Magister _üvöltve_. Állj! Állítsd meg!
János _felordítva_. Nem állj! Nem mondok mást, – igen, igen, és százszor
igen, és megbocsátok és megkegyelmezek és azért születtem erre a
világra, hogy megbocsássak és igen, igen, igen, igen, te szegény, bűnös
asszony, megbocsátok neked, igen!!! _Sírva emeli fel magához._
Magister _ordítva_. Rubicante! Állítsd meg a gépet!
Rubicante _kiáltva_. Nem lehet, mester! Eltörte a centrifugát!
Magister. Bedobni a pótszíjat! Nagy dinamó előre!
János _Mimát ölelve_. Szabadon lélegzem! Nem érzem a forróságot az
agyamon! Megbocsátok neked, te szegény, bűnös gyerek…
Mima _zokogva_. Rossz vagyok!
János. Nem igaz! _Hatalmasan kiáltva._ Jók vagyunk! Nem, vagyunk
rosszak! Igenis megbocsátok, mert szeretem az anyámat és szeretem a kis
elszáradt virágot és szeretem a szegény együgyű gondolatot és ebben a
förtelmes életben, ha meglátom, rárohanok és sírva csókolom, még ha mind
meg is dögöltök belé, pokol fajzatja!
Mima _sírva_. Te jóságos, te jóságos, te szabadító! _Zokogva csókolja a
kezét._
Magister _harsányan vezényelve, mint hajóskapitány a viharban._ Vigyázz!
Ki ne bocsásd a sugár hatalmából! Kapcsold be a nagy szikrázót!
János. Kapcsolhatod már!
Rubicante. Nem lehet, mester!
Magister _rettenetes haraggal_. Micsoda szó az, hogy: nem lehet!?
Rubicante. Amióta azt mondta, hogy szereti az anyját, az asszonyi idegek
a nagy ideghárfában mind elszakadtak és most rövidzárlat van az
áramfordítónál!
János. Fordíthatod már! Szeretem az anyámat! Igen! Szeretem a kis száraz
virágot! Szeretem a bűnöst, mikor sír! _Átöleli és magához szorítja
Mimát._ Szeretem mint a testvéremet!
_A gépből zugás, dübörgés hallatszik._
Malacoda. Mester, az embervér felforrt a tartályokban! Kicsordul és ég!
Magister. Oxigénhütőket!
János. Szeretem mint a testvéremet!
_A gépből recsegés, dübörgés._
Malacoda. A láncok úgy szakadnak, mintha papirból volnának!
Magister. Acélhevedereket!
Rubicante. Pattognak a szigetelők! A nagy áttétel elszakadt! Mester,
valami kárhozat fut végig a gépen!
János. Ne sírj, gyermekem, az élet keserű, de a szeretet édes, mint a
virágméz! _Szeretettel simogatja._ Nézz rám. Milyen más most a szemed!
Mima. Szabadító!
_Zugás a gépben._
Rubicante _lerohan a helyéről_. Mester!… Attól az egy igen-től, amit az
ember kimondott, tönkremegy a gépünk. Mint egy éles homokszem, úgy fut
végig a finom szerkezeteken, végigkarcol és hasít mindent! A sugarak
elgörbülnek! A babák valami ismeretlen fájdalomtól remegnek! Valahol
hiba volt a számításban!
Magister _lerohan a gépről, gyűlölettel áll meg Jánossal szemben._ Egy
homokszem! Ez az átkozott egy kis porszem, gyémánt vagy micsoda, ami
mindnyájukban benne van, ez az, amit nem tudtam megőrölni,
megolvasztani, átkozott szem gyémánt!
_Hatalmasan kondul meg a gépben egy harang és szakadatlanul szól._
_János dacosan néz farkasszemet a Magisterrel. Mima János lábánál ül a
földön és rajongva néz fel rá._
Mima _rajongva_. Harang! Édes harangszó!
Magister. Mi az?!
Malacoda. A harangok maguktól megszólaltak, mester! A vezetékük nem
funkcionál!!
Draghignazzo. A kerekek visszafelé forognak, mester!
Calcabrina. A nagy szíj visszafelé fut, mester!
Alichino. Baj van, mester!
Rubicante _rettenetes kiáltással_. Vége a gépnek!
Mima _diadalmasan felordítva_. Vége a gépnek! Szabadítóm! Hallod a
harangot?
_Állandó zugás, a harang szakadatlanul szól._
Magister _görnyedezve, öklét rázva János felé, aki összefont karral áll
és büszkén néz_ _le rá._ Felséges uram… félmillió év munkája omlik itt
össze előtted! Egy porszemen, egy szón dűl össze az ördögi lángész nagy
alkotása! Felség, ezúttal nem birtam ezzel az emberállattal! Van bennük,
legbelül, legalul, legmélyen, valami csöppnyi csöpp, ami romolhatatlan!
Mikor már olyan rothadt, hogy visít az ördög az örömtől, akkor még
mindig felcsillan benne ez a fényes porszem, ez a kis örökmécs, talán a
Napnak egy paránya, talán az ő istenüknek egy vércsöppje, – ezt mind
magával hordja, csak nem tudni, hol és mikor bukkan rá a kutató!
Romlott, egyre jobban, gyönyörűen romlott, már gyűlöletből embert
készült ölni… már a gépnek ebben a rekeszében… itt, ni… már várt a hóhér
és a vérpad… _A gép egy vasfedője némán nyílik. Látni a lenyugvó nap
fényében komoran meredő guillotinet._ És akkor egyszerre kibuggyant
belőle ez a puha, «igen!», amikor legkevésbbé vártam, egy semmiségnél,
egy giccsnél, egy buta, fantáziátlan közhelynél, egy lapos, ordináré kis
csacsiságnál! Egy semmi, egy szó… de végigfutott a gépemen és
tönkretette. _A földre rogy, ott fetreng, mint a hernyó._
János _elbocsátja Mimát_. _Harsányan, ünnepélyesen kiáltva._ Istentől
származom! Istentől származom! _A messzeségből egyetlen erős, felujjongó
trombitaszó hallatszik, aztán elhal._ Boruljatok le a fényes porszem
előtt, amit tőle kaptam útravalónak, amivel eljegyeztem magam az én
Uramnak, boruljatok le!
_Hatalmasan dördül meg az orgona hangja a gépben._
Rubicante Mester, magától dörög az orgona! Mester! Maguktól énekelnek a
sípok!
Alichino _fájdalmasan felsivítva_. Fellázadt a rab orgona!
Hotelportás _feldultan rohan elő a gép egy nyílásából, hadarva beszél._
Szaladj, nyiss ajtót a magyar milliárdosnak! Hozta isten Párisban,
méltóságos uram! Egy hölgy várja önt! _Fájdalmasan felzokog._ Én vagyok
mindennek az oka, mert én adtam át neki a levelet. _Keservesen zokog._
János. Ne sírj! Én azért jöttem a világra, hogy megbocsássak neki és
neked és mindenkinek, aki ellenem vét, még nektek is, büdös ördögök.
Claribella _más nyílásból rohan elő_. Én nem akartam hozzád feleségül
menni, én tudtam, hogy mást szeretsz, de égette az agyamat a forró
sugár… Én tisztességes vagyok! _Jánoshoz rohan és leborul előtte._
János. Jó vagy és tiszta vagy és mind azok vagyunk és bocsásd meg nekem,
hogy megütöttelek, de nem tudtam, mit cselekszem!
Portás _felzokogva_. Én adtam neki a levelet!
Férj _Mima első férje, előrohan egy más nyílásból._ Én szerettem őt, nem
akartam elkergetni, meg akartam bocsátani neki, de égek valamitől!
Alfonz _más nyílásból rohan elő_. János! A barátod akartam lenni! Nem
birtam, mert nincs szívem, kivették a szívemet… késsel vágták ki a
szívemet, János!
Portás _felzokogva_. Én adtam neki a levelet!