kisérté meg, s felhagyva a további ostrommal, az elfogott feketéket,
kiket a városban kapott, a szekérsáncztól két nyíllövésnyire sorba
felakasztatta, s aztán kezdett Halas felé vett irányban lassan
eltávozni: Dóczy összehívta hadnagyait s felszólítá őket, hogy ne
engedjék ezt a gyalázatot magukon száradni; álljanak boszút a kivégzett
bajtársakért. Azok ugyan lovon vannak, de ők meg szekéren, s ha egérutat
kapnak is egy ideig, majd következik az áldott halasi homok, a hol
könnyebben haladhatni gyalog, mint lovon; utól fogják őket érni és véres
boszút vesznek rajtuk.
A tervet hangos ordítás helyeslé. A szekérvárat szétbonták, az egész
sereg tengelyre űlt, s kezdték üldözni az előre haladt lovasokat.
A hogy Dóczy Sándor megjövendölé, a halasi homokpusztánál már utólérték
a lovasokat, kik csak léptetve haladhadtak előlük a süppedő fövényben.
Itt ők is leszálltak szekereikről s csatarendben utána eredtek
ellenfelöknek.
A tér kedvezőtlen volt minden lovassági működésre. Az a sivó homokpuszta
tele van buczkákkal, mik a lovasság hadrendjét széttörik, törpe nyírfa-
és boróka-erdők állják mindnütt útját, a ló csülkig dagasztja a homokot,
s nem bírja hátán a lovagot, itt a gyalog katonának van előnye.
A feketék már beérték ellenfeleiket, csak egy buczkás jegenyeerdő
választá el még őket, melyet a lovasok nagy sietve igyekeztek elérni.
Ha az erdőben megrekednek előttük, ugyan tizedelve fognak belőle
kiszabadúlni.
Hanem a mint az erdőhöz értek a feketék, egyszerre csak nyílzápor
fogadja őket az alacsony bokrok közül.
És akkor egy trombita szóra egyszerre megelevenül az egész puszta,
minden bokor, minden buczka rejtett vitézeket ád elő, kik íjjal,
lándzsával, oldalt és hátba fogják a feketéket; szemközt pedig, az
erdőben eltűnt lovasság helyett előnyomúltak Kinizsi rendes
gyalogezredei; míg hátuk mögött a szegedi népfölkelés kaszaerdeje
csillámlik föl.
A lovasság csak kelepczébe csalni volt ellenük küldve, s ők okvetlenűl
belemennek a csaptatóba.
Mikor Sándor lovag Kinizsi seregeit megismerte, vissza akart fordúlni,
hogy szekereit elérhesse, de már későn volt, azokat elfoglalták a
szegedi kaszások s háta mögött épen olyan szekérsánczot húztak ellene, a
milyennel ő szokta az ellenséget feltartóztatni.
«Meg kell nekünk ma halnunk itten!» kiálta Dóczy kétségbeesve, s azzal
ismét visszafordult, hogy ha már el kell vesznie, legalább vitéz
karoktól érje a csapás; ne kaszakapa verje agyon, mint a kutyát.
Ott pedig bizonyos halálba rohant a fekete sereg.
A halmok, a buczkák, mind el voltak állva lövészekkel, kik a feketéknek
lehetetlenné tették a szétszórva elmenekülést. Neki kellett vágniok
Kinizsi derékhadának.
Az ádáz viadalnak csak a késő este vetett véget. Maguk az elemek is a
feketék ellen támadtak fel; olyan szél kerekedett, mely a puszták
homokját épen arczaikba fútta, megvakítva a csatába rohanókat, kik
tizével-huszával szétverve dulakodtak ellenfeleikkel, s nem kértek, de
nem is kaptak kegyelmet, mert a ki megadta magát, azt rögtön felkötötték
a legközelebbi fára. A ki elesett, azt legalább azonnal befútta a szél
sivó homokkal, nem kellett neki sírásó, reggelre temetve volt szépen.
Így temették el egy nap alatt a hírdetett fekete sereg javát. Négyszázan
estek el karddal kezükben; számtalanból lett erdők fájának átkozott
gyümölcse.
Csupán egy három ezernyi csapatnak sikerült magát eltorlaszolni az erdő
sürűjében, hirtelen levágott fákkal; kiket onnan nem birtak kiszorítani
késő estig. Ennek a csapatnak vezetői voltak Sándor lovag és Haugwitz
hadnagy.
Kinizsi előbb rájok akarta gyujtani ez erdőt, hanem reggelig lehült
boszúja, s szabad elvonúlást ajánlotta körülfogott maradványnak oly
föltétel alatt, ha megesküsznek rá, hogy soha többet Magyarország
földére be nem teszik lábukat.
És Dóczynak meg kellett esküdnie, hogy soha Magyarországot többé ne
lássa. Oh! amaz átok nemcsak a földre verte őt le, még e földről is
kiverte.
Pedig olyan igaza volt a betölt átoknak.
Hisz onnan származott e végzet, hogy ily dicső hősök eladták
dicsőségüket nyomorult aranyért! Megkóstolták az árulás kenyerét: akkor
ízlett az nekik, most aztán haláluk lett, a mivel torkig laktak.
Nem kellett volna Mátyás király fiát eladni százezer aranyért!
Most aztán se haza, se dicsőség.
Magyarország határán túl Haugwitz hadnagy vette át a vezérséget.
Átmentek Ausztriába. A morva határszéleken kész rablóvárak voltak akkor,
csak azoknak az uraival kellett összebarátkozniok, s aztán folyhatott a
mesterség.
Miféle mesterség? Hát a rablás. Űzték ezt akkor elegen. Olyan tudomány
volt, mint ma a börze-üzlet. Volt is miből gazdálkodni: Morva, Ausztria
előttük állt; a mi szemüknek megtetszett, azt kezük ott nem hagyta.
Nem volt már dicsőség; de volt még dorbézoló élet.
Annak is vége lett aztán egyszer.
Az ausztriai rendek megsokalták a rablást saját határaikon belől, s
körülfogták a fekete sereg rablóvárait és megostromolták őket.
A hadszerencse sem volt már velök. Ők, kik néhány év előtt Bécs falait
rombolták, s diadallal vonultak be Bécs főpiaczára, elbuktak a harczban,
s ugyanazon Bécs piaczán háromszázat végeztek ki közülök szégyenletes
halállal.
És ez mind büntetés volt az árulásért, mit Mátyás fián elkövettek.
Más ötszáz fogoly, köztök Dóczy Sándor is, Eyzinger kezébe esett.
Eyzinger válogatott kegyetlenségeket gondolt ki a kezébe jutott foglyok
elemésztésére.
Németújvár új erődeit épen akkor építették, s roppant mészkemenczék
voltak a földbe ásva, mikben a várépítéshez való mészkővet égették.
Eyzinger azt itélte, hogy a fogoly feketéket e mészkatlanokba hányják,
mikor legjobban robog bennök a tűz; hadd vegyüljenek azon vakolat közé,
melylyel ama várat újra fogják építeni, a mit annyiszor vívtak ők maguk,
diadalmas zászlóikat kitűzve lerombolt falaira.
Dóczy Sándor arra volt itélve, hogy végignézze társai kínhalálát és maga
következzék legutoljára.
Látta, a mint belehányták bajtársait egyenkint a füstölgő katlanokba. A
mészkemencze kürtője, mely addig fehér füstöt gomolygott ki lomha
foszlányokban, egyszerre feketére változtatta füstjét s azt megint
lövelte fel, sűrű sziporkával vegyítve s pokoli üvöltést hallatott
tűzokádó torkából.
Dóczy Sándor azt képzelé, hogy az örök tűzre jutott bajtársainak
kínordítása az ott lenn. Pedig csak a kürtő búgása volt, melyben odalenn
tánczolt a tűz az új tápláléktól.
Íme tehát, itt van amaz asszony átkának a vége!
Meggyalázva, számkivetve, rablóvá sülyedve, a hír legalsó fokán, a
gonosztevő rossz hírében, úgy kell elveszni, mint dögvészes állatnak.
És hajdani ellenségeinek hahotája közepett.
Hanem hát még nem volt itt az átok vége.
Még sok volt abból hátra!
A sors is beleszólt abba, a mit Eyzinger végzett.
Azok a sziporkák, miket a mészkatlanok az égnek löveltek, tovább égtek,
mint máskor, s a szél elhordta azokat negyedórányira is. Több közülök a
lőporos körönd tetejére talált, s mikor legjobban kaczagták a mulatságot
a bömbölő mészkatlanok s a boszuló német urak, egyszerre egy földingató
robbanás némítá el a kaczajt és halálkiáltást: a lőporkörönd fölrobbant,
ledöntötte egy óranegyednyi körületben maga körül a gyönge épületeket,
lefordítá a sánczot, mely előtte állt, az árokba, s gerenda- és
téglatöredékkel hinté be a pusztulás szérüjét.
Összedült a börtön is, melybe a feketék voltak zárva, őröket, foglyokat
maga alá temetve. S a fatetőzet a mészkatlanokra zuhanva, rettentő
máglyát gyujtott a közös autodaféhoz; abban a máglyában aztán győztesek
és győzők éghettek egyformán. Hanem boldog volt, a ki a rombolás
helyéről menekülhetett.
Össze-vissza, egymás hegyén-hátán futott, bukdácsolt úr és közkatona,
ingre vetkőztetett fogoly és perzselt ruhás főtiszt; egyik sem ügyelve a
másikra, csak a rémséges veszélyre, mely eszétől fosztott meg mindenkit.
Igy menekült meg Sándor lovag is. Mire futtában valahol leroskadt, s ott
megpihenve, eszméletéhez tért, egy erdő közepén vette észre magát,
öltözetétől megfosztva, mezitláb, hajadon fővel.
A mit megmentett, az volt a puszta élet.
Egy erdei csősz lakáig vánszorgott; annak azt mondta, hogy rablók
fosztották ki az erdőben; az adott neki irgalomból egy rossz szürt, meg
egy pár rossz papucsot, a mit már ő sem viselhetett, meg egy tarisznyát,
hogy mehessen koldulni.
Tehát még hátra volt amaz asszony átkának a vége.
Még hátra voltak a koldusbottal vezetett évek, a miket végig kellett
járni az egykor oly büszke lovagnak, a fekete sereg kapitányának, Mátyás
király kedvenczének, a királyfi hűtlen elárulójának.
Hosszú, hosszú ideig tartottak a vezeklés napjai a megmenekültekre
nézve. A gyász, a szégyen és bánat napjai voltak azok. Kiket a
németujvári mészkemenczék mellől a szó teljes értelmében világba sodrott
a sors, azontul mint koldusok voltak kénytelenek tengetni nyomorult
életöket, vagy pedig keserves munkával, miket erdők, bányák adnak. Nekik
a napvilágot s a városok zaját kerülniök kellett. És mindennél jobban
kerülniök kellett a haza földjét, dicsőségük szentelt földjét,
Magyarországot.
Elkövetkeztek végre a magyar nemzet legsúlyosabb napjai. A török császár
megindult a keresztyén hit védbástyáját, Magyarországot összezúzni.
A haza hívei, édes gyermekei siettek a király zászlói alá. Oh, be
kevesen voltak ez édes gyermekek! Annál nagyobb áldás az ő emlékükre!
Azon seregek között, melyek Mohácsnál elég jókor érkeztek meg, hogy a
haza vértanúinak sorába beiktassák neveiket, voltak fényes, voltak
rongyos hadcsapatok, de egy sem volt köztük rongyosabb, rozsdásabb, mint
az, mely Ausztria határszéléről gyalogolva jött idáig. Csupa ősz, tépett
férfiak; arczaikon régi csaták sebhelyeivel s a későbbi nyomor
barázdáival. Fegyverzetök is olyan rozsdás, mintha eldugva hevert volna
évek hosszú során át barlangokban, faodukban; s a zászlónak csak rongy
már a lobogója, de még kivehető rajta egyik felén a halálfő, másik felén
az országczimer.
A kis csapat vezetője, hosszú, őszszakállú agg, odavezetteté magát a
legelső nemesi hadnagyhoz, a kit a tábor szélén talált s fölajánlá neki
csapatát.
– A kiket látsz, vitéz hadnagy: a fekete sereg rongyai. Nevünk nincsen,
mert száműzöttek voltunk eddig. Most összeszedtük elszórt társainkat,
hallottuk, hogy Magyarország nagy veszedelemben van. Itt akarjuk megérni
a mi halálunkat.
– Légy üdvöz, öreg bajtárs, szólt a hadnagy s kezét nyujtá az öregnek;
szívesen veszlek csapatoddal együtt dandáromba. Haj, az én apám is a
fekete sereg kapitánya volt egykor, a derék vitéz Dóczy Sándor.
– Te Dóczy Sándor fia vagy? szólt az öreg s nem ereszté el a neki
nyújtott kezet. Hajdan azt beszélték, hogy Dóczy Sándor egyetlen fiát
agyonütötte, őrült észszel.
– Megütötte, ma sem tudja senki, miért? de hogy nem halt meg, annyi
bizonyos, mert különben nem beszélne itt most veled.
– Van nőd, gyermeked?
– Van, öreg. Van jó hű feleségem; leánya annak a Dombay Ferencznek, kit
apám szerencsétlenül megölt egy ütközetben.
– Él-e még özvegye Dombay Ferencznek?
– Az is ott lakik velünk s apró unokáiban egészen boldog.
Az öreg hadfi nem szólt többet, hanem félre ment, a hol nem látta senki,
és sírt.
Jött nemsokára az átkos augusztus 29-ike, János fővételének napja, mely
hazánknak is fejét vette. Hogy soha ne virradt volna e nap!
Alkonyatra járt az idő, midőn megkezdődött az ütközet. Mire éjszaka
lett, már akkorra minekünk is éjszaka lett.
Dóczy Gerő és csapata a Bali béget visszatartó Ráskayhoz csatlakoztak, s
így maradtak ki a derék sereg romlásából, melyet a szultán négyszáz
ágyuja halomra ontott.
De annál dicsőségesebb volt viadaluk.
Mikor a ruméliai lovasság egész erejével ráveté magát Ráskay gyengébb
hadára, akkor a fekete sereg rongyos vitézei előre nyomultak.
– Ki a napfényre, rozsdás pallosok! itt az idő lekoptatni a foltot!
És bizony lekoptatták.
Ők csak gyalog, az ellenség lóháton, mégis ők álltak magasabban, mert
dombot vertek maguk alá levágott ellenségekből.
Az ősz vezér úgy küzdött, mint a ki meg akar halni. Még fövegét is
eldobta, hogy annál könnyebben érje a halál.
Hasztalan! Kikerülte őt nyíl és kopja, mintha csak azzal volna
megátkozva, hogy ne birjon meghalni, hogy ne fogjon rajta a fegyver.
Pedig alig tizedmagával küzdött már, két kézre fogva pallosát. Fehér
haja repkedett körülötte a szélben. Bőszülten ordít a tenger ellenségre,
hogy miért nem jönnek többen?
Míg egyszer azon vette észre, hogy a puszta levegőben süvölt már minden
csapása.
Szétnézett; hová lett a barát, hová lett az ellen?
A fegyvertársak ott feküdtek már sorban, s az ellenfél csapatja más
irányban száguldott el.
Sötét volt már.
A zápor zuhatagban omlott s csak olyankor, midőn a villám egy perczre
megvilágítá a tájat, az esősugárokat, mint millió ezüst hárfa húrját
ragyogtatva, a fényözönben egy rémjelenet tárult az agg küzdő elé.
A török lovasság a magyar lovasságot közre szorítva, elgázolni
igyekezett; azért hagyta el a tért, s ott a vívók közepette meglátta a
vén hadastyán a csapat hadnagya kezében a fennen lobogtatott zászlót. Az
a hadnagy Dóczy Sándor fia volt.
A vén harczos felordított, mint sebzett oroszlán, s egy gazdát vesztett
paripa nyergébe felkapva, odavágtatott a küzdők közé, ádáz csapásokat
osztva jobbra-balra. Vasból látszott lenni az egész ember, nem fáradt
ki, nem sebesült meg; keresztülment a merre akart az ellenségen, nyilt
előtte az út, mint a kaszás előtt.
– Ide, Dóczy! kiáltá, midőn a zászlós hadnagyhoz ért. Te előre, én majd
hátul maradok.
Azzal a hadnagyot eresztve előre, maga födözetére maradt, tíz ellennel
is harczolva egyszerre; az a rozsdás szablya szörnyű zenét zengett a
fényes kardok, kelevészek között; a haldoklók énekeltek hozzá.
– Ne félj, Dóczy! csak előre!
És már kivágták magukat a körülfogó csapatból; akkor az öreg vitéz alatt
összeroskadt a ló a kapott sebektől.
– Menekülj! kiáltá a hadnagynak, én beszámoltam már!
De az ifju lovag nemes vitéz volt; mikor azt látta, hogy hős megmentője
alatt összeroskad a ló, visszaugratott hozzá s szétverve róla
megtámadóit, kényszeríté, hogy üljön föl mögéje a nyeregbe.
Az öreg először azt mondta: nem, azután meggondolta magát, s fölkapott a
hadnagy mögé a paripára.
Azzal menekültek futvást.
Sötét volt már, ellenfeleik nem igen üldözhették őket bátran, hanem
utánok nyilaztak sokáig; végre eltakarta a futókat az éj, a zápor és a
nádas.
Mikor végre megállapodhattak egy tócsa partján, melyen kettős terhe
alatt alig mehetett volna a paripa, a hadnagy azt kérdé öreg
bajtársától:
– Hogy vagy öreg?
– Már most nagyon jól. Két nyíl talált az oldalamba.
A hadnagy akkor vette észre, hogy az öreg halálosan meg van sebesítve.
– Te testeddel felfogtad a nyilakat, a mik nekem voltak szánva.
– Ne bándd. Az esik nekem igen jól. Eddig nem fogott engem a fegyver.
Most már fektess le a földre és engedj meghalnom.
– Azt nem teszem, öreg bajtárs. Itt vannak nem messze nőm, gyermekeim,
anyósom; szekérre raktam őket, hogy ha menekülni kell, futhassunk
Zápolya táborába, ki még kész hadsereggel áll Szeged alatt. Bár ide
várták volna. Elviszlek magammal, ki életemet megmentéd, vitéz bajtárs;
asszonyaim majd ápolni fognak.
A sebesült hadastyán halkan azt nyögé rá: így is jól lesz.
– Nem szomjazol-e? kérdé a hadnagy.
A sebesült azt nyögte, hogy igen.
A hadnagy telemeríté kürtjét a tócsából, és odatartá a sebesült
ajkaihoz.
– Iszapos biz ez; a zápor felkavarta; talán véres is, de nincs más.
Az öreg pedig nagyot ivott a kürtből, utolsó cseppig kiürítette
tartalmát s aztán felsóhajtott:
– Huszonnégy év óta első ital ez, a mi jól esik.
– Nincs rossz bűze a víznek?
– Mintha kristályforrásból merítetted volna.
Azzal a hadnagy maga gyalog ballagva a ló mellett, sebesült bajtársát
odakötözé a nyereghez, nehogy leessék róla, s egész éjjel bujdokolt a
réteken, mocsárokon keresztül, míg végre egy kompra akadt, mely az
ütközetből menekülteket a tulsó partra átszállítá.
Ott vártak reá neje, anyósa és gyermekei.
Azok már hallották az elébb menekültektől az elvesztett csata hírét, s
kétségbeesve várták a parton, nem érkezik-e az, a ki mindnyájuknak
egyetlene?
Mint örültek, midőn ölelhették!
Nem történt semmi baja, nem érte ártó aczél.
– Ez a hős társam fogta fel rólam a nyíl hegyét; ápoljátok őt helyettem,
mert az ő vére most az enyim helyett folyik.
A nők bevitték a sebesültet a halászkunyhóba, a melyben megtelepültek;
elővették a készen tartott balzsamot és kenőcsöket, hogy sebeit
bekötözzék.
Az agg kezével inte, hogy mind hasztalan az.
Az egyik nyíl nagyon jó helyre talált.
Az özvegy Dombay Ferenczné megfogta az agg harczos kezét, s azt kérdé
tőle: fáj-e?
Mert ha még fáj, akkor van reménység, de ha nem fáj, akkor már közel a
halál.
A sebesült azt mondá: nem nagyon.
Dombayné nem szólt többet, csak letérdelt mellé és halkan rebegett egy
imádságot:
– Amen, Amen!
A sebesült csendesen figyelt rá.
– Érettem imádkoztál-e?
– Éretted és mindazokért, kik a hazáért meghaltak.
– Halálos ez a seb, úgy-e?
– Bizony halálos. Légy készen rá öreg keresztyén. Egykor szegény férjem
is e helyen kapott sebet oldalába, és ő is karjaim közt halt meg. Isten
legyen megbocsátó bírája annak, a ki megölte.
– Hát te megbocsátottál-e neki?
– Járjon békével, ha égben, ha földön van.
– Úgy készen vagyok az útra! hörgé a sebesült s kiszakítá kezével a
testébe lőtt nyilat; ez a kéz ölte meg férjedet! Isten kegyelmezzen
nekünk, szegény árva hazánknak…
Azzal megcsókolta előtte térdelő kis unokája arczát Sándor lovag s
lehajtá fejét és meghalt.
* * *
A fekete sereg utolsó harczosai mind ott hullottak el a mohácsi
csatatéren, sebeikben feküdtek szerte a vérmező körül.
A ki rájok gondol, csak dicső kezdetökre és végökre gondoljon, a szomorú
gyász emlékét ne akaszsza sírjok fölé.
HOL LESZÜNK KÉT ÉV MULVA?[1]
vagy
HÁROM EXCOLLEGA SZIBÉRIÁBAN.
Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg
fakunyhóban.
Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr
födi testét.
A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki, minden reggel kapával
ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér.
Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik
éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán, s nem hagyják aludni.
A mennyiben éjjelnek lehet nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig
egymásután nem jő fel a nap. Szibériában ez a divat.
A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti szinekben,
délfelé fekete az ég, mint a pinczeablak.
Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza
kéményén beordítanak.
S íme, a mint ekkép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli,
egyszer a láthatáron egy magas alak tünik fel, mintha fenyőszál vagy
kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszonytató szál ember és karcsú,
mint a gyertyatartó.
Lábán csónakalakú korcsolyák vannak, nadrágja iramszarvasbőrből, fejében
bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú
dárdát, hátán nagy ménkű jegesmedvét czipel, mely keze-lába lógatva veri
a nagy termet inát.
A termet hármat lép a láthatárról s a negyedik lépéssel Imre előtt
terem.
– Ki vagy? megállj! kiált, puskáját nekifogva Imre.
– Polgártárs, Pálfi Albert! felelt kinyujtva fejét a rókaprémből készült
fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.
– Ah, hozott Isten! jó sikerrel jártál, a mint látom.
– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mértföldet
jártam ezután a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét
medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.
– De már úgy én jobban gazdálkodtam, szólt Imre; nekem kilenczven
farkast, nyolcz rókát és harmincz nyusztot kell adóznom, s már ezt mind
összeszereztem; tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.
– Könnyű neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.
– Még azonfölül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek
főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.
– Hanem szegény G.....i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat
kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket
ír a jégsziklákra.
– Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?
– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél
eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg
ismét lefujja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.
– Szívesen látlak. Egy iramtehenem tegnap múlt ki a világból, annak a
helyén el lehetsz.
– Van sok iramszarvasod?
– No, nem sok, hanem elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van
harminczöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az
iramszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának
enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és
pálinkát, fölségeset!
– Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.
– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem áldott jó lélek, soha sem
zugolódik, pedig ugyan sok dolga van, most épen kozáklevest főz, pompás
comedentia. Kamcsatkában tanulta; iramtej, halzsír, rákikra, földi moha,
aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali
eledel; rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.
– Pompás! Hisz még így vendégeskedünk is.
A mint ők ekképen készülének a vendégeskedéshez, íme a távolban
ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngés-böngés hallik, s rövid idő
alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, tizenkét kutyától
röpítve, melyek a megállapodás után menten lefeküdtek a hóba, s el
kezdtek hengergőzni.
A szánból ezalatt egy kis apró ember pattant elő, a sipkája épen a
csipejéig volt nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért.
Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni.
De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához hasonló női alakot
kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke túszli
által.
– Isten jó nap, polgártársak, szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén
magát kiküzdeni medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem
eget, sem földet.
Vahot és Pálfi látva a törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt
a felemelt süvegből, bámulva kiáltának föl:
– Ah! ön itt Nádaskay!
– Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.
– Hozta isten, hozta isten!
– De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.
– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem unják magukat,
szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja, honnét jön?
– Oroszország tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből,
hol ez ideig fogva voltam.
– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debreczen, az
erdélyiek?
– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de előbb vigyetek melegre, mert
megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s
azt a kétujjú keztyűt, mit egy nagy tenyerű kozákhetmán Pétervárott
ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, az óta gfrorneszül hoztam
volna ide.
– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet,
mert a tűzhely s a 35 szarvas miatt úgy is nagy füst van.
Ez a ház fenyőfa-tuskókból volt felépítve, a hasadékok kitömve erdei
mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyuval szépen kitapasztva.
Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött, főzött bő
ujjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki
csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti
szinházban.
A másik szögletben egy széles nyugágy: diván, asztal, fekhely és
sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve,
melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt.
A háttérben 35 iramszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba
fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos
illat, daczára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves
szarvastehenek terjesztenek magok körül.
A falakról sok mindenféle túrózsacskó lóggott alá, s köztük egy boldog
emlékű operngucker.