az embertársakat, hogy jó lesz ám sietni a behordással, mert az urak
csak azt lesik, mikor lesz minden készen; egyszerre itt teremnek a
szekereikkel s behordatják egy nap alatt mind, hogy a kész munka
dicsőségével dicsekedhessenek. A szegény emberek aztán – be sokra lehet
velük menni egy kis hazudozással! – elővonszolták az igáikat, gebéiket s
behordogatták a falanyagot a fundusra.
Vályogbehordásra a kollegiumból is megérkezett a válasz. Dávid úr nagy
kiváncsisággal bontotta fel. Ki lesz, mi lesz, hány éves diák lesz?
Micsoda ember az apja? Mert ezek mind lényeges kérdések egy világba lépő
ifjúra nézve.
Majd kiszédűlt a karos székből, mikor az első sorokat átfutotta.
Hihetetlen az, hogy ennyi áldozatkészségre ilyen választ adhasson művelt
ember. «Hogy ilyen fizetésre az ifjak nem vállalkoznak, hanem ha a
Tekintetes Familia a készpénzfizetést pengőben megajánlja, a vékabuzák
helyett ugyanannyi mérőt ád, a kibocsátandó ifjúnak – míg háztartását
berendezheti – sorba főzet, azonkívül a földjeit megszántatja, magot
bele a tanító adván…»
– Huj, huj, huj! – szörnyűködék Dávid úr, – nem olvasom tovább, mert itt
még koszorús füge is következik. – Nem is olvassa.
Hanem hirdet rögtön rendkívüli gyűlést rendkívüli tárgyban s ott
eredetiben felmutatja a példátlan levelet, melynek örül Mámög és Mineka,
mert imé, nem kell semmi erőt kifejteni a czél agyonütésére, minthogy
magától is meghal. A Kikőhuznyiak pedig képmutató fájdalommal forgatják
szemöket Dávid zsidó felé, hogy ők megtettek mindent, lássa a Dávid a
többit is. Látja is és becsületes arczán világosan olvasható a komoly
aggodalom. Mi lesz már most az ő gyermekeiből, a kik három hónap óta
mindent elfeledtek s most nagyobb gonosztévők, mint akármelyik magyar
gyerek.
– Az én ifjuságomban, – panaszkodék Dávid úr – mindig tekintettel volt a
kollegiumi professorátus az előkelőbb helyekre; megválasztotta a java
ifjakat, hogy becsületet valljon velük. Most pedig még azt merik ide
írni, hogy csekély fizetés! Hát hiszen nem adhatunk neki viczispáni
fizetést! Hát mire valók a kollegiumok, ha tanítót sem kapni belőlük? De
panasszal nem segítünk a dolgon. Ha már mindenünk megvan, a mi kell, nem
hagyjuk összeomlani a szép épületet. Tennünk kell. S ha méltóztatnak
elfogadni, az én véleményem az, hogy vagy közakarattal neveljük az
alapot a kollegium kivánatához képest…
– Dejszen! Új terhet nem vállalunk. A mit igértünk (egy ráta fa),
álljuk, de tovább nem megyünk – zúdulnak fel a Minekák.
– Magam is ezen nézetben vagyok – fordítá Dávid úr a köpenyegét, – de
méltóztassanak meghallgatni véleményem másik részét is. Tulajdonképpen
nekünk nem tanítóra van szükségünk, mert az csak egyoldalú szolgálatot
tesz, azt is csak télen, holott mi egész esztendőre fizetjük. Mit gondol
a Tekintetes Familia, ha már ennyi áldozatot hoztunk: kő, vályog
behordva, tessék megnézni, nem jobb volna-e papot hoznunk? Lévitát,
azaz: adminisztrátort, azaz: lelkész-tanítót, a ki tanít is, prédikál
is. Hiszen erre a fizetésre akármelyik káplán is eljön, mert jobb, mint
a legjobb káplánság. Itt élhet tanulmányainak, maga ura lesz, senki
asztalát sem kell neki terítgetni. Előre kikötjük, hogy független és
önálló adminisztrátor lesz, akár püspöknek hivassa magát. E czélból csak
a papi szolgálatokért járó díjakat kell a díjlevélbe iktatnunk. Punktum.
– És egy két tornyú bazilikát a Nyöszörgő-hegyre iktatnunk. Punktum. –
Dörmögte Csont Ábel.
Ábel úr megjegyzése ezúttal rosszaló zúgással fogadtatott. Mindenkit
elbájolt a Dávid úr ötlete.
– Kár a szent dolgokkal tréfálkozni! – vágta vissza Dávid úr. – Én a
tisztelt atyafi úrtól egészen mást vártam. Azt vártam, hogy ezen
javaslat után ő is meghozza a maga fillérét az oltárra, és saját
foglalkozásának gyümölcséből egy-két itcze mézet, mely nélkül papi
fizetés nem is képzelhető, lelkesülten felajánl; annyival is inkább,
mivel közülünk neki van legtöbb oka sajnálni ezen hivatal hiányát.
Ezen utóbbi megjegyzés nem volt nagyítás. Ábel úr a környék minden
papjával hadi lábon állt. Szidta az atyákat úton-útfélen pataki diáknak,
debreczeni diáknak. Nem is kereszteltetett az ortodox kokczéjusokkal,
hanem hármat-négyet összevárt, akkor szekérre rakta, felvitte
Gömörmegyébe Uza-Panyitra, a hol, részjószága lévén, pátrónus volt,
ennélfogva a panyiti papnak kötelessége volt minden ellenséges érzület
nélkül keresztelni meg a kis patrónusokat és patrónákat.
Most ezek és az ezekhez hasonló viszontagságok eszébe juttatták Ábel
úrnak, hogy nemcsak az életnek, hanem a halálnak is van angyala, mely
utóbbi, ha be talál köszönteni, messzi lesz Panyitról hozni papot.
Ezekkel a vaskalaposokkal pedig akkor se lehet birni, ha helyükbe megy
az ember, hát ha még kocsira kell őket rakni. Förhécztelen kocsira fel
nem ül az egy se. Már pedig ő a csézát be nem küldi nekik, hiszen maga
sem jár rajta, mióta az asszonyt haza hozta. Mégis jó volna, ha helyben
volna az alkalmatosság. Kezdett olvadni szívéről a következetesség
zuzmarája, s már-már ajkain volt a _méz_, mikor Ihárosi újra kezdte.
– Sőt megvallom, hogy midőn énnekem e szerencsés gondolatom támadt,
ugyanazon pillanatban gondnokra is gondoltam, még pedig egyenesen Csont
Ábel úrra, mint a ki úgy képzettségénél, mint törhetlen jelleménél fogva
hivatva van a leendő lelkész hierarkhikus czélzatainak gátot vetni.
– Mit! Hogy én gondnok legyek? – zúdult fel Ábel úr. – Inkább a
pusztából is kiköltözöm. – Megrázta magán a subát és odahagyta a
gyűlést.
Ihárosi tudta, hogy a ki a megtiszteltetés elől kiköltözéssel
fenyegetődzik, annak a szive fájdúlna meg, ha szaván fognák; másfelől
azt is tudta, hogy a megtámadott ügy élére mindig legczélszerűbb annak
legnagyobb ellenségét állítani, mert ha oda áll, bizonyosan dülőre
húzza. Ezen bölcs okokból tehát keresztülvitte az eltávozott úrnak
gondnokká választását, még pedig _főgondnoki_ czímmel, hogy a falusi
kurátoroktól _megkülönböztetődjön_. (Ne tessék deresre húzni ezt a szót.
A mai hívságos évad ugyan nem használja, de a debreczeni codex,
úgyszintén a debreczeni civis is halálig nem hagyja.)
Azután választatott még hét presbytert, a kik a jövő tavaszi egyházi
gyűlésre, élükön Dávid úrral, testesületileg[1] fognak elmenni. Papot
kérni az atyáktól, miután egyházunk szervezve van immár.
Addig pedig vegyük le szemünket Dávid úrról. Hadd folytassa erkölcsi
támogatását, mely abban áll, hogy meghozat Posnertől egy 152-ik számú
vonalozott könyvet, azt elnevezi _aranykönyvnek_ és abba bejegyzi
mindazok neveit, a kik «e mi zsenge egyházunk megalapításához járultak»,
megjegyezvén, hogy ez eszme Siró János és Uherszkó Márton becsületes
birkások elméjében fogamzott meg. Ezek neve fénylett első helyen, azután
jött Dávid zsidó, úgy tovább végig a polyvaáldozókig és vályoghordókig,
a kik ríttak örömükben, mikor tudtukra esett, hogy a könyv már most be
lesz terjesztve a szent székre örök emlékezetnek okáért.
Hathatós fegyver volt ez Dávid úr kezében. Kéz alatt hirdetgette, hogy
van annak a könyvnek egy másik lapja is, mely II. résznek, azaz:
_feketekönyvnek_ neveztetik, melyben viszont azok nevei adatnak át a
késő századok megvetésének, a kik a szent ügytől hidegen visszavonúltak.
Így az aranykönyv, meg a feketekönyv rakják naponkint sorra a vályogot,
keverik a sarat, hordják a nádat, a meszet, az épületfát. A hol a
könyvek nem segítenek, segít a furfang, a magasztalás; a hol ennek is
kötele szakad, Dávid úr nyakára jár az atyafiaknak, zaklatja őket
deszkáért, költségért, ajándékért, fuvarért. Azok szidják, rútolják,
Dávid úr nem marad adós. Egy pár rozzant ajtóért még Mecsekit is
megrekvirálja. Hát ne tessék kicsinybe venni, drága Talpárdi úr, azt az
erkölcsi támogatást, mert azt feleli rá Dávid öcscse: «Csinálja utánam
urambátyám, majd én megfizetem a harmincz mérő búzát meg a száz
forintot. Nem volna jó dolgom, ha a magamét fogyasztanám, míg mást
húzhatok. Magamat mindig megtalálom.»
Utoljára is ez az úr egy furfangos fukar, a ki csak szóval tudja; egy
bohó majom, a kinek kedve telik benne, hogy macskákat keressen a maga
mulattatására. Majd meglátjuk.
És ez az egész Tekintetes Familia, mely torkig úszik a bővségben, de
isteneinek csak a hulladékokat áldozza, egy értetlen földhöz tapadt nép.
Nem, tisztelt olvasó! Ez a familia egyenesen azoktól az ősöktől
származik le, a kik – Csont Ábel nyelvén szólva – egykor azt kiáltották:
«Vitam et sangvinem, sed avenam non. Éltünket és vérünket, – de zabunkat
nem.» Azért a zabbal sem maradt adós. Csak várjunk egy kicsit, Ihárosi
jól ismeri őket, s tudja, hogy a fát sem vágják le egy vágásra, hanem a
ki Á-t mond, majd B-t is utána mondja. Ő erősen hisz a B-ben.
[Illustration: Dombay Máté]
V.
Az olvasó kétségkívül beleúnt már a sok gyűlésezésbe, a falusi diplomata
aprólékos furfangjaiba és egy vályogból épülendő pusztai ház és
polyvából épülendő közintézet szervezkedési kinjaiba. Pedig még lesz
módunk a gyűlésekben; most azonban pihenőre egy csendes félhomályos
szobácskába viszszük az olvasót.
Útközben elmondjuk, hogy az a szoba kápláni szoba s benne e pillanatban
egy fiatal ember méláz, meg sem álmodva, hogy egy (hízelgek magamnak és
könyvemnek) néhány ezer főből álló kiváncsi sereg tart feléje. Ne
féljünk, hogy a monstre-látogatás zavarba hozza: ő csak akkor méláz, ha
egyedül van; de ha meglepik, egy pillanat alatt talpon áll s a világ
legközlékenyebb embere lesz belőle.
Szőke-e, barna-e, magas-e vagy középtermetű? Nem tartozik a dologra;
kiki képzelje olyannak, a minőnek egy szeretetreméltó fiatal embert
képzelni szeret. Előéletéből csak annyit jegyzünk meg, hogy Dombay Máté
egész élettörténete e két szó körül forog: tanulás és tanítás. Tanúlt
falusi oskolában mindent, a mit a rektor nem tanított, – és tanított
ugyanott, mint első gyerek mindig, valahányszor a rektornak elébbvaló
foglalatossága akadt, pedig sokszor akadt. Tanúlt, mikor a falusi
oskolából kikerűlt és szülei a kikerűlhetetlen német szóra adták egy
asztaloshoz, kinek nyelvét és mesterségét egy esztendő alatt eltanúlta;
ugyanott tanította a mestert és legényeit magyar szóra, írásra és
számvetésre. Tanúlt és tanított mikor árván maradt; tanúlt maga erejére
támaszkodni, és tanította társait mindenre, a miben erősebb volt náluk,
főként kötelességhűségre, – a mire nagy szükség volt a demonstrácziók
korában. Tanúlt theologiát, mert papi vagy tanári pályára készűlt, s
mikor a theologiai tanfolyamot itthon bevégezte: külföldi egyetemekre
szándékozott. Míg ezt tervezgette, az alatt ismét tanúlt valamit; igen
fontos dolgot. Megtanúlta, hogy az ültetvényfának ugyan nem kell gyámol
és védő oszlop, de a kinőtt fa nem boldogúlhat ilyesmi nélkül; más
szóval, míg diák az ember, addig semmi szüksége pártfogásra, hanem a
mint kinőtte a tógát, azontúl elengedhetetlen feltétele a földi létnek a
pártfogás, mely nélkül a ki szűkölködik, bizony nem mehet egyetemekre,
mert az egyetemi ösztöndíjakat boldogabb halandók nagyramenendő csemetéi
seprik be Jénában úgy, mint Heidelbergben. Ő viszont megtanította a
rajta sajnálkozókat arra, hogy ösztöndíj nélkül is lakhatik az ember két
évig Bázelben és Edinburgban olyformán, hogy hat órát egyetemen, hatot
pedig az asztalos műhelyben dolgozik naponként, ekként kötelezvén a
testet a lélek táplálására, s egyszersmind arra is, hogy a hazajövetelre
egy láda idegen könyvet, útiköltséget s a következő kápláni szűk
esztendőkre némi kis tartaléktőkét takargasson meg.
Itthon valami nagyúri csemete nevelésére vállalkozott; azonban egy év
alatt meggyőződött arról, hogy a csemete az ő közreműködése nélkül is
azzá lehet, a minek indult, t. i. nagy úrrá. Megköszönte a hivatalt,
letette a vizsgát és kápláni alkalmazást nyert egy nagy városban.
Itt már alig tanúlt (mit is tanúlhatna már többet), csak tanított.
Tanította környezetét, a nélkül hogy maga akarta, vagy a környezet
észrevette volna. Igéző beszéde foglyul ejtett minden embert, hogy a ki
vele találkozott, nem bírt tőle megválni: mint a két tanítvány
Emmausnál, mikor azt mondta a mesternek: Maradj velünk, mert
beestveledik.
Tanított a kathedrában. Egyszerű mesterkéletlen előadással, melynek
minden szavát mély meggyőződés és meleg szeretet hatotta át. Lehetetlen
volt a szíveknek e nyilak, a szemeknek e sugarak előtt zárkózni. A
férfinép csodálta, a női közönség halk sóhajjal gondolta el: Boldog a
méh, mely téged hordozott. Úgy tisztelték mint magát az öreg atyát. A
mit az öreg úr nem is vett szívére; csak a Nagytiszteletű asszony
duruzsolt miatta, hogy ugyan mit tudnak szeretni azon a nyápicz emberen.
Káplán káplán!
Tanított szívével, az ő áldott jó szívével. Maga is gyermekkorától fogva
árva és rokontalan, kimondhatatlan rokonszenvet érzett azok iránt, a kik
az életnek egy vagy más keresztjét hordozták, a kiknek homlokán az ő
mélyen látó szemei (a szeretet mindig mélyen látó) fölfedezték a
fájdalom titkos pecsétjét; véghetetlen szeretetet a gyermekek iránt.
Minél vidámabbak, minél ártatlanabbak, minél nemesebb lelküek voltak,
annál inkább szerette őket sajnálatból. Mert mennyi szenvedés, mennyi
szenny és mennyi csalódás vár rájok.
Azután volt a városban egy _nőképző intézet_. Nem merem _felsőbb
leányiskolának_ nevezni, mert az igazgatónő sajtópört kezdene ellenem,
hogy kisebbítem az intézetét. Hát legyen _nőnövelde_. Még pedig
nevezetes és sikeres nőnövelde. Ott a kisasszonykák fél év alatt
megtanúltak zongorázni, mert a zongorát maga az igazgatónő tanította.
Fél év alatt németűl (mert «az ég _egy_ kincset ad minden hazának») –
mert a német nyelvet a zsidó tanító tanítja. Fél év alatt francziául,
igazi franczia mosziőtől. Fél év alatt rajzolni. Mindent fél év alatt,
mint a 27 kros bolt. Csak egyetlen egy csorbája volt az intézetnek, mely
miatt nem versenyezhetett a fővárosi legelőkelőbb hasonnemű
intézetekkel. Az angol nyelv.
Könnyű kitalálni, hogy az új káplánra az igazgatónő azonnal kivetette a
hálót. «Két órát hetenként.» «Tehát csak egyet.» «Van vagy nincs haszna
vagy szüksége, ne tessék azzal gondolni; legalább azoknak, a kik
szeretnének, legyen alkalmuk megismerkedni az angol irodalommal.»
Mielőtt határozott választ nyert volna, rögtön kihirdettette a helyi
lapban, hogy «intézetében ez évre az angol nyelv is fel _lett_ ölelve a
rendes tantárgyak közé, Tanítja Dombay úr Edinburgból». (Értsd nem is
holmi Londonból, hanem sokkal feljebb: Edinburgból.)
Dombay nem akarta meghazudtolni az igazgatónőt, tehát – meghazudtolta
önmagát. Ajánlkozott naponkénti egy órára, mert a heti két órát kevésnek
találta.
Mikor az első héten megismerkedett a kisasszonykákkal, megsajnálta a
szegény kis teremtményeket. Az apai háznak ezeket a jövendőbeli
papagájait, a kik a _nevelőben_ két év alatt megtanúlnak mindenféle
tudományt; a kik által beoltatik a nemzettestbe hetedíziglen az a
meggyőződés, hogy a német nyelv mellőzhetlen kelléke a neveltségnek; a
kik megtanúlják szavalni a _Szép Ilonkát_ – tanúlnak világtörténetet és
egyetemes földrajzot, – úgyszintén Magyarországét is; és a kiknek
kézirásuk tele van a hibák minden nemével – – – – Ah! szegénykék «német
szón» vagytok bizony ti. Jól mondja apátok, akárhogy bizonyoz a mama,
hogy az «Nevelő».
Dombay – s itt hazudtolta meg magát – letett az angol nyelvről, a melyre
igérkezett. Nem gyötri őket, eleget gyötrik mások. Inkább enyhíteni
kivánja nyomorúságukat, szépíteni világukat.
Beszélgetett velük; a leánykák figyelemmel, szeretettel függtek ajkain.
Más tanár szavai feliből-harmadából maradtak meg náluk, de abból, a mit
Dombay mondott, egy szó el nem veszett.
Lassanként figyelemre szoktatta őket, azután fogalmaztatta velök a
hallottakat, a hibákat igaz szívjósággal kiigazgatta. Válogatott műveket
olvasott, olvastatott, magyarázott; fölfedeztette velük azt, a mi szép,
vonzó, megragadó van a költői kifejezésekben és rajzokban, s
megszerettette a mi nehéznek és unalmasnak látszott előttük.
Megtanította őket hazájuk nyelvének és irodalmának ismeretére.
Atyának ifjú, játszótársnak nagy, rokonnak idegen: egy édes jó testvér
volt; bizalmas és finom, gyöngéd és komoly, megközelíthetetlen
távolságban, s mégis közvetlen közelükben, úgy bánt velük, – mint
gyermekekkel, mint szent gyermekekkel.
Azok a tiszta szemek!
Nem gondolt arra, hogy egy párt ezek közűl örökre magához igéz. Hogy
egynek a kiröpülők közül köt a szárnyacskája alá egy finom selyemszálat,
a melynek segélyével fölkeresheti s magához vonhatja az elrepültet,
mikor eljön a tavasz? Hogy ez neki csak egy titkos mély pillantásba
kerül, melyről nem tud számot adni, sem a ki adta, sem a kire esett?
Nem.
Vagyonos házak sarjai mind, kiknek az élet sokkal többet megadott,
mintsem az ő részvétére szorulnának. Ha volna közöttük egy árva, egy
irgalomból felfogott – –! Mert részvét és szerelem, ez a kettő nála egy,
legalább majdnem egy.
A kik az intézetből időközben eltávoznak, mind megteszik nála a
búcsu-látogatást, s hagynak nála valami szép emléket, kis kezeik drága
munkáját; és egy pár forró könnyet, kis szívük hálájának múló zálogát.
Egy közülök – egy szép szőke sarjú leányka – váratlanul kellvén
távoznia, nem gondoskodhatott idejében méltó emlékről, de azért megtette
a búcsu-látogatást anyjával.
– Dombay úr kérem…
Akkor sírva fakadt, lehajolt és kezet csókolt az ifjúnak, mielőtt az
kezét kiszabadíthatta volna. Azután megkapta a másik kezét, azt is
megcsókolta.
*
Tehát abban a szobában, a hová bekopogtatunk, Dombay Máté méláz a
kanapén.
A szoba nőies tisztasággal van gondozva, miből azt következtethetnénk,
hogy lakója örök nőtlenséget esküdött. Leánykák! gyűlöljétek az olyan
ifjú embert, a kinek szobája izlés, rend, tisztaság dolgában vetélkedik
a tietekkel: az nem fog szorúlni a ti gondjaitokra. Tiszteljétek
ellenben azt, a kinek asztala rendetlen, szobája sepretlen, nyakkendője
kötetlen stb., mert az ilyennek van szüksége segítőre, a ki mindenkor
mellette légyen.
A szokatlan kézcsók története állandó helyet foglalt Dombay lelkében.
Még most is érzi kezein a szőke leányka ajkainak édes melegét.
Micsoda indulatnak volt a kifejezője ez a kézcsók? Talán a szégyené
csupán? Fájt a leánykának, hogy ő semmi emléket nem tud adni, holott az
_úgy szokás?_ Talán a háláé, melyet az okos leányka társainál élénkebben
érzett? (A hálához mindig ész kell; korlátolt elmék ritkán tudnak
hálásak lenni.) Talán a csodálaté? – – Azok a mély tüzű kökény-szemek
oly figyelemmel függöttek az ő beszédein! Talán… Itt elpirúlt Dombay.
Abbahagyta a találgatást. Megrettent a gondolattól, hogy akarva vagy
akaratlanul titkos vonzalmat kelthetett maga iránt valakiben, a ki
mellett ő az atya és anya hűségének egy részét vállalta magára.
– El innen! – szólt, jobb kezével meglegyintve homlokát, mintha valami
fantómot akarna elűzni. – Áruló! Feledni tudnád a te szegény kis
Jundádat?
És akkor a szegény kis Jundára gondolt. Újra átgondolta és elmondta
magának megismerkedésének egész kis regéjét.
*
Junda árva leányka volt, kivel Dombay a múlt őszszel találkozott
először. A gyász hozta őket össze.
A múlt ősszel dúló járvány elragadta Junda atyját, a ki Tarhalom
lelkésze volt. A váratlanúl elhúnyt lelkész végtisztességétől a
hivataltársakat távoltartotta a rettegés: családos ember nem megy
járványos helyekre. Úgy hogy a két avagy három prédikáczió helyett, mely
egy állásbeli lelkészt megillet, a boldogúlt atyának csak egy rövid ima
jutott, az is csak egy közönséges káplántól mondva. A káplán Dombay
volt.
Alig hantolták föl az atya sírját, megbetegedett az anya s harmadnapra
ismét megjelent Dombay imádkozni az anya koporsója felett.
A temetési szertartás itt is ugyanaz volt, csakhogy most a közönség még
gyérebb, – s az öt gyermek sírása meg szívszaggatóbb volt. A négy kisebb
folyton kiáltozta: «Anyám, anyám!» Az ötödik csak halkan zokogott, fehér
kendőcskéjével eltakarva szemeit. Ez volt Junda.
A koporsót kivitték a temetőbe, az anyát letették az atya mellé. Az
üvöltő jajokba belezendűlt a vigasztaló zsoltár:
«Már lelkem dicső széked körül
Szent szined látásának örül – –»
A vén ákáczok bús kétkedéssel hajtogatták ágaikat az ének szavára (mert
a vénebbje megcsontosúlt skeptikus), mintha azt kérdezték volna: hát tud
örülni? míg a fiatalabb csemeték aláhajolva gyöngéden simogatták az
árvák fejét másodvirágos lombjaikkal.
Úgy lesz, úgy lesz, szegénykék! Bízzatok! Nézzétek, mi is másodszor
virágzunk.
Az éneklés alatt a gyér közönség szétoszlott, fölkeresni, elsiratni a
maga halottját. Minő szép látvány volna az, a mint az élő a holt
fejfájára borúl, ha nem volna benne annyi ámítás; minő drágák volnának
azok a könyek, ha a halottnak volnának szánva és nem a világnak!
Csak az árvák maradtak ott és Dombay. Junda megtörölte szemeit, kézen
fogta a két kisebb testvért s a két nagyobbat maga előtt útnak
indította.
Menjünk haza.
_Haza_.
E szóra újra kicsordúlt szeméből a köny és fényes ösvényt hagyva,
alászaladt orczáján.
Dombay elkisérte az árvákat s búcsuvételkor megkérte Jundát, hogy ha
ügyei elrendezésénél szolgálatára lehet, parancsoljon vele.
Jundának erre nem volt szüksége. Testvéreivel együtt másnap
nagybátyjához költözött, a ki szintén lelkész volt egyik közel faluban s
a nagybátya elintézte, rendbehozta az árvák ügyét, biztosította
örökségüket.
De Dombay nem feledhette azt a jelenetet, melyet a sírdombnál látott.
Mikor a legidősebb árva megtörli szemeit, mint a ki tudja, hogy már most
ő a család feje, a kinek ennélfogva sírni nem szabad; a ki tudja, hogy
az öt testvér között csak egy az árva – ő maga, mert a többinek van
anyja – és ez anya ő maga –: mintha az élet és halhatatlanság angyalát
látta volna állani a sír felett, a mint mondja a kicsinyeknek: «Mit
féltek kicsinyhitűek! A ti angyalaitok látják a ti mennyei atyátok
orczáját mindenkor.»
Annyi bátorító volt azoknak a sötét szemeknek könyek közül ragyogó
sugáraiban! Dombay megszerette azt az alakot ott a sírdomb előtt. Nem
akkor, mikor sírt, hanem akkor, mikor megtörülte szemeit és azt mondta
testvéreinek: menjünk haza; holott egymaga tudja csak az öt közül, hogy
nincs «haza».
Néhány nap mulva meglátogatta Jundát új hazájában.
A leányka egy pár czipőcske fényesítésével foglalkozott a folyosón. Az
érkező láttára nem rejtette el hirtelen a czipőcskét (kis testvérjéé
volt), hanem csendesen letette s kezett nyujtott az ifjúnak. Azután
fölvette ismét s nehányszor végig simította a puha kefével.
– Ha megengedi, bevégzem munkámat, mert az ifjuúr nagyon kényes a
czipőire. Visszaveti, ha meg nem látja benne a gömbölyű képét.
[Illustration: – Ha megengedi, bevégzem munkámat.]
Az ifjúnak tetszett ez a keresetlen modor. Sem nem szégyenli, sem nem
mutogatja, a mivel foglalkozik.
Megismerkedett a nagynénivel és nagybácsival. Kedélyes, szeretetreméltó
öreg pár, kik egymást elkényeztették, – s most a kényeztetés gondjait
Jundára ruházták át.
Junda lett a háznak mindene.
Kis testvérei gondozása, tisztántartása; cselédre, konyhára ügyelés: a
nagynéni ozsonnájának elkészítése, kedvencz könyveinek felolvasása: ez
az ő belügyminiszteri tárczájához tartozott.
E mellett a felség személye körüli miniszterkedés sem volt terhére.
Értjük a felség személye alatt a nagybácsit.