gátlá őket abban, hogy a róka-pamlagra leheveredjenek, s egy jó darab
szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés, villa nélkül be ne
vágjanak.
Ez alatt Vahotné és Nádaskayné Samojed divat szerint egymást
fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony
halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének
azon fontos thema feletti értekezésbe, vajjon a lapponiai asszonyok
kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyuból készül, vagy a finn
dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ága-bogát hordják?
Egyik kuczkóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy
ábéczéből egymást muszkaábéczére taníták.
Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako.
Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert.
Chrics. Zuh. Tserv.
Ezek az orosz alphabet betűi.
Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek az istentagadó
pronunciatiókon keresztül botorkálni s úgy megsírtak az ártatlanok
bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezitláb sétálniok.
Hát még mikor a samojed ábéczére került a sor!
Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud.
Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemecath. Eec. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme.
Thauj.
Irásjegyek: Petocho. Revoczo. Chevoczo. Selofo. Eczoczo. Gyiczoczo.
Hogy a kakas csipje meg, de szép!
De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok közt
lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.
– Hát édes collega uram, mondja el csak, mik történtek az elmult időkben
a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan
beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang s ha
meghallja valaki, hogy magyarul discurálunk, még beljebb küldenek
bennünket a jeges tengerbe.
– Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utolsó hírt Illyriából?
– Honnét?
– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát
jelenleg Illyriának hijják.
– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból
ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.
– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul. Nyitra
vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkunság
is «nyitránszke stoliczi» név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel
kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Zvatopluk puskaportartója volt.
A czigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a
Rákóczymarsot húzni, helyette a «nyeksze hrusti saka mala»t kell
fujniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a «Nyitra, ti viszoka
Nyitra!» helyett a «hej huj nem bánom»-ot találta rákezdeni, kétszáz
kancsukára itélte el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade,
s a többi százat a bőgőjén verték el.
– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az
eldöntő csatát? hol van a magyar nemzet utolsó sírja?
– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az
országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra,
ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták neki, hogy ég a
ház, azt felelte, hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták
neki, hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt
mondta, hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkozott, hogy kanala is
legyen, a mivel megegye. Azt az egy pár fiatal embert, ki szüntelen a
fülébe kiabált, hogy keljen fel és készüljön hadakozni, egy szép reggel
fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S
hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt börtönbe
csukatott. Mikor aztán ekkép minden elhallgatott, egy szép tavaszi
reggel váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba iszonyú
bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőr csákókkal és iszonyú
dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kértek
sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi
tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó turós haluskát,
kiitták poharából a jó magyarádit, összeölelték feleségét, napát, hugát,
menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul, bundástul a szép
vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha
fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett
nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak
nézte, hogy mi lesz már ebből? Azok pedig naponként mind szélesebb tért
kezdtek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre
kicsukták az ajtón. S ezzel konyecz a magyar dicsőség.
– De hát senki sem gondolkozott ellentállásról?
– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelenséggel elkezdték a
nemzetőrséget organisálni. Két hétbe került bele, míg a nemzetőrségi
qualificatiót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon
czivakodtak: hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója vagy piros.
Utoljára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú.
Nehány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az
országban: a legelső faluban elcsipte őket a szolgabiró, mint lázítókat
s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: menjen a paraszt
védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy no
most tűzlelkű fiatalság, állj elő, hadd lássuk: mit tudsz? majd mi
nézünk. A spiszburgeráj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles
kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek;
utoljára is senki sem ment a muszka ellen, egy pár crucifixus verset
kivéve, melyet ismeretlen szerzők irtak; s nehány hét mulva muszka
ministerium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18,000
aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai
teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt: hogy magyarok alatt
legyenek e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a
muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végét. Rögtön minden
frakkot és attiladolmányt, s egyéb civilizált öltönyt eltörült, prémes
kaftánban kell járni ifjúnak és öregnek. Nyár, nem nyár, azoknak
déczbundában kell járni; mert odahaza Pétervárott ez a nemzeti viselet.
Minden utczában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul
vagy németül gondolkozni, combinálni, vagy plane beszélni mer, rögtön
agyba-főbe kancsukáznak. A vendéglőbe azt a divatot hozták be: hogy a
muszka nem fizet; a német czímerek helyébe muszka betüket kelle festeni
egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság
izmosabbjait elvitték katonának Ucraniába, feleségeiket pedig
megtartották muszkánéknak, a melyik t. i. szép volt: a többit kiküldték
Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is 4 láb magas, ott ezek is
elkelnek.
– Hát a földmívelők mivé lettek?
– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell
robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekre, most azok esznek
ott zabkenyeret, s készítenek főzőkanalakat, a zsiros alföldet pedig
beültették gyönyörű szép muszkanemzetséggel. Poszlovenszki járja
mindenfelé a Hortobágyon is.
– Megvan még Kecskemét?
– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték
Árvavármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a
szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokróczot árulnak és
fenyőmadarakat. Azokat a jó debreczeni czipókat, fonott kalácsokat,
fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket,
borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereczeket, kulcsosokat, kakastejjel,
varjúvajjal sütött kenyereket csak hiriből ismeri a világ. Ez a helyökbe
költözött muszkaivadék, a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni,
mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása.
Debreczen neve most Sziberszkograd, Budapesté pedig Czarograd.
– Ejnye, be hamis nevek.
– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a
nevében már benne van a «grad.»
– Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?
– Utója felé csakugyan kezdték elhinni, hogy a 1-æ 9-us nem szentirás, s
hogy a muszka a repræsentiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly
országban élni, hol a nemesi szűz hátakat is kancsukázzák, s egy szép
reggel táblabíró B.... Ágoston vezérlete alatt felkerekedtek vagy
harminczezeren, mind megannyi szolgabiró, táblabiró és legale
testimonium, hónuk alá csapták a Corpus urist, meg a pragmatica
sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti
azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily
kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek.
Fogták tehát: odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol
senki sem lakott. Azt gondolták, hogy Kis-Kun-Halas városa határába
jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a sátort,
felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak
magoknak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen
ki felett regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s
gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában
országgyülési dictiókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt még is
nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a
kigyótánczoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet
oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely félnapig el tud
beszélni, a nélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit.
Mint tudva van, a muzulman napjában sem szól három igét.
– Hát a radicálok élnek-e még?
– Élnek valahol Amerikában. Ott czirkalmazzák most az Orinoco vizén
Icaria határát, hol a communismust fogják megalapítani, ha t. i. a vizet
lecsapolhatják róla.
– Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?
– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a
jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig
epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba
jutott.
– Mondj valamit Petőfiről is.
– Nem tudni róla bizonyosat. Némelyek szerint a hajdúböszörményiek
megégették, mások azt mondják, hogy keresztre feszíttetett, s ily
situatióban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a motyó fiának: látod,
kis fiam, ez volt az az ember, a ki a királyokhoz verset mert irni, a
miért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s
vigyázz magadra, hogy verset ne írj a királyokhoz, kis fiam.
– Hát Lauka Guszti?
– De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a mult
tavaszszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek
lett, s Guszti legalább protopopa fog lenni. Már is togában jár és
szörnyen megspanyoltalanodott.
– Hát Horváth Laczi él-e még?
– Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál.
– Hát vajjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsirozott a muszka alatt?
– Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás czár nevenapjára
irt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a czár úgy megszeppent,
hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai conversatió után annyira
beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harminczezer
rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár, s
minden nap dictiókat tart a Pilvaxban a muszka juratusoknak. Mikor a
czárral contraktust kötött az udvari poetai állomás iránt, ezeket
kötötte ki magának: 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő: hogy
Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse, s szobáját kitakaríthassa. 2. A
Festetics-ház vallattassék be örökös és elidegeníthetlen tulajdonául
Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábas kontesz,
kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában
járjon. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül, semmi másnak
disznólábat füstölni ne legyen szabad. A czár mindezen kivánalmait
haladék nélkül aláirta. Sőt egyszer arra is rávette a czárt borozás
közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a statusadósságok közé. Ez
fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós czár csak akkor hült el, mikor
liquidátióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát.
Kétheti prolongatió és kamat maga felemésztette az urálhegyi
platinabányákat.
– Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?
– Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel,
Paskievicscsel a «grober Sepl»-hez gabelfrüstückre, a kinek akkora
szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a
csizmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka
generalisnénak ád rendesen serenadot egy simpla tamburán, délután két
órakor elmegy vacsorálni «a vitéz kozákhoz», hová az orosz hautevoléei
elite szokott összeseregleni, ott egy portió aszalt jeget vagy egy
tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután
négy órakor a színházba, hol déczbundában adják Romeo és Juliát, hol
Idali Laura talpig asztrakánba varrva tánczolja a kakukát. Rendesen a
czár páholyába szokott járni, kinek mind a kilencz leánya fülig
szerelmes bele, s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára,
a Ráczvárosba csájára és ráczürmösre.
– Színházat emlegettél. Miféle színház az?
– Természetesen, hogy a nemzeti, a kerepesi-uton. Szinészeink
megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem tánczolni,
sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai szinészeink közül
egy-kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A
legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly
darabot adtak elő, melyben utoljára mind mérget vesznek be. A darab
veszettül tragicus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megőrült
röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy
æstheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kaczagás miatt,
kivált mikor az ötödik felvonás végén mind valamennyi meghal s ki
jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a sugólyuk előtt. Taps, tombolás
volt akármennyi «Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Seczki pogyszem!!!
Zatráczeni! (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy «bravó!») hangzék minden
felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak
a színpadra. Azonban a lehullott szereplők nem keltek fel többet. Az
utolsó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg
egytül-egyig szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Fejenként
egy hordó caviar, egy hordó ráczürmös, egy hordó szárazhal, meg harmincz
kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy, mint a másiknak,
személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három
operát; a ki megbetegszik vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, a ki
ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium
minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.
– Bíz ezek szomorú dolgok, édes excollega, és csaknem hihetetlen, hogy
mint volt képes százhatvanezer orosz hat millió magyart semmivé tenni.
– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne
idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligentia meg
volt hasonolva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát,
a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a
kezébe, hogy az országból kivigyék katonának; mikor benn volt az ellen,
ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a
szegény embert, ez csak arra tör, a ki ellentáll neki; szaladjunk a
kukoriczába, ha leégeti a falut, otthagyja a földet, azt sem el nem
veszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak
ez volt az argumentuma, a kik vitézebbek voltak, azokat felheczczelték a
kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek
felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő mulva várat
lehetett építeni az úri koponyákból. A nép izenként szedte szét
legnépszerübb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor
neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul.
Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt
csinálhatták, a mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő
században a széperős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok:
hogy a tót ragad, mint a kulláncs!
– Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?
– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar
academiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik, hogy az
academia hatáskörébe az ilyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre
ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: «van-e hajadoni joga
annak, kinek haja nincsen?» A nyelvészeti ez: «micsoda nyelvtani
hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatár szó
között: dzsinmu? és továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e
felkiáltás: biafor!?» Az orvostani ez: «miért van az embernek a szája az
orra alatt és nem a háta közepén?» (Valóban szép figura volna egy tudós,
a kinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: «fejtessék meg,
hogy a cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát?» A históriai ez:
«vajjon Tamerlan piszkálta-e fogát ebéd után, vagy sem?» A philosophiai
elvégre ez: «mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak
lehetősége: hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy
halhat meg, mint tudós?» A pesti vagyis czarogradi kozák hetmant
kinevezték academiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s
hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja,
hogy senkinek sem ártanak vele.
– Persze: a sajtószabadságnak vége van?
– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-iki országgyüles elkészíté,
továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit sem kellett
változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután
litteraturájával 900 esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres
kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni;
sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek
helyett, ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint
ezen törvények szerint a rágalmazási per-alapok. Irni csak azt szabad, a
mi igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha irja valaki,
hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja
bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha
szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt,
sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az
erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz
érzelmes verset irni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez
szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: «Don Hernando Hernandez, i
Bachamode i pena fulgida, ön semmirekellő!» rögtön lekapják érte az
embert, s még be sem szabad bizonyítani: hogy az a novellai személy
csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem
mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a
czár évenkint százezereket ad ki. Most azonban önök feleljenek nekem
egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Sibériába?
– Hát Pálfi collegát azért küldte ki az országból a kormány, mert
gáncsolta a kormányt.
– Vahot collegát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.
– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…
… Itt azonban a harminczöt iramszarvas elkezde irtózatosan bőgni,
ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tőlök, mindig
jobban ordítottak, mindig jobban, erre fölébredtem.
… Ablakomon besütött a nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn
ujjongató nép vonult végig az utczákon. Az önkénytesek csapatja
toborzott, dalolva, tánczolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy
percz alatt felvillanyozta a várost.
Hála istennek, tehát nem vagyunk Siberiában!
Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk
szarvastejet.
Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk
tengerikutya-fogakat.
Nem tanulunk muszka és samojed ábéczét, nem köszönünk egymásnak dobre
zdrawit.
Hungariát nem hívjuk Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem
Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztoliczi még mindig ott fenn van a
hegyek között.
A Rákóczi-induló helyett nem huzzák a Nyekszehruszi saka malat, s a
boltfelirások hála Istennek még mind németül vannak.
Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok
dinnyét s a táblabirák nem hordják Mesopotamiából, Afghanistanból a
municipiumokat és pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Innsbruckba a hónuk
alatt.
Petőfit még mindig nem égették meg, sőt a «két ország egyesülése» verse
óta a Pesti Hirlapban a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek
iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen
Lauka Gusztiból superintendens.
A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, a nélkül,
hogy kancsukát kapna, s a magyar academia nemcsak hogy ott nincs, a hol
ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, a hol ez előtt
tizenkét esztendővel volt.
Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a
sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindig magam körül látom a
végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges éjszakfényével, s
szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek.
No de Pálfi még mindig szabadon critizálja a ministeriumot, s Vahot még
mindig szabadon védelmezi. A ministerium egyiken sem állt érte boszút, s
ez arra mutat: hogy csakugyan nem vagyunk Sziberiában, s ha Isten úgy
akarja, nem is leszünk.
Amen…
EMLÉKBESZÉD BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS FELETT.
Másfél százada mult, hogy Erdély utolsó önálló fejedelme, mint a
krónikairó mondja, egy szívszerinti házasság estéjén az erdélyi
fejedelmi süveget a násznyoszolya alá vágta – örökre: hogy senki se
vegye azt fel onnan többé – s midőn két évtizeddel később Rodostó
partján az utolsó, történelmileg nagy szellemű magyar is megszünt hazája
nagyságáról álmodni, nagyobb hazát és nagyobb álmokat keresve: akkor
kivette Clio történetiró tollát az utolsó magyar krónikás kezéből, s
nehogy a mult ábrándjait tán a fuvolás Euterpe folytathassa, a bölcs
Lobkovitz összetöreté a tárogatókat is, mik a régi dal szövegére
emlékeztetnének. Maguk az istenek és a miniszterek is azt hitték, hogy
Magyarország története ezentúl csak a régen multé, azzal be van számolva
a fatumnak.
És úgy látszik, hogy igazuk is volt; mert a mik azután maradtak ránk
apáink viselt dolgaiból, azok nem egy nemzet történetének érczlapjai,
hanem csak egy hűséges jobbágy szolgálati bizonyítványainak gyüjteménye,
sürűn tarkítva kiadatni elfelejtett szegődési bérek hátralékaival.