Mima. Édes, jó, szegény uram! Hogy dobolnak a szíveim! Két szívem van!
Idegen vér ég bennem! Meggyulladok!
János. Bocsássatok meg nekem mind, mind!
Alfonz _felordítva_. Kivették a szívemet!
_A vasfedők egymásután maguktól kinyílnak, a babák mind kirohannak és
térdreborulnak János előtt. Sírnak, a kezüket tördelik._
Francia nő _felkiált_. Nem akartalak gunyolni! Idegen hang szólt
belőlem!
János. Nyugodjatok meg! Mindent tudok!
Groom. Én gyerek vagyok! Szegény kis gyerek vagyok! Mit tettek velem!
Magister _kétségbeesetten_. Miért beszélnek ezek össze-vissza?
Rubicante _harsányan_. Felszabadultak, mester! Össze-vissza érik őket a
sugarak!
Magister. Összefogdosni valamennyit! Vissza a jégre!
Rubicante. Felszabadultak a sugarak hatalma alól!
Portás _zokogva_. Én adtam neki a levelet.
János. A szívetekbe látok, ti szegény rab lelkek!
Alfonz. Barátod akartam lenni! De kivették a szívemet! Úgy fáj a helye!
Férj _Mimához_. Édes jó feleségem!
Mima. Szegény jó uram!
Alfonz _ordítva_. Nem akartam csalni! Nem akartam lopni! _Végtelen
fájdalommal, panaszosan._ De nincs szívem! Nem akartam ölni! Úgy vérzik
a szívem helye! Úgy fáj!
János _felszalad a gépre_.
Mima _végtelen fájdalommal, Jánoshoz, kiáltva._ Mit tettél velem! Te élő
ember! Úgy égnek a szíveim! Fájnak a szíveim! _Két tenyerét két szívére
szorítja._
_Mindezek alatt a harang és az orgona szakadatlanul szól a gép
belsejében, ugyancsak szünetlenül hallani a zugást, morajlást, tompa
dübörgést._
János _már felment a gép felsőrészére, onnan lekiált, mindent
túlharsogva._ Mind az én testvéreim vagytok! Mind az én szegény
testvéreim vagytok Istenben!
_Ujjongva harsan fel egy trombita valahol a magasban._
Rubicante _minden lármát túlordítva_. Felforrt a víz a kazánokban!
Szabadon futnak az áramok! Meggyulladt a gép!
Fiókák _teljes erejükből visítva_. Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
_A fiókák és az összes ördögök lemenekülnek a gépről. A fiókák
visítanak, miközben leszaladnak. Valamennyien lent kuporodnak le, a
színpad sarkában. A gép füstölni kezd, a kéményekből lángok csapnak elő,
a zugás, dübörgés erősödik. Az udvar hirtelen feláll._
János _már egészen fenn áll a gépen, a tetején, néhány baba közt, akik a
lábaihoz_ _borultak és térdét átölelték. Nagyon harsányan kiált, minden
zajt túlharsogva._ No, büdös ördögök, én most itthagylak titeket,
veszekedjetek meg, ahányan vagytok! Hol a kalapom?!
Malacoda _alulról felkiált hozzá_. Ilyenkor a kalapját keresi? Örüljön,
nyomorult, hogy megmenekült!
János _leordít hozzá_. Hogyne! Majd itthagyom nektek a kedves kis
kalapomat, ti kutyazsírral kikent, ronda, kénköves ördögök! _Az egyik
babától átveszi a kalapját, feje fölött meglengeti._ Én édes rakott
káposztám, jó kis Ilonkám, drága feleségem, mit tettem veled, mit tettem
veled! Jövök már Ilonkám, csak tartsd melegen a vacsorát! _Hatalmas
diadalordítással._ Ajánlom magamat! _A gép legfelső pontjáról hátul
leszalad, eltünik._
_A babák lassu mozgásokkal széledeznek a gépen, most egyik se szól,
mindnyájan csöndesen zokognak._
Magister _aki eddig megtörten támolygott és ájuldozott lenn a színpad
elején, az_ _ördögei közt, akik támogatták._ Felség… meneküljön, aki
tud… én itt maradok… _Erőre kap_… és újra kezdem! _Kiegyenesedik, a
színpad közepére áll, harsányan kiált._ Újra építeni! Újra kezdeni!
_Az udvar elmenekül a nézőtéren át, kirohan a nézőtérről._
Magister _erőre kapva_. Malacoda! Rubicante! Előre, pimasz ördögök,
mind! Megmenteni a babákat! A babákat!
_Az ördögök kétoldalt láncba fonódnak és a rémüldöző babákat
összeterelik. Mikor a babák jönni látják őket, felsikoltanak, zokognak,
félnek, reszketnek._
Mima _most a gép legfelső részén áll, ott ahol János elszaladt. Karjait
fölemeli, hátrakiált János után._ Te élő ember, mit tettél az én két
szívemmel? _Végtelen fájdalommal felzokogva._ Mit tettél velem, te
drága, jó élő ember!
Magister. Eresszétek elibük a függönyt, hogy egy se szabaduljon!
_A nagy vörös függöny hirtelen leereszkedik._