_A sötétből asztalmagasságú emelvényen piciny gyerekkoporsó bontakozik
ki. Két gyertya. Jobbról áll Mima, talpig gyászban. Balról János. Köztük
a kis koporsó._
János. Mikor azt a levelet írtad Gradóból, mindjárt rosszat sejtettem.
«Az orvos azt mondta, hogy még legalább négy hétig maradjunk…»
Mima. Pedig, hogy vigyáztam, mikor írtam.
János. Mindent tudtam.
Mima. Akkor már csak csont és bőr volt szegényke. _Zokog_. Mindent
megtettünk, de hiába.
János. Minden reményem. Az én kis életkém. Az én kis gyertyalángom, ami
az én végtelen nagy szerelmem tűzvészén gyulladt.
Mima. Szerelmem… ha láttad volna… mielőtt lecsukódott a kis szeme…
egyszerre váratlanul rámnézett, komolyan és mélyen. Olyan volt a
tekintete, mint a tiéd, mikor a szerelemtől sötét… Ezzel a tekintettel…
mintha visszaadta volna a kis életét nekem…
János. Milyen rettenetes és milyen szép: ebben a szent fájdalomban újra
meg újra csak téged szeretni!
Mima. A zokogásban… terád gondoltam… abban az iszonyú pillanatban, mikor
kihült, megfehéredett, elhervadt szegényke. Valami felséges vágy fogott
el… utánad… hozzád menni… összeforrni veled! Ahogy erre a hideg, fehér
kis csecsemőre néztem… mintha megmozdult volna a testemben az az ezer
meg ezer másik… a többi… csupa rózsaszínű, édes, születésre váró… égni
kezdett a testem, a lágyékom, a mellem… az anyaságom… utánad… hogy jőjj…
belevadultam a vágyba: életet, életet adni… tőled, veled… hogy jőjj… és
gyujtsd életre őket bennem, mind! A szám kiszáradt, a csókod után
lihegtem az éjszakában… de oly messze voltál… sikoltottam, hívtalak…
aztán… elájultam… úgy találtak meg… a kis ágya mellett… a földön…
szerelmem… párom… hím-állatom… emberteremtő istenem!…
János _leborul a koporsó elé_.