jelszavaikban különböznek egymástól. Mindkettő gyanús szemmel nézi az
uralkodó párt fészkelődéseit, csakhogy a _Mámög_-párt az uralkodó
párthoz atyafiság, érdekközösség, barátság s vagyon-egyformaság által
sokféleképen lévén kötelezve, nem meri ennek kezdeményeit nyiltan
ostromolni, hanem csak a nyakravaló közül dörmögi: «_Már megint!_»
vagyis a pusztai patois szerint «_Mámög_». A _Mineka_-párt már
rögzöttebb pecsovics; ez meg sem hallja az újítók szavát, hanem minden
indítványra kész az egyetlen felelettel télen úgy, mint nyáron; «_minek
a?_» Innen az elnevezés.
Az asztal legvége és az ajtó közötti szűk téren állva csoportosúl egy
negyedik párt, a _Kikőhúznyiaké_. Mert ezeknek minden indítványra, mely
az asztal felső végén támad, egyetlen egy véleményük van: _ki kell
húzni!_ T. i. nem az indítványt a jegyzőkönyvből, hanem az indítványozót
a szálából. Mely vélemény erélyes kifejezése után az egész párt rendesen
oda szokta hagyni a gyűlést hangos tüntetéssel.
Van még egy ötödik párt is, mely a nagy boglyakemencze széles patkáján
rajthúzlis jobblábát a patkára felhúzva s térden át összefogva figyel.
Ha fésületlen haját és a négy szelek által ápolt szakállát nézzük, azt
hiszszük, hogy ez a _Kikőhúznyiak_ csontjából való csont; de ha
deáknyelv-tudományát, melyre sokat ád, családi összeköttetéseit,
melyekre semmit sem ád, s tekintélyes birtokát, melytől még adót soha
sem fizetett, tekintjük, úgy Csont Ábel urat hajlandók vagyunk az úri
párthoz sorozni. Majd meglátjuk. – Egy véleménye van: mindenre _nem_-et
mondani, a mit ugyan megtesznek a _Mámögök_ is, a _Kikőhúznyiak_ is,
csakhogy Ábel úr nemcsak mondja, hanem foganatosítja is a _nem_-et. Egy
ábrándja van: királyt választani a Duna jegén; és egy foglalkozása: a
méhészet, melytől adó nem jár. Egyszer össze akarták irkálni a méheit,
de ő fogott egy marok herét és az adóvető úrnak az inge gallérjába
tömködte, a mint ez a méhesben az asztalra hajolva töltögette ki a
rubrikákat. Azóta felé sem mernek menni. – A tanácskozásba csak akkor
szól bele, ha valami jó deák-idézetnek épen nyilása akad.
– Tekintetes család! – kezdé az elnök, – a gyűlés ezúttal a rendes időn
kívül tartatik meg, a miért elnézést kérek a kurátor úr részére, ki –
kétségkívül saját fontos teendői által – akadályozva volt a meghívó
szétküldözésében.
– «Publica privatis præferenda» – dörmögé Ábel úr. – A közügy a
magándolognál elébbvaló.
– Fölöslegesnek láttam a familiát fárasztani, – mondá Ihárosi úr, –
semmi előterjeszteni valóm nem lévén.
– Ha az úrnak nem lévén, lehetvén másnak! – csendűlt bele Mecseki szava.
Az úrra nincs egyéb bízva, mint a kihirdetés. Ha ezt sem bírja az úr
elvégezni, akkor mondjon le.
– Majd lemondok, mikor akarok, de nem az úrnak.
– Az úr itt most szolgája a familiának, s az úrnak itt nincs szava.
– Több van mint az úrnak. Az én öregapámat nem fakószekéren szalajtották
ám ide Girgácziábúl.
– No majd elszalajtják az unokáját.
Mámög és Mineka uraimék kegyes megbotránkozással csóválgatják a fejüket.
«Mámög, mámög! Minek a’ mámög?» Pedig álnok a lelkük! Pénzen is
megvennék az ilyen mulatságot, ha ingyen nem juthatnának hozzá.
– Azt hiszem, – szólt az elnök – hogy eltérünk a tanácskozás tárgyától.
A tisztelt atyafi urak a magánkérdéseket tisztázzák másutt, itt pedig
tartsák szem előtt a tanácskozási tisztesség követelményeit.
– Sic! – mond Csont Ábel úr. – Hoc faciendum, illud non omittendum.
– Minthogy – folytatá az elnök – sem az elnöknek, sem a kurátornak
nincsenek előterjesztései, felhivom a család tagjait indítványaik vagy
intézkedést váró kérelmeik előadására.
Most újra Mecseki állott fel.
– Tekintetes család! Van szerencsém Siró János és Uherszkó Márton
birkás-embertársainknak alázatos folyamodását benyujtani, s ha
méltóztatnak parancsolni, azt, a mit ők a maguk együgyű nyelvén
folyamodásukban rebegnek, élőszóval röviden előadni. (Halljuk, halljuk!)
Méltóztatnak jól tudni, embernek való ember nevét a nevelés és oktatás
adja meg; bárha nem tagadom, vannak egyes szánalomra méltó kivételek,
kik minden nevelés mellett is állatabbak maradnak az állatnál. Azonban
semmi újat nem mondok, ha azt mondom, hogy az ilyen szomorú kivételek
csak a szabály erősítésére szolgálnak. Mi sem vonhatunk khinai falat a
határainkat ostromló czivilizáczió áldott hatása ellen…
– Mámög! – zúgott baljós gyanakodással a Mámög-párt, a pogány szó
hallására, melynek mindig «fizess» a következése.
– Ennélfogva indítványozom, találjon módot a Tekintetes Familia, hogy e
mi virágzó pusztánk bájos rónaságán egy, a kor igényeinek megfelelő
iskola állíttassék.
– Minek a? – harsant meg a Mineka-párt, a közelgő veszély élénk
érzetében szokatlanul elszánt és határozott hangon.
– Nem a magam érdekében emeltem szót, mert hálaistennek van annyi módom,
hogy gyermekeim mellett külön instruktort tarthatok, hanem épen azok
érdekében, kik közűl némelyek a maguk földhözragadtságában…
– Ki kell húzni! – búgott az ajtó mögül a közvélemény.
– Kinek nem inge, ne vegye magára. Nem az én igen tisztelt atyafi
birtokos-társaimat értem én, hanem a felvilágosodásnak azokat a buta
ellenségeit, kik a maguk kurta eszével…
– Gyerünk innét! – zúdult fel a Kikőhúznyiak csoportja. – Ez az úr
minket szemtől-szembe összebolondoz. – Én is csak olyan úr vagyok, mint
az úr. – Ha az úrnak olyan sok az esze, vegyen be belőle óránként egy
evőkanállal. Ráfér. – Eb ura kurta!
– Sajnálattal látom, hogy némelyek félreértik jószándékú kifejezéseimet
és távoznak; de örülök azon, hogy most már a familiának csak szine és
java maradt együtt, kiknél sem a belátás, sem a buzgóság nem hiányzik
szavaim helyes felfogására, s kellő műveltséggel birnak az indítvány
fontosságának megmérlegelésére s hatásának kiszámítására. Én, tehát,
Tekintetes Atyafiság, azon két embertársunk és nagyszámú ártatlan
gyermekeik nevében, kiket a familia tisztelt kurátora folyamodásukkal
együtt előlegesen és kihallgatás nélkül (Haud æquus fuit: Csont Ábel)
szokása szerint embertelenül összekáromolt, könyörgök, méltóztassék
kimondani elvben az iskola felállításának szükségét.
– Minek a? – kiáltott újra a Mineka-párt, nem engedvén szemét beköttetni
a szónok magasztalásai által. – Jó a dicséret, de csak ingyen. – Eddig
megvoltunk iskola nélkül, ezután is meglehetünk.
– Hiszen nem mondom én tisztelt Atyafi urak, hogy most mindjárt neki
fogjunk. Várjuk végire. Nem olyan fekete ám az ördög, mint a milyennek
festik.
– Ha nem olyan is, de azért még se jó azt a falra festeni, – mond egy
éltes Mineka.
– Egyelőre, mondom, csak indítványomnak elvben leendő elfogadását kérem.
Utasíttassék egyszersmind a falu kurátora egy véleményes javaslat
készítésére, melyben az iskolaépítés költségeire és a tanítói fizetés
alapjául szolgáló források lennének kijelölendők, de – és ezt
hangsúlyozom – _a közbirtokosság minden terheltetése_, – méltóztassanak
jól megérteni, – a _közbirtokosok minden terheltetése nélkül_.
– Csinálja, a ki kezdte, én nem avatkozom bele – dünnyögé Ihárosi.
– Kötelessége az úrnak. Azért húz a közjövedelmekből külön részt.
Különben is elérzékenyülve jelenthetem, hogy azon két embertársunk,
kiket a kurátor úr szent szándékukért illőnek tartott rútul
megszidalmazni, nem maradt meg a kérelmezés merev korlátai között, hanem
tényleges ajánlatot is tőn. Imé: «ajánlunk a tanító évi fizetésébe 5
azaz öt font fadgyút, 4 azaz négy itcze vajat, 50 azaz ötven font sót».
– Kérem – folytatá, letéve az írást, és fejét hátravetve kihivólag
nézett végig a gyülekezeten, – ha egy familia-kurátor ilyen alapra sem
tud valamit építeni, akkor menjen Ukrániába szék-sót söpörni. Igaz vagy
nem, uraim?
A kérdés nyert ugyan egy pár udvarias fejbólintást a közelben, de a
Mámögök és Minekák részéről konok hallgatással fogadtatott. Oh a
Mámögnek van annyi esze, hogy nem felel minden kérdésre. A Mámög ha
egyszer kimondja a sibboletjét, beszélhetsz azután neki. Csak néz maga
elé és mosolyog. A Mámög a legravaszabb petrefactuma a világ társadalmi
konvulzióinak.
Most Ihárosi kért szót.
– Miután az érdeme szerint tisztelt úr a tervjavaslat készítésével engem
kíván megbizatni, miután kikötötte, hogy a familia minden terheltetése
nélkül kerestessenek ki a források, s e czélból egyenesen Girgácziába
utasít, a hol pedig nem tudom mit találnék, ha csak bizonyos nemzetség
forrását nem: – bátor vagyok személyes tájékozás tekintetéből őt magát
kérdezni meg először is: csupán a száraz indítványnyal kíván-e járulni
az iskola-alaphoz és lelkes szónoklatával s buzdító nyögdécseléseivel a
tanító fizetéséhez, vagy pedig követi az általa magasztalt kérelmezők
példáját, s ezennel kinyilatkoztatja, hogy a magasztos czélhoz ő is
járúl ennyivel vagy annyival?
– Igenis – felelt Mecseki belevörösödve, mert a dolognak ezen oldalára
még nem gondolt – én ugyan úgy értettem, hogy az iskola épüljön föl a
közösből, mert van elég nád, épületfa és vályognak való föld; a
tanító-fizetés terhét pedig viseljék azok, a kik szolgálatával élnek: de
minthogy az általam érdemén felyül tisztelt úr ilyen egyenesen mellemnek
szegezi a puskát – valószinűleg agárnak vél – ezennel kijelentem, hogy a
tanító fizetéséhez évenként két mérő búzával kivánok járulni.
Azután mintha megijedt volna a nagylelkűségtől, világosabban is körül
írta ajánlatát, egymásután hullatva a magyarázatot. – Igenis; két mérő
buza. Kenyérnek való. Pozsonyi mérőt értve. Míg élek. Ezen ajánlatom
örököseimet nem kötelezvén.
– Éljen! – szólt az elnök. – Én a magam részéről ugyanezen czélra húsz
petrencze szénát ajánlok. Önként értetvén: _mikor terem_.
– Tehát ezeket jegyzésbe teszem. Ezek már források. Igaz, hogy csak
időszakiak.
E közben a Minekák kezdettek elszivárogni. Nagyon meleg van idebenn. Nem
értenek ők ehhez, végezzék az urak. A Mámögök közül is csak a
fiatalabbja maradt benn, a ki jól tudta, hogy az ő élete nem forog
veszélyben, mert neki még él az apja, az pedig otthon maradt, s ő annak
a nevében nem igérhet semmit. – Eddig csak _elv_nek vélték a dolgot, a
mi ő szerintök azt teszi, hogy «semmi sem lesz belőle». De mikor már az
elnök is megteszi ajánlatát, már ennek fele sem elv. Hátha még Talpárdi
nagysága is szól valamit az asztragán prém közűl. Juj juj juj! Akkor már
_fuss_ se lehet, csak _fizess_.
Talpárdi úr nem szólt, hanem szólt helyette Dávid, a bérlő. A mint az
öreg nemzetes urak kezdettek menekülni, ő az ajtónál szembe jött velük
és szép csendesen visszaterelte őket.
– Ha megengedi a Tekintetes Familia, én is csatlakozom a két
kérelmezőhöz. Sok gyermekem van, sokba kerül a házitanító, működésének
sincs kellő sikere, mert nem lehet mindig jót kapni, kivált pusztára.
Innep lenne az nekem, mikor az az oskola megnyílnék, és templom az a kis
szeglet benne, a hol az én gyermekeimnek helyet engednének. E czélra én
is meghozom a kivánt áldozatot. Fizetem kétszeresen a mi rám esik. Azon
felyül pedig, míg itt lakom – akár lesz iskolás gyermekem, akár nem,
évenként tíz véka zabot és száz fej káposztát ajánlok a tanító
fizetésébe.
Mecseki úr szemei ragyogtak a tűzben és könyben. Azt hitte, hogy egy
ilyen lélek megeleveníti a petrefactumot. De csalódott. A Mámög
mindenből tud fegyvert rögtönözni. Neki bátorodtak, mert Dávidnak
könnyen el lehet mondogatni egyetmást, a mit Mecsekinek nem mer az ember
kitálalni.
– Könnyű magának Dávid! Maga ajándékozhat, mert pálinkáért kapja a zabot
az aratóktól. A káposztát meg ingyen is nyakán hagyja a káplárdi ember.
– Tisztelt Atyafi-gyűlés! – szólt ismét egy éltes Mineka. – A mit ama
zsidó férfiú mondott, én azt nem javallom. Mert jóllehet, hogy ő zabot
adna, de minek a préczeptornak a zab? Mert minek a préczeptornak a ló?
Különb lovak is megvannak zab nélkül, mint egy préczeptor-lovak. Azért
adjunk-é neki zabot, hogy zabozza a lovait, eljárjon vásárokra
kupeczkedni, mint az én rektorom Szent-Gálon, hogy az oskolás gyerekek
voltak a kocsissa; nem tért ki senkinek; osztán a lovát vasvillával
agyonszúrták a Csöglei uraimék, akkor a rektor – volt neki egy fiskális
bátyja…
– Hová beszél bátyámuram annyit? – szólt egy Mámög. – Noha a szentírás
azt mondja: a vénember orczáját megbecsüljed, – én csak azt mondom, hogy
a mely uraiméknak tetszik, építsenek oskolát, de mi nem építhetünk, mert
az építéshez pénz kell, ahhoz pedig szegények vagyunk.
– Szegények a nemzetes urak? Hadd lám csak, – szólt Dávid bérlő, szemeit
a mestergerendára emelve, – van a pusztában 10,000 hold szántóföld
birtok, egyéb vagyont nem is számítva. Egy iskolaház belekerül 2000
frtba, melyből egy hold földre 20 kr., száz holdra húsz forint esik…
– Micsoda? – szólt az öreg Mineka, kinek épen száz holdas birtoka volt,
– hogy én húsz forintot kidobjak csak azért, hogy az Izrael nemzete még
jobban megtanulja a kétszerkettőt? Könnyű neked Dávid, mert mi adót
fizetsz te a butyrodtól? Adóra kell most a húsz forint, meg a húszszor
húsz is. Nem úgy van már, mint volt régen…
– Ha így van a dolog – szakasztá félbe a bérlő, – akkor én kénytelen
vagyok a bérletet megszüntetni. Ide hagyom a bánatpénzemet is. De el
kell mennem olyan helyre, a hol a gyermekeimet iskoláztathassam.
Ezzel Dávid kiment az udvarra, s az ott csoportozó atyafiaknak újra
elmondta szándékát. Ez gondolkodóba ejtette az atyafiakat. Egyszerre
eszükbe jutott, hogy ha Dávid elköltözik, bizony a könyveit is elviszi,
s azokban sok mindenféle kölcsönök, gyapjúra, repczére, buzára adott
előlegek vannak bejegyezve; elmegy a kimeríthetetlen hitelpénztár, mely
minden jóravaló embernek egyetlen szóra megnyilt, a nélkül, hogy
valakinek odaharapta volna a kezét. Aztán milyen zsidó következik utána?
Hátha szegény lesz, vagy vérszopó és csalárd? Hátha nem is lesz zsidó,
hanem körösztény, a ki maga is fülig adós? De már abból semmi sem lesz,
hogy a Dávid itt hagyjon bennünket.
Rohantak vissza a szállába; a legszájasabbik Kikőhúznyi előadta, hogy
mit végeztek odakinn. Ők nem viszik el a lelkükön, hogy ilyen igaz
izraelita, mint a Dávid, kiben nincsen álnokság, elhagyja őket. Ha már
annyiba kelt, hát legyen oskola. Van a familiának erdeje, nádja, abból
kikerül a tetőzet. Polyvát ők maguk adnak a vályoghoz; a vályogot vessék
meg és hordják be a kertészemberek, úgy is azok veszik hasznát.
Mecseki szükségesnek látta megdicsérni a fölvilágosodott jellemű
férfiakat, kik készek áldozatokkal tartani fenn azt a hazát, melyet
őseik áldozatokkal szereztek.
Ismét Dávid úr bátorkodott szót emelni, ha méltóztatnék a familia
helyben hagyni azon alázatos nézetét, mely szerint a tanító fizetésére a
közös jövedelmekből éveként egy ráta fa – –
– Helyes. Megadjuk.
– Világosan odajegyeztetvén záradékul: mikor a familia vágat –
– És: melyből az oskolát is tartozik fűteni –
– Igen, mindezeket én is úgy értem; – továbbá egy pár darab marhatartás
a köz-földeken –
– Megadjuk – –
– De tulajdonjog igénye nélkül –
– Igen; tisztán használati joggal; továbbá minden tanítónak van egy kis
földecskéje – –
– Dejszen földet nem adunk; minek a préczeptornak a föld? hogy azt bújja
az oskola helyett?
– Egy fertály-telek falukon…
– «Malo adficietur si quis _quartam_ tetigerit» «kihúzza a lutrit, a ki
a fertályt emlegeti.» «Nekem a préczeptor nem osztályos atyámfia.» –
Szavazott Ábel úr.
– Hallgassanak ki, urak! Egy fertály telek falukon is kijár a tanítónak;
nem azt mondom, hogy mi is adjunk annyit, de ha valaki ád, azt nem
ellenezhetjük. Bátor vagyok kegyes emlékezetükbe hozni, hogy nagynevű
atyánkfia, Árion úr, a neki ajándékozott harminczöt czöveknyi jogot
közczélokra kívánta adományozni…
«Utasíttatik kurátor, – diktálta Mecseki – hogy e tárgyban keresse meg
az ünnepelt atyafi urat, s igyekezzék kieszközölni beleegyezését…»
– Én óvást teszek ellene, – dörgött Csont Ábel. – Az az atyafi úr
nőtelen, s magvaszakadása esetén birtoka a familiára visszaszáll…
«Csont Ábel úr óvása figyelmen kívül hagyatván», – fejezé be Mecseki
indítványát az elnök.
Csont Ábel úr leeresztette maga alól a jobb lábát s a viszonosság
elvénél fogva a balt húzta föl. Majd meglátja ő, ki lesz a preczeptor!
«Tehát nyolcz hold föld»…
– De robot munkát nem végzünk ám rajta, mint falun szokás.
– Nem; bele lesz írva: «A míveltetési költségek haszonélvezőre nézvén»…
– Úgy nem bánjuk.
«A gabnafizetést 45 vékában gondolom megállapítandónak s évről-évre
közadakozás útján beszerzendőnek – …»
– Gabona czím alatt _kenyérnek való_ értetvén, a mi elegybúzának is
neveztetik…
– És meg nem engedtetvén, hogy e czélból _valakik, valakik_ által
személyesen megkerestessenek és az adakozásra mintegy végrehajtásilag
kényszeríttessenek…
«Úgy lesz. – Végre hogy indítványozó úr azt ne gondolja, hogy más
alszik, míg ő virraszt, hálás elismeréssel veendő tudomásul bejelentem
Pátróiné asszony kegyes alapítványát. Ő ugyanis száz aranyból és száz
váltó forintból álló alapítványt tett a tanítói fizetésre.»
Semmi riadó éljenzés. Ellenkezőleg, az ijedtség némasága. Általános
elszörnyűködés. A pártok meghökkentek. Mert a Dávid zabja, az Ámbár
Lőrincz petrenczéje, a familia fa-rátája és az Árion czövekjussa
szerintök még mindig csak elvi oldalához tartoztak a dolognak. Piros és
fehér borsószemek, melyeket Ihárosi és Mecseki urak csak egymás
ingerlésére és mások mulattatására rakosgatnak a malomtáblára. De száz
arany! Ez már nem elv. Ez méltó arra, hogy elszaladjon tőle az ember.
Mert a mily bizonyos, hogy a többi deputatumok megannyi ágyúsánczok,
melyeknek lőtávolába semmiféle preczeptor nem merészel mutatkozni: ép
oly bizonyos, hogy a száz aranynak nem elvi immár, hanem szomorú fizikai
következése egy magyarcsizmás, attilás, kurtaszárú kazinczipipás fiatal
ember lesz.
Most már olyan lejtőre jutottak, honnét nincs visszatérés. A száz arany
egy rettenetes kő, melyet semmi pártszövetkezés száz keze ki nem húz a
Dunából. A Minekák fenyegető tekintetet vetettek a Kikőhúznyiakra s
tolultak ki az udvarra folytatni a csetepatét.
Utoljára csak két ember maradt a szálában. Talpárdi és Ihárosi.
A két férfi merően nézett egymásra.
Ihárosi tekintetében kérdőjelek hemzsegtek. Hát te leggazdagabb embere a
pusztának, hatalmas végrehajtó eszköze a czivilizáló hatalomnak, főnöke
a megyének és oszlopembere az egyháznak! Megbénultál-e, hogy ennyi dicső
példa nem ragad magával, megkövültél-e, hogy ennyi áldozat nem lelkesít?
A néma kérdést elértette a kihívott és így felelt rá:
– Ó te bunfordi Ihárosi! te legnagyobb szédelgője a világnak! te Law! te
Barnum! mit fundáltál ki már megint azzal a kerek fejeddel? Micsoda száz
arany az a Pátróiné száz aranya?
– A mivel urambátyám öregapja adós maradt a második feleségének.
– Mindjárt gondoltam. Így szentül van a dolog. Majd az öregapám
megfizeti. – Aztán te Psammenith! oda mersz bolonditani arra a hegyével
lefelé állított piramisra valami boldogtalan embert? A száz aranyod
kamatját sohasem látod. A birkások elmennek a bérletből, Dávid zsidó
idehagyja a korcsmát. Juczi nénéd meghal: ki fizeti akkor a vajat, meg a
zabot, meg a szalonnát?
– «A holnapi nap gondot visel az ő dolgairól!» – felelt Dávid úr példás
kegyességgel. – Emlékszik-e rá tisztelt urambátyám, mikor a tolnai
Duna-kanyarulatot átmetszették? Egy hat öl széles csatornát ástak
Domboritól Gemenczig, a mire azt mondta a bogyiszlói biró: «Mind
megiszom én uram azt a vizet, a mi ezen az _ásáson_ lefolyik.» No hiszen
ihatná most. Bécstől Belgrádig nincs olyan medre a Dunának; széles,
mély, egyenes. Az én dolgom is csak ilyen. Megássuk a hat öl széles
csatornát, és a vízre bízom, hogy csinálja a többit, ha Duna. Ha pedig
nem Duna, akkor megmarad a száraz árok, emlékeül a sikertelen munkának.
Sikertelen volt, de munka volt.
– Nagyon bölcs beszéd ez a te fúrt fejedből Dávid. – Hát aztán te magad
mivel járulsz a kollegiumod alapjához?
– Erkölcsi támogatással! – vakkantá ki Dávid úr.
– No nekem az nem terem. Hanem itt van száz forint az építésre.
Azonfelyűl kapsz harmincz mérő búzát, – nem a tanító két évi fizetésére
elpocsékolni, hanem a takarékmagtári huzavonádra, hogy a gányókat legyen
mivel eladósítanod. Száz esztendő mulva az egész puszta belekerül a
granáriumodba. Hanem aztán vége legyen a koldulásnak. A száz aranynyal
pedig elhallgass, mert calumniát akasztok a nyakadba.
Bánta is azt Dávid. Fölszedte a sátorfát, hazament s leírta a díjlevelet
egy forgalomból kiment 15 kros bélyegpapirra, hogy hiteles legyen. Azt
elküldte Mecsekihez, hogy írja alá, mert ő a keresztapja ennek a
bolondságnak. Azután magához hivatott két szóvivő Kikőhuznyit, hogy ha
olyan nagyon erősködtek az iskolán a Dávid zsidó kedveért, hát már most
hitelesítsék. Azok aláírták daczból; ne csak mindig az legyen meg, a mit
az urak akarnak!
IV.
Ihárosi beporozta az aláírásokat, borítékba zárta a hitelesített
díjleveleket és beküldötte a postára, czímezvén az x-i kollegium
Rektorának. Másfelől csőszök által felrendeltette a pusztában lakó
mindenféle szegénységet, a zselléreket, kis bérlőket, gányókat,
juhászokat, gulyásokat, még pedig feleségestől. Gyűlésre. Birság alatt
nem szabad elmaradni senkinek.
A szegénység örült, hogy ő is bevétetett az alkotmány sánczaiba és
életében egyszer ő is tarthat familia-gyűlést. Fel is gyűlt szép
számmal; az asszonyok is mind. Hogyne! olyan drága úrnak a szép
szavaira, mint a Nemzetes Uram!
Könnyű itt gyűlést tartani, mert úgy hallgatják a Nemzetes urat, mint az
angyalt. Aztán itt nincs se Mecseki, se Mineka. Maga Dávid úr elnök is,
jegyző is, szótöbbség is, általános felkiáltás is. Egy személyben.
Elmondta nekik, hogy a familia miben fáradozik. Hogy milyen lelkes
alapítványok történtek. Csak maga Pátróiné száz aranyat adott. Talpárdi
nagysága egy egész granáriom buzát, melyből takarékmagtár lesz, hogy a
szegénynek sohasem lesz szabad ezután megszorúlni élet dolgában, mert
onnan mindig kaphat, a mennyi kell; hogy lesz tanító, a ki elé
járathatják a gyereket _télen_. Voltak ugyan, a kik azt követelték
volna, hogy nyáron is, de ő erre halálig rá nem áll, inkább abba hagyja
az egészet, mert ki őrzi akkor a libákat? Lesz, a ki elénekeli és
kikiséri tisztességesen a halottakat. – A tanító fizetését a familia
vállalta magára, mert ahhoz csak birtokosnak van jussa, így tehát a
nem-birtokos lakosokra semmi egyéb teher nem járul, minthogy nehány ezer
vályogot megvetnek és a fundamentomhoz való követ kiássák, kirakják… S
mivel a jelenlevő embertársak általános hallgatásából örömmel
konstatálhatja az indítvány egyértelmű elfogadtatását, – ebben az
értelemben enuncziálja és improtokollálja a végzést, a jelenlévők neveit
is bejegyezvén.
Akkor elővett egy üres paksamétát s abba a jelenvolt embertársak neveit
bejegyezte mind. Diktálták a neveiket nagy örömmel s törtettek előre,
hogy ki ne találjanak maradni a lisztából.
– Most már kedves magyar-embertársaim, válaszszanak önök magok közül két
érdemes embert, a ki a jelen gyűlés nevében a familia-gyűlés elnökénél,
Ámbár Lőrincz úrnál hálás köszönetet tolmácsoljon. Ajánlom e tisztre
Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat. Ők tudnak szépen
beszélni.
– Igen is, kérjük szeretettel, – felelt egyszerre a két becsületes arczú
galambősz öreg, – tudunk mi az urak nyelvén, mert sokat forgottunk urak
között; abban vénűltünk meg. (Hirhedt lókötő volt mind a kettő.)
– Már most barátim, elbocsátom önöket áldásom kiséretében. E napon
oszlopot emeltek önök maguknak; a kor embereinek és a felvilágosodás
fáklyavivőinek lenni magukat megbizonyitván. Ez a lap – s felmutatta a
paksamétát – a késő századokra hirdetni fogja azon nagy lelkek neveit,
kik önként és minden rábeszélés nélkül szivöket-vérüket felajánlották a
népnevelés országára. Tehát a jövő hétfőn minden háznéptől egy ember
ezennel kirendeltetik vályogot vetni, illetőleg követ ásni a kerek
tóból. El ne maradjon senki, mert az aztán nem az én szégyenem lesz ám.
Azt megmondom. Itt van felírva mindenki neve, a ki ajánlkozott. Senki
sem volt vele kénytelen. Hát a ki mit magától igért, bolondot én belőlem
ne csináljon ám! Mert én nem vagyok gyerek. Jó békességet kívánok
önöknek!
A szegény emberek így nekibiztatva, másik héten hozzáfogtak a
vályogvetéshez. Az erősebbje ásta a tó fenekéről és rakta köbökbe a
terméskövet; munkaközben egy éltes özvegy juhász még arról is suttogott,
hogy van neki száz forintja, ő azon harangot vesz, de nem adja addig
oda, míg meg nem hal, hogy ő rá huzzák meg legelőször. Ihárosi támogatta
őket erkölcsileg; el-ellátogatott hozzájuk, mesélt sokat, kérdezősködött
a családjaikról, tüzet kért tőlök, dohányt adott nekik. Csupa jóság
volt.