MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
37. KÖTET
PUSZTAI TALÁLKOZÁS
*
PATAK BANYA
Irta
BAKSAY SÁNDOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1907
PUSZTAI TALÁLKOZÁS
*
PATAK BANYA
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
BAKSAY SÁNDOR
WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1907
Minden jog fentartva.
Franklin-Társulat nyomdája.
BAKSAY SÁNDOR.
1832–.
A szép ligetes Ormánságban, a Dráva mentén, Nagy-Peterden született
Baksay Sándor, s ez nem afféle mellékes adat, mint más íróknál, mert
Baksay az ormánsági nyelv elütő zamatjával, ragyogó színeivel nevelte a
magyar irodalmi nyelv pompáját és édességét. Olyan református családból
való, mely beláthatlan időkig visszafelé papokat adott az országnak, kik
az istent szolgálták, míg végre egy olyan erős Baksay kerekedett
belőlük, a ki még egy másik istent is ráért szolgálni, egy pogánykorit –
Apollót.
1832-ben született a ref. tanítói lakban, mert a földi rangban egy
kicsit aláhajlott a családnak ez az ága, de talán szebb is ez így, mert
az igazi ág is, ha aláhajlítják, annál magasabbra szökken. Így tán
többet beszélgetett paraszt emberekkel, jobban megnézte őket, mit
tesznek-vesznek, mintha valami úrfi lett volna.
Alsó iskoláit a közeli Csurgón végezte, majd Kecskemétre vitték gondos
szülei, de itt a szabadságharcz szakította meg tanulmányait…
Tizenhatodik évében járt ugyan, de mivel Baranya az egész szabadságharcz
alatt szerezsánoktól volt megszállva, nem vihette feljebb a
népfölkelésnél. Míg tehát az ágyuk bömböltek, ő azalatt otthon csendes
méhzúgás mellett a régi klasszikusokat bújta s beléjök szeretett. A
szomszédos papoktól, kinek egy-egy magyar könyve volt Vörösmartytól,
Jósikától, Petőfitől, haza hordozgatta, maga is verselgetett, unalmában
prédikácziókat csinált a lustább papoknak, melyek csakhamar elhíresültek
azokban a szép fehér tiszta templomokban az Ormánságon és szállt-szállt
a jóslat, hogy a rektorék Sándorából talán még esperes is lesz
valamikor.
Csak a háború lezajlása után mehetett vissza theologiai tanulmányait
folytatni társai közé, kiket mint vidám diákokat hagyott el s most mint
altiszteket és hadnagyokat látott viszont. 1855-ben Halasra viszik
tanárnak, hol egyszerre két frigyre is lép, egyikre menyasszonyával,
Hetesy Viktoriával, másikra a múzsával. Itt kezd irogatni rajzokat a
református egyház multjából a Ballagi Mór által szerkesztett «Házi
Kincstár»-ba. A hatvanas években jelent meg a «Keresztyén család» czímű
lapban elbeszéléseinek egyik legcsiszoltabb gyöngye, a «_Patak banya_»
is. Édes-kevesen veszik észre. Az egyházi folyóiratok olyanok, mint a
pinczék, életadó nektárok, üdítő italok hiszen lehetnek bennök a lelki
szomjúhozók számára, de rózsákat ott senki se keres. Baksay neve tehát
jóformán csak akkor csillan ki a homályból, mikor Lucanus Pharsaliájának
fordításával a Magyar tud. Akadémia pályadíját nyeri el.
Ezentúl szemet kezdenek vetni rá a rátartósabb eklézsiák. Kivált, mert
nemcsak a tolla ékes, nemcsak a neve szépen csengő, hanem a szava is.
Megvannak benne a becses tartalom mellett a nagy egyházi szónokok
külsőségei is, melyek a népnek jobban imponálnak, azonfelűl szép ember,
derült homlokú, nemes, szelid tekintetű. Egészséges piros arczát férfias
kellem teszi kedvessé. Nem olyan szögletes, mint rendesen a kálvinista
papok; olyan, mint egy előkelő magyar földesúr, és mégis látszik rajta,
hogy nem világi ember. De hogy mi az, a mi őt a világi embertől
megkülönbözteti, az nem szemlélhető, sem meg nem nevezhető, az inkább
valami belső lelki kisugárzás.
1862-ben Csanád választja meg papjának, hanem iszen itt se lehet ő soká.
A mélytüzű nemes kő bizton megtalálja igazi foglalatját. Négy év múlva a
kún-szentmiklósi hívek viszik haza a szép paplakba, hogy ott aztán egy
egész életen át megmaradjon.
Irodalmi hírneve itt kezdődik. Elbeszélései, melyeket a Vasárnapi
Ujságba, többnyire a szerkesztő nógatására irogat, országos figyelmet
keltenek, kivált színgazdag nyelvükkel. Keveset termel, mint a nemes
fák, de a mi gyümölcsöt hoz, annak a zamatja kívánatos, sőt fölséges. A
kompoziczióban nem leleményes, tárgyaiban kissé egyoldalú. Nem hogy a
külföldre nem megy témákért, mint mások, de még a parochia köréből se
igen távozik, fantáziája kicsiny, de megfigyelése erős, minden sorából
látszik az okos, nagy tudású ember, egyes mondatai, gondolatai gránitból
látszanak lenni kivésve, stílusa az Aranyé és Mikes Kelemené közt foglal
helyet – s az ő műveit is ép úgy átlengi a magyar föld szaga, mint
emezekét.
Negyven esztendeje múlt már, hogy tiszteletes uram ott ül a
kún-szent-miklósi parochián, azóta nagy hírű ember lett. Két varázs
eszköze vitte, vitte a magasba, a szószék és az íróasztal. Akármelyikhez
fogódzott, csak megindult vele fölfelé. Az irodalmi helyen elért
mindent. A Kisfaludy Társaság már 1872-ben tagjává választotta. Az
akadémia is sietett magát fölékesíteni a nevével, 1884-ben levelező,
1903-ban pedig rendes tagja lett. Nagyobb elbeszéléseit: «Csudálatos
történet», «Jobb kezem», «Jáhel», stb. a _Gyalog ösvény_ és a
_Szederindák_ szerény czímek alatt gyűjtötte össze. Ezekhez sorakozik a
«Dáma» történeti körkép a mohácsi vész idejéből, «A király futása»
szintén történeti regény, valamint az _Iliász_ fordítása az avult
hexaméter köntösből kihámozva, magyar szájízhez mért páros rímelésű
népies versekben.
A papi pályán is elért mindent. A solti egyházmegye 1878-ban
főesperesévé választotta, 1904-ben pedig beültették hitsorsosai a
dunamelléki püspöki székbe.
Elgondolkozva e hatalmas talentum és e szép pályafutás fölött, mely
épületes látvány minden magyar ember előtt, ki fajtájának
glorificatióját látja egy-egy ilyen erős alakban, nem egyszer úgy rémlik
nekünk, mintha két Baksay Sándort ismernénk, melyek egy kicsit
hasonlítanak egymáshoz; az íróba belevegyül valamennyi a papból, a papba
valamennyi az íróból.
A két Baksay közt kétségkívüli az összhang, de mi (a kik az olvasók
nevében írunk e helyen), némi megrövidítésünket látjuk a két Baksay
eljárásában.
A pap Baksaynak hasznára volt az író Baksay, nevelte fényét,
tekintélyét, népszerűségét, míg ellenben a pap Baksay, úgy tetszik
nékünk, akadályokat gördített az író Baksaynak, elvonta idejét,
megfelezte ambiczióját, nem engedte leszállni az emberi társadalom
förgetegeibe, az égiek felé irányította figyelmét, holott néki a földi
dolgok közt kellett volna turkálnia.
Egyszóval, az olvasók dicsőítik az írót azokért, a miket írt, de
neheztelnek a püspökre, hogy nem engedi többet írni.
_Mikszáth Kálmán_.
PUSZTAI TALÁLKOZÁS.
_Első kiadása megjelent 1887-ben._
I.
I. _Lakásom_ a hortobágyi…
Azaz: hogy lakásom egy nagy síkságon van, melybe a Hortobágy is
beleesik, melyek határai északra a zöldellő Cserhát, a kékellő Mátra, a
sárgálló Nyirség és a feketéllő Hajduság; keleten Debreczen, Gyula,
Temesvár; délen Nagy-Kikinda és a telecskai dombok; nyugaton a pécsi
püspökség, székesfehérvári püspökség és Bogyiszló.
II. _Életkorom:_ 36 év. (Úgy tessék elhinni, a hogy le van írva. Nem
cseréltem fel a számjegyeket. 36 = harminczhat és nem 63.)
III. _Állapotom:_ Hogy tetszik érteni ezt a kérdést? Mert ez kétféle
feleletet is elbír. Vagy azt felelem rá hivatalosan, hogy nős, vagy
ösztönszerűséggel, hogy _keserves_. Mindkét felelet igaz különvéve, de
egybekapcsolva képtelen ellenmondásnak lesznek szülőivé. Mert a nős
állapot nem lehet keserves ott, a hol ezen állapot feltétele az én
kedves Jundám tűrő, szelid, munkás, okos, vidám személyiségén alapszik.
Keserves ellenben mindezek mellett is, ha az én Gyula fiamra vetem
szemeimet, a kinek Gyula nevével, nagy fejével, s bármely jól rendezett
hatosztályú népiskolából is kinőtt roppant tudományával sehogy sem
egyeztethetők meg a Szentgyörgynaptól Szentmihályig tartó évadban
(szeretnék csomót kötni a nyelvén, a ki ezt a szót a mi emberséges
magyar nyelvünknek a nyakára kötötte koloncznak) kiveresedett – mondjuk
ki nem évados magyarsággal – mezitlábak, melyekre igen fölillenék egy
harmadik gymnáziális osztályba járó fénymázas topán. De ha nem lehet; ha
nincs; ha nem telik! No de így is ember lesz az én Gyula fiamból. Nem is
a topánt szégyenlem, hanem a Gyula nevet. Többi gyermekeimnél már
takarékosabban is bántam a nevekkel: Péter, Sándor, János, Ferencz; elég
jó magyar nevek s még sem pompázók. Azonkívül mindegyik név kész tőke,
mely viselőjének évi tíz, húsz, harmincz s több forintokat kamatoz a
nélkül, hogy akár illeték-adó, akár az uzsora-törvény fenyítéke alá
lenne vonható, a mennyiben a névnapi kiadásokat mindegyik
meggazdálkodhatja, ha jól titokban tartja, melyiket ünnepli meg a naptár
sokféle Péter, Sándor, János és Ferencz szentjei közül. Egyebet ennél a
tőkénél úgy sem hagyhatok rájok. Csak szegény kis Lidikém miatt borúl el
néha anyja homloka. Ő erőnek erejével Irma, Riza vagy Ottilia nevet
akart volna neki adni, de én állhatatosan ellentmondtam. Legyen a neve
Lidia. Úgy is lett, hanem hogy az anyjuknak se legyen panasza: beirattuk
mínd a négyet: _Lidia_ (Irma, Riza, Ottilia). Majd ha felnő szegényke,
válogathat bennük az állapothoz képest, a melyre Istennek irgalmassága
méltóztatja.
IV. _Foglalkozásom:_ Uristen! van-e nekem foglalkozásom? Igen is van,
még pedig sok. De melyiket valljam be a sok közül? Szántok sajátkezűleg;
aratni nem aratok, valamint a kaszálást sem űzöm rendszeresen, kivévén
hogy alkonyatkor magam csapok egy-egy nyaláb füvet a tehénnek, de a
krumpli- és kukoriczakapálást inkább nevezhetem rendszeres
foglalkozásomnak. A nyomtatás Gyula fiammal közös missziónk, mivel
szabadságos katona béresem, azon ürügy alatt, hogy hat heti gyakorlatra
be kell rukkolnia, aratásra rendesen megszökik. Hisz az természetes,
hogy neki ilyenkor már semmi szüksége rám, de annál nagyobb szüksége van
a részaratásnak ő rá. Se baj! Majd visszahozza a kenyér Dömötörre. Addig
is pedig Gyula fiam, hajszold azokat a szegény párákat, majd én
vellázok. Különben is nekem nem nyárra kell a cseléd, hanem télére,
mert… (no de a «mert» megtalálható a VI. szakaszban.)
Lakhelyem a fentírt határok között áll a puszta mélyén; «magános és dőlt
kéményű», de azért nem csárda. Nem. – Lidiát (Irma, Riza, Ottiliát) nem
kereszteltet csárdás. Kertem is van, még pedig köröskörül egy egész
geografiai mérföld átmérővel. Régebben tovább is terjedt, de a
birtokelkülönzések miatt érzékenyen összezsugorodott. De még így is
tekintélyes darab. A Csicscsenkácsi pusztában minden vadvirág nekem
nyílik (a mennyiben a botanikát csak én űzöm).
V. _Voltam-e már büntetve?_ Igenis. Ezelőtt tizenkét évvel az együgyűség
vétkében elmarasztaltatván, a fentebb (I. sz.) megírt határok közé
élethossziglan tartó belebbeztetésre itéltettem el.
VI. _Jövedelmem:_ Jövedelmem a mint következik:
1. Készpénz: 80 frt v. cz.
2. 45, azaz: negyvenöt véka elegybuza. (A kevélység nyelvén: ocsu.)
Porára edgy véka.
3. 10, azaz: tíz véka zab.
4. Szalonnára 4 frt v. cz.
(Ahán! tehát kukoricza-csősz. Nem, nyájas olvasó. Kétszeresen csalódol.
Először mert: a kukoricza-csősz nem tud ilyen szépen írni; másodszor
pedig, mert mindjárt megtudod, hogy – –)
5. Télére őrletni való elegendő. (No lásd, a kukoricza-csősznek nem
őrletnek télére, mert ő nyáron szorgalmatoskodik.)
6. 5, azaz: öt font fadgyú.
7. 50, azaz: ötven font soó.
8. 100, azaz: Edgy száz feő káposzta. (Az Edgy szóban az E betű keményen
ki van írva, hogy valaki meg ne hamisítsa s egy még nagyobb N betűvel
négyszázra ne javítsa.)
9. Méz két itcze.
10. Vaj négy itcze. (Vaj-itczével.)
11. A közlegelőn két darab marhatartás, a nélkül azonban, hogy a
haszonélvező az engedményt máskép, mint saját jószágai kijáratásával
értékesíthetné, s a nélkül, hogy valami jogot a közlegelő tulajdonjoggal
való arányos birtoklásához formálhatna.
12. Nyolcz hold szántóföld, melynek minden míveltetési költségeit
haszonélvező fizeti.
13. Széna, mikor terem, húsz petrencze.
14. Fa, – mikor a familia vágat – egy ráta ajándékképpen.
15. Fűteni való elegedendő – mikor fa nem jut; de a melyből mint szintén
a megelőző tétel alattiból, az oskola is fűtendő. (Oskola? Érted? Dehogy
érted…)
16. Minden gyk fizet egy véka zabot és egy csirkét vagy e helyett 20 krt
v. cz. (No lám, hogy érted! Pedig dehogy érted, mert – –)
17. Keresztelés 21 kr.; esketés 1 frt, egy kalács és egy üveg bor, a
kinek van; halott-temetés énekszóval 21 kr., predikáczióval 2 frt 10 kr.
o. é. Extraneusoktól minden kétannyi.
18. A számadások elkészítéseért 2 frt o. é., edgy font gyertya és 4,
azaz négy itcze bor.
*
Hát készít számadást a kukoriczacsősz? Vagy a népnevelő, még ha
képesített is, még ha állami preparandiából nyerte is az oklevelet, –
fel van hatalmazva keresztelésre vagy esketésre?
Nem, tisztelt olvasó! Te, ha ezt a bérlevelet végig olvasod, azonnal
belátod, hogy nem kukoricza-csőszszel van dolgod; belátod, a nélkül,
hogy szemeidet lakásomon arra a kútágasra emelnéd, melynek ágai között a
gémet szemlélheted évadostól és ostorfástól, – azonfelül pedig egy
élestorkú harangot, mely mióta Gyula fiam felcseperedett, nemcsak a
halottat jelenti ki, hanem a delet is a budapesti középidő szerint. Sőt
hogy a csengettyű hegyiben még egy galambdúcz is nem pompáz, a mint
Gyula fiam, a ki hatalmasan fúr-farag, már munkába vette, csak az az
oka, mert a főgondnok úr megakadályozta a tervet, azt mondván, hogy nem
illik az ekklézsia épületeit rongálni, s egyszersmind a szent dolgokat
világi czélokra fordítani, – (a mint mondá, profanálni).
Tehát kiderűl, hogy itt nem kukoriczacsősz van a szemle alatt, hanem
tanító, még pedig «lelkésztanító», kinek diplomája van, két kápláni
vizsgát tett, lehet, hogy csak _«elégséges»_, de az is meglehet, hogy a
_«kitünők között is kitüntetendő»_ sikerrel; egy osztályban tanult a
debreczeni pappal valamelyikkel, s ettől most is csak abban különbözik,
hogy a debreczeni pap nem maga tanítja a debreczeni fiú- és
leánygyerekeket, mert van neki rektora, preczeptora, sőt leánytanítója
is, – míg a VI. sz. alatt elősorolt fizetés haszonélvezője minden belső
hivatalt a maga személyében egyesít, mint Augusztus császár; továbbá,
hogy a debreczeni papot nem minden esztendőben fenyegetik a hívei azzal,
hogy kihordják a határra, – míg alólirandónak ez az eshetőség
évnegyedről évnegyedre (rozskimérés alkalmával) kilátásba helyeztetik.
Nb. Ezen dolgokat jegyezni kezdettem 186* április 17-én. _Dombay Máté_,
m. k.
*
Mindabból, a mi itt följegyezve van, egyelőre csak két dolgot fogadjon
el igaznak az olvasó. Egyik az a név, mely a jegyzet alá van írva; másik
pedig a VI. szám alatt foglalt fizetés-sorozat. A többi mind nem létező
dolgok. Csicscsenkácsi puszta nincs a világon és nem is lesz. Valamint
hogy a «Gyula fiam» az ő nagy fejével, roppant tudományával és
sajnálatraméltó lábaival, azután a többi gyerek is, – Péter, János,
Ferencz, Sándor – jó magyar és még sem pompázó neveikkel, Lidike a maga
Irma, Riza, Ottiliájával, csakolyan fikcziók, mint a jogfeladási
elmélet. A tűrő, szelid, okos, munkás Junda is bábukkal játszik még, s
annak sem Junda a neve. És azt a 36 esztendőt is, mely a II. szám alatt
van bevallva, egy harmad levonással kell leszállítanunk kellő értékére,
mert Dombay Máté, mikor «ezen dolgokat jegyezni kezdette» s a mint
elkezdte, abba is hagyta, nem volt több 24 évesnél.
II.
Dombay Máté följegyzéséből (VI. 14.) annyit következtethetünk, hogy azt
a pusztát, melyet ő Csicscsenkácsinak nevez, nemes emberek lakják és
bírják, mert azok szokták magukat községül familiának nevezni.
A puszta igazi neve Nemes-Kondor, melyet Csicscsenkácsinak csak
keserűsége legsötétebb pillanatában nevezhetett egy reményvesztett
lélek; és pedig egészen méltatlanúl, mivel a kondori puszta nem tartozik
azon elszegényedett nemes fészkek közé, melyeknek lakói e mostani
virilis világ által alkotmányos jogaikból kitagadtatva,
visszasóhajtoznak azokra a húsos fazékokra, a melyek ezelőtt harmincz
esztendővel a nagy tűzben összerepedeztek. Nem; a kondori puszta rakott
hely; sok ezer hold terület, melyet igaz, hogy homloklánczok szegdelnek
keresztűl-kasúl, de e lánczokból nem sárgul ki a mostoha föveny, mert
mindenütt gazdag bokorerdők árnyékozzák; a homokbuczkák között gyönyörű
lapályok és a lapályokon ritkásan elhintve a fehér tanyák, melyeknek
falai csak itt-ott csillámlanak ki az akáczfák közűl.
Ritkásan, mondjuk, mert az egész nagy kiterjedésű puszta mintegy hetven
család birtokában van felosztva. Mindegyik család öröklési jogon bírja a
maga részét s vevő-idegen oda még emberemlékezet óta be nem tette lábát.
A legnagyobb birtok nem haladja meg a négyszáz holdat s a legkisebb nem
áll alul a harminczon. Senkinek sincs oka sem az elkevélyedésre, sem a
meghunyászkodásra. A birtokosok legnagyobb része birtokán él, csak
egy-két kiválóbb család lakik városon.
Hagyományos szokás náluk: körömszakadtig őrizni függetlenségüket és
semmi idegent be nem fogadni. A sokat emlegetett néhai kormány mindent
elkövetett, hogy a beláthatatlan terjedetű odúból kiperzselje őket.
Mikor annyira ment velük, hogy községbirói hivatalt szervezhetett, azt
vette észre, hogy a biró ezen a helyen nem egyéb, mint a kormányi
rendeletek alázatos tudomásulvevője és a familia kurátorának engedelmes
végrehajtója.
Idegen a pusztában – egy pár haszonbérlő leszámításával – egyetlen egy
van; ez a familia korcsmájának zsidó bérlője, a kire a familiának
mulhatatlanúl szüksége van, nemcsak a bor végett (a mai nemzedék csak
úgy issza a kertit, mint alispánválasztó mythikus elődei), hanem azért
is, mert a mai nemzedék is csak úgy gyapjúból, búzából és esett-bőrökből
pénzel, mint elődei.
Az 1850-iki czivilizáczió szüleményei, thea, csája, zsandár, fináncz,
reuniók, előfizetési felhívások, ismeretlenek mind; még a dohány is
vadon terem a kukoricza között és versenyt nő a magvas kenderrel, – ez
okból még a dohánycsempészetnek sincs itt kellőleg elkészített talaja.
Hanem a czivilizáczió mégis fölkereste őket egy napon. Majd mindegyik
kuriába járt egy-egy heti, sőt napi lap is. Egyszer ezek a lapok egy
csodálatos mottót kaptak fel egyenesen az úri imádságból. «Jöjjön el a
te országod». No nem volt benne semmi titkos czélzás sem Napoleonra, sem
Kossuthra. Az imádság szavai világosan a népneveléssel hozattak
kapcsolatba. Nem történt olyan szerencsétlenség az országban, hogy azért
a népnevelést nem okozták volna. Jégeső és garabonczás diák, tűzvészek
és bankjegyre váltott tantusok, meglopott cseresznyefák és kukorikoló
tyúkok mind a népnevelés országa után ríkattak bennünket. Ez az ország a
kondoriak fejébe is szeget ütött. Mikor aztán kiderűlt, hogy Sadovánál
nem a köd nyelte el a derék osztrák hadsereget, hanem a Disterweg
katonái tették semmivé, akkor már a kondori puszta is kezdett
gondolkodni, hogy az az ország, a népnevelés országa, – még sem lehet
rossz. – Jó volna belőle egy kis kóstoló.
Igaz ugyan, hogy tanítás nélkül a legszegényebb atyafi gyermeke sem nőtt
fel, mert a módosabbja – tíz-tizenkét tensúr – rendesen privát nevelőket
hozatott nyárára (csak úgy hangzott az instruktor urak lövöldözéseitől a
rónaság májusban); a nemzetes osztály városra küldötte csemetéit; a
nemes atyafiak pedig tanították maguk (apjuk írást és számvetést, anyjuk
pedig a zsoltárt és halotti énekeket), vagy összefogtak ketten-hárman,
elvittek egy kocsi gyereket Verbászra, német szóra (mert német nyelv
nélkül éhen is meghalhat az ember) s hoztak helyette ugyanannyit a
«szőkehajú, kékszemű» fajból. A magyar gyerek aztán Verbászon megtanult
német írást és német szót, a mi nagy szerencséje, mert különben
katonának sem vennék be.
Mindez igaz, de a puszta felvilágosúltabbjai mégis érezték, hogy nem
ilyen a népnevelés országa, a melyről az írások szólanak. Igaz, hogy e
familia semmi jöttmentet meg nem tűr a zsidó korcsmároson kívül: de
talán lehetne kissé tágítani a hagyomány korlátain, s egy állandó tanító
nem veszélyeztetné a familia függetlenségét… Mit?…
Ez a gondolat legelőször a familia kurátorának, Ihárosi Dávid úrnak
agyából pattant ki, – a ki maga gyermektelen ember levén, saját cselédei
gyermekein tapasztalta, hogy az Ábéczé nem könnyű tudomány. Hát még az
_Egy meg egy!_
A sok libapásztor tudatlanságát annyira szívére vette a jó úr, hogy a
familia megkérdezése nélkül, egészen saját fejétől, beírt a kollégiumba,
hogy küldjenek ki hozzájuk valami alkalmas ifjút tanárnak, a ki írást,
olvasást, számvetést tanítson, meg egy kis fizikát. Külön lakása ugyan
az ifjúnak nem lesz, de a ki a nyulat teremtette, bokrot is majd csak
teremt neki. Valaminthogy meghatározott fizetést sem igérhet, de az
ajándék, a mire kilátása lehet, egész fizetéssel felér; valamint az az
erkölcsi haszon is sokra tehető, hogy a familia, az egész országban levő
összeköttetéseinél fogva, az ifjúnak, ha tetszést aratand, előmenetelét
egyébként is elősegíteni fogja.
Erre a megkeresésre a rektorprofesszor visszaírt, hogy a beküldött
kondiczióra az ifjak közül senki sem vállalkozik, hanem terjeszszenek be
határozott fizetést, majd akkor meglátja.
Már pedig a nemes ember ajándékozni ajándékoz, de fizetni nem fizet.
Ihárosi Dávid érzékenyen sértve érezte magát a rektorprofesszor válasza
által. Hát minek tartja, minek gyámolítja akkor az ország az egyház
veteményes kertjeit, az iskolákat, ha még ilyen tekintélyes helyre sem
tudnak adni ifjat?
Egyébiránt pedig, ha csak határozott fizetés kell, hát az is meglesz,
hanem míg ő él, azt a fizetést abból a kollégiumból senki sem teszi el.
Saját alkalmatosságán ellátogatott az espereshez, ott az arkhivumban
sorba nézte a tanítói díjleveleket, hogy tájékozást szerezzen, mennyit
lehet és illik adni a meghívandó tanítónak. Legjobban megtetszett neki a
zakatói díjlevél, a melyet rögtön le is másolt további használat végett.
Váltig tanácsolta volna neki az esperes, hogy ha már választani akar,
hát válaszszon különbet, mert a zakatói díjlevél a leggyöngébb az
egyházmegyében: Dávid úr azt felelte igen bölcsen, hogy ő is volt
losonczi deák; hogy egy pusztai tanító megérheti annyival, mint a
zakatói rektor; hogy egy alakuló leányegyháztól nem kell sokat követelni
– megfojtván a túlcsigázott követelés által a jó igyekezetet még gyönge
csirájában; s végre hogy a legkisebb díjlevél is nagyra nőhet, ha van, a
ki megérdemli.
Az esperes nem is tudott felelni semmit Dávid úr ellenvetéseire.
Ekként a zakatói díjlevél mintájára el fog készülni a «kondor-pusztai
néptanítói állomás díjlevele», s bizonyos ideig ott fog lappangani Dávid
úr felöltőjének belső zsebében, várván az időt, melyben a papiron levő
ige testté lesz.
III.
Nyájas olvasó:
Főtt-e már valaha a fejed valami magasztos eszme megvalósításában,
valamely dicsőséges ország eljövetelének eszközlésében, valamely igének
testté változtatásában? Kisdedóvó-egylet, nő-egylet, korcsolya-egylet,
műkedvelő-egylet, kiházasítási-egylet, fogyasztási-egylet,
temetkezési-egylet, borászati-egylet, tűzoltó-egylet, hitel-egylet,
népbank, takarékpénztár, olvasókör, népkör, jobboldali kör, baloldali
kör, negyvennyolczas kör, vagy épen iskola, polgári-, elemi főtanoda,
felsőbb népiskola… Mely jelentéktelen tagja vagy te a társadalomnak, ha
mindezekre pirulatos _nem_-mel kell felelned! Élted tett-dús évadja most
évadlik, még helyrehozhatod mulasztásodat! Ki azzal a zászlóval – akarom
mondani a seprűvel, melylyel eddig önző kezed csak a magad háza előtt
söpörgetett, máskülönben nem tudom, miként érdemled meg ama _három
részt_, mely benned felmutatandja a jó hazafit, jó keresztyént és jó
családatyát?
Ha azonban jelen emlékeztető szavaim felriasztanak s tettre buzdúlva
elhatározod emlékoszlopod kifaragását: jól vigyázz!
Tapasztalatlan lélek! Te kétségkívül azon kezdenéd, hogy barátaid előtt
egy jól átgondolt beszédben kimutatod, mennyire életszükség, sőt
életfeltétel a ti községtekben egy jól szervezett tűzoltó-egylet vagy
egy lotteria-játszó társulat. De egy ilyen lépéssel csak azt éred el,
hogy a te publikumod terved gyakorlatiatlan, sőt veszedelmes voltának
kimutatásával csillogtatja mély belátását, te dühbe jösz, összeszidod
őket, hogy égjenek porrá s maradjanak pápuáknak, ha semmi életjelt nem
akarnak magukról adni. Megírod nekik a szegénységi bizonyítványt s
véglegesen visszavonúlsz a közélet hálátlan küszködő teréről.
Ez így lesz, ha nekem szót nem fogadsz s nem jösz el velem
nyomról-nyomra tanulmányozni nemes Ihárosi Dávid urat, a familia
kurátorát, miképen kovácsolja a familia kezére-lábára azt a lánczot,
melynek módját mindeddig sem a megyefőnök, sem a helytartótanács, sőt
maga a főesperes sem bírta kitalálni.
*
Az érdemes familia-kurátor az esperestől elbucsúzván, zsebében a zakatói
minta-díjlevéllel, hazafelé tartott, de nem egyenesen. Egy kis
kitéréssel útbaejtette Fűzvárt, a környék székvárosát.
A piaczon a nagy dohány-tőzs előtt megállapodott.
Vett egy csomó szivart, azután levélpapirt kért, melyre a következő
sorokat firkantotta:
_A Jobb Jövő Tekintetes Szerkesztőségének!_ Tekintetes Szerkesztő úr!
Kérem kegyeskedjék a következő czikkecskét becses lapja napihírei közé
iktatni:
«Az x...i püspök ő nagyméltósága a kondori pusztán felállítandó róm.
kath. népiskolára 2000 frtot kegyeskedett adományozni.»
Ezt bepecsételte s átadta a trafikosnak, hogy tegye postára. Azután azt
kérdezte a boltostól:
– Móricz! Maga szokta a kaszinó elárverezett ujságait megvenni?
– Igenis nemzetes úr! Szolgálhatok valamivel?
– Jót tenne velem, ha a hivatalos lap néhány számát kikeresné.
Móricz a pad alól néhány csomó, zsineggel átkötött lapot szedett elő s
csakhamar rátalált a keresett ujságra.
Dávid úr magához vette és haza hajtatott. Otthon sorba vizsgálta a
hozott lapokat s néhány számot kiválasztván, dolmánya belső zsebjébe
dugott.
Másnap reggel kilencz óra tájban egy subát kerített a nyakába, egy
vasas-végű juhászbotot a kezébe s nekiindult a pusztának a
szántóföldeken keresztül.
Vasárnapi nap volt, április elején, szép verőfényes idő. Tudta, hogy az
instruktor urak ilyenkor szoktak vadászni, mert szabad napjuk van, mert
szép idő van, és mert a nyúl nagyon bevárja az embert áprilisban.
Neki azonban _nem_ mindegy volt akármelyik instruktor. Ő egyetlen-egyet
keresett, a zsidó-preczeptort, a korcsmabérlő Dávid házitanítóját.
Nem sokáig kellett keresnie. Csakhamar megpillantotta a keresett fiatal
embert a földek között, a mint puskával kezében lépdelt.
Im most egy nyúl ugrik fel előtte; a vadász felkapja, rásüti; – azután
elveti a puskát és a nyúl után ered, hogy majd elfogja. Mert lehetetlen
az, hogy olyan közelről ne kapott volna. De a nyúl – bár látszott rajta,
hogy nehezére esik a futás – mégis gyorsabb volt és elszáguldott. A
fiatal ember egy darabig lábbal, – azután megállt és szemeivel kisérte a
menekvőt, végre búsan visszatért elhajított fegyveréhez.
Ekkorra Dávid úr is odaérkezett.
– Nini! Hát mégis itt van az ifjú úr?
– Hát hol volnék? – kérdé duzzogva a kérdett, nyilván neheztelvén, hogy
kudarczának tanúja találkozik.
– Azt hittem, hogy már régen kereket oldott…
– Már miért oldottam volna én kereket? – szólt lenézőleg s tüntető
önérzettel, mert ha Ihárosi uram nemzetes úr is, azért mégis csak
paraszt; míg ő tanító, még pedig olyan tanító, a ki ügyvédnek készül
vagy filozófnak.
– Hát csak azért, hogy kurrentáltatják az urat. Épen most olvastam a
hivatalos lapban. Itt van.
Előhúzta a mándlizsebéből a hozott lapot, melynek két egész hasábja a
beregmegyei újonczszökevények névsorával van megtömve. Van köztük
tizenhárom Adolf Klein.
– Nem tudom, az ifjuúr nem Beregvármegyéből való-e? (A kujon nagyon jól
tudta, hogy embere munkácsi születés.)
A fiatal ember azt felelte, hogy ő Vasvármegyéből való és toporáni
születés; ő rá ez nem tartozik, mert nem csak egy Klein van a világon. Ő
maga ismer hatot, a ki egy sem Beregszászról való. Egyébiránt ismeri a
beregszászi Klein Adolfot is, az most Pesten lakik vagy Kanizsán. Hanem
azért csak otthagyta a nemzetes urat és hazament.
– Ennek megírtam az útlevelet, gondolta Dávid úr, aztán felgyalogolt a
puszta felső szélére, a hol két tanyában két birkás-haszonbérlő lakott.
Az egyiket hívták Síró Jánosnak, juhász-nyelven Szentlábánnak, a másikat
Uherszkó Mártonnak, juhász-nyelven pedig Énekes Tót Péternek. Mindkettő
lutheránus ember, a kőszegi biblia soha sem hiányzik a hónuk alól, de
énekelni csak kálvinista módra énekelnek, mert a feleségük a szent Dávid
zsoltáraihoz hajtotta a szívüket. Gyerek szép számmal mindkét háznál.
[Illustration: – Ennek megírtam az útlevelet.]
Most is ott ül a két juhász egy zöld halom tetején; körülöttük négy
bojtár, mind a négy a háztól telt ki. A legidősb fiú diktálja az éneket:
«Mint a szép híves patakra.» Márton gazda kezdi és nyújtja. Mikor ennek
vége van, a másik gyerek kezdi diktálni: «Magasztallak én téged,» azt
ismét János gazda vezeti. – Hogy pedig ez a két ének szerepel az
áhitatosságban, az nem véletlen, hanem a jámbor férfiaknak jól
kiszámított furfangja. Otthon a két asszony éjjel nappal őrt áll, hogy a
«vén ember» lutheránussá ne tegye az _ő_ gyerekeit, – főként a
leányfélét, mert ahhoz az anyjának van jussa. Hogy hát elég legyen téve
mind a lelki, mind a házi békességnek, olyan éneket választanak ki, a
mely benne van mind a nagygyőri, mind a debreczeni énekes könyvben.
Különben közbekiabálna az asszony a kút mellől.
– Ámen! vén farizeusok, – mondá Dávid úr hozzájok érkezve, midőn Énekes
Tót Péter az ének végső sorát kikanyargatva bevégezte:
«Lelkemnek adj boldog szállást.»
– Ámen! Vén álnokok. Látom a suttyók tudnak éneket, olvasást, de nem
tudom a susnyók hol tanulják meg.
– A hol a suttyók tanulták, nagyuram!
– Ott ám, ha ki nem rántják kentek alól a gyékényt. De gondol is kentek
arra! Kenteket az édes apjuk – pedig tudom nem volt olyan módban, mint
kentek, – kitanította énekre, olvasásra, imádságra, számvetésre,
hübnerre, kistükörre; kentek meg alig várják, hogy a Mártonka tízig
tudjon olvasni, mindjárt a szamár után vetik, hogy egy bojtár bérét
megtakaríthassák. De gondol is kentek a gyerek lelkével, csak a lábszám
kilegyen!
Énekes Tót Péter egy nagyot sóhajtott.
– De hát mit csináljunk nemzetes uram! Instruktort csak nem fogadhatunk
melléjök, mint az urak…
– Nem hát, mert nem akarják módját találni. Hány szegény kálvinista
ember lakik a pusztában, szegény birtokos emberek, vállukat nyomja a
nagy adó, mégis mindannyi taníttatja a gyerekét. Kentek adót nem
fizetnek, csak a nagy hasznot húzzák, összeteszik a kezüket,
énekelgetnek, imádkozgatnak, – mikor jön a nyírés, akkor söprik be a
pénzt, rakják almáriomba a sok czukrot, kávét, lajkát. Megtetszik, hogy
luthrános ember kentek, semmi gondjuk a más lelkére, csak a maguké
idvezüljön…
Most már Síró János is sóhajtott egyet.
– Úgy hát! – folytatta Ihárosi úr, a mint a hatást észrevette. – Bezzeg
az igaz kálvinista, ha a maga lelkével nem gondol is, de a családtagjait
igaz vallásban neveli. Vagy tud kentek olyan kálvinista embert, még ha
pogány is, hogy a magzatjával lutheránus éneket énekeltetne? Nohát!
– De mit tegyünk? kérdé rémülten Szentlábán János s rettegve gondolt a
táméntalan zsoltárra, a melyet az ő derék János fia az egész télen át
anyjával versenyt énekelt.
– Mit tegyen kentek? Tudnám én annak a módját! Nagy szégyen az, hogy
ilyen híres pusztában, mint a Kondor, nincsen iskola. Ha kentek ketten
folyamodást írnának a familiához…
– Megírjuk, nemzetes uram!
– Csak várjon kentek. Folyamodást írnának, mondom, hogy állítson
iskolát, elhihetik kentek, hogy lenne foganatja. Mert olyan ez a
nemesféle, hogy a maga fajtáját kutyába se veszi, – de a szegény
embernek az ingét is oda adja, ha kéri tőle. Csak az aláírást el ne
tévesszék. Okvetlenül úgy kell aláírni: «A Tekintetes Familiának
alázatos jobbágyai: ez s ez.» Inkább egy kis példát is adhat kentek az
uraknak az által, hogy valami ajánlatot is tesznek az iskolára, teszem
föl: öt font fadgyú, négy itcze vaj – kikerül a háztól, – no meg ötven
font só, – azért sem kell pénzt adni, mert annyi a birkáktól is elmarad.
Ennyit ajánlhat kentek a tanító fizetésébe, mert ennyit csak az egyik
susnyó lelke is megér, hát még a többi?
– Ha csak az kell uram, megtesszük.
– Így jól van. Látom, derék protestáns emberek kentek. Még egyet. Tud-e
kentek hazudni?
A két öreg a mellére tette jobb kezét lehetőleg szétterjesztett
ujjakkal. Látszott, hogy nagyot akarnak mondani.
– Jól van jól, ne esküdözzék kentek. Az esküdözés épen úgy nem illik egy
hithű protestáns emberhez, mint a hazugság. Egyiket sem kivánom. Hanem
nézzék kigyelmetek, én már meg is írtam a folyamodást, a kiben benne van
minden, iskola, vaj, fadgyú, só, csak alá kell írni a mint mondtam.
(Igen is, szaladj csak Mártonkám, hozz a tanyából kalamárist.) Hanem
halt!
– Azt megmondom, kuttya lánczos milliom schwarzburg-sondershausen,
sigmaringen, heckingen-teremtette! hogy az én nyakamra ne járjatok ám az
írástokkal, mert a világ valamennyi juhászáért sem veszem a nyakamba.
Hanem tudják mit? vigyék el ahoz a hóbortos Mecsekihez, az kap az
ilyeneken. Megkérik szépen, hogy pártolja a kentek ügyét. El ne feledjék
hozzá tenni, hogy nekem is kinálták az írásukat, de én rútul
megszidalmaztam kenteket irásostul. Ezzel csak nem hazudnak kentek.
– A minthogy igaz is, mondá Szentlábán János.
– Isten bocsássa meg a nemzetes úrnak! sóhajtá Énekes Tót Péter.
– No azért mondom. Tudják talán, mikor az agarát agyonlőttem. A
«legényt». Még a minisztérium előtt is volt az ügy Bécsben. Azóta nem
vehet be. Hát el ne hallgassák kentek, hogy én összekáromoltam kenteket,
mert ezzel a szóval nyerik meg szivét.
Akkor ott hagyta őket. A komondorok utána iramodtak, de Énekes Tót Péter
visszavezényelte őket:
– Juhoz te! hogy az Isten áldjon meg!
A két juhász visszaült a halomra, elővette a Keresztyén Tanítást és
elkezdte magyarázni a négy bojtárnak. A Nagy Megkisértetésekkel Járó
Hivatalban Élő Ember Elmélkedését. Mert csak az az Isten szerint való
Pásztor, a ki nem csak a juhaira vigyáz, hanem a lelkére is.
*
Ihárosi – noha már kerek dél van – még mindig nem tart hazafelé
napnyugotnak, hanem délnek ered tanya irányában, egy fehér ház felé,
melyet három oldalról hatalmas jegenyék őriznek; a délre néző tornáczos
oldal egészen nyiltan van hagyva; azt megőrzi két komondor, hogy még a
legátus is csak két csősz kiséretében mer itten requirálni.
Ide tart most a fáradt diplomata, útközben meg-megcsóválta fejét.
«Csóválhatod is Dávid – dünnyögte magában, – de azt hiszem, még a
komondorok is fejet csóválnak s felejtik az ugatást ha meglátnak. Be –
csak bemégy, de nem tudod, hogy jösz ki. Lőrincz sógort megüti a guta,
ha meglát, ha pedig meg nem üti, akkor téged lő agyon. Mindenképen halál
lesz a vége. No de egy halállal tartozunk! «Szép halni szent ügyért» azt
mondja… Úristen ki is mondja csak? Akárki mondja, bolondul mondja, s
szeretném, ha most a maga személyében mutatna példát. Addig is pedig
fordítsuk ki a subát, legalább a kutyák ne vegyenek mindjárt gyanúba.»
(Míg Dávid úr a suba-kifordítással vesződik a jegenyebokrok között,
addig megsúgjuk a tisztelt olvasónak, hogy a fentebbi monologban
kifejezett aggodalom igen is alapos. Nemes Ámbár Lőrincz úrnak első neje
Dávid úr testvérhuga volt. Mikor a szegény asszonyka egy évi házasság
után meghalt, Dávid úr huga hozományát visszakövetelte. E miatt pör
támadt, mely Ihárosi javára dőlt el. Ekkor Lőrincz úr a butorokat,
bundákat, drága ruhákat hozzá értő mesteremberekkel elemeikre
szétszedette, kocsira rakatta s bevitette Ihárosi birtokának a szélére.
Ihárosi nem szedte fel a romokat, hanem újabb pört kezdett s a pör most
is foly.)
Míg mi ezeket súgjuk, az alatt Dávid úr is ugyanezeket hányja-veti
elméjében s még tovább fűzi gondolatait.
«Igazán nem tudom, nem jobb lett volna-e ezt a látogatást Mecsekinél
tenni s Lőrincz sógort bízni a birkásokra. No de talán jobb így. A sógor
csak jobban feledhet, mint Mecseki, mert egy szép agár még sem kanapé.»
Egy szép agár még sem kanapé. Ebből a gondolatból erőt merített Dávid
úr, s határozott léptekkel indúlt az udvar felé.
Mire a komondorok észrevették, ő már a tornáczban volt, honnan minden
nagyobb podgyászveszteség nélkül a konyhába jutott, onnét a szobába.
Lőrincz úr ebédnél ült. A guta ugyan – a vendég aggodalma szerint – nem
ütötte meg, hanem a falat torkán akadt, a hogy a belépőt felismerte. A
háziasszony felsikoltott s mind a tíz ujja olyanra nyilott, mint az
almaszedő. Csak férje intését várta, hogy kikaparja-e az érkező szemét?
Rettenetes sejtelem támadt a gazda agyában. Kétcsövű puskája,
nemzetőrtiszti kardja három nemzetőri lándzsával a padláson az ereszbe
eldugva. A csepü között ismét egy szép mellvért, melyet ő vastag
kéregpapir és gyolcsvászon rétegekből elmésen két egész nap készített s
kívül-belül selyemmel – mert a selymet nem járja a golyó – beborított,
mikor nemzetőrnek ment a római sánczok ellen. Ezek már a kis
szabadságkor egyszer levándoroltak, de az adóexekucziók korában újra
elrejtőztek.
Már pedig, ha az ő Dávid sógora az ő házába fényes nappal beteszi a
lábát, az nem lehet másként, csak zsandárfödözet alatt; a zsandároknak
pedig mi lehetne egyéb czéljuk, mint a rejtett fegyverek, melyeket a
sógor árult el.
Nem kell hát kicsinyelni Lőrincz úr aggodalmait, melyek legjobb ízű
falatjának útját állották.
Ihárosi az ajtóban állt, sógorára szegezve szemeit.
– Isten jónap, sógor! Erre jártam, megszomjaztam. Csak nem löksz ki,
hogy betértem egy pohár borra?
– Dehogy lökjük, kedves sógor úr, – szólt az asszony mély lélekzetet
véve és ujjait rendbe hozva. – Dehogy lökjük! Dinácskám! széket a
bácsikának.
Lőrincz úr is magához tért s valami olyast mondott, hogy bizony rég volt
náluk a sógor. E közben egy titkos pillantást váltott feleségével.
Az asszony elértette.
– Tessék leülni, kedves sógor úr! A legjobb borunkból hozok. – Kapott
egy karafinát a pohárszékről, sebtében kinyitott a konyhába, a szolgálót
az ajtóban nyakon ütötte, minek hallgatózik; szaladjon inkább a fejős
juhászért, jöjjön mindjárt kordéval, álljon a ház végihez; a másik
cselédet küldötte borért; maga pedig repült a padlásra, elővonszolta a
láncsát, puskát, pánczélt és hányta el a padlásablakon, onnét kiáltván
le az érkező juhásznak, hogy rakja kordéra a fegyvereket, vigye el a
keselyüsbe és ássa el. Mire bejött, a bor készen volt, csak be kellett
vinnie, beléptében legelső pillantásával megnyugtatva férjét. Minden jól
van.
A férj visszanyerte nyugalmát s most már előzékenyebben merte kinálni
vendégét, feszült figyelemmel várván a kinálás eredményét.
– Láss hozzá, sógor.
Dávid úr belemerített a töltött káposztába, a testes takartak közül
kiválasztotta a három legtestesebbet, ezek tetejébe egy darab szép piros
füstölt sertésfarkat helyezett; mindezt pedig letakarta egy tenyérnyi
bőrke-lebernyeggel.
Lőrincz úr kebléről olvadoz a jég. Nem; egy ember, a ki felebarátja
töltött káposztájából az első szóra hármat ki mer szedni s ahhoz egy
egész oldalszalonnát felaprít, egy ilyen ember nem jöhet áruló
szándékkal. Oh egy gyakorlati pszikholognak megbecsülhetetlen
tanulmányanyagot szolgáltat az étvágy.
Míg ezeket Lőrincz úr elgondolta, azalatt a kiszedett szármántok fele
járulékaival együtt rendeltetése ösvényére tért.
– A kik ettenek, ittanak is! – szólt most Lőrincz úr még szivélyesebben,
teletöltve vendége poharát.
– Köszönöm atyafi! – mondá Dávid kiürítve s újra oda tartva a kristályt,
– hanem poharaid aprók!
Hát a danaidák hordaját nem töltené-e tele ilyen megjegyzésre Lőrincz
úr!
– Anyjuk, kupákat ide!
Az anyjuk a pohárszékből két öblös metszett rózsaszín billikomot vett
elő, tisztesség okáért kissé feltörülte s a két férfi elé helyezte.
A két billikom gyorsan megtelt, összecsendült s körömhegyig ürült.
Lőrincz újra töltött. A vendég fölvette poharát, de nem ivott, hanem
farkasszemet nézett a gazdával.
– Hát nem is kérded atyafi, mi szél hozott erre?
– Rég nyelvemen ül már a kérdés, csak azt nem tudom, hogyan tegyem fel?
Azt látom, hogy nem jösz ellenséges szándékkal, mert különben nem ültél
volna asztalomhoz. Násznagyképpen sem jöttél; mert ez a kis sváb leány –
s az asztalnál ülő leánykára mutatott – még nem eladó, hiszen most jött
haza német szóról. Így hát nem tudom, mit gondoljak. Koronázás lesz-e, s
te bandériumot akarsz vezetni, vagy az ázsiai magyarok jönnek tizenhárom
sátorral, vagy a tatár jön, vagy a burkus jön, de nagy okának kell
lenni…
– Valami olyanforma lesz, atyafi. Jön a burkus, hozza a preczeptorait.
Ezek a preczeptorok Szadovánál megverték az osztrák generálisokat. A
békesség ugyan meg van kötve, de azért a burkus folyvást hadilábon áll
és preczeptorait szaporítja. Tudod, mit mond a kistükör: «a németek
kitanúlván a magyarok harczolási módját…» Most nekünk kell azt a
némettől eltanulni, különben megyünk vissza Ázsiába mind az ötvenkét
sátorunkkal. Ha ő preczeptorokkal jön ellenünk, nekünk is preczeptorokat
kell ellenébe állítani.
– Hát hiszen, ha csak az kell, ott van a zsidó preczeptor, az Adolf
Klein, azt kiállítjuk a burkus ellen.
– Az már eddig útban van Boroszló felé, én indítottam útnak.
– Nos tehát, mit készüljünk többet? Nem elég ez hadilábnak.
– Félre a tréfával, atyafi. Azt akarom mondani, hogy szégyen egy ilyen
vagyonos familiának mint a mienk, hogy még egy rongyos iskolája sincs, a
mi van már a legutolsó falunak is. Az én czélom – s ezért jöttem hozzád
– hogy alkossunk meg egy jó iskolát a pusztában.
– Sógor! Ne tarts bolondnak. Hogy te egy rongyos iskola kedvéért léptél
volna be hozzám… Becsületedre?
– Compostellai szent Jakabra mondom.
– Jó: letetted a főesküt, hát most már beszéljünk okosan. Látom, te is
kiigazgattad a miatyánkodat és a népnevelés országáért buzogsz. De nem
gondoltad meg, hogy ez az ország is olyan, mint a töltött káposzta, a
kitől a magyar meggyógyul, a német meghal. Csakhogy a te reczeptedtől a
burkus gyógyúl meg, de mi menthetetlenül elpusztulunk…
– Atyafi! Fejedbe ment a bor!
– Nem ment a fejembe a bor, sem lábom szárába az eszem. Világosabban
beszélek. Az a te _országod_ – hozzá teszem az _enyém_ is – jó a
burkusnak, szükséges, jobban mint a kenyér, a magyarnak…
– No látod…
– A magyarnak, – Magyarország népének, minden falujának; de veszedelmes
és halálos lenne a nemes-kondori uraknak…
– No ez mégis furcsa töltött káposzta volna!
– Csak várd végire. Szükségtelen bizonyítgatni, hogy Magyarországon
sehova sem jár annyi hírlap, mint a mi pusztánkba. Te magad tudod
legjobban, hogy itt még a legszegényebb atyafinak is megvan a maga
hetilapja. Az olvasás életszükséggé vált nálunk és a hírlap háztartási
czikké. Csont Ábel bátyánk személyesen jár be a városba összeszidni a
postát, ha az ujságából egy szám elmarad. Mire mutat ez? Nem arra, hogy
van egy kis módunk, – mert módja van több, mint nekünk, sok olyannak is,
a ki a kalendáriomon kívül egyéb nyomtatást nem ismer; nem is arra, hogy
_tudunk_ olvasni, hanem hogy _szeretünk_ olvasni; mert nem mindenki
szeret, a ki szeretne. Hol kaptuk fel ezt a fényűzést, holott a
pusztánkban nem volt iskola?
– Nem ám, hanem városra mentünk, Pápára, Losonczra, Selmeczre, de meg is
nyújtotta az erszényt!
– Igen, Pápára, Selmeczre. Ott gázoltuk a sarat egész addig, míg meg nem
tanúltuk a franczianégyest és azt, hogy nekünk van miből megélni hivatal
nélkül is. Akkor hazajöttünk, levetettük a Zrinyit és dolmányt
öltöttünk; de a Zrinyivel nem vetettük le a mívelődési ösztönt s csak
tudunk valamit; hiszen még Csont Ábel bátyánk is Fédrusra esküszik. A
gyerekeink között sincs, a ki egy-két deák iskolát jól-rosszul ne
végzett volna, vagy legalább német szón ne lett volna, az isten akárhová
tegye azt a der-die-daszt. Már most… eredj csak Dína lányom, főzz egy
kis fekete kávét…
Dína kiment. Lőrincz úr folytatta.
– Már most építsünk itt iskolát s hozzunk bele valami peregrinust – mert
tisztességes ember nem jön – tanítónak, azt hiszed, hasznunkra lesz?
– Jobb valami, mint semmi.
– Ellenkezőleg. Ez a sok nömös atyafi mind a könnyebb végét fogná a
dolognak s a ki maga poézist végzett, megérné vele, hogy a fiát tanítsák
meg imádságra. Járatná a sarjuit minden harmadnap hanczuzni a pusztai
kollégiumba, a hol nyáron nincs iskola, télen pedig a komondorok, a
farkasok, a hófúvások, a sár, a köd, az ünnepek, a disznótorok, a
névnapok mind csak arravaló alkalmatosságok lennének, hogy a gyermek
otthon csavarogjon s unalmában megkivánja a juhásztól a szamarat, a
libapásztortól az ürgeöntést, a bujtároktól a csárdázást, a béresektől a
káromkodást és a gányóktól a vadházasságot. Imé ezeket az áldásokat
hozná a kondori pusztára a népnevelésnek eljövendő országa. De hát mi
ütött beléd atyafi, hogy úgy rád ásták azt a népnevelést, mikor neked se
kicsi, se nagy?
– Nekem nincs, de ott a juhászom, a két béresem, a kanász. Ott az egész
pusztában a cselédségnek legalább annyi gyereke, mint a familiának. Ezek
nem járhatnak sem német-szóra, sem Eperjesre. Ezekért mi vagyunk
felelősek az államnak és társadalomnak.
– Puff neki! Állam! Társadalom! Megtetszik, hogy losonczi diák voltál;
könnyebb a lelkednek, ha egy-két tót szót keverhetsz a beszédedbe! Hát
nem tudnak a mi cselédgyerekeink eleget? Zsoltárt, hiszekegyet,
üdvözletet? Hol láttál te olyan kántor-asszonyokat, mint a mi
juhásznéink? Vagy tudod te úgy a regula falsi-t, mint a juhászod, a ki
pedig nem tanulta Maróthit?
– Jó, jó; de a zsoltár meg a hiszekegy a mai világban nem elég. Egy kis
kézi-munka, egy kis házi ipar, egy kis kosárfonás, egy kis szalmafonás
egy kis selyemtenyésztés…
– Egy kis házisapka-kötés, egy kis brüsszeli csipke-szövés, egy kis
zsebóra-gyáripar. Jól van, de hát a malacz-őrzés és libalegeltetés
elmélete?
– Egy kis fizika… – folytatá türelmesen Dávid úr.
– Egy kis fizika?… Hozd el leányom azt a kávét, mert Dávid bátyád
ménküfogókat akar a kazlak tetejébe állítani. Egy kis fizika! Hozz egy
kis czukrot is a fizikához. Már az más. Annak már van értelme, ha te
filozófusokat akarsz képezni. Jóreményű ifjak: dominusz Taliga-likláb
Márton első éves fizikus és dominus Kenderhám-Tótkalap Flórián másodéves
filozófus és Magastetejű-juhász Márczel veteránus rhétor! De már ebből
az examentből nem maradok ki! Hanem, igaz, okosan kell beszélni. Tehát
atyafi! Így kis-télben, zabvetés és nyírés között elmefuttatásnak igen
jó az ilyen. De az iskolához ház is kell, a házba preczeptor, a
preczeptornak kenyér; mert ebben a pusztában fürjek ugyan vannak, de
manna nem hullik; hol veszed a mannát?
– Biz’ azt magunknak kell összeseperni!
– Tudom; pótadó, papbér, lélekocsú és lukma! De már erre nem rá-állok,
csak azért sem, hogy a népszerűségemet el ne veszítsem Csont Ábel
bátyánk előtt, a ki még életében soha adót nem fizetett.
– Semmi pótadó, semmi papbér! – felelt Dávid úr. Ha már másképp nem
lehetünk, maradjunk meg nemes embereknek annyiban, hogy a mit mások
adóként fizetnek, mi adjuk azt önkéntesen. Teszem azt, neked bőven terem
szénád; tíz-húsz petrenczét ajánlhatnál évenként a tanítónak!
– Mit! Hogy én szénát fizessek porczió számra; hogy az én kazlaimban
vájkáljon a dászkál; vagy az én szénámat szagolgassa évenként, ha nem
penészes-e? Még nem született meg az a Kenderhám Flórián, a kiért én a
Tekintetes Államnyik és Nagyságos Trsdalmovecz előtt ezt a felelősséget
elvállaljam.
– Hiszen nem kötelezettség ez atyafi, csak önkéntes ajánlat…
– Bolondabb mint a kötelezés, mer ha megigértük, becsületbeli dolog. Nem
adok. Punktum.
– Dehogy nem ád, – szólt közbe a háziasszony. – Bizony nem huzalkodik ám
egy boglya szénáért. Megadja; én mondom. Majd bizony! egy marok dudva
miatt nem mondjuk ám fel az atyafiságot!
– Hallod, sógor? – felelt rá szemmeresztve Lőrincz úr, – Roma locuta
est; az asszony nyilatkozott. Már meg kell lenni; ő lássa. De mit szól
rá Mecseki?