Mima _türelmetlenül_. Mit ír?!
János. Hogy térjek vissza hozzá… mindent megbocsát… hogy gyerekünk fog
születni… teherben van… kínlódik…
Mima _Alfonzhoz, nagyon fájdalmasan, de gyorsan._ Kérlek, vigyél.
Vigyél, nem birom. Jó, hogy nem küldtem el a kocsit.
János. Én boldogtalan életem!
Mima _gyorsan, türelmetlenül, fájdalmasan_. Kérlek, vigyél, ezt már nem
óhajtom hallani, ezt az apai drámát. _Jánoshoz_. Gratulálok, fiam, menj
haza pelenkát mosni, én belepusztulok, de odadobom magam ennek a
csirkefogónak és tépje össze a testemet, az életemet ez a gazember, ez a
szép, hideg gazember, pusztuljon el az ölemben, de kábítson el mint a
morfium és csókoljon a halálba. Isten veled, te, papa. Sírj tele egy
pelenkát.
János _felkiáltva_. Miért kínozol?
Mima. Nem kívánhatom egy apától, hogy a feleségét és a gyerekét
elhagyja.
János _nagy meggyőződéssel_. Hát lehet azt?!!
Mima. Tudom, hogy nem lehet. _Alfonz szájához közelíti a száját._ Itt az
én vigasztalásom. Tudom, hogy nem lehet. Miért nem borotválkoztál, te
lump? Úgy szursz.
János. Egy kis idő… majd kieszelünk valamit, mindennek megvan a módja.
Mima. Gyerünk innen, ezt nem tudom hallgatni. Azonnal meg fogsz
borotválkozni. Készüljünk fel erre a forró elpusztulásra. Hiszen te
tanítottál sikoltani… gyere! Tizedik napja nem tudom, mi az: férfi,
pedig engem nem így szoktattak. Az uram unalmas volt, de megbízható.
_Jánoshoz_. Isten veled, te apa. Majd sürgönyözd meg, hány kiló a
gyerek.
János. Ne kínozz!
Mima. Nem lesz olyan szép gyerek, mint amilyent én tudtam volna neked
szülni! Mindenesetre sürgönyözzél.
János _a lábához borul_. Én nem birom! Te látod a lelkemet, én uram
isten, engem megmérgezett a testi szerelem! Maradj itt, te bálvány, te…