zsoldos had már nagyon várt rá. A János herczegtől elvett zsákmány fel
volt garmadolva, s abból legelébb a vezérnek ki kelle venni a maga
részét, mielőtt osztályra bocsáttaték. Ez így volt szokásban.
Sándor nem nyúlt e véres martalékhoz. Azt hagyta, hogy az ő részét adják
a sárközi papoknak, szolgáltassanak miséket az elesettek lelkeiért.
Azzal rövid bucsút vett régi bajtársaitól, s megbiztatva őket, hogy
Nagy-Szombatban ismét találkozni fog velök, egy csatlósa és egy apródja
kiséretében elhagyta a királyné seregeinek táborát.
Sándor különben is babonás volt. Az akkori idők emberei még nagyon
együtt vették a vallást a tévhittel; sőt néha még az utóbbit inkább,
mint az elsőt. Sándor is az e fajta hivők közé tartozott: ha a
szentekkel keveset törődött is, ha a feltámadás reményére kevés
félretenni való jótetteket halmozott is össze, s a másvilági úthoz nem
igen készítette is útitáskáját, de a kisértetekben annál inkább hitt;
félt a hazajáró lelkektől; s ő, ki munkájához nem kezdett Isten
áldásának lehivásával, a bevégzett rossz munka után összeborzadt az
emberi átok miatt.
S annak az asszonynak az átka már annyiszor beteljesült.
Nem volt szájának íze, nem volt szemeinek álma többé.
Mi következik még?
Szégyen és gyalázat kinn a mezőn és benn a házban; gyalázat az udvari
palotában, a csatamezőn és a családi ágyasházban.
Hogy ki tudta választani az átkozódást amaz asszony!
Sándornak fiatal neje volt és nagy legény fia az első asszonytól.
Mikor otthon hagyta őket, azt mondta nekik: szeressétek egymást.
És azok meg is igérték neki, hogy szeretni fogják egymást, mint anya és
fiu. De hát lehetne-e ez máskép?
Gondolhatna-e ki ily iszonyút más, mint egy átkozódó nő, kinek férje
karjai közt haldoklik, a gyilkos megátkozására?
Ámde Sándort mégis üldözte ez az átok.
Két lovat elnyűtt az útban, hogy négy napi járó földet két nap alatt
bejárhasson; mégsem ért czélt. Két éjjel nem aludt, csak lóháton
szunyókált; harmadik alkonyatra eljutott a malomudvarig, mely a birtoka
határát szegélyző patak fölött épült; ott összerogyott a második ló is,
s nem vitte tovább.
Pedig várkastélya olyan közel volt már: alig egy mértföldnyi távolban
feküdt szemei előtt; a nap épen a vár háta mögött szállt alkonyatra, a
hegyes toronycsúcsok feketén rajzolódtak az aranyfényű égre.
Sándor parancsot adott molnárjának, hogy kerítsen számára egy lovat.
A molnár igérte, hogy bizonyosan hozni fog, addig pihenjen meg nála a
lovag. Felteríté előtte az asztalt s tett eléje sültet és bort. Nem
tudta, hogy ma mint borzad ételtől, italtól.
– Mi hírt tudsz a várból? Kérdé Sándor nagy szívdobogás közt.
– Semmi jót, uram, felelt rá a molnár.
– Tehát rosszat.
– Én nem szóltam semmit, menté magát a molnár és sietett lovat keresni a
vitéz úrnak.
Sándor tenyerébe hajtá nehéz homlokát s úgy érzé, mintha egy feneketlen
nagy mélységbe sülyedne folyvást alá, a honnan nincs visszatérés.
Hát valjon az az asszony, a ki ott a lobogó tűznél süt főz, hű-e az
urához? Kivált ha szép és fiatal? Most háttal van neki fordulva.
– Adj bort, gazdasszony!
A nő megfordul a tűztől, s odasiet az asztalhoz egy kancsóval, és a
lovag poharába tölt belőle.
A lovag a halál fagyos ujjait érzé végigfutni idegein. Ez az átkozódó nő
maga. A megölt jóbarát özvegye.
– Nos uram, igyál! Szól a nő, szemeivel megverve a ránézőt. Ne félj
tőle. Hideg ez már. – Igyál a hűséges asszonyokért.
A lovag a borzalom dühével csapta el maga elől a kupát és arra
fölébredt.
Nem volt a malomteremben sem asszony, sem lobogó tűz, csak a messze
elcsapott kupa hömpölygött a földön, szétöntve piros nedvét.
Aludni nem tud, a hogy más Isten teremtése, de a mint szemei leragadnak,
mindjárt előtte áll megtestesülve a könnyű alak, kivel tele van minden
gondolatja.
– Hozzák-e már azt a paripát?
A molnár futva ment az akolig, futva jött vissza, még sem ért elég
gyorsan ura elé, hogy szidást ne kapjon tőle késedelmes jártáért.
Sándor alig várta, hogy a mén föl legyen nyergelve, hogy a kengyelbe
tehesse lábát, hogy sarkantyúit a ló véknyába vághassa. Nyargalt vára
felé.
Csatlósa, apródja még a mult éjjel elmaradtak mögötte az ádáz
nyargalásban; most már csak egyedül jár.
A mint az erdőből kijutott ismét a tisztásra, a honnan várát újra
megláthatá, már sötét volt. Meglepetve látta, hogy várának négy ablaka
fényesen ki van világítva. Felesége szobájának ablakai azok. Jól ki
tudta venni. A többi várablakok közül is derengett egy-kettőben valami
fény, a minőt a szokott mécsvilágítás terjeszt; de ez a négy ragyog,
mint ünnepélyesen kivilágított termek ablakai szoktak.
Itt ma nagy dáridó van!
Pedig ma nincs senkinek sem névnapja, sem születésnapja.
Talán nem is a férj hazaérkeztének örömére világítanak ma!
Sándor még jobban sarkantyúzta lovát; vágtatva haladt fel a várhegy
kígyó-útján; sietsége nagy volt. Minden kanyarulásnál egyszer eltűnt
előle, s másszor ismét eléje jött a nagy sötét kastély kivilágított négy
ablakával.
A düh, a féltés ostorozta keblét a várkapuig. Az már fel volt húzva, s
az ingerült lovag, mert kürtjét apródjánál felejtette, kövekkel hajigált
a sánczárkon keresztül a felvont kapura, hogy ereszszék be.
A kapus megismerte hangját és lebocsátá a hidat. Sándor azzal üdvözölte,
hogy torkon ragadta a jámbort, és odaverte fejét a falhoz.
– Miért késedelmeztél? Miért bocsátottál be oly sokára? Ficzkó! Jelt
adtál ugy-e odafenn azoknak, hogy jövök?
A nyomorult nem tudta, mit feleljen a dühödt lovagnak; még ha a torkát
nem szorította volna is markával, nem volt készen ilyen kérdésre
semmiféle válaszszal.
Sándor sietve haladt végig a folyosókon. Lépteinek hangjára megnyílt egy
földszinti ajtó, s azon öreg kulcsárja lépett elő, kezében mécset
tartva.
– Oh, én uram, Istenem! Kiáltá az öreg s ijedtében elejté a mécset.
– Miért ijedtél meg öcsém? rivallt rá a lovag.
– Oh, mi szörnyű véletlen ez uram! rebegé az öreg; miért volt most
megjönnöd?
– Nem vártatok úgy-e? Hát micsoda ünnepély van ma itt?
– Oh, bár soha meg ne tudnád. Ne menj fel, ne menj fel. Az öreg
átkarolta ura térdeit, hogy visszatartsa; de az nem hallgatott semmi
szóra, elrugta őt magától s rohant fel a lépcsőkön neje szobái felé.
Az előterem ajtaját felszakítva, ott találta egy mécs előtt térdepelve
felesége öreg dajkáját: egy nagy könyvből olvasott; talán imádságos
könyv volt.
– Jézusom, szent szűz! rebegé az öreg nő, midőn Sándor dúlt arcza előtte
termett. Hisz oly ijesztő volt alakja.
– Hát te miért ijedsz meg tőlem, vén boszorka? Lassan beszélj, mert
összezúzom fejedet. Hol van nőm?
– Szobájában fekszik.
– Hát fiam?
– Mellette van.
– Hát te mért vagy itt?
– Az úrfi nem bocsát asszonyunkhoz senkit.
– Átkozott kerítőné! ordítá magán kívül Sándor, s még itt imádkozik és
Istent csal! s azzal hozzá vágta a felkapott nehéz imakönyvet, hogy az
agg nő földre roskadt tőle.
Aztán sietett a kivilágított terem ajtaja felé.
Jobb keze kis ujján volt egy nagy arany gyűrű, nehéz pecsétnyomós
fejjel, azt ütésre igazította ökle végén: jaj annak, a kit megtalál
vele.
Léptei zajára és kiáltására feltárult az ajtó, s nejének szobájából
eléje lépett – fia.
Sándor egy perczig sem kért józan eszétől tanácsot, hanem a mint a szép,
ifjú deli legény eléje lépett, úgy sujtotta őt főbe gyürűs öklével, hogy
az ifju összeroskadt szótlanul.
Azzal rohant Sándor a kivilágított terembe.
Ott találta nejét, szép ifjú nejét az ágyon fekve; igen is: a halotti
ágyon; arcza ismerhetlen volt a himlőtől; huszonnégy viaszgyertya égett
kétfelől a ravatal mellett.
Az átok nem csapott le, a hol várták: hanem annál súlyosabban csapott
le.
Sándor saját öklével segített neki.
Amaz átkozódó asszony szavai úgy elvették eszét, hogy se látott, se
hallott, se kérdezősködött, tört mindenen keresztül, mint a sebzett
vadkan.
Akkor látta aztán, hogy mit cselekedett, mikor túl volt rajta.
Fia valóban úgy szerette ifju mostoháját, mint édes anyját, s midőn a
veszedelmes ragályos himlőnyavalyában kimult, senkit sem engedett a
halott mellett virrasztani, egyedül ő volt mellette.
Ezért volt a nagy teremben a fényes kivilágítás, ezért ijedt vissza
minden a haza érkező férj tekintetétől; ezért volt mindenki magaviselete
oly különös, a ki vele összetalálkozott. Ezért volt neje egyedül. Mert
halott volt.
És ő ezt másra, gonoszra magyarázta mind.
És azután csinált még egy másik halottat is hozzá.
Nem kételkedhetett felőle, hogy az, a kit gyűrűs jobbjával úgy
lesujtott, már nem mozdul meg többé.
Elrohant ki az erdőbe, az éjszakába. Ott hagyta kastélyát, cselédeit,
halottait.
Meg sem állt, a míg hadseregéhez nem érkezett. Csak ott pihent meg, a
midőn fegyverek között érezte magát megint. Kardok és lándzsák kerítése:
ez volt most az ő lelkének való. Azok közé vette be magát.
Pedig nem üldözte senki, saját lelkén kivül. Még a rossz hír sem.
Ő azt hitte, hogy üldözni fogja a törvényszék, mint fiugyilkost; attól
ugyan nem félhetett az akkori sok gazdáju világban. Olyan hatalmas
embert, mint ő, ki mert volna perbe idézni, és ki elébe? De még jobban
rettegett a rossz hír üldözésétől. Híre fog futamodni, hogy Dóczy Sándor
agyonütötte a fiát szerelemféltésből. Ki lesz kürtölve az egész
világnak, és a világ mindig a csúfságot hiszi el inkább, mint a
mentséget.
Csak a csatában kereshetett menekülést.
Az a boszus nő ugyan azt is megmondta neki, hogy ha van Isten az égben,
még a fegyvertéren, a harczmezőn is szégyen fogja őt érni, és gyalázattá
válik dicsősége.
Jó szerencse, hogy a kard becsülete attól függ, a kinek a kezében van a
markolatja.
A harczmezőn szemközt mert nézni Sándor minden átkozódással: vitéz férfi
volt, azt el kell róla ismerni. Csodákat mívelt, ha egyszer paripán
ülve, egész csapat ellenség között kellett egymagának harczolnia, s a
dandár, melyet vezetett, a kerek föld legvitézebb katonáiból állt, a
fekete seregből; mind régi harczedzett vitézek, s mind igaz hívei,
megvásárolva Beatrix királyné százezer aranyával.
De ez a százezer arany volt a legnagyobb átok, mely Sándort és a
hitszegőket megverte.
A megvesztegetett harczosok azt hitték, hogy ennek már most mindig így
kell lenni. Lengyel Albert ellen vitték őket, csalogatta reményüket a
sok zsákmány: Lengyelország jó kövér koncz, a lengyelek gazdagok, nem
járta őket még a török; a világ zsidósága mind ott talált menedéket. Oda
lesz majd betörni jó a fekete seregnek; a hol a pénzt nem is számlálják,
hanem azt mondják, «egy véka lengyel garas.»
Volt is dinom-dánom a táborban; volt kelete a jó bornak, a czifra
asszonycselédnek; annál nagyobb fogyatéka a pénznek. Hadd folyjon, hadd
fogyjon! Lengyelország majd ád újat.
Lengyel Albert azonban nem adott újat, hanem a mint vette észre, hogy
nem tréfa a dolog, s most mindjárt a saját rovására megy a háború: nem
várta meg, míg a fekete sereg lándzsái nógatják az odábbállásra, hanem
sietett békét ajánlani az új királynak, Ulászlónak.
A békekötésben minden jót ajánlott a lengyel, elismerést, jogokat, jó
szomszédságot, békés várakozást Hunyady János halálára az oppelni
herczegségeért; de pénzt: egy árva lengyel garast sem.
Még inkább ő követelt magának háromezer aranyat évenkint Ulászlótól
azért, hogy nem bántja, s másik nagy sommát a testvérének azért, hogy az
se bántsa.
Ulászló azt mondá rá, hogy «dobzse».
S azzal a fekete sereg pecsenyéje szépen a porba esett.
A pénz pedig régen oda volt már. Azon iparkodott túladni minden ember,
nehogy az új is ott találja.
Ekkor visszaparancsolták őket a Hernád mellől le Fehérvárnak.
Mert hogy azon idő szerint olyan kapós volt e mi szép Magyarországunk,
hogy négy király is vállalkozott az eltartására.
Az egyik a lengyel volt: az tatár és lengyel feles hadakat hozott be a
felvidékre s végigpusztította vele Kassa és Eperjes környékét. Így
kedveltette meg magát.
A második volt az osztrák Miksa, az német zsoldosokkal tört be az
országba, Sopron és Vas felől. Ez is igen nyomatékosan bizonyítá be
Magyarországhoz való jogát. Feldulatta hadaival Szombathelyt, Kőszeget,
Kismártont, elfoglalta Veszprémet, s Székes-Fehérvárt rohammal bevette,
levágatva a védelmező ifjuságot, kirabolva a polgárokat. A vitéz zsoldos
hadak még királyaink sírjait is feltörék, s kihányva kőkoporsóikból a
szent hamvakat, zsákmányt ütöttek a halotti pompa ezüstjén, aranyán.
Olyan nagyon bizonyították, hogy szeretnek bennünket.
No ezeknek meg kellett mutatni, hogy mink is szeretjük őket.
A mint a lengyelekkel megtörtént a békekötés, Szapolyay rögtön lefelé
indítá a fekete sereget a Fehérvárban dőzsölő németek ellen.
Hejh, jó dolguk volt azoknak! Fehérben, Tolnában, Somogyban, ugyancsak
hirdették a közös ügyet, s hogy Budát el nem foglalták, épen csak annak
köszönhető, hogy akkor a magyarok és szerbek jó egyetértésben voltak, s
Kérey Bálint és Belmus Milos vezetése alatt véres fejekkel utasíták őket
a határból vissza.
Becsületében állt az országnak, hogy Fehérvárt visszavegye. Volt is rá
ereje elég.
Csak egy nem volt. Pénze nem volt, a nélkül pedig nincs háború.
A fekete sereg már Egerre érve, éhezett.
Vége volt a lakmározásnak, a csapra ütött hordónak. Jó lett volna már a
száraz kenyér is.
A zsoldot sem fizették már; denár, garas is kifogyott a tarsolyból.
Dóczy Sándor a maga pénzét is rég kiosztotta már közöttük, hogy bedugja
vele a szájukat. Mert az éhes száj nagyon fenhangon beszél. Végre ő is
kifogyott, s a rendet nem birta többé hadai közt fentartani.
Ugyanaz a sereg, mely Mátyás király kezében az ellenség félelme volt,
most az ország rémülete lett. Ha zsoldot nem kapott, rabolt: Vácztól le
Egerig a hány klastrom volt, mind kiitta a barátok pinczéjéből a bort, s
kiürítette a nemes urak hombárjait. Nem birt velök sem szép szó, sem
fenyíték; templomrabló haramia lett egyenkint, ki az előtt Mária
katonájának, halálfejes hősnek nevezte magát.
Nem is lett vége elébb a dúlásnak, míg Osváth püspök, a kincstárnok,
nagy hirtelen zálogba nem vetette a kormányjószágokat, vámokat,
sóbányákat, s így nagy nehezen összecsinált negyvenhétezer aranyat.
Még akkor nem voltak olyan okosak a kincstárnokok, hogy papirpénzt
nyomattak volna, s kifizették volna a katonáikat válogatott szép
bankókkal: csak aranynyal tudtak még háborút viselni.
Valahára hát ki lett elégítve a fekete sereg, s indult Báthory István
hadaival Fehérvár elé.
Ott bajor és sváb hadsereg garázdálkodott javában, s már régóta rabolta
a környéket, kifosztva urat és szegényt, a ki keze ügyébe akadt.
– Hej, jó pecsenye lesz nekünk ez a német, biztatá Sándor kapitányt öreg
hadnagya, Bági János. Ez most összerabolta a félvilágot; beszedte
magának a sok aranyat, ezüstöt hetedhét országból; most mi egy csomóban
kapjuk nála, a mit nekünk rabolt, s senki sem vitatja el tőlünk, hogy a
mit elvettünk tőle, nem tisztességesen kerestük.
Bizony gondolkodott így más is. S a bajornak és svábnak nem csak az volt
a veszedelme, hogy ide bejött, hanem az is, hogy ide benn meghízott.
Az ostrom neheze leginkább a fekete seregen feküdt; legnagyobb részt
gyalogságból állt a sereg, őket küldték a falakra: a lovasság csak
messziről nézi az ostromot, onnan irigykedik a mulatságra, s maga csak
arra vigyázz, hogy az ellenséges felmentő seregtől meg ne hagyja lepni
az ágyútelepeket.
A király is eljött nézni az ostromot; vele voltak a palotásai, meg a
lovas udvari kiséret.
Hanem a harcz csak akkor kezdődött meg Isten igazában, mikor Kinizsi is
megérkezett a törökverésből, ötezer java vitézzel, s hozzálátott az
ostromhoz.
Julius 23-án minden fal be volt már lyukgatva, az ostromréseket nem
győzte védni a németség, pedig makacsul védte a bőrét. A fekete sereg
egy éjszakai ádáz roham közepett elfoglalta a bakonyi kaput, s onnan
kezdte lövetni az ellenség torlaszait.
A bajorság átlátta, hogy itt már nincsen menekülés, s nagy szűkültében
felrántotta a fehér zászlót ugyanazon templom tornyára, melynek
kriptájából még a magyar királyok csontjait is kihányta.
– Semmi fehér zászló! ordítottak a feketék. Gyepre legény! Egyikünknek
meg kell itt enni a másikat!
Hanem a király, ki mint tudjuk, igen békeszerető volt, s szörnyen nem
kivánta a vérontást, azt mondá, hogy meg kell őket hallgatni, ha meg
akarják magukat adni; hátha kellemetes föltételeket szabnak, a miket
becsülettel meg lehet nekik adni.
– Vasat nekik a torkukra! Ez az egyetlen föltétel! Dörgött maga Kinizsi
is, ki nagyon orrolt rájok a vásonkeői rablás miatt, de a király csak
gyenge szívű maradt: hátha jó föltételek alatt meg lehet tőlök kapni
Fehérvárt. Hallgassuk meg föltételeiket.
A szabadkozó várőrség, a mint a király elé ereszték alkudozni, gondolta
magában, hogy a ki alkudozni akar, annak a legnagyobb áron kell kezdeni,
hogy aztán legyen miből leengedni; s annálfogva nem is kértek
kevesebbet, mint azt, hogy engedtessék meg nekik síppal, dobbal,
trombitaszóval elvonulni szabadon, fegyveresen; magukkal vihessék
lovaikat, igavonó marháikat, társzekereiket, minden azokon lévő
jószágaikkal egyben; és aztán az ország határaig a király költségén
élelmeztessenek, elláttatván mindenféle jóval.
Gondolhatni, hogy megelégedtek volna vele, ha utoljára fegyver nélkül,
szekér nélkül, még a trombitát is itt hagyva, magát a puszta irhát
elvihetik szárazon a maguk országába.
Hanem a királynak gyönge szíve volt; azt mondta mindjárt az első
felajánlásra, hogy «dobzse.»
A bajorok, a svábok síp, dob, trombitaszó mellett vonultak el a feladott
Fehérvárból, minden butyrostól, társzekerestől, s a fekete sereg szeme
közé nevetve álltak odább a sok összehordott prédával, a mit hét
vármegyéből betakarítottak.
Nem is szeretném, ha azt a káromkodást le kellene irnom!
Ekkor az egyszer juthatott volna a fekete sereg busásan pénzhez, az is a
porba esett a szájából. Nem is látott aztán többet pénzt soha.
Pedig az a sereg ahoz volt szokva.
Mátyás király idejében fizették rendesen; s ha csatába vezették,
ellenség földére jutott át rendesen; ki is tartotta ott magát rendesen.
Most pedig hazajött koplalni.
S még ha haza lett volna, a hová jött!
De a fekete sereg legnagyobb részt cseh zsoldosokból volt toborozva, kik
jó katonái annak, a ki őket jól tudta tartani.
A mi magyar volt közöttük, arra is elragadt a sereg szelleme. Zúgolodó,
követelő banda lett belőlük; a minek legrosszabbul esett az, hogy nem
olyan földön jár, a hol szabad volna magát ellenségképen viselni.
De legzúgolódóbb volt valamennyi katonája közt maga Sándor lovag. Minden
pénzét kiosztotta már emberei között, abban a reményben, hogy a
legközelebbi zsákmányból kárpótolja magát, s nem kerül visszaszerzésre a
sor.
Olyan világ volt, mikor a királynak sem volt soha pénze.
Sándor minden idejét tábori fáradalmak közt töltötte; és a milyen
gyanakodé természetűvé lett: látta, mint hervad el eddig szerzett
babérkoszoruja levelenkint, hogy fog még ez örök zöldnek hitt leveleken
is amaz asszony átka.
Csak három éve mult még Mátyás király halálának, s a győzelem koszoruzta
hadsereg, mely egykor az osztrák hadakat összetörte, mely zászlóit a
meghódolt Bécs ormára tűzte ki, a világ csúfsága, az ország átka lett.
A gyönge király lágy kezei nem birták emelni a rámaradt fegyvert, a
fekete sereg nem vívott már diadalokat az ellenségen, csak békés
földmívelők tanyáit pusztitotta. Elkésett a harczból; rest volt a
viadalhoz; kifogott vezérén és beszennyezte régi szép hírét.
Dóczy Sándor napról-napra érezte amaz asszony átkának teljesülését. Mind
az ő jó híre, mind seregének dicsősége enyészetnek indult.
Egyszer ismét kinálkozott számukra az alkalom a régi becsületet
visszavívhatni.
Ali bég, szendrői basa, betört Erdélybe s végigpusztítá Olt kies
vidékét. A fekete sereget küldték Erdélybe, hogy verje ki onnan a
törököt.
Erdélyben is nagy volt a viszálkodás, egyik főur a másikat szorította ki
a vajdai székből, a melyik belejutott, az meg nem sietett oda, mikor
szűk volt az állapot. A török rabolhatta az utasokat kényelmesen.
A szegény szászok, székelyek ugyan imádkoztak mindennap háromszor is,
hogy hozná az Isten már azt a fekete sereget az ő megszabadításukra.
A fekete seregnek azonban még egy kis dolga volt útközben. Szeged alatt
tanyáztak már: Szeged akkor leggazdagabb város volt az országban,
semmiféle ellenség sem járta még. A feketék gondolták, hogy hadd
ismerjenek meg a szegediek legalább egyet, pihenést tartottak Szeged
alatt, megmarasztalva magukat kelletlen vendégeknek.
Az erdélyiek, a hazai vezérek egyre izengettek nekik, hogy jöjjenek már,
menjenek már, de ők csak nem mozdultak, még egy kis dolguk volt, a
szegedi polgárok elásott fazék pénzeit felkutatni; néhol nehéz is volt a
munka, mert a gazda sok torturát kiállt, mig kivallotta, hogy hova dugta
el a pénzét, néhol meg az egész tanyát le kellett rombolniok, hogy a
befalazott kincsekre rátaláljanak s aztán verekedés nélkül sem ment
mindig a dolog; a szegedi nép nem érti a tréfát, ha fejszére kaphat, nem
nézi, ki visel uniformist, tehát azokkal is kellett valamit eligazítani.
Fel is kellett mindennap gyujtani a várost, hogy a népet megijeszszék, s
aztán megint el kellett oltani a tüzet, nehogy az egész város leégjen.
És ez mind sok dolgot adott.
A szegény székelyek és szászok egyik követet a másik után küldözték
Dóczy Sándorhoz, hogy jöjjön már, mert megeszi őket Ali bég.
Sándor lovag ment volna is szívesen, de nem tudta megmozdítani a sergét
helyéből. Mind csak a holnappal biztatták egymást.
Végre aztán a szegény székelyek, szászok azt mondták: «segíts úram
Isten, segíts te jó öklöm!» s kardra, kopjára kaptak, Telegdy István
alvajda vezetése mellett útját állták Ali bégnek, s csak amúgy
parasztosan, minden tudomány nélkül úgy elverték, hogy Vörös-Toronyig
meg sem állt, kezükben hagyott minden zsákmányt, két ezer foglyot, két
ezer agyonvert törököt, számba sem véve, a kiket a vizbe őltek.
Ők tehát elvégeztek a fekete sereg nélkül mindent maguk, még lábnyomát
sem hagyták a törököknek Erdélyben, a mit bottal üthessenek a feketék.
De már ez szégyen, gyalázat volt.
Kinizsi nem tűrhette tovább. Alá volt írva az ítélet, hogy a fekete
seregnek le kell törültetni Magyarország földéről.
Ugyanaz a vezér, ki őket annyi diadalra vezette, lőn megbízva, hogy
temettesse el őket.
Még javában ott dőzsöltek Szegeden, midőn a király lovassága
megérkezett, s minden izenetadás nélkül riadót fúvatva, rájok támadt.
Hanem a feketék régi tapasztalt legények voltak. Akármilyen nagyon
nekiadták is magukat a dőzsölésnek, arról az egyről soha sem feledkeztek
el, hogy táboruk közepében szekérvárat állítsanak fel.
Ezúttal nagyon is erős váruk volt. Ezer szekeret adtak alájuk, hogy
gyorsan érkezzenek Erdélybe, azokat a szekereket ők úgy állították
körbe, hogy rúdjaikkal mind kifelé álltak, a hátulsó tengelyeikkel pedig
összeértek, és saraglyalánczaikkal össze voltak kötve; úgy, hogy ha a
lovakat a szekerek elé fogták s a lánczot megoldták, egy pillanat alatt
fel volt bontva és útnak eredt az egész szekérsáncz, ha pedig kívülről
akart betörni az ellenfél, az semmiképen sem birta a szekérkört
megkezdeni.
Az első meglepetés után rögtön minden oldalról e szekérvárhoz futottak a
feketék. Nem volt annak nyílása sehol, mert mindenünnen fel lehetett rá
kapaszkodni, s ha egyszer a szekéren fenn voltak, a leghatalmasabb
csatahomlokot képezték, a honnan egyenlő magasságról verekedhettek a
lovagokkal.
A királyi lovasság ugyan, a kit a sánczon kívül kapott, azt társai
szemeláttára lekaszabolta, hanem azután, hogy magát a szekérsánczot
támadta meg, abba sehogy sem bírt betörni, különösen lóháton,
gyalogságot pedig nem hoztak magukkal.
Háromszor is megkisérté a lovasság a rohamot, de soha sem tudott
dárdahegyig jutni, a kiálló rudak még kaszákkal is el voltak látva.
Dóczy Sándor az ismételt rohamok alatt megismerte a lovasság vezérét,
Bakács Simont, s a vezérek átkiabáltak egymáshoz.
– Mit jöttök ránk?
– Megfenyítünk rablástokért.
– Ti nagyobb rablók!
– Mi erősebbek!
– No az majd elválik! kiáltá Dóczy Sándor, kiben a dölyf volt már
megsértve. Azt vélte, ez csak valami vezéri versengés ő ellene. Bakács
mindig ellensége volt: nem ritka dolog, hogy egyik magyar vezér a
másikat megtámadja; hisz János herczegnél adták a példát.