensége az igaz ügynek, Dávid úr következetességből nem teszi
meg, a többi úr pedig nem gondol vele, ha a világ felfordúl is.
Hanem Csont Ábel úr!
Főgondnok, tehát kötelessége az egyház javát előmozdítani. Azonkívül
igaz ember is, mert nem veti meg a rajthuzlit, nem nyíri a haját és nem
fésüli a szakállát, megmondja az igazat, noha deákul. Ez az igaz ember.
Felkeresték a méhesében. Ezúttal azonban kiderült, hogy a rajthuzlit,
sőt még a csizmát is meg szokta vetni titokban. Aludt; ő maga egy szalma
kanapén, a rajthuzli pedig előtte egy széken.
A deputáczió elmondta, hogy miben járnak.
– Hadd látom az írástokat! – válaszolt Ábel úr olyan kedvvel, a minőre
déli álomból szokott az ember felserkenni.
Az ember nyujtotta volna az írását, de Ábel úr visszatolta.
– Csak olvasd magad, nincs itt a szemüvegem.
«Tekintetes Szent Törvényszék!»
– Szamár vagy fráter! Hát miért volna az Tekintetes. – Csak olvasd
tovább.
«Méltóztatik rá emlékezni, hogy ezelőtt négy évekkel a kondori nemes
familia a maga zsenge egyházát megalakítván, lelkészért folyamodott a
Tekintetes szent székhez, melyet minden ellenmondás nélkűl meg is nyert
t. cz. Dombay Máté személyében, a ki világból kivénült vén káplán létére
örülhetett is előmozdíttatásának, noha mi már akkor is úgy
gondolkodtunk, hogy kell benne lenni valami nagy fogyatkozásnak, mert
különben elfogadták volna eő kegyelmét a tarhalmi avvagy gódirczi
uraimék, de csak mireánk tuszkolták, mint a kik nem ismertük. Noha mi az
ő szolgálatában hibát nem kerestünk, mindazáltal ő fölemelte sarkát
ellenünk, mivel kevély, embert nem becsülő, magának való, földiek után
eredt és az eklézsiának siralmas károkat okozó lelki szolga, a ki a
helyett, hogy hivatalát folytatná, az Izrael nemzetét vezérli a zsidó
bibliában és az úrfiakat tanítja deákságra, mely miatt a nép úgy
elszokott a templomtól, hogy csak nagy ünnepeken gyűl egybe teljes
számmal…»
És így tovább.
– Hát miért hoztátok ezt ide? – kérdé Ábel úr, mikor vége volt a műnek.
– Hogy írja alá tekintetes urambátyám.
– Hogy én árulkodó legyek. Feladó. Denuncziáns. No várjatok, hát majd
aláírom.
Felkapta a polczról a legközelebb eső kaptárt. Nem nézte: teli-e,
üres-e; úgy a fejébe nyomta a szószólónak, hogy a válla sem látszott ki
belőle.
Az ember elbődült; szerencséjére a kaptár üres volt, de azért kiállta az
egész raj ijedtségét. Társa futott volna kifelé, Ábel úr azonban útját
állta az ajtóban.
A konfederáltak moczczanni sem mertek, mert jól látták, hogy Ábel úr
közelében deszkához tapadt népes respublikák forronganak. Ha azokat
lázítja fel urambátyám, nem jó világ lesz.
– Hát frátres! Ti kötözni való bolondok! – rikácsolt Ábel úr bárdolatlan
hangja a pipafüsttől sárgúlt, kúszált bajusz közűl. – Ti kötözni való
bolondok! Mióta árulkodik a nemesember, mint valami szedett-vedett
csürhe nép? Mióta keres másutt igazságot, mikor maga birája is lehet?
Hát nem a tiétek ez a puszta? Mi? Hát nem hordhatjátok ki a papot, a
mikor tetszik? Mi? Az igaz, hogy becsuknak érte két esztendőre, de
legalább nem lesz benne mit szégyenleni.
A szószóló azalatt kihúzta fejéből a süveget, védelemre kezébe vett egy
rajrázó csáklyát és elkezdett pattogni.
– Dejszen, én bizony nem kínzom a jószágomat azzal, hogy kihordjam ebben
a nagy homokban! Mert az a familia dolga. Ám ha tetszik, hordjuk ki
közmunkában, kire mi esik; majd meglátom, ott lesznek-e az úr szekerei.
Ha pedig nem tetszik, maradjon az úr magának, mi megyünk a magunk útján.
Letette a csáklyát, felkapta az asztalról az Ábel úr pennáját és ott
Ábel úr szeme láttára megmutatta, hogy alá meri kanyarítani Ábel úr
nélkül is. Nemes Borona Jábes.
– Én felelek mindenért. A ki igazi atyafi-vér, annak itt lesz a neve.
(Igaz bizony; ha sikerül. De ha nem: mind eltagadja, és magad maradsz
benne nemes Borona Jábes.)
Ábel úr összeszidta még egyszer árulkodó mivoltukat és kikisérte a
vendégeit egy furkós bottal, szívesen felkérvén őket, hogy csak még
egyszer itt ódalogjanak az irásukkal, majd kihúzatja velük a lutrit.
*
Dombay sejtett valamit a mozgalomról és örűlt neki. Hiszen a toronynyal
épen ezt akarta előidézni.
Életkedve teljesen visszatért. Háza, udvara be van rendezve, s hogy
hivatala is úgy legyen, erre nézve is le van téve az alap.
Volt ideje kirándulásokat tenni a pusztába; látogatásokat tenni,
ismeretségeket kötni, még pedig nem csupán a kiválóbb családoknál, hanem
a magokban vonult, rejtekben élő egyéneknél is. Hóna alatt egy
Diószegivel.
A Diószegi pedig nem boros-palaczk, hanem füvészkönyv; valamint hogy a
_kiválóbb családok_ és a rejtekben élő _egyének_ is, kiket fölkeresett,
nem a kondori pusztán élő atyafi urak és embertársak, hanem azok a
csodálatos szép teremtések, a kikkel az Örökkévaló keze mindjárt
harmadik napon kihímezte a száraz földet.
Dombay változatosabb és gazdagabb növényzetű vidéken nevekedett és így a
dicsőséges Flóra királynő pusztai népét nem ismerte s keveset is tartott
róla.
Meg is lakolt érte s már az első kirándulás alkalmával szemrehányó
szégyennel kelle bevallani tévedését. Az ő régi kedves kis ösmerősei
köszöntötték mindenütt nyílt, mosolygó ajkakkal. A középhegyek
arisztokrácziája, a folyampartok czivilizált polgársága és az erdők
sötétarczú farmerei, melyek gyökereikben és piliseikben tőrrel és
revolverrel járnak, meg vannak itt telepűlve mind. Némelyik itt még
jobban boldogul és idő előtt nyit. «Nini, hát kegyed itt van már?» A
másik újra virágzik és meglepi az embert, mint egy holtnak hitt jó
barát. «Hogy kerűltél vissza?» A Foganőtt kaczag a találkozás örömén, a
Fintor és a Pintyő ajkaikat pittyesztik. «Valahára mégis eszébe
jutottunk önnek!» Minden lépésen új találkozás. A Kosbor-dynastia saját
parkjaiban pompáz, az Arachne fajzata, mely pókot virágzik, a jajgató
Delphinium, a czivilizáczió elől erdőkbe menekült Hunyor és a száműzött
Paris, mely négy rendbeli oklevelével hiába védi létjogát, elszigetelten
búskodik, mint egy testvértelen népfaj Európa közepén.
Az ismerősök között szerényen várja a látogatónak kegyes tekintetét
egy-egy ritkább szironták, fűz és liliom. Ott tolonganak az árvalányhaj
és a gyopár, a királydinnye és a szamárkenyér kékvirága, mindegyik
kérkedvén az elsőbbséggel. – Amazok ősfoglalóknak tartják magukat, míg
ezek a Petőfitől kapott donátionálisra hivatkoznak. Dombay int a
kamarásának és Diószegi kamarás egymásután mutatja be őket.
Természetesen a Linné szertartásos rendszere szerint, mert a másik
sokkal demokratikusabb, mintsem egy utazó fejedelemnek kedvére lehetne.
A füvész-ember poézisa különbözik más halandóétól. Neki nem kellenek sem
a délibáb enyelgései, sem alkonyodó nap aranysugarai, sem a nyáj
kolompja, sem az alakot cserélő felhők. Lába alá vigyáz, hogy kis
barátnői közül egyet is el ne tapodjon. Szegénykék! úgy is rövid az
életük, hadd örüljenek. Dehogy szakasztaná le ha ösmerős, dehogy tapodná
el ha ösmeretlen.
Nem lát semmit, csak a virágot, melyet óvatosan át kell lépnie. Azt sem
veszi észre, hogy most egy jegenyesor közé érkezik, mely Ámbár Lőrincz
úr major-belsőségét szegélyezi. A major és jegenyesor között gazdag
kaszáló termi azt a híres szénát, melyet a kondori közvélemény a
sáfránnal tart egyértékűnek.
[Illustration: – Kegyed nem fél a naptól?]
A fasor hosszúra nyúlt árnyékában – noha még csak néhány nap múlva lesz
pünkösd – megszáradt rendek, melyeknek felgyűjtésével két nő
foglalkozik. Az egyik szép karcsú növésű, rövidecske szoknyában; fején a
finom fehér kendő jó előre húzva védelmezi a titokzatos arczot; nem
muszáj azt a napnak látni, hogy szőke-e vagy barna, a ki a kendő alatt
van. Köntöse ujja piros szalaggal felkötve, de a két gömbölyű kart fehér
gyolcsujjak védik a napfény ellen; mert a nap a milyen irigy, még
befeketítené.
A rendek a jegenyesorra dűlnek. A leány a rend végének alá akasztja a
vellát, annálfogva ostorhegyre veszi, meg sem áll addig, míg halmazba
nem torlódik. Azután gereblyét vesz föl, visszamegy a jegenyesor felé,
hogy az elmaradt szálakat fölgereblyézze. Itt fölveti szemeit,
megpillantja a közelében lépkedő Dombayt és ráijeszt.
– Nini Dombay úr! Felénk sem néz.
Az ifjú odatekintett s fölismerte Dínát.
– Kegyed nem fél a naptól? – kérdé a leányhoz lépve.
– A mint látja; – szólt a nyugvó napnak szegezve piros arczát, mely
ragyogott a serkedő verítéktől, mintha gyémántporral volna behintve.
– Mulatság ez vagy kötelesség?
– Még pedig szigorú kötelesség, miután belekezdtem. Oh én igen szeretem
a gyűjtést: nézze ön, talál-e utánam egyetlen szálat is? El ne feledjen
megdicsérni apámnak. Sietnünk kell vele, hogy meg ne ázzék, mert akkor
mindjárt megfeketednék, értékét vesztené és – –
– És?
– És hibát találna ön benne, még visszautasítaná. Apám azt mondja: önök
nagyon válogatósak.
– E szerint ez az én honoráriumom. Úgy nekem is kötelességem részt venni
a gyűjtésben.
– Nem, nem! Ez nagyon is idylli volna, a mi csak írva szép, de téve szót
támaszt. Hanem igaz, tudja-e, hogy önt veszély fenyegeti?
– Tudom és ismerem annak egész nagyságát. (Valahányszor veled
találkozom. Gondolta utána.)
– És mit tesz ön?
– Kikerülöm.
– Én az ön helyén fölkeresném.
Az ifjú meglepetve nézett a leányra. Most vette észre, hogy nem érti.
– Micsoda veszélyről beszél kegyed?
– Vád alá fogják önt, s minden bűnét elősorolják, a mit négy év óta
elkövetett. A panaszlevél meg van írva tömérdek aláírással. Azt mondják:
nem is a püspökhöz nyujtják be, hanem a generális vice-notariushoz, mert
ez a legfőbb személy a papok között.
– Ha már árulkodik kegyed, árulja el az aláírókat is.
– Azt nem teszem. Csak kettőre vallok. Az egyik Borona Jábes bácsi, a
másik Ámbár Dína.
– A ki az igazmondást nem vádlottól tanulta.
– Igazat mondok. Apám távollétében hozták hozzánk és ott hagyták. Én
elolvastam s minthogy egyenesen azt kérik, mozdítsák el önt tőlünk, én
is aláírtam. Ámbár Dína. Csakhogy vízzel írtam. De írtam s be is
poroztam balatoni porzóval.
– Inkább sohasem mutatom magamat, csak ne kergessen el.
– De micsoda élete van önnek ebben a szomorú pusztában?
– Kegyednek szomorú puszta ez?
– Nekem nem az, mert az enyim; az én hazám, melyet semmi kincsért el nem
hagynék; de önnek nem hazája; itt nincs senkije –
– De van; egy szép házam; előtte egy ákáczerdő és egy szép kert, az az
enyém, mert én alkottam.
– Ön nem boldog benne; menjen ki belőle. Hagyjon el minket.
– Szót fogadok, miután Dína parancsolja. Megyek.
– De nem a nélkül, hogy a harczot végig ne küzdje. Még azt mondanák:
megszökött. Apám szereti önt és oldalánál lesz. Jó éjszakát!
A leány tovább gyűjtött. Dombay még a tornáczról is látta, a mint fürge
léptekkel kergeti halomra az engedelmes rendet.
X.
Dombay a legközelebbi vasárnapra egyetemes tanácskozást hirdetett az
erdőben, abba az ismeretes ligetbe, hol a beköszöntőjét tartotta, és a
mely nyaranta az isteni tisztelet rendes helyévé lőn.
Senki sem tudta miről lesz szó, azért mindenkit felkényszerített a
kiváncsiság. Ott volt Talpárdi úr is, külön meghívó által kiidézve
Fűzvárról.
«Értesültem, – kezdé Dombay – hogy egy panaszlevelet köröznek a
pusztában, mely felsőbbségemhez fog ellenem benyújtatni. A vádlevelet
nem olvastam, de tartalmát tudom – –
– Nem volt ember a ki elárulta, – vágott oda Jábes bácsi.
«Ne itélje el, kérem Borona úr! Hisz’ úgy is csak közölnék velem. Tudom,
mondom, tartalmát és igen könnyűvé teszi helyzetemet, hogy a felhozott
vádak mind olyanok, melyeknek a vádlók maguk sem tulajdoníthatnak
fontosságot; el van pedig hallgatva épen az, a mivel magam ellen
ingereltem sokakat, de a mit senki sem akart a vádak között említeni, ők
tudják miért. Megvallhatják a panaszló urak, hogy az én főbűnöm az a
tornyocska, melyet arra a halomra építettem. Nem maradandó épületnek,
hanem kőből, vályogból, törmelékből össze-vissza, minden fundamentom
nélkül, egy lábnyi széles fallal, melyet az első őszi eső elmos és az
első Luczanapi szél halomra dönt; önök itéletét, mielőtt ki volna
mondva, végrehajtván.
«A kik gondolkodni szeretnek, tudják tettem indokait is.
«Soha semmiféle indítvány, tanácskozás, rábeszélés és izgatástól sem
várhattam annyi erőt, hogy önöket egy templom építésére megnyerjem.
Pedig önök nyilván Egyháznak nevezik magukat, de soha sem lesznek azzá,
míg hiányzik az egyház kifejezője, a templom és mit én pusztában
elengedhetetlennek tartok, a torony. Nem szóval hát, hanem tettel, mely
előtt senki sem hunyhatja be szemeit, kiáltom éjjel és nappal
mindenkinek, hogy mit kell tennünk. Ezért építtettem azt a kis
alkotmányt arra a halomra, a melyet Isten ebben a pusztában _szent
hegy_nek szánt, és az emberi léhaság csúfolt el Nyöszörgőnek. Bedobtam a
vexillumot az ellenség sorai közé, a ki tiszteli, kövessen, váltsuk ki…
«Ne szakaszszanak félbe kérem; ne mondják, hogy nincs pénzünk, én tudom,
hogy van; ne mondják, hogy eddig meg voltunk nála nélkül, én tudom, hogy
ezután nem lehetünk el; ne mondják, hogy évekig kell hozzá készülnünk,
mert én tudom mibe kerül…
«Itt van – és kiterjesztett egy összegöngyölt ívet – elkészítettem az
alaptervet, a hogy tudtam; költségvetést is ütöttem össze, a mi szép
summát hoz ki, tizenkétezer forintot, de a mibe bizony nem szédülünk el,
ha elmondjuk rá a kétszerkettőt. Ez az összeg épen felét teszi a
közbirtokosság évi adójának. Az a kérdés, nem sajnálják-e egy lelki
ügytől kétszáz évben egyszer annak az összegnek felét, a mit polgári
érdekeikre évenként fizetnek?
«Ez az előterjesztésem. Vagy elutasítják ezt, és én ez esetben lemondok
hivatalomról, búcsút veszek önöktől azzal a kéréssel, semmisítsék meg a
tervben lévő vádlevelet, mely nekem nem árt, önöknek pedig sem
elégtételt, sem dicsőséget nem szolgáltat; vagy fontolóra veszik
javaslatomat és, a mit könnyen létesíthetőnek tartok, végrehajtják azt,
a mi nélkül a legszegényebb jobbágyközség sem tudja magát képzelni és az
én példámat – ki az építésre szintén ötven forintot ajánlok fel –
követik. Ez esetben kérem önöket, tűrjenek meg továbbra is alázatos
hivatalom folytatásában, s engedjék meg, hogy halálomig lakosa lehessek
az önök szép birodalmának.»
Birodalmának! Minő pompázó szó ez! Hogy a kondori pusztát egy pap
nyilvános szónoklatban _birodalomnak_ nevezi!
Mondhatta volna, hogy jön az utolsó itélet és elsöpör, ha templomotok
nem lesz, vagy jön a muszka és elvisz Szibériába, ha tornyot nem lát a
pusztátokban, vagy fenyegetőzhetett volna traktussal és annak minden
villámaival. Mindez nem ér semmit. Hanem: _birodalmával_. Ez a szó
elbájol mindenkit, Csont Ábel kivételével.
– Ha csak ennyi az egész! – szólt először is Jábes úr, a Kikőhúznyiak
bevallott levélhordozója. – Üsse meg a mézharmat az egész proczesszust.
Templomra ki sajnálná a pénzét? Én sem halok bele egy fias tehénbe. Mért
nem tetszett ezt Dombay uramnak élőszóval mondani, minek tett bennünket
csúffá azzal a góréval?
Másik se sajnált, harmadik se sajnált. Talpárdi úr azt mondta: ő nem
krajczároz, hanem viseli az egész teher tizedrészét, de azt megmondja,
úgy ki legyen számítva minden, hogy pótadóra ne kerüljön a sor, mert
pótadóban még harangkötelet sem vesz. Mecseki úr, Lőrincz úr,
külön-külön huszadrészt vállaltak. Ábel úrnak nem kell a templom, de
azért jussát tartja hozzá. Fizetni ugyan egy fillért sem fizet, hanem a
birtokát oda adja egy esztendőre a templomnak. Húsolja ki rajta a mit
tud. Pátróiné nagyasszony egy ócska harisnyaszárat áldoz fel, mely tele
van olyan dolgokkal, a mik soha meg nem érik a devalváczió keserűségeit.
Szent Lábán és Énekes Tóth Péter atyafiak a zsindelyt kötik ki maguknak
oly feltétel alatt, hogy nekik a szent vacsora ostyában szolgáltattassék
ki. Dávid zsidó megtekinti a tervet, kiszámítja a toronysisak magasságát
s számításának eredményeként kijelenti, hogy a bádogról ne tessék
búsúlni a Tekintetes _Atyafiság_nak, mert ő ennek a toronynak az
árnyékában akar mégvénülni (nem merte mondani meghalni). Ihárosi úr is
kijelentette, hogy őtet ne féltsék, ott lesz ő, a hol kell. A minthogy a
következő napon be is rándúl Fűzvárra és ott az igazság-házának
fundamentomai között fölkeresi Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács
embertársakat, mely látogatásának eredményeként harmadnapon
szerencsésnek érzi magát elérzékenyűlve jelenthetni, hogy még a
fogságban ülő szegény rabok sem feledkeznek meg a keresztyénség közös
nagy missiójáról, melynek támogatására ezen tizenkét forintot küldik,
azzal az igérettel, hogy kiszabadulásuk után sem feledkeznek meg, ha az
Isten megsegíti őket vállalataikban.
Ottan megalakúlt az építtető bizottság, Csont Ábel úr elnöklete alatt,
Ámbár Lőrincz és Mecseki urak személyében. Dávid úrat is hívták, de ő
azt válaszolta, hogy ő már megvetette az alapot, más építsen pedig arra.
Így tehát hagyták menni s helyébe kinevezték még tiszteletbeli tagnak
Pátróiné nagyasszonyt, kiről lehetetlen feltenni, hogy fél pár harisnyát
viselt volna valaha, továbbá a felekezetközi szent egyességre való
tekintetből Szentlábánt és Dávid zsidót.
A torony északfelé fog nézni. Ebből származott a legelső nehézség,
melylyel a bizottságnak meg kelle küzdenie. A torony alatt ugyanis
ajtónak kell lenni; úgy szintén a keleti oldalon is, mivel ez a
parochiára néz: két ajtó pedig elég a Szent István templomára is, ha az
_eleget_ veszszük. Úgy, de mivel történetesen a nagyobb birtokosok
majorjai épen az északi és keleti részeken voltak: világos, hogy
érzékeny jogcsorbulást szenvednek a déli és nyugoti tartomány urai, ha
ők ajtó nélkül maradnak. Hát ők mindig megkerüljék a templomot, ha az
Isten-házába akarnak menni? Hát ők nem olyan urak, mint az északi urak?
Csont Ábel viszont azt mondta erre, hogy ha négy ajtó lesz rajta, akkor
neki nem kell a templom, mert akkor a passát-szelek keresztül-kasul
nyargalnak rajta. Ő ugyan nem kopasz még, de bizonyosan elébb-utóbb az
lesz és a léghúzam miatt reumát kapnak a homlokai. Az ellentétes nézetek
úgy békültek ki, hogy mindegyik tett egy ajtónyi engedményt. Sem kettő,
sem négy, hanem három. Egy a torony alatt, a másik kettő keletnek és
nyugotnak. A dél elégedjék meg egy szép kerek ablakkal.
Alig csillapult le ez a nyugtalanság, midőn újabb és veszedelmesebb
összeesküvés ütötte fel fejét. Jöttek az asszonyok tömegesen, hogy csak
legyen bizony ajtó a déli részen is, inkább elengedik a kerek ablakot.
Mert ha az az ajtó onnét elmarad, bizonyosan annak helyére van szánva a
kathédra. Ebből pedig az következik, hogy a padok nem a régi tisztes
szokás szerint, a nőké szemben a férfiakéval, hanem újság hajhászva,
mind a kathédrával szemközt lesznek elhelyezve, ez pedig a
házasságkötési szent szokások kijátszására czéloz, mert a vidéki, sőt
helybeli legények is, kik a karba járnak, miként választhatják ki
jövendőbelijöket, ha szemben nem is láthatják?