János _védekezik_.
Mima _felsikolt_.
Alfonz _közibük lép_.
_Az egész egy pillanat._
Férj _fájdalmasan ordít fel_. Aljas banda vagytok mindnyájan! Még
találkozunk! _Hirtelen felkapja felsőkabátját és kalapját a
karosszékről, elrohan balra, eltünik a bal szélső sötét nyílásban._
_Kis szünet._
Alfonz. Bravó! Ez szép, forró, őszinte ütés volt.
Mima. Megszégyenített téged… megalázott téged édesem… jóságom…
_Ráborul_.
János _mély, fájdalmas szégyenérzettel_. Belehalok a szégyenbe.
Alfonz _hidegen, élesen_. Vagy ő hal bele.
János _csodálkozik_. Ő?
Alfonz _hidegen_. Ilyen az élet. A sajnálatból pénz lesz, a pénzből
csók, a csókból pofon, a pofonból párbaj, a párbajból halál. De ez a
halál lehet az övé is.
János. Hogy én megöljem szegényt?
Alfonz. Sajnálja?
János. Nagyon.
Mima _hirtelen, hiszterikusan_. Ha nem verekszel meg vele, én
kinevetlek, megutállak, lenézlek… és talán még én is megütlek.
Tönkretettél és nem állod meg a helyedet.
János _elszántan_. De megállom a helyemet.
Mima. Kiállsz vele.
János. Kiállok.
Mima. Rácélzol és rálősz.
János. Igen.
_Jelzőharang. Sötétség. A vasfedő becsukódik._
Magister _diadalmasan süvít_. Megbarátkozott a gondolattal, hogy embert
öljön.
Fiókák. Embert akar ölni! Hejj! Hejj!
_A gép zártan áll, minden vasfedője be van csukva._
Magister. Tisztelettel kérek csöndet és figyelmet, míg a párbaj
lefolyik. Nagyon kell vigyáznunk, hogy a golyók úgy repüljenek, ahogy
kiszámítottuk. Rubicante, vigyázz! Kapcsolás: kettő, hat tized.
Feszültség mennyi?
Rubicante. Nyolcszáztíz, huszonkettő.
Magister. Főkapcsoló, egy fordulat, előre!
_Berregés, dörgés. Aztán csönd. Aztán két pisztolylövés hallatszik._
Magister. Nos?
Rubicante _telefonál_. A mester pontos jelentést kér a párbajról.
Köszönöm. _Átszól a magisterhez._ A golyók pontosan repültek. A földi
ember könnyű sebet kapott.
Magister. Akkor mehetünk tovább. Vigyázz. Előre!