Alfonz _előlép_.
Mima… és Alfonz. _Hirtelen_. Csak ez az úr és Alfonz. Esküszöm, nincs
itt senki más.
_Kínos pillanat._
Férj. Kicsoda ön?
János. Jánosi János vagyok.
Férj. Hogy kerül ide?
Alfonz _bátran_. Velem jött. Én hoztam.
János. Nem igaz.
Mima _szándékoltan odébb lép, láthatóvá válik a földön egy nagy
pénzköteg._
Férj _meglátja ezt_. Mi ez a pénz? _Felveszi a földről._ Megöllek!
Mima. Ez nem az enyém. Mi közöm hozzá?
Férj. Hát kié?
Mima. Alfonzé.
Férj _gunyosan nevet_. Alfonzé? Nálad ennyi pénz? A századrészét se
bízza rád soha senki! Hacsak nem loptad…
Alfonz. Az enyém. Jánosi János úrtól kaptam.
Férj. Ki ez az úr?
Alfonz. Jó barátom. Iskolatársam. Fiatal politikus, azért hoztam ide,
hogy bemutassam neked.
Férj _Jánoshoz_. Ön adta ezt a pénzt? Milliókat?
János _bátran_. Én adtam.
Férj. Kinek adta?
Mima _aki János mellett áll, titokban, gyorsan, suttogva._ Az istenért,
ha van szíved, ments meg a szégyentől és a haláltól!
Férj _sürgetőleg, erősen_. Kinek adta?
János _rövid habozás után, Alfonzra mutatva._ Ennek az úrnak adtam!
_Kondul a jelzőharang._
Magister _diadalmasan süvítve_. Hazudott!!!
Fiókák _kórusban_. Hazudott! Hejj! Hejj!
_Kis szünet. A férj leteszi a karosszékre felsőkabátját és kalapját._
Férj _Alfonzhoz_. Hát kérlek alássan. Beszéljünk őszintén és nyersen. Te
hazudsz és ez a gazember is hazudik. Te most meg akartad menteni ezt az
asszonyt. De már nem lehet. Én mindent tudok. Ez az ember a szeretője.
Régóta figyelem ezt az aljasságot. _Jánoshoz_. Gazember! Valld be!
Szereted a feleségemet!
János. Becsülettel fogok felelni. Én ezt a szép hölgyet mélyen
megsajnáltam. Nem tagadom, hogy a bűnös érzékeim kívánják őt. Ha ez az?…
Férj. Igenis, ez az.
János. Akkor szeretem.