_Kis szünet. Mima lecsukott szemmel, sápadtan áll._
Alfonz _suttogva_. Eljöttem. Egy percre. Egy pillanatra. Hogy lássalak.
Hogy érintselek. Hogy megcsókoljalak. _Mima mellé áll._
Mima _lassan kinyitja a szemét és Alfonz vállára hajtja a fejét._
Szívem… édes, édes szívem…
Alfonz _suttogva_. Egy könnyet sírj csak az arcomra, aztán megyek,
bujdosom tovább. Egy könnyet nekem, szegény árva apának… akinek a
gyereke itt fekszik halva… és másnak kell adnom még ezt a szent
fájdalmat is…
János _felmozdul, mert ezt hallotta, most rémült arccal, feszülten
figyeli őket._
Mima _suttogva_. A temetőben légy ott. A tömegben vegyülj el. De úgy
állj, hogy szembenállj velem. És nézz a szemembe folyton. Meredj a
szemembe… És én is a te szemedet fogom nézni, folyton, folyton… amíg a
földbe nem teszik a mi édes gyerekünket…
Alfonz. A mi gyerekünket.
Mima. A szemedet akarom látni a temetőben. A sötét tekintetedet… Mielőtt
lecsukódott a szeme, rámnézett… olyan volt a tekintete, mint a tied,
mikor a szerelemtől sötét… Mintha visszaadta volna nekem az életét,
szegényke… és akkor vártalak, vártalak, hogy jőjj… úgy égtem utánad…
sikoltottam, hívtalak… de oly messze voltál, aztán elájultam… úgy
találtak meg a kis ágya mellett… a földön… szerelmem… Most menj, menj
szívem… és a temetőben a szemedet… a szemedet… azt a tekintetet, amivel
a kisgyereked meghalt…