János _bámulja a borítékot_.
Mima. Milyen furcsán nézed. Ismerős írás?
János. A feleségem írása.
Mima. Hát… még emlékezel rá? Még megvan?
János. Az utolsó kis maradványai vannak még meg. Annyi esztendő.
Szerettük egymást. Ő oly jó és derék.
Mima _ráborul Alfonzra_. Meghasad a szívem. _Hisztérikusan_… nem
töltöttem be a lelkét egészen, maradványokról beszél, felesége van.
Meghalok ebbe. _Görcsösen ragadja meg Alfonzot._ Féltékeny vagyok,
szerelmes vagyok, éhes vagyok!
János. De édesem!
Mima. Ne nyulj hozzám! Dicsérd a feleségedet! Háziasabb mint én. De
szárazabb a szája mint az enyém. Nem olyan síma a bőre a derekán. Nem
olyan forró mint én. Te nem tudod úgy csókolni, mint engem, mért
haraptad meg tegnap a mellemet, ha még van más asszony, akire gondolsz?!
János. De szerelmem!
Mima _türelmetlenül, idegesen_. Alfonz, vigyél magaddal.
János. Nem engedlek, nem, nem!
Mima _Alfonzhoz_. De vigyél! Én nem birom ezt! Hetek óta ez a zaklatott
élet… és soha egy nyugodt éjszaka az ágyamban… a megnyugtató férfi
mellett. Már tizedik napja, nem tudom, mi az, férfi. Éhes vagyok,
szomjas vagyok, fiatal vagyok és ő leveleket kap! Vigyél magadhoz,
csókolj, amíg elájulok.
János. Ne őrjíts meg, te boszorkány!
Alfonz _szenvedéllyel_. Ha megölellek, meghalunk bele mind a ketten!
János _nagyon szenved, leborul Mima lábához._ Ne gyötörj! Miért
kínozol?! _Felkiáltva_. Mi ez? Kőrisbogarat ettem, hogy ordítanak az
érzékeim és ég a lágyékom utánad! _Ordítva_. Én elhagyom a feleségemet!
_Csönd._
Mima. Kelj fel.
János _felkel_.
Mima. Add ide a zsebkendődet.
János _zsebkendőjét átadja neki_.
Mima. Megtörülöm a szemedet. Egy ilyen nagy legény. És sír. Egy ilyen
szép nagy legény. _Szeliden simogatja._ Milyen forró a szemed a
sírástól. Mutasd azt a levelet.
János _a felbontatlan levelet feléje nyujtja_.
Mima. Nem, nem. Csak bontsd ki te.
János _felszakítja a levelet_.
Mima. Mit ír?