bírálók gyöngéiből tréfát űztek; szeretett nyelvészi újító lenni, hajdan
nagy szerencsével, de az idegen földön, hol csak nejével és tollával
beszélhetett még hazája nyelvén, szóújításaiban nem találkozott a
távoleső hon nyelvfejlődési fogalmaival, s mindez visszahatott a
közönségre is, úgy, hogy utolsó évében régi kiadója is felmondá neki
szerződését.
De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.
Az ős alakok, mik első műveiben oly ragyogó elevenséggel jelentek meg a
küzdfövényen, évről-évre halaványultak; de azért, mint a Hunregék
monda-körének hősei, holtan is visszatérnek, vérehagyott arczczal újra
kezdeni a harczot, s utoljára, mint önnön régi alakjaik árnyai maradnak
már csak fenn, de mégis visszatérnek és nem hagyják abba a küzdést, mig
láthatatlan táboruk fényes patkónyomait csak a «hadak útja» mutatja már
az égen.
Így láttuk Jósikát, mint lassan aláhanyatló napot a tenger sima
látkörén, vonalonkint alább hanyatlani; de a mint alább száll a tengerre
a nap, aként vonul hosszabbra tűzárnyéka a habtükör felett; így a
mennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a hetven éves veterán, mint költő,
annyit emelkedett mint ember, mint hazafi; úgy hogy midőn végkép
elmerült, akkor volt legnagyobb.
Kevés idővel halála előtt írt hozzám néhány sort: «ne csüggedjetek;
hazánk ügyének győznie kell».
… Ő nem érhette azt meg; de fel kell síremlékére írnom, hogy a hontalan,
a száműzött, ki hazájában legtöbbet vesztett, adott kölcsön buzdító szót
nekünk, – a csüggedőknek, – kik itthon valánk.
Vajha megérhette volna azt, a minek reményével szép lelke e földet
elhagyá! Vajha meghallaná a szót, melyet e földről utána küldünk, ő, a
catoi jellemek legtisztábbika, és igazítaná ki az isteneket vádló keserű
mondást, ezt irva helyébe:
«Sed victa causa Diis placuit!»
EGY SZÓNOK, A KI «EL NEM ÁLL!»
Ötödik napján a hosszú vitának (melyben a perlekedő felek «lányomnak
beszélnek, hogy a menyem értsen belőle»), ki nem aludt hangulattal
ballag a «mégnembeszélt» honatya az országház felé. Lakásától a
sándor-utczai ci-devant lovas kaszárnyáig minden ismerőse azzal kiván
neki jó reggelt, hogy «úgy-e bár, nem szónokoltok többet?»
Pedig az ő zsebében még ott dohog az elmondatlan orátio, a mit, ha tüzes
programmeső esik is, el kell mondani, mert már odahaza a választók mind
azt kérdezték tőle a szünet alatt, hogy hát már az ő képviselőjük
megnémult? Mert hiszen nem azért választott az ország 400 képviselőt,
hogy azok mind sorban, élőszóval el ne mondják, hogy bizony ő nálok is
exequálják az adót. Bezzeg, ha azt a másikat választották volna, a ki ő
miatta megbukott, beszélt volna az már azóta hatvanhatszor, nem engedett
volna az egy napot is elmulni, hogy a neve ott ne álljon az
országgyülési naplóban; szólt volna a házszabályok értelmében,
indítványozott volna napi rendet, beadott volna petitiókat,
megjegyzéseket tett volna a költségvetésre, beszélt volna a
verificatiókban, kapczáskodott volna a jegyzőkönyvbe, s felvilágosította
volna az országot sokféle olyan dologról, a mit minden ember tud, s
ekként becsületet hozott volna választó-kerületére, melyet mint
praedicatumot hangoztatnának a neve előtt! – Ez meg csak hallgat?
Tehát beszélni nehéz, de nem beszélni lehetetlen.
A gyülésterembe belépve, szorongó kedélylyel veszi észre, hogy a ködös
naphoz még a függönyöket is mind leeresztette a háznagy, hogy ha már nem
hallhatják egymást, legalább ne is láthassák a beszélők, s ez opticai
morajban még a képeik is elmosódjanak.
A bűntudat nyomasztó érzetével sompolyodik a jegyzői székhez, tudakozni,
hogy hányan vannak még felirva? A jegyző enormis summákról beszél, s
panaszkodni kezd, hogy már a dereka fáj a sok egy-helyben való üléstől.
Azután helyét keresni indul, a mit sokáig nem talál meg, mert valaki más
ült oda. Átalában kezdi észrevenni, hogy senki sem ül a saját helyén, a
mi nagyszerű kilátást nyujt arra, hogy mikor az elnök csengetyűje
megszólal, általános Mihály-napi költözködés támadjon a képviselői
padokon.
Beszélnek hozzá innen, onnan, tegnapelőtt ótai ismerősök, s kérdezik
tőle, hogy aludt? tudja is ő, hogy mit kérdeznek tőle, mikor fejében
mind csak a mondandó szónoklat kezdő szavai donganak: «Nem czélom,
tisztelt képviselő ház!» – «Meg vagyok felőle győződve, tisztelt
képviselő ház!» – «Kötelességemnek érzem, tisztelt képviselő ház!» s a
t.
Végre leülhet helyére, oly elmélázó arczczal, mint a ki az éjjel
elhatározta magában, hogy ma bejelenti a cridát s közben salmiak czukrot
eszik, hogy hangjának kellő lágyságot szerezzen.
E közben megtelik a terem, s támad lassankint az a félálomszerű
zengés-bengés, mely az emberi méhkasnak a hangja, s legalkalmasabb arra,
hogy az elkészült szónok fejéből minden gondolatot kikavargasson. Itt
anecdotákat mondanak, amott a «Hon» és «Pesti napló» vitáiban keresik a
kiderült igazságot, háta mögött két képviselő románul discurál, ki tudja
miről? előtte fiatalabb collegák beszélnek szép asszonyokról, ki tudja
miket?
Végre megkondul az elnöki csengetyű, igazi «szegény bűnösök harangja»
ezuttal. A fényes homlokú elnök felszólítja a fekete szakállu jegyzőt,
hogy menjen a credencbe, s servirozzon valami tudósítást a tisztelt
háznak – s míg a lesben álló szónok rájuk mereszti öntudatlan szemeit,
egyszer csak azon veszi észre, hogy a fényes homlokú elnökből
gesztenyeszín fürtű elnök lett, s a fekete szakállu jegyző átváltozott
arany színűvé. Hogyan ment végbe a metamorphosis, az örökké titok marad
előtte. Míg azok ott kicserélték magukat, ő beszéde kezdő pontjait
recapitulálta magában.
A méhkas még mindig zúg, dong, zsibong; az elnök újra csenget, s a rövid
szélcsend alatt olyasmi üti meg a szónok füleit, mintha az elnök arra
kérné a tisztelt table d’haut-t, egy elkeseredett atya bánatos hangján,
kinek szófogadatlan gyermekei vannak, hogy miután az eddigiek már minden
húst kiszedtek a tálból, s nem maradt benne egyéb a híg lénél, ne
méltóztatnának tovább kanalazni benne, hanem érnék be vele, hogy más jól
lakott, azaz, hogy állanának el a további szótól.
A szónok halálítéletét hallja a ház örömzajában felzendülni. A vérszomjú
mohikánok riadala ez, kik a skalpot akarják lehúzni körülfogott
martalékuk fejéről. Itt nem a skalpot, de a mi alatta van.
Elébb azonban a jegyzők felolvassák a tovább szónoklásra feljegyzettek
neveit, mindegyik felszólítottat a közvélemény mellre szegzett
pisztolyával kérdezve meg, hogy «ha az élete kedves?»
És a maidenspechet tartandó szónok látja egyenként felállani a
vádlottakat, bűntársait; a közvélemény proscribáltjait. Látja az agoniát
sápadt arczaikon; látja mint tétováznak a lemondás és a supplicium
között; némelyiknek tán jövő követségébe kerül az áldozat, mindegy!
megteszi a hazáért; van közöttük tán kit gyöngén szerető hitves,
ártatlan hajadon leány néz a karzatról, s várja, hogy tündököljék, de a
közvélemény erősebb, mint az atyai szív, s lemondat vele; van, ki egy
Cassius keserű világnézeteivel dől a lemondás karjaiba s tizenhét évi
szenvedéseink koronájául teszi fel, hogy nem beszél róluk; van, a ki
föl- s leáll helyéről, csak a kezével int timoni embergyülölettel, hogy
eláll; pedig meglehet, hogy ez az egy beszéd fordította volna meg Európa
sorsát, de már ám legyen, az utókor lássa, ha ki nem akarták hallgatni.
Van, a ki küzd az áradat ellen, s két ököllel mutogatja, hogy: de bizony
beszélni akar, míg végre látva, hogy az «eláll» hullámai átcsapnak a
fején, abban hagyja az uszást, leszáll a fenékre; és mindannyi, a ki
eláll a szótól, kap egy igen őszintén szívből jövő, s soha jobban meg
nem érdemlett általános «éljen» kiáltást.
Végre hangzik a minden áron szónoklandó neve.
Levegőt! Most már nemcsak a moraj, és a homály, hanem még a levegő is
sürű kezd lenni.
Ha rögtön hozzá kellene kezdenie a beszédhez, nem jutna eszébe semmi.
Szerencsére ez nem megy olyan hamar.
A mint felállni látják, rögtön minden szegletéből a háznak kiáltják
helyette: «eláll!» «eláll!» Az indulatok és szenvedélyek minden
hanglajtorjáján végig: «eláll!» Vannak már oly begyakorlott virtuozok, a
kik ezt az egyetlen szót: «eláll», annyiféle modulatióval tudják
előadni, hogy productiót tarthatnának vele, mint hajdan a «jer ide»
variatióval; majd őszintén biztatva: «eláll», majd követelő kihívással:
«eláll», majd a boszús unalom fanyalgásával: «eláll!» majd szelíden
lázító könyörgéssel: «eláll!»
De a szónok áll rendületlenül, mint a szikla. Pedig rángatják
legközelebbi szíves jóakarói áttilája szárnyainál fogva, hogy üljön le.
Van egy percz, melyben ingadozik; de hirtelen észreveszi, hogy a
karzaton most furakodott be egy roppant gombakalapú polgártárs s ki is
könyökölt már a mellvédre a bundájával. Ez a gombakalap egy a választók
közül! Ez döntött! A tisztelt ház ám vélekedjék, a hogy akar, ennek az
egy gombakalapnak el kell mondani az egész dictiót!
Tehát «tisztelt ház!»
Nincs irgalom. A szónok el nem áll.
A mint az elhatározás kétségtelen, bomlik a ház, menekülnek távol és
közel a buffet ajtaja felé; szomszédjai keresztül-kasul lépkednek rajta,
valaki a háta mögött kérezkedik, hogy bocsássa az odacsukott kaputja
szárnyát, azután mindjárt rágyujthat, csak őt engedje menekülni.
S még azok a legjobb akarói, a kik odahagyjak. De a kik ott maradtak! Az
egyik glossákat csinál fenhangon a mondataira magyarul, tótul, diákul; a
másik a szeme közé ásit; a harmadik jószivűleg segíteni akar rajta,
tologatja, ha akadozik, s felfordított frasisokat told a beszédébe, a
mik nem oda valók; a negyedik csak azért tubákol, hogy az orrát fúhassa
beszéde közben; minden padban előveszik a félbeszakított discursust, s
con amore conversatiót kezdenek; egy átelleni padban valaki karrikaturát
rajzol róla, s ketten-hárman nézik és hasonlítgatják hozzá; vannak, a
kik minden tételére azt mondják: «ez nem áll!»
A szónok ezek közt mind rendületlenül folytatja mondatait. Vannak
criticus pillanatok az ember életében, mikor a külvilág minden hatását
elveszti reá nézve.
Kölcsönbe esik. A ház sem hallgatja a mit ő beszél, de ő sem hallgatja a
mit a ház beszél.
Egyszer egy furfangosnak, ki már nagyon únja a dolgot, az a hadi
fortélya támad, hogy «éljent» kiáltson a beszéde közé. A padokon azt
gondolják, hogy már vége van, s azért általános éljent kap minden
oldalról.
Ez kiveszi sodrából. Erre nem itt számított. Később jön az majd, a hova
az «éljen» dukál. Most nehány perczig általános csend támad, s e csend
jobban megzavarja, mint az elébbeni zaj. Érzi, hogy minden szem
egyszerre az ő arczát választotta tűzpontjának. Ez a rögtöni visszafelé
fordulása a keréknek elszakítja beszéde rokkáján a fonalat. Nem jut
eszébe, mi következik!
Most aztán gúnyos biztatások hangzanak: «halljuk hát!» «no halljuk!»
«hát hiszen hallgatnánk!»
Szónok kapkod a zsebébe, megkap valami irást. Keresi az elszakasztott
fonalat: «három ing, négy zsebkendő, egy lábravaló.» Ez mosási jegyzék!
A közben magától eszébe jut az elvesztett összekötő kapocs, s most már
fölemelt homlokkal gyakorolja közfigyelem közt a szófolytonosság jogát.
Kezd némi sikerre vergődni. A ház azon meggyőződésre jut, hogy ez ugyan
unalmas szónok, de ha nem hibáztatják, hamarább véget ér.
Egyszer aztán, mikor a legszebb frasis kikanyarításába verte bele magát,
valaki az első padokban óriási nagyot trüsszent, s erre az egész ház
homeri hahotában tör ki. Szónok erre kijön a mérsékletéből s
expectorálni kezd. Megfeszíti tüdejének erejét, hogy mondandóinak
érvényt szerezzen. A mi nem sikerült indokainak, megkisérti hangjával: a
közfigyelmet meghódítani. Nincs többé rossz acustica! Beszél
össze-vissza, a mi eszébe jut; egyszer aztán a nagy hevélyben valami
szót, vagy valami nevet elvétve mással talál felcserélni. Azt pedig
mindenki észre veszi s mindenki siet jóakaratulag helyreigazítani.
Szónok látja, hallja, hogy százan, hogy kétszázan, majd háromszázan
mondanak feléje valamit, de ő sem a száz, sem a kétszáz, sem a
háromszázból sem ért semmit, el nem képzelheti, mit vétett egyszerre?
nem, tudja mi történt? csak azt tudja, hogy valahol valami nagy hordónak
a feneke kilyukadt, s annak a tartalma mind az ő nyaka közé omlik.
Még egyszer óriási erőfeszítést tesz, hogy roncsolt hajójával
befuthasson valami kikötőbe, de már nincs menekvés. A vihar végkép
kitört; az emberi erőt leküzdik az elementumok: el kell sülyedni itt!
Végre szerencsésen megfeneklik azon a zátonyon, a hol azzal végzik a
szónokok: «itt állok, nem mehetek tovább, Isten engem úgy segéljen.»
Mikor aztán leül, minden szomszédja gratulál neki, de nem mondja meg:
mihez?
Ő pedig zsebkendővel letörülve izzadt homlokát, siet legelébb is a
gyorsirót felkeresni, hogy netalántán nem jegyzette-e fel hibásan a
szónoklatát?
Az pedig ismert tájszólása hangján azzal vigasztalja őt meg, hogy:
«Bizony Iszten tekintetesz úr, annyit sze hallottunk mi, hogy a
miatyánkot tetszett-e elmondani, vagy a czikóbőrösz kulaczot szavalta-e
el ebben a nagy hiányoszszágában a czendeszszégnek.»
No de se baj! Meg van a zsebben, letisztázva szépen. Még több is, mind a
mennyi mondva volt, onnan leirhatják a gyorsirók; s harmadnap a
választók láthatják az újságban, hogy a képviselőjük kitett magáért, s a
hazatérő gombakalap is élőszóval fog tanuskodni, hogy a bizony egészen
megadta neki a módját.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ezen munka iródott az 1848-ik év első felében s kiadódott
másodszor az 1867-ik év elején, annak tanulságára, hogy a költőknek néha
furcsa álmaik vannak.]
TARTALOM.
Chinchilla herczeg 1
Kerüld a szépet 29
Baróthy Ilona 57
A rútak rútja 80
Két menyegző 119
A vérontás angyala 158
Petőfi??? 189
A magyar úr Amerikában 193
A hosszú haju hölgy 203
A fránya hadnagy 238
Még sem lesz belőle tekintetes asszony 270
A fekete sereg 316
Hol leszünk két év mulva 356
Báró Jósika Miklós 372
Egy szónok a ki el nem áll 388
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
19 |Es azontúl |És azontúl
70 |eza tüzes |ez a tüzes
93 |itt. a messze |itt, a messze
108 |masikkal a másikét |másikkal a másikét
110 |alló küldöttség |álló küldöttség
150 |fejéről a endőt |fejéről a kendőt
180 |O halálhirnök |Ő halálhirnök
210 |«séance«-nak |«séance»-nak
232 |Yucata-Dracoena-gyár pompás |Yucatan-Dracoena-gyár pompás
260 |bogy minden |hogy minden
284 |nagy ílluminácziót |nagy illuminácziót
287 |szép lehet bban |szép lehet abban
290 |abban a pillanatbn |abban a pillanatba
309 |vlami abolondot |valami bolondot
310 |nem feleség, |nem feleség.
342 |rámaradt tegyvert |rámaradt fegyvert
348 |legalsó fokan |legalsó fokán
352 |Dóczy! káltá |Dóczy! kiáltá
395 |mulva 357 |mulva 356
395 |Józsika Miklós |Jósika Miklós]