küzdött még azután is; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a
tömegből kiemelkedve, a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az
óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körül, a hon
igazait védve, hajlongni tanult udvaronczok léptek, jól formulázott
óhajtásokkal, sokkal szerencsésebbek amazoknál, mert ők már be is
jutottak Bécsbe, – ott is maradtak – el is feledték hazájuk szent
fájdalmait nemzetük megvetett nyelvével együtt. A történelmi
országgyülések helyébe beültek a csendes törvényhozók, kik nem
tanácskoztak nemzetük nyelvén, mintha két idegen jött volna össze,
egymással megértendő, hogy egy harmadik idegentől mit kellene kérni? S
ha néha megnyilt is az a mező, hol a harczi kedv, az ősi szíverő
dicsvágya czélját kitűzve találta, s ha ott is hévvel, önáldozatra
készen jelent meg a magyar nemzet, ott sem folytatta hazája történetét;
vívott, vérzett, elesett vagy hazatért: egy koszorú nem jutott számára,
egy fényes nevet nem igtatott a világtörténelembe, csupán egy óriási
erőfeszítés emlékét, melyről mindössze annyi lőn följegyezve, hogy akkor
ez által fentartá Európa symmetriáját, és önmagát elfogyasztá; mert az
erőfeszített harcz után a népszámlálás csak két millió s néhány százezer
magyart mutatott fel. És e megfogyása is nem érdemei magasztalására, de
fogyatkozásai szemrehányásául szokott fölemlegettetni.
Hogy lett volna történetirója a történettelen kornak?!
A közelmult századból alig maradt egyéb emlékirata a magyar nemzetnek az
országgyülések naplóinál: az akkori társaséletet nehány tört tükördarab
mutatja Gvadányitól, keserű gunyoros élethűséggel.
A magyar őstörténelem kútforrásai ritkaságuknál fogva kevesekre nézve
voltak hozzájárulhatók; a tanodákban gondoskodva volt róla, hogy az
ifjuság a hazai történelemből hosszasan tanulmányozza az ős- és
középkort, s mentűl kevesebb ideje maradjon a legújabb korszakon
keresztülfutni; egész nemzedékek nőttek fel, melyek minden folyamot
bevégezve, az utolsó századok nemzetünket érdeklett eseményeinek
előadásáig el nem jutottak. Nem maradt már arra idő. Elég volt azokból
rövidségnek okáért a fejezetek czíme, a bevégzett tények, időszámlálási
adataikkal, a harczokból a békekötések s aztán a fejedelmek trónralépte
és halála. De honnan is merítették volna a meghamisítatlan történetet; a
szigorú czenzurának gondja volt rá, hogy Castalia forrásának ne minden
pontján ihassék a halandó; a nyomtatványokat Argus szemei őrzék; a
legtöbb tanodában irott kézi könyvek szolgáltak a magyar történelem
tanulmányakép; jó szerencse, ha egy-egy lelkesebb tanár azt a fáradságot
vette magának, hogy azokat magyarázataival kibővítse. Történelmi
olvasókönyv a közönség kezén Magyarországról is édes kevés, Erdély
története pedig alig említtetett a magyar nemzeté mellett.
A költészet panaszkodott, hogy nincs elég lelkesülés a honfiakban a
nemzeti mult iránt, a honleányok nem gondolnak arra, hogy az ő
gyermekeiknek összessége egy nemzet. Szürke, egykedvű szinezete volt ez
a kornak, hasonló azon ködös napokhoz, miken nem lehet kiismerni, hogy
virradatra jár-e az idő, vagy alkonyodik? Kötött és kötetlen beszédben
mind a közönség részvétlensége volt felpanaszolva.
Ekkor támadt Jósika Miklós.
Tünemény volt, rögtöni és meglepő. Meglepő azokra nézve, kik épen nem
ismerték, még inkább meglepő azok előtt, a kik már ismerték, s azon
kezdő fellobbanásokat, miket Jósika szelleme korábban tett, indokolt
kicsinyléssel fogadták.
«Abafi» volt az első regényének czíme, melyet világ elé bocsátott.
Jól emlékszem most is a hatásra, melyet e mű gyakorolt reám.
Én is poéta voltam akkor; nem poéta a szó olympi értelmében, hanem csak
poétadiák, a humaniorumban használt technicus terminus szerint, kinek
keserves kötelessége a Pieridák berkeit mívelni.
Egy egész új világ tárult Jósika műveiben elém. Nemzeti alakok, a hogy
valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős typusai a régi magyar
sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletükben, alakjaikban,
arczvonásaikban, de lelkük következetes eszmejáratában, tetteik
indokaiban, végzetük teljesülésében, hogy mindenkinek azt kellett
mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket, velük érzünk,
magukkal ragadnak – és az idők, és a helyek, hová magukkal ragadtak, a
mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arczulatja.
S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arczulat! A méltóságos bérczek
classicus hazája, tiszta látkörével, andalító távolával, mosolygó
völgyeivel, megszólaló erdőivel: a pazarló természet tündér szeszélyei,
s köztük a még épen álló ősi várlakok, a boldogabb kor mesemondata
bőségével, a nemzetiesen jellemző ősi pompával csarnokaikban, lakályos
otthoniasságukkal minden szögletükben; mind ez oly megkapón, elevenen,
oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára
vélt találni, s ez otthonban megszerette Erdélyt, s azon alakokban, mik
e szép táj történetét szerelmükkel, haragjukkal egybefűzték, szivéhez
csatolta egy külön választott testvérhaza sorsát.
Mind az új volt, mondhatni: ismeretlen, a mit Jósika elénk tárt
történelmi regényeiben.
Újak a tájak, mikbe elvezetett, s ha a költő néha hosszasabban elandalog
egy néma táj lerajzolásánál, ne itéljük meg érte: a történet szelleméhez
tartozik az, a kedély külső alakját adják e tárgyak vissza, s a köztük
megjelenendő alakok nászhozománya az mind; újak voltak az alakok, mik
regényeiben egy híven rajzolt korszak szellemét tünteték fel, új volt a
költői alkotás neme, mely egyfelől a mindennapin, másfelől az érzelgőn
túllépve, a legmagasabb eszményítés mellett, mindig élő alakot
teremtett; ha hőse óriás volt is köztünk, de ember volt és ismerősünk;
az érdeket legjobban feszítő mesében mindig valószinűt, igazat nyujtott,
s midőn alakjait a megszokott regényhősöknél egy fejjel magasabbra
idomítá, egyúttal arról is gondoskodott, hogy lábaik mindig a biztos
földön járjanak.
Első regényét, Abafit, követte az «Utolsó Báthory», a «Csehek
Magyarországon» s az előttem legbecsesebb, mert legtöbb teremtő erővel
és legnagyobb költészettel alkotott «Zrinyi a költő» regénye. Apróbb
közbe eső műveit nem számítom elő, miután nem feladatom e helyen összes
irodalmi működésének rajzát adni, de egy költő hatását írni le, melyet
korára gyakorolt.
Minden egymás után következő műve fokozta előrebocsátott társai hatását,
s e hatás egyetemes volt; kiterjedt ez az olvasó közönség minden
osztályára, utat tört a honi irodalomnak az eddig elzárkozott főrangú
sphaerákba is, miknek eszmekörét, életbölcsészetét ismernie elég
szerencsés helyzete volt, miután maga is ezekben növekedett föl, azzal a
külömbséggel, hogy mig a magyarországi főrend, ez időben, mint a
korszellem újabb lendületét, új vívmányképen kezdé fogadni a nemzeti
nyelv cultusát, addig ez az erdélyi főranguaknál, mint örök traditió,
mint mindennapi légkör foglalá el a czímeres termeket: innét az erdélyi
kifejezésekben az elegáns, válogató s kimélyes modor, mely utoljára az
embert magát is jellemzi. Legtöbb erdélyi irón meglátszik az ma is, hogy
Erdélyben a diplomatia nyelve is magyar volt.
De félreismerhetlen hatásuk volt a hazai irodalomra is Jósika legelső
műveinek: nem az utánzó epigonokat tekintve, kik finom lábnyomait
szélesre taposni indultak, de a valódi tehetségeket, kik a nélkül, hogy
őt utánoznák, mint a gyémántot csak a gyémánt köszörüli, saját
adományaikat az ő előnyein nemesíték. Irók, kiknek lángelméje előbb
dagályos érzelgésben kereste virtuozitását, Jósika megjelenése után
láthatólag megtértek az élet valódi költészetének tanulmányozásához;
mások, kik mély lélektani buvárlatokban, csak az érzelmek és reflexiók
aknászatát vették költészetnek, Jósika után az alakító jellemfestésben
is versenyezni kezdtek vele; új maradandó tehetségek ébredtek utána, kik
az általa kezdett korrajzolást, a mult egyénítését a classicitásig
tökélyesíték. Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése
egy-egy ünnep volt az olvasó közönségre, egy-egy diadal az irodalomra
nézve.
S valamint Scott Walterről elismerik azt, hogy regényeivel útba
igazította a komoly történetirodalmat, mely utána kezdett jellemző
korrajzokat Anglia történelméből, mint a normann és szász népfajok közti
társalmi villongásokat, buvárlataira méltatni, s későbbi történetirók ő
utána találták helyesnek regényirói részletességgel alkotni a történelmi
főbb eseményekből egészszé kidomboruló képleteket; épen úgy ki lehet
mutatni, hogy Jósika Miklós, a regényiró, egész phalanxát sorakoztatá
maga után a korrajzok figyelmes összeállítóinak, az emlékiratok
buvárlóinak, kik az általa bemutatott kort még bővebben ismertetni
törekedtek, s kiket a közönség most már érdekeltséggel fogadott, nem
úgy, mint pár évtizeddel elébb az e téren megindult száraz tudományos
kisérleteket.
Az irodalom és tudományok körei nem kevesebb elismeréssel voltak Jósika
iránt, mint maga a közönség. A tudományos akadémia igazgató tagjául
választotta; «Utolsó Báthory»-ját az első díjjal, a kétszáz aranyos
jutalommal koszorúzta meg, és a Kisfaludy-társaság elnöki székébe
ülteté.
Idáig tart az első korszak Jósika Miklós költői életéből. Ez a delelő
pontja csillagzatának.
De már ő ekkor nem is volt fiatal. Öt évvel megelőzve a századot, annak
közepe felé férfi kora már követelheté az égen zenitjét.
És későn is lépett frigyre muzsájával.
Hogyan történhetett ez? Hogy lett Jósika Miklós költővé? Némely
életirója így adja elő: Egykor Jósika Miklós előtt rokona Petrichewich
Horváth Lázár egy regényét olvasta fel, mely gyarló volt; Jósikának
ekkor jött eszébe, hogy annál ő jobbat tudna irni, s igy jutott Abafi
alkotásához.
Én e véletlenben nem hihetek, s ha a költő maga beszélte így, maga is
csalódott, vagy mesét mondott, hogy költészete genesisét föl ne tárja
profán kérdezősködőknek.
Lehetetlen az, hogy megvetésből támadjon szerelem; hogy valakinek ferde,
biczegő s még hozzá szenvelgő muzsáját más valaki elszeresse a kezéből.
Egy idétlen költői szülemény olvasása inkább lever, csüggeszt, boszant,
mintsem lelkesít, bizony inkább kritikussá nyomorítja, hogysem költővé
avatná fel az embert. Ellenkezőleg, a művészi tökélynek látása az, mely
mások műveiben az igaz tehetséget versenyre ösztönzi; mások nagyságának
ránehezülése az, mely a költői erély ruganyosságát tettre kényszeríti. A
költőnek, mikor teremteni indul, irigynek kell lenni mindazokra, kiket
maga fölött lát s át kell hevülnie azon gondolattól, hogy alkotása végén
maga alatt lássa mesterét, a kit imád.
Nem ez volt Jósika költővé lételének oka, hanem más.
Hogy megértessem, kissé messze kell visszatekintenem Jósika Miklós
életébe, az ifjukor kezdetéig, nehány szóval időzve gyermekkora
emlékeinél.
Jósika Miklós ősei közt atyai ágról egy hatalmas országlárt számított,
Jósika Istvánt, anyai ágról pedig még az államférfinál is magasabb őst,
egy költőt: Gyalakuti gróf Lázár Jánost. A költő és az országlár vére
folyt ereiben. Olcsó vér, ha nincs más hivatása, mint kiontatni durva
csatározásban, ki tudja, mi érdekért? hol a pór csatár karja annyit ér,
mint a czímerek uráé, s hol az új kor találmányai mellett egy ólompénz a
díja úgy Achilles, mint Thersites életének. Jósika Miklóst pedig e térre
vitte az ifjukori tettvágy. Korán árvaságra jutva, elébb végezte a
tanulmányi pályát, mely nálunk azon időben a hazai jogtan folyamával
szokott bekoszorúzva lenni; s aztán, mint jogvégzett ifju főurnak nem
maradt más mező a cselekvésre, mint az, melyen a fegyverjog parancsol.
Európa épen akkor háborús éveit élte, s Jósika már tizenhét éves korában
a lovasságnál szolgált. Mint jó katona, harczolt az olasz hadjáratban,
részt vett a napoleoni világdöntő csatákban; együtt vonult be az
egyesültek seregeivel Párisba; vitézségével századosi fokot, kamarási
rangot vívott ki magának; hogy midőn vége lett a diadalmámornak, a
politikai kiábrándulással mindazt szegre akaszsza, a mit kardjával
szerzett: rangot, harczi hírt és babérokat.
Hazatérve ősei lakába az ifju hős megházasodott.
E házassága meg volt áldva gyermekekkel; de nem családi boldogsággal.
Mily bálványozásig szerette gyermekeit s azok őt viszont, azt ismerői
bizonyítani fogják. Tudva van, hogy felnőtt fiainak minden vagyonát
átengedte, magának csak hatszáz forintnyi évdíjat tartva meg; azt is
mindenki tudja, hogy fiai mily kegyelettel viseltettek atyjuk iránt, s
mily féltékenységgel védték annak fényes hírnevét.
De első nejével nem volt boldog. A családélet gyötrelmes titkai nem
tartoznak a közönség elé, s emlékiró nem avatkozhat azoknak
felderítésébe; de nem hallgatja el azt, a mit maga a költő
emlékirataiban világosan kimond, s mely vallomás ott a szó egész
borzalmában van kifejezve: «meggyűlölte nejét».
A nőt a világ örömeinek hagyva, maga elvonult ősei lakába, Szurdokra, a
szép, regényes Erdélybe, melyet neje tudott nem szeretni!
Jósika nagyon sokat tanult, még többet látott és tapasztalt;
tanulmányait elősegíté számos nyelvismerete; minden európai mívelt
nyelven olvasott, s tapasztalatait gazdagíták európai utazásai.
Mindehhez még saját élete regényét is átérezte.
Tehát tanulmány, tapasztalás es érzelem volt nála annyi, mint ritka
férfinál; a mellett hajlam a regényeshez, és mély elmélkedés. Mi kell
még ezekhez, hogy egy költő álljon elő? Csak egy kell: az ihlet.
Sok ember születik költői phantasiával, bir a költő adományaival: de
soha sem találja meg ihletét s lesz más mesterember. Mást fölken a múzsa
avatottjává, felmutatja egy időre, mint választottját: azután az élet
egyszerre letörli homlokáról az ihlet szentelt chrismáját – s a költőt
nem találja meg benne senki: önmaga legkevésbbé.
Jósika költői hajlama előbb is csapongott ihlettelenül a vágyott
téreken, a nélkül, hogy igazi igéret-földét feltalálta volna. Még a
katonai pályától megválta éveiben irt, mint maga fejezi ki, három
«keserves» drámát, de azokat maga megégette Szurdokon. Azok még jól
jártak, mert megégtek, szép haláluk volt; de későbbi töredékes társalmi
és politikai munkáit, az «Irány»-t és a «Vázolatok»-at a kritika
fojtogatta vizbe. Ő maga ugyancsak műkedvelőnek vallotta magát, de a
kiméletlenséget már akkor sem tudta könnyen szívelni.
Ekkor történt, hogy szurdoki remeteségéből feljőve Pestre, itt
megismerkedett azon hölgygyel, kinek hivatása volt, hogy egész életére
oly vezérlő befolyással legyen.
Báró Podmaniczky Julia akkor viruló, ifju, szeretetre méltó hajadon
volt, hasonmása azon szellemeknek, kiket a költő álma maga gyönyörére
teremt, s földi mennyországa, ha élve is föltalál.
Jósika érzé, hogy meglelte azt, kit álmai alkottak, kit teremteni vágyó
lelke előidézni kivánt s e kortól kezdődik el, hogy Jósika Miklós költő
lett.
A szerelem egész világosságával tölté be szivét, s e szerelem tiszta,
magasztos lehetett csupán, minő két fenkölt lélek érintkezése.
Jósika Miklós azonnal válópert kezdett első, meggyülölt neje ellen, s
eljegyzé lelkének eszményalakját jövendő hitveséül.
És a válóper tizenegy évig tartott, és tizenegy évig tartott a tiszta
égi szerelem, távol minden gyönyörétől a földi szenvedélynek két
egymáshoz hű, rajongó szellem között! Tizenegy évig járt jegyben Jósika
Miklós második nejével s csak 1847-ben vezetheté őt oltárhoz s mindenki
tudja, hogy holta napjáig boldog volt vele.
És e tizenegy év volt az iskola, mely Jósikát költővé teremté: ez volt a
mester.
Ez idő látta legkitünőbb remek műveit megjelenni, s mindazon
dicskör-övezte nemes nőalakok, miknek alkotásában Jósika minden magyar
regényirót túlhalad, nem arról tesznek-e tanubizonyságot, mily
szentségnek, mily áhitattal szemlélendő tüneménynek tartotta Jósika a
női eszményképet, mennyi szivárványszint tudott fölfedezni e földi
tündérek égbevivő szárnyában, a női erényben? Minden női alakján
meglátszik, hogy az a költő szivét betöltötte, s a mi azt életre költé,
az a költőnek saját szellemcsókja volt.
Mert a költőnek szeretnie kell az eszményített alakot, a kit teremt arra
a czélra, hogy egy boldog ábrándot teljesedésbe hozzon általa. A
figyelemnek, mely szükséges egy jellem felfogásához, a kiváló alakoknál
a rokonszenvig kell emelkednie. Csak e benső rokonszenv mellett
alakíthat a költő egyént, jellemet; e nélkül, ha idealizál, csak szép
modellek alkotásáig mehet, vagy ellenkezőleg az életet nagyon is híven
kereső skepsisével összhangrontó gyarlóságokat is ad menyasszonyainak
hozományul.
S kinek lehetett ily rokonszenv-alkotáshoz több ihletése, mint Jósika
Miklósnak? ki előtt annyi hosszú éven át egy folyvást közel talált és
folyvást el nem érhetett eszménykép vezérjelensége járt, mint Mózes
előtt az Isten tűzoszlopa a sivatag éjben.
Egy magyar költő sem gazdagítá az eszményi nővilágot annyi fényes
alakkal, s különösen annyi kiválóan magyar nőalakkal, mint Jósika.
Hölgyalakjainak ily megdicsőítése mindmegannyi hű vallomás öneszményképe
iránt; valamint a gyönyörű tájleirások, mikben Jósika fölülmulhatlan
volt, mindmegannyi szerelmi vallomás a hölgyek legszebbikéhez, az
édesanyához, az édes szülötte hazához.
Hanem azt kevesen tudták, hogy a csigának legszebb gyöngyeit a fájdalom
nemzi.
Végre a szabadulás napja is eljött. A hölgy, ki hivatva volt, hogy
tizenegy évig múzsája legyen a költőnek, új küldetést nyert a sorstól:
hogy nemtője legyen azontúl. Mert a költőnek őrangyalra volt szüksége,
hogy utat találjon azon a háborgó tengeren, a mi akkor eléje áradt.
Következett «1848.»
Nem az a dátum, melytől boldog éveit számíthatja valaki, a kit magyar
anyától honfinak és költőnek hagyott születni a végzet.
De ne háborítsa e kép összhangzatát a vihar leirása, mely a költőt is
messze elhajítá, mint a nemzet május-fájáról letépett zöld ágat.
Ne növelje a napok izgalmát e helyütt hangzó keserű szó a multak
emlékéről. Nem szellőztetem a fátyolt, mit a hazai bölcseség a multakra
vetett, csak a szemfödelet, mely nagy halottaink arczát takarja, kiket
tisztelnünk kötelesség.
Jósika Miklós, mint tagja a nemzeti kormánynak, külföldre menekült, egy
ideig Drezdában tartózkodott, s midőn ott nem látta menhelyét biztosnak,
a szabad Belgiumban vonult meg, Brüsselben települve le, nejével együtt.
Ma is elvezeti minden míveltebb ember az átutazó magyart a kis csinos
emeletes házhoz, melyet csinos kis kert tesz lakályossá, a hol Jósika
Miklós oly hosszú ideig élvezte a derék belga nemzet biztos
vendégszeretetét.
Imerte őt ott minden mívelt ember, s mindenki tisztelé benne a magyart,
a költőt, a nemes férfit.
Jósika nem úgy lépett az idegen földre, hogy befogadóinak únott és
úntalan panaszával terhére legyen, hogy lelke sebeinek felmutogatásával
kolduljon rokonszenvet. Ő e rokonszenvet nem esdekelte, de kiérdemelte.
«A munka nemesít.» A magyar tudós visszaemlékezett szellemősének
mondatára: «omnia mea mecum porto!» S a hol partra vetette a vihar,
munkáját folytatta ott.
A költő, kinél szellem és ismeret párosul, sehol a polgárosult világban
nem vesz el éhen s nem szorul irgalomra. Ő mondhatja el magáról valóban,
hogy «kebelében kenyere.»
Azután más munka sem szégyen.
Hiszen ketten voltak már: férj és nő. S ha Jósika István utódjának
helyes volt tollával keresni tisztességes életfentartását, úgy egy
urhölgynek a Podmaniczkyak családjából sem vált a szégyenére, hogy a
számüzetés hazájában üzletet kezdett, gyöngédet és eszményit, minő maga
a költészet: csipke-kereskedést.
Hiszen a brüsseli csipke sem egyéb, mint egy szép költemény, selyemből
bonyolítva, szögei a rímek, virágai az eszmék, maga oly örökbecsű, mint
amaz.
Jósika így élt kedélyes, boldog, elégült éveket, miknek nem volt más
árnya, csak a hontalanság s ezt enyhíté a nő hű szerelme.
S valóban nagy szüksége volt Jósikának neje hű nemtői kezére.
Ő a külbenyomások iránt nagyon érzékeny tudott lenni. Fájt neki, ha
költői egyéniségét igazságtalanul megtámadták, s ez távolléte alatt
többször megtörtént vele.
Aztán meg, hogy a pénzzel bánni nem tudott. Ebben is valódi költő volt.
Egyszer a Karthausi szellemdus szerzőjétől hallám, s magam is kész
vagyok aláírni, mikép nekünk minden financiális tudományunk odáig
terjed, hogy a mi pénzt kiszámítunk, hogy ennek a hónap végeig el kell
tartani, az, tudja Isten hogyan? a hónap közepéig mindig elfogy.
Így volt Jósika is, bár élte legfényesebb szakában sem volt soha semmi
tekintetben tékozló, a pénz nála nem melegedhetett meg. Azért második
neje rendesen csak pár francot szokott nála hagyni, mert ha több pénzzel
ereszté ki, bizonyos lehetett a felől, hogy pénz helyett ajándékot hoz
haza, nem gondolva a háztartás gondjaival, csupán azzal, hogy azoknak,
kiket szeret, örömet s meglepetést szerezzen.
Külömben magánéletében igen rendes, csaknem pedans volt. Naponkint korán
kelt, mosakodott, s még reggeli előtt dolgozott másfél órát, reggeli
után rendesen három órát, mely idő alatt egyre-másra egy nyomtatott ivet
írt, s csupán ily rendszer mellett irhatott annyit, s aránylag annyi
jót; mert elméjét nem engedé a nap első benyomásai nyomán szórakoztatni.
Külsejére mindvégig sokat tartott, de életmódjára a lehető legegyszerübb
volt; mindenben meglátszott rajta a hajdani katona, s mint ilyen a külső
csint egyszerüséggel tudta párosítani. Szerette, ha benne a régi
katonára ismertek, s ez egy esetben szívesen eltűrte, ha életkorára
vonatkoztak helyesen.
Politicai nézeteire nézve mindvégig vaskövetkezetességű maradt; egyetlen
egyszer, midőn 1862-ben később halálossá vált betegsége először meglepé,
engedett egy pillantást vetni szívébe egyik rokonának, ezt mondva
előtte: «mégis szeretnék, mint pipás nemes ember meghalni, valami
zúgában a hazának».
A haladás bármely ágát mindig örömmel szemlélte, s mindannak, mit másutt
tapasztalt, imádott hazájára s annak fővárosára alkalmazásáról
álmodozott.
És a mellett folytatta költői küldetését nemzete irodalma irányában.
A nemzet május-fájáról letört ág az idegen földön sem szünt meg letörten
is nemzetének virágot hozni; regényeinek kötetszáma a másfél százat
meghaladja, s azoknak kétharmadát számkivetése földén irta.
Élete ez új stadiumában irt regényeit eleinte nem lehetett saját neve
alatt az országban közlenie. A hatalom emberei kimondták Jósika Miklósra
az itéletet, hogy «meghalt!»
Halottá akarták tenni azt, a ki már akkor halhatatlan volt!
Hanem azért a névtelenben is megismerte a közönség kedvenczét, s tudta
mindenki, hogy «Eszter szerzője» kit rejt gyászfátyola alatt? Ezután is
legtöbb kedvvel a hazai mult emlékeit örökíté regényeiben, s e második
korszakban fogamzott művei közt legkiválóbb helyet foglal el «II-ik
Rákóczy Ferencz» czímű regénye, melyet még 1852-ben irt, de a mely a
viszonyok miatt csak kilencz év mulva láthatott napvilágot, ez időn át
kinyomatva hevervén a kiadó papirraktárában.
E művei is sok élvezetet nyujtottak, s lankadatlan költői észről tesznek
tanuságot; de mégis hiányzott belőlük valami: hiányzott a hazai föld a
költő lába alatt. Ovid sem az a Geták földén, a ki az örök városban
volt; ki a Metamorphoseos könyvében istenekkel társalog, s az Amorum
könyveiben lángjaival gyujt, a Tristum könyveiben már csak keservei
nedvével tud ellágyítani.
A hazája földéből kitépett virágot semmi sem képviseli úgy, mint egy
száműzött költő. Nem csak a kedély van ott megháborítva, hanem a
mindennapi ismeret tápláléka is el van véve szellemétől.
Egy nemzet bármily elnyomás alatt is folyton él; bármennyire hallgat is,
de érez, eszmél, gondolkozik s élte minden szakának megfelelő
koreszméket alkot. A költőnek ott kell közötte járni, hogy tudja,
ismerje nemzete minden legtitkosabb szívdobbanását, minden sóhajtását,
mert azt csak neki súgja meg az. Ez együttes szívdobbanás nélkül nem
értenek meg minket. Azért elhervadás a sorsa egy költői kedélynek, mely
népe kedélyével sokáig nem érintkezhetik.
Míg a hazájában élő költőnek minden találkozó alak, minden emlék, minden
ujítás, a köz- és magánéletnek minden bánata, öröme, reménye, aggodalma
új eszméket súg meg, addig a távollévő nem lát s nem hall minket úgy, a
hogy élünk és érzünk, s phantasiájának tündére, ki őt idehozza, csak
álomtündér, a ki nem mutogatja a valót.
A tőlünk távol lévő honfi sokat nem ért meg, sokat félreért: a bölcs
tartózkodást nevezi csüggeteg lemondásnak; férfiás hallgatásunk csendjét
a halál szünetének véli; míg apró erőfellobbanásokat hajlandó ébredésnek
vélni; vádol ott, hol nem érdemeljük, s magasztal, mikor pirulunk értte,
és tanítgat valamire, a mit rég jobban megtanultunk; míg viszont
elkerüli látkörét az, a mit mindnyájunk szeme kisér.
Ez az átka, ez a veszte a száműzött költőnek, ki haza nem jöhet s csak
hazaálmodja magát.
De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.