– De atyafi! már most én is Compostellai szent Jakabra mondom, hogy te
engem a magam házában bolondnak tartasz. Hogy Mecseki, – a kinek te az
agarát agyonlőtted, – valaha te veled egy nótát fujjon és akarja, a mit
te akarsz,… ha ez igaz, akkor én azt a boglya szénát nem adom a
mesternek, hanem megeszem magam, évről-évre.
– Azt ne véld, hogy én a Mecseki házába beléptem és ott megebédeltem
volna, mint itt. Azt nem tettem, miután jól tudom, hogy más az agár, más
a kanapé. Hanem azért mégis úgy van indítva a dolog, hogy Mecseki lesz
az indítványozó, én pedig az ellenző. Ez így van elvégezve Lábán János
és Énekes Tót Péter tanácsában.
Azután elmondta, mit végzett a két birkással.
– Már az más! – mondá Lőrincz úr, – úgy hát nem eszem meg a szénát,
hanem felajánlom a physices professornak.
– Tehát számítok rád a familia gyűlésén. Te szólsz legelőször is
pártolólag Mecseki indítványa mellett. Megigéri ezt hugomasszony?
– Meg, kedves sógor, megteszi azt az én uram; meg kell neki tenni. Mit
meg nem tesz az ember a jó békességért!
Dávid úr megcsókolta a sógorasszonyt (pusztán nem terem a kézcsók),
azután ölbe kapta a kis Dínát, megigérte neki, hogy ha máskor eljön,
vőlegényt hoz, azután letette a leányt és felvette a juhászbotot.
Lőrincz úr kikisérte vendégét a varjas erdőig; itt búcsút vett egymástól
a két férfi. Lőrincz visszatért hajlékába, útjában nagyokat nevetve az
atyafi merész ábrándjain. Dávid úr pedig még mindig nem tart hazafelé,
hanem a csárdának vág, új terveket forralván új támadásokra.
Mikor a kőfallal körülkerített csárda kapujához ért, mint jó tervező
hadvezérhez illik, először körülkémlelte a megostromlandó erősséget.
Nagy megelégedéssel szemlélte, hogy Dávid gazdának – a csárda zsidó
bérlőjének – mind az öt gyereke a szín alatt mulat. Hintáznak. Ők ugyan
csak annyiban mulatnak, hogy hajtják a hintát (maguk nem mernek bele
ülni) verítékszakadásig, a hintán pedig a dajka ül.
Dávid úr belépett az ivóba.
[Illustration: Megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz.]
– Sok jó napot drusza! Van-e jó borod?
– Alászolgája a nemzetes úrnak; – felelt Dávid a korcsmáros. – Nem volna
csuda, ha nem volna, mikor a kik megérdemlenék, felém sem jönnek.
Egy henger-alakú fa-kupát tett a nemes úr elé.
– Tessék! Ez Csont Ábel úr tulajdon kupája, mert ő csak ilyenből iszik.
Azt mondja, hogy Mátyás király is ilyenből ivott, mikor Árpád apánkkal
kijött Törökországból.
– Hanem te jó körösztény vagy drusza, hogy a vasárnapot is megtartatod a
gyermekeiddel.
– Nincs benne semmi érdem, kéntelen vagyok vele. A tanító felmondott és
itt hagyott. Csak legalább tudnám miért?
– Gombház, ha leszakad lesz más.
– Nem olyan könnyű, mint a nemzetes úr gondolja. Ha én jó tanítót
akarok, a kit ne hiába fizessek, Morvából kell hozatnom. A magyar zsidó
nagy úr; ha arra szorúl is, hogy tanító legyen, mindig máson jár az
esze. Ha egy kis pénzt takarít, mindjárt üzletet kezd vele, vagy pedig
egyetemre megy jogásznak; de a morva helyt áll, tanít szorgalmasan és
maga is tanúl, mert mind rabbinusnak készül vagy filozófnak.
– Az bizony baj, drusza.
– Sokszor elgondolom, hogy a legutolsó falusi rongyszedőnek jobb
állapotja van, mint nekem, a ki pedig magam bírom ezt a híres
dominiumot. Mert oskola a legutolsó faluban is van, a hol az ember
taníttathatja a fiát. Tanítja a rektor egy véka árpáért. Egy pár font
czukorért még különórát is ad a számvetésből.
– Úgy ám drusza, csak hogy ott kitérítik a hitiből. Keresztyén éneket
tanúl.
– Mit gondolok én azzal? – felelt Dávid fölemelkedett lélekkel. – Azokat
is csak szent Dávid írta. Sohasem árt az, a mit tud az ember, hanem a
mit nem tud.
– Hiszen ha csak az a bajod, azon könnyen segíthetünk. Egy szavadba
kerül, s mindjárt lesz iskola a pusztában, még pedig a te kedvedért itt
szemtől-szemben a korcsmával.
– Jujjujjuj! – örvendett Dávid, félrecsapva bojtos házisipkáját; – ha én
azt megérhetném, megilluminálnám az egész korcsmát, még a félszert is.
– Már pedig az jóformán tőled függ. Hanem hadd lám, mi áldozatot hoznál
erre az iskolára?
– Áldozatot? – felelt a bölcs számító, – áldozatot semmit, hanem a
költségből a mi rám esnék, fizetném.
– Úgy nem élünk meg drusza! Tudod, hogy a familia magára adókulcs
szerinti terhet nem vállal. Az oskolának magánajánlatokból kell
létrejönni…
– Hát a nemzetes úr mit ajánl?
– Hogy én mit ajánlok? Nem kell engem félteni. Azért, hogy én nem ütöm
dobra a mit adok, ott leszek én a hol kell. Ne mérd te magadat én
hozzám. Most arról van szó, hogy te mit ajánlasz? Teszem fel: tíz véka
zabot évenként…
– Tíz véka zab? Hadd lám! Tíz véka zab ára 10 frt, de tegyük tizenötre.
Most fizetek a tanítónak, – csak magyar zsidót értve, – mert a morva
sokkal drágább, – havonként 6 frtot; a koszt másik 6 frt; évenként 144
frt. Tehát nekem az iskolából 130 frt tiszta hasznom lesz. Megajánlom a
tíz véka zabot.
– Ezt vártam tőled drusza. Ez elegendő arra, hogy a familiát tettre
_serkentsd_, de nem arra, hogy tettre _lelkesítsd_. Még valami ajánlatot
kell tenned. Teszem fel száz fej káposztát.
– Köszönöm szépen. Hol vegyem én a káposztát? Az öregapámnak sem volt
soha egy fej sem. Hát honnan adjam én a káposztát?
– Már pedig, hogy a familia tettre lelkesüljön, ahhoz okvetlen
szükséges, hogy a káposztát te ajánld meg. Mert látod drusza, az a
hitvány káposzta bizony kitellenék akármelyikünktől is, de annak nem
lenne semmi hatása, mint a hogy annak nem lenne, ha te egy vagy két akó
bort ajánlanál. Mindenki azt mondaná, könnyű neki, mert van miből. De
mikor meghallják majd, hogy te olyasmit ajánlsz, a mit magadnak is
pénzen kell venned, majd meglátod milyen lelkesűlten követi mindenki a
te dicső példádat. Egyik vajat, másik fadgyút, harmadik szénát és így
tovább. Egy óra alatt örök időkre meg lesz alapítva a tanítói fizetés.
Aztán – csak ne tettesd – nem is kerűl az neked pénzbe. Ősszel huszával
is járnak a káposztás kocsik. Valamennyi itt etet, jövet-menet. Hány
van, a ki visszahozza a hetivásárról. Ötvenet is kapsz tőlük egy itcze
borért…
– Jól van, hát megadom a tíz véka zabot, meg a száz fej káposztát.
– Helyes! látszik, hogy szabadelvű ember vagy. Most már halldd, a mit
mondok. A familia gyűlést tart a héten, Mecseki úr fogja tenni az
indítványt az iskola iránt. Lesz egy-kettő, a ki pártolja. Többen ellene
mondanak. Akkor te szót kérsz és megteszed ajánlatodat s azt is
hozzáteszed, hogy ha az indítvány el nem fogadtatnék, te kénytelen
leszesz elköltözködni s a bérletet megszüntetni Szentgyörgynapkor, mert
neked olyan helyre kell menned, a hol gyermekeidet oskoláztathatod.
– De én nem akarok ám felhagyni a bérlettel.
– Ne félj, nem is hagysz fel. Csak te tedd, a mit mondok, a többit bízd
rám. Még egyet. Senkinek se szólj arról, a mit itt beszéltünk.
Dávid úr kifizette a kupa bor árát és jó éjtszakát mondott druszájának.
Minden jól megy! gondolta magában, s haza felé ballagtában elővette a
zakatói minta-díjlevelet, s kicsillagozta a biztosított tételeket. Zab,
só, fadgyú, vaj, széna, káposzta.
Minden jól megy! gondolta újra. A dicső természetnek mind a három
országa meghódolt már. A nehezén túl vagyunk, a többi magától megy.
Most hazamegy a népnevelés országának fáradt bajnoka pihenni; de azzal a
feltétellel, hogy holnap újra kezdi a hódító hadjáratot.
*
Másnap reggel újra nyakába öltötte Dávid úr a pusztát.
Ezúttal nem juhászbot a kisérője, nem is kifordított suba a védelmezője.
A juhászbotot fokos helyettesíti, a subát bő szürke köpönyeg, és a
gyalogszert sárga paripája.
Így lépdel át Pátrói Ábrahámné asszony majorjába.
A nemzetes nagyasszony a nagy cseresznyefa almáriom fényesítésében
fáradozott, midőn Ihárosi úr bekopogtatott.
– Kedves asszonynéném! – kezdé tisztelettel kezet csókolva, s a
megcsókolt kezet a csók után is kezében tartva. – A familia nagylelkű
Thábitájához jöttem könyörögni, egy szegény ember érdekében. Az a
szegény Pozdorja Mihály – hiszen tán tetszik ismerni – két hónap óta
fekszik betegen, se él, se hal; gyerekei csaknem koldulnak: kérném
kedves asszonynéném jó szívét, küldene néha egy kis ebédet annak a
szegény embernek.
A nagyasszony kiszabadította a fogva volt kezét, s két kézzel
belemarkolt Dávid úr csimbókjaiba – füleit is oda értve – s megrázta
emberül.
– Ó te éktelen puha! te Ihárosi Dávid! hát te lélekzetet se tudsz venni
hazugság nélkül? Hát a Pozdorja Miskáért vagyok én kegyes Thábita? Te
pokol pozdorja Miskája te! Ha már a Pozdorja Miska nevével akarsz
fosztogatni, legalább utána járhattál volna, hogy ki küldöz neki ebédet
mindennap két hónap óta! Ki vele, mit akarsz? Igazat mondj, mert
lehasítom a nagy füledet.
– Vallok már asszonynéném, csak a füleimnek irgalmazzon. Azt hallottam,
hogy boldogult urambátyám egy üveg cseresznyepálinkát testált nekem; ez
iránti igényemet jöttem bejelenteni.
– Nem kapod meg, a mért újra hazudtál. Igazat mondj.
– No hát igazat mondok, ha füleimet birtokomba helyezi, meg a kóstolót.
Olvasta-e asszonynéném a tegnapi ujságot? Nem még, mert a vasárnap nem
arra való, hogy hiábavalóságokkal töltse az ember. De én olvastam ám, s
nézze mi van benne. Itt van: «_Napi hírek:_ Az x....i püspök ő méltósága a
kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot
adományozott.» Itt van nyomtatásban. Skorpió-jegy alatt, a mi azt teszi,
hogy ezt a szerkesztő nem a kisujjából szopta. Ha ezt sem hiszi
asszonynéném, akkor fűrészelje le a fülemet ácsfűrészszel.
– Hát aztán? Preczeptor akarsz lenni abban az oskolában vagy mi?
– Nem én asszonynéném. Hanem tudja, a mit egy püspök kimond, annak meg
kell lenni.
– Hát legyen. Mit én bánom.
– Bánhatná pedig, mert az oskolát nem szokás a levegőbe építeni; annak
fundus kell.
– Hát adjon a püspök; én nem adok neki.
– Nem ám, hanem majd ád a familia.
– De öcsém, azon a funduson, a mit a familia ád, egy tyúk alja csirke
sem forog meg.
– Nem is úgy lesz az. Hanem egy szép napon a községi biró (tudja, hogy
az is van) közgyűlést hirdet. Ilyen közgyűlés pedig csak császári biztos
jelenlétében szokott megesni. Már most egybegyűl a község, azaz a
familia; a királyi biztos előadja a maga módja szerint, hogy mi készül;
hogy annak a mi készül, fundus kell; hogy nincs benne semmi kétsége,
miszerint ez a nemes és nagy, ilyen és amolyan familia, – a melynek ősei
egykor így és amúgy, – s a mely nem veszhet el, míg az ezüst Dunának, s
a többi: – egy szívvel és szájjal meg fogja ajánlani a kivánt fundust.
– Megtagadja egy szívvel és lélekkel.
– De a biztos nem egy szívvel és szájjal való nyilatkozatot kiván ám,
hanem névszerinti szavazást követel, s lesz annyi esze, hogy nem
asszonynénémmel szavaztat először, hanem valaki olyannal, a ki nem mer
_nemet_ mondani. Teszem föl Talpárdi, a ki államhivatalnok, vagy Dámán
atyafi, a ki most szabadúlt ki Theresienstadtból s folyvást felügyelet
alatt áll…
– Hát adjon a magáéból, a kinek muszáj.
– Vagy pedig nem is szavaztat névszerint, hanem felállással hozat
határozatot és azt mondja: «Azok, a kik a népnevelés oltárának
felemeléséhez és a czivilizáczió fáklyájának magasan lobogtatásához
tényleg való járulásokat…»
– Ez a sok szó azt teszi: _fundus_…
– Igen fundus, – tehát: «járulásokat megtagadják, _álljanak_ fel». Ebből
az lesz, hogy senki se mer felállani, legfeljebb Csont Ábel atyafi. A ki
felállt is, látván, hogy kisebbségben van, szép csendesen megkushad,
mert a kinevettetéstől mindenki fél. Így aztán meg lesz szavazva a
fundus, – tán nagyobb is, mint szeretnők, s felépül a püspök költségén
az atyafiak oskolája, míg a mi hitünk cselédei oskola nélkül nőnek fel.
– Mit gondolok én vele, – szólt a nagyasszony félénkebben, jobb
tenyerével végig simítva barnás balkarját. – Nekem se kicsi, se nagy…
– Hát nekem van? – kérdé lelkesűlten Dávid. Nekem sincs, de azért kész
vagyok minden áldozatra…
– No csak ne thábitázz öcsém, nem jól áll az neked, mert mindjárt
észreveszik rajtad, hogy levélbül prédikálsz. Mondd ki kereken, mit
akarsz.
– Hát asszonynéném, én oskolát akarok fundálni.
– Van hozzá elég pénzed, csak fundálj.
– Nem a magaméból. Közkincs, közczél, közáldozat; ezt összegyűjteni…
– Élted feladata…
– Az is, meg más is. Egyszóval koldulok az oskola részére. Mit ád
asszonynéném? Alapítvány, évi ajánlat, egyszer-mindenkorra, a hogy
tetszik.
– De hát mit gondol uramöcsém, mit adjak? – szólt most a nagyasszony
komolyan.
– A tanítói fizetés első tétele 80 frt v. cz. Ezt kellene biztosítanunk
vagy alapítványok által, vagy évi kötelezettség útján.
– Én örök terhet nem veszek a nyakamra, hanem a mit szántam, odaadom
egyszerre. Jó lesz-e, ha szegény boldogult nagyanyám száz arany
móringkövetelését átruházom az oskolára? Csak vége szakad már a pörnek;
hátha az a kevély Talpárdi elébb is kifizeti, ha látja, hogy szent
czélra megy.
– Ez jó lesz, de oda is veszhet; mostanában semmi esetre sem hoz
jövedelmet. Nem adhatna asszonynéném valami biztosabb alapot?… A mivel
az Isten megáldotta!
– A mivel az Isten megáldott? No megáldott engem ő szent Felsége azzal a
csaptatnivaló Okulás Ádánynyal. Itt van a kontraktusa száz váltó
forint-forintról. Mikor felvette a pénzt, akkor adta ezt az irást.
Mondtam neki, hogy magyarul irja alá a nevét, de azt hazudta a pokolra
való, hogy az ő aláirása csak zsidóul érvényes. Én ráhagytam s ő
felrakta a póklábakat; de mikor bepöröltem, azt mondta a törvényszék,
hogy a kontraktus alá az van írva: Kászpoló Náthán, az pedig nem az
Ádány neve. Nem az Ádányé, hát kié? Hát Ádány vagy Náthány nem mindegy
guta a? Nem ám, azt mondják, mert az nem is név, hanem csak zsidóírás, a
mi azt teszi, hogy «pénzt nem ád». Hanem, ha azt akarom, hogy a pénzemet
megkapjam, esküdjem meg, vagy a zsidótól kivánjak esküt. Mit! hogy én
esküdjem száz forintért, vagy hogy az a nyavalyás Ádány az én lelkemre
még jobban is elkárhozzék? Há kedves öcsém már most én is Kaszaboló
Náthány vagyok; hanem ha kell, odaadom ezt a kontraktust az oskoládra,
ha tudnál valamit venni az Ádányon, magam is megkönnyebbülnék.
– Idevele asszonynéném, majd féllábra állítom én az Ádányt, hogy azonnal
Náthánynak vallja magát. Hanem kedves asszonynéném, lássa, ez a két
adomány összevéve is csak olyan, hogy jó szántából maga az Ádány is alig
adna rá valamit. Erre valami nyomtaték kell, hogy el ne fujja a szél.
Valami kézzelfogható…
– Kézzelfogható? Mi az? Rokkanyél? Azt kapsz édes öcsém most mindjárt,
ha még tovább is zsarolsz.
– Nem, kedves néném, hanem hát egy kis fűteni való szalma annak a
nyavalyás tanítónak.
– Adok hát azt is, a mennyi kell, dühödjön meg az oskolád. De most már
vége legyen a kunyorálásnak.
– Vége lesz, csak ide a nevét asszonynéném, hogy Náthány.
Egy ívet tett a nagyasszony elé.
Az öreg asszony fogta a tollat és irta, a mint unokaöcscse diktálta:
«Füttenivalót elegendőt»
– «És négy font szalonnát ajánl.»
– Szalonnát én nem mondtam…
– Írja már oda kedves néném, hát mivel főz az a szegény ember? Mihaszna
a tűz, ha nincs mit főzni nála?
– Jól van hát no. «És négy font szalonnát alyál Nemes Nemes-vidi Juditha
nobilis vidua relicta dominus generosus Abrahus Patrói mpr.»
Ihárosi beporozta, átvette és zsebretette az irásokat, azután megitta a
testamentombeli cseresznyevízből a kóstolót, kezet csókolt a
nagyasszonynak a szent ügy nevében és eltávozott.
[Illustration: Az öreg asszony fogta a tollat…]
Ihárosi hazament és asztalhoz ülve, szemlét tartott a szerzett javak
fölött, a biztosított fizetéstételeket megcsillagozván.
– Nagyon jól van! – mondá magában kezeit dörzsölve, midőn az
aranyszabály által megmagyarázta magának, hogy száz arany és száz vft.
évi 6% kamatja épen 80 frt v. cz., sőt még több is. Nagyon jól van; a
nehezén tul vagyunk; a könnyűje a padlásról is lecseppen. _Mézet_ Csont
Ábel; _Őrletés_, ez jó lesz a papiron, miután valóságban úgy sem lesz rá
szükség; _Marhatartás_ és _Fa_ a familia könnyű terhe lesz; _Negyvenöt
véka buza_, ezt egy jó alapszabályokkal körülkerített takarékmagtár
fogja önteni. _Nyolcz hold föld_… itt a bökkenő! No Dávid, most mutasd
meg, hogy ember vagy. Honnét veszed a nyolcz hold földet. Szent Árion,
segíts!
Mindenkit, a ki valaha nyolcz hold földet szerzett, tanúbizonyságul mer
hívni Dávid úr, hogy nyolcz hold földet nem gyerekség szerezni, még
magunknak sem, hát még másnak.
– Szent Árion, segíts! – kiáltott újra, kétségbeesetten tárva kezeit egy
kép felé, mely a szemközt lévő falon függött, hegedűt tartva hóna alatt,
aranyos rámában.
– Szent Árion, segíts! – sóhajtott újra a kőnyomatú alakhoz. – Add ide
azt a hegedűt, hadd muzsikáljam össze a nyolcz hold földet.
A kép ajkai gúnyos mosolyra biggyedtek.
– Nevethetsz, – folytatta Dávid úr, – de hát minek koptatod te azt a
szép nevet, ha ennyit sem tudsz megtenni? De persze könnyebb a czethalat
megnyergelni, mint a familiát! Hah! Ha én birnék a ti lantotok
hatalmával! Megvonnám azt a vonót s egyszerre a polyva, a sár, a
vályogvető czigányok elkezdenének mozogni, egy nap alatt készen lenne a
negyvenezer vályog; mind első minőségű, aczélos, tartósabb holmi rossz
téglánál. Másik rántásomra, a vályog egymás hegyibe ugrálna s készen
lenne a fal; _harmadikra_ a legszebb szálfák idetánczolnának a _familia_
erd… nem: a _Mecseki tanyájáról_, mestergerendáknak: _negyedikre_… de
igaz, azt a régi Orpheusról sem mondja az irás, hogy nyolcz hold földet
összehegedűlt. De hah! Hiszen meg van! Az én Árionom több mint Orpheus.
Hogy nem jutott előbb eszembe! Rögtön irok neki.
Míg ő ír, elmondjuk röviden az Árion-kép regéjét.
A korábbi évek valamelyikében egy híres hegedűs utazta be az országot, a
nagyobb városokban hangversenyeket adva, s mindenütt, a hol megjelent –
az egész környéket magához bűvölve. Igazi Amphion volt. A merre járt, a
kövek megmozdultak, begyülekeztek a székvárosba, kibérelték a
páholyokat, zártszékeket és kakasülőket, s a mint a nyirettyű szóra
bírta a húrokat, a kövek mertek sírni, alélni, vagy asztalt ütni
ököllel, a szerint, a mint azt már a kövek különböző vérmérséke hozta
magával. A kondori urak is kitettek magukért, mikor a művész Fűzvárra
jött. Lefoglalták az üléseket több mint száz jegy erejéig, a hangverseny
után pedig fényes vacsorát rendeztek tiszteletére. Itt a felköszöntők
versenyre keltek egymással a művész megtisztelésében. Ihárosi Dávid
poharat ragad és ünnepélyesen kinevezi magyar Árionnak. Harsogó éljen. –
Nem késik Mecseki is a poharával és azt mondja: Szép név az az Árion, de
tud ő annál még szebb nevet is; felhivja a familia összes tagjait:
kiáltsák ki Árion urat a familia _tiszteletbeli tagjának_. Kikiáltatik.
– Egyetemes csókok és ölelkezések. – Nem engedi de Ihárosi az utolsó
szót másnak, kivált pedig Mecsekinek; újra poharat emel és azt mondja: A
mai reális világban a tiszteletbeliségek kora lejárt, ennek nincs többé
értelme; ennélfogva indítványozza, tegyék meg az ünnep hősét _osztályos
atyjokfiának_, kondori földesúrnak. E czélból ő maga mutat példát a
«mikéntre», s ezennel a saját vagyona után eső közföldekből a Tekintetes
Atyafi úrra két czövekrészt ünnepélyesen átruház. A példa ragadós és az
új atyafinak ott melegében harminczöt czöveknyi jog inscribáltatik.
Árion a kitüntetésre arczképének egy-egy példányával felel, az átírási
okmányt elfogadja azon kérelemmel: engedtessék meg neki jószága
jövedelmét a _kondori_ jótékony nőegylet czéljaira felajánlani; de
miután felvilágosítják, hogy a kondori pusztában Patróiné asszonynénin
kívül egyéb jótékony nőegylet nem létez, a ki pedig sokkal kevélyebb,
mintsem ajándékot elfogadna: oda módosítja nyilatkozatát, hogy
fordíttassék hát valami közczélra.
Ez a története az Árion-képnek, kihez Dávid úr azt a szemrehányást
imént, s ezt a levelet e pillanatban intézte. Fölösleges mondani, hogy a
levél tárgyát ama bizonyos czövekek képezik, melyek mintegy nyolcz hold
földnek felelnek meg.
Most még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a familia-kurátornak
kötelessége levén minden hó 15-ik napjára familia-gyűlést hívni össze a
korcsma ivójába, mely a familia méltóságának megfelelőleg ez alkalomra
kivételesen «vendéglő szálájának» neveztetett: Dávid úr a legközelebbi
ápril 15-ére a gyülést nem hívta össze. Ő tudja, miért. Ez is az
eszélyes férfiú fogásai közé tartozott.
Mecseki úr ugyanis alig várta, hogy ápril 15-ike fölött leáldozzon a nap
jóltevő világa, rohant Ámbár Lőrincz úrhoz, hogy micsoda ember az a
kurátor, hogy a familiát semmibe sem veszi; gyűlést soha össze nem hív;
minden csak úgy «rólunk nélkülünk» megy! Magyarországon lakunk-e még,
vagy pedig Grönlandiában? Ki kell csapni a kurátorságból az ilyen
embert!
Ámbár Lőrincz – alelnöke a familiagyűléseknek – azonnal utasította a
kurátort a gyűlés összehívására, holnaputánra, ápril 17-dikére. _Tárgy:_
folyó ügyek.
III.
Tekintetes Ámbár Lőrincz úr elnöklete alatt jelen voltak stb. stb.
Úgy van. A korcsma-asztal végén legfelyül elnököl Ámbár Lőrincz; jobbján
Talpárdi Gáspár, a puszta leggazdagabb embere, egyszersmind megyefőnök,
ki csak a napokban rándult le Fűzvárról birtokát megtekinteni. E mellett
ül Mecseki, egy szelíd tekintetű szőke, nyúlánk férfi, nyakában
aranylánczczal, melyről Ihárosi azt vallja, hogy az nem Mecsekié, hanem
feleségeé. Mecsekivel szemben ül a halálos ellenség – és unokatestvér –
Ihárosi. – Említettük már a két úr között dúló olthatatlan tüzet, mely
azon gyuladt ki, hogy Dávid agyonlőtte a Mecseki agarát. Olynemű
cselekmény, melynek súlyát a körülmények enyhíthetik. Mert ha úgy áll a
dolog, a mint az egyetlen tanú – Ámbár Lőrincz – talán az igazsághoz
való elfogúlt ragaszkodásból, vagy talán a háború megelőzésére finomul
czélzott tapintatosságból előadja, t. i., hogy Dávid úr kopókkal
vadászván, a rekettyés közt nyúlnak nézte s tévedésből puffantotta le az
agarat: akkor azt mondja rá Mecseki is velünk együtt: «Már az más. Ha a
sógor az agarat nyúlnak nézi, abban nincs violenczia, sem személy-, sem
birtoksértés: legfeljebb egy kis optikai csalódás.» De mivel Dávid úr
jól tudja, hogy a «cselekmény» ilyen magyarázattal kitörültetnék ugyan a
bűnös cselekmények sorából, de egyszersmind az ő neve is a
vadászalmanachból, ennélfogva készebb puskát fogni az egész világra,
mintsem megengedhetővé tegye Lőrincz sógor föltevését. Ellenkezőleg, ő
szándékosan lőtte szét az agarat, mivel az minden megbizás nélkül s
csupa hivatalos túlbuzgóságból beleavatkozott a kopók dolgába, s
szemeláttára elkezdte cziczkézni a felhajtott nyulat. Mit volt mit
tennie, mint ártalmatlanná tenni a veszélyes ellenséget s a csősztől egy
pár «szigmaringen – heckingen» kiséretében beizenni Mecsekihez, hogy
viselje gondját az agarának. – Ezen izenetet azonban – mint Lőrincz úr
suttogja – a sógor már csak következetességből intézte, a mint a tévedés
után egyszerre feltalálta magát, hogy micsoda színt adjon a dolognak.
Nekünk kötelességünk azt a magyarázatot fogadni el, a mit a bűnös magát
terhelőleg nyujt, s ezzel a végzetes agár kisérteties árnya be van
vezetve történetünk alakjai közé.
A hosszú asztalnál az elnök közelében ülnek a familia érdemesebb tagjai,
az _Urak_, mert azok, szemben a _Néppel_, itt is megteremnek; a
nyughatatlan újítók, kik egy-két gazdasági gép behozásával, s holmi
homok-megkötési, erdőültetési, útjavítási elmélet hangoztatásával az ősi
nyugalom szeretőinek sok aggodalmat okoznak titkon és nyilván. Az asztal
alsó végét jobbfelől a _Mámög_, balfelől a _Mineka_ nagy kiterjedésű
családok ellenzékies tagjai foglalják el. Ezek pedig – nem indián
törzsek.
Nem.
Ezt a nevet a csúfolódó Ihárosi ragasztotta a nyakukba.