milyen messze a lélek elrepülhet a jövendőkbe, olyan messze gondolkozzék
hazája boldogságáról. Nem csoda, ha rövid ideig élt; nem hagyta magát
megtanítani arra a bölcseségre, hogy minden embernek a legelső
kötelessége, hogy a hazájától a maga gyomrának mentül többet
elfoglaljon, az unokák hadd sírjanak.
Ott lakott Dombay a királyi palotában, melyet akkor a királyfi tartott
elfoglalva; s bizony szerény kis szállással beérte. Ha elhelyezte
csatlósát, nőcselédjét, úgy jutott, hogy maga egy szobába szorult össze
feleségével, leányával, agarával és sólymával.
De hát mikor a feleség olyan hű volt, a gyermek olyan kedves, az agár
olyan okos s a sólyom olyan kezes, hogyne fért volna meg velük a fiatal
vitéz. Nem is unatkozott; tudott latinul, fölhozta magának Mátyás király
könyvtárából a pompás kapcsos könyveket, a mik most a stambuli szerály
könyvtárában penészednek, s tanult belőlük hagyományos bölcsességet. A
feleség a szövőszéken ült s tarka csinvat mintára abroszt szőtt
maga-fonta fonálból; olyan volt az, mint a selyem: királyok ebédelhettek
volna róla; kivált az, a ki nem sokára következett: az a Dobzse László,
a kinek a mészáros nem adott hitelbe húst.
A kis leány pedig a földön mászkált apja lábainál, s a mi nagy betűket
az apja térdén fekvő nagy könyvből ellesett, azokat krétával a padlón
utána rajzolta, s aztán oktatni kezdte a figyelmes agarat, hogy ez az A,
ez meg az Ú; – az agáron nem igen fogott az; pedig ő már vén bolond
volt, a gyermek még csak három esztendős.
E csendes házi időtöltést a folyosón hangzó sarkantyús lépések zavarták
meg, miket az ajtó felnyilása követett minden koczogtatás nélkül; úgy
hogy a meglepett házaspárnak ideje sem maradt a vendéget illőn
elfogadni; a férj mellényre volt vetkőzve, az asszony pedig mezitláb,
mert szőni nem lehet papucsban. A belépő úr izmos, daliás alak volt,
piros arczáról csakúgy sugárzott a büszkeség; pedig bizony nem volt
valami szép ember. Gyerek korában nagyon megverte arczát a ragya, de azt
hihette, hogy azt már régen elfelejtették, mert igen felcziczomázta
magát; haja mesterséges csimbókokba volt fonva, s bajusza kígyóforma
kacskaringósra kifenve, palástja nehéz volt a láncztól és
aranyhímzéstől, s csak a mellén viselt ezüst halálfőt fekete bársonyra
hímezve, mi mutatá, hogy a fekete sereg egyik vitéze.
A házi gazdának is ilyen fehér halálfő volt dolmányára hímezve, hanem
csak fehér szironyból s a dolmány is egyszerű fekete posztó volt.
– Megbocsáss, hogy ilyen pongyolán fogadunk, szólt a házi úr az érkező
elé sietve. Szegény az ember, egy szobája van élni és aludni.
– Soha se szerszavaskodjál velem; monda az érkezett fényes úr. Dóczy
Sándor bátya nem idegen a háznál; láttuk mi egymást nagyobb pongyolában,
mikor együtt táboroztunk. Hugomasszony sem szégyenkedik miattam. Régi jó
barát vagyok a háznál.
Azzal sorban kezet szorított a gazdával; megcsókolta, magyar szokás
szerint a házi asszony arczáját, még a kis gyereket is felvette, azt is
megcsókolta, az pedig csak azt bámulta, hogy mikor ez a nagy úr azokkal
a fényes csizmákkal az ő betűire rálép a padlón, nem fogják-e azok a
csizmák is utána mondani az A-t meg az Ú-t?
– Bizony szükecskén vagytok itt, kedves bajtársam, szóla Sándor úr,
helyet foglalva a medvebőrös kereveten, melyre az asszony leülteté maga
mellé; – János herczeg nem igen herczegileg látja el a hadnagyait saját
királyi palotájában; pedig bizony nem tudom, hogyan lenne ő e palotában
herczeg, ha mi nem volnánk itten hadnagyok?
Dombaynak nem tetszett ez a békétlen beszéd.
– Én elég jól megférek itten.
– Hiszen megférni megférsz; de csak örökké nem akarsz itt koncsorogni az
urad kedvéért; hiszen csak annyiba vesz, mintha kapusa vagy ajtónállója
volnál, aztán tíz esztendő mulva meglehet, hogy tizedmagaddal fogsz
lenni, s megunod a fejedelmi pompát egy szál bivalybőrből nézni.
A bivalybőrrel a fekete sereg pánczéljára czélzott Dóczy Sándor uram.
– Hát, ha megunom a bivalybőrt, felveszem a császári bőrt, szólt nevetve
Dombay; s hazamegyek az ősi viskómba szántani, vetni; s túrom a földet,
a hogy apám tette.
– Bizony öcsém, az nem nagy becsületére válik az uradnak, hogy olyan hű
szolgája, mint te, csak viskóval bir a Sárréten valahol.
– Már másodszor mondod a királyfiról, hogy az «én uram», hát neked nem
urad? kérdezé Dombay.
– Nekem bizony nem. Kereken kimondom. Én csak azt fogom uramnak nevezni,
a ki királyom lesz. Királyom pedig az lesz, a kit én akarok, hogy
legyen.
– De hát kit akarnál mást? János herczeg Mátyás király fia.
Dóczy felfújta pofáját s nagyot csavarított ostoros bajuszán.
– Én mondhatom, hogy fia vagyok az apámnak, de János herczeg nem
mondhatja azt magáról.
– Ez a tollfaragók dolga, felele Dombay vállvonva. Mit keresem én azt,
jobb kézre, bal kézre esküdtek-e meg? A király elismerte őt fiának, a
rendek elfogadták őt trónörökösnek.
– Még sem fog király lenni soha! szólt Dóczy Sándor, lekönyökölve az
asztalra, s tenyerébe fektetve állát: ha csak bosnyák király nem, annak
szivesen eleresztjük; de magyar király nem lesz soha, soha.
S azzal kétszer is ráütött öklével az asztalra.
– De hát kit akarnál te királynak? kérdezé tőle Dombay.
Dóczy meggondolta magát.
– Hiszen jó barátok előtt beszélek, nem titok. Nem csinálhat belőle
senki felségsértést, mert királynak azt választhatom szabadon, a ki
nekem tetszik. Azt tudod, hogy János herczegen kívül még három kérője
van a koronának. Igazi királyok mind a hárman.
– De az egyik német, a másik lengyel, a harmadik cseh.
– Hát Mátyást nem Csehországból hoztuk-e magunknak?
Dombay nem tudott hová lenni bámulatában.
– Te Ulászlót választod a négy közül? Ulászlót Mátyás fia előtt. De hát
mi neked Ulászló?
– Nekem semmim; de az özvegy királynénak valamije. Ulászló Beatrix
királynő jegyese.
– S mi neked Beatrix?
– Ő az én kegyelmes királyné asszonyom.
Dombay megrázta fejét, mint a ki érthetetlen dolgokat hall most.
– Hát nem te voltál az, a ki a király halálakor legjobban rágalmaztad az
özvegyet? azt mondtad, ő mérgezte meg férjét.
– Az akkor volt. Annak már vége van. Bánom is én, ha Ulászlót is
megmérgezi, meg sorba a többi kettőt; ha hozzájok mehet. Barátom,
mindenikünknek közelebb az ing a subánál. Olyan országos osztozás van, a
miből csak a bolond menekül ki üres kézzel. Zápolyának Ulászló már
elkötötte örökbirtokul a szepesi városokat; püspök bátyám Revistye várát
kapta; a főurak, a püspökök kezében van a hatalom, s azok már mind
meghódoltak – a maguk hasznáért.
– De a mi kezünkben van a kard, és ez fogja megmondani, hogy ki lesz
Magyarországon a király.
– A kard annak a kezében van öcsém, a ki pénzzel győzi; a hadvezérek is
Beatrix zsoldját huzzák már.
– Azt nem hiszem.
– Ha nem hiszed, eredj csak és lovagolj ki arra Örs és Kelenföld
tájékaira, s ha találkozol feles számú lándzsásokkal, a kik tovább nem
eresztenek, kérdezd meg tőlök, mit táboroznak itten?
– Kérdetlenül is tudom. Az erdélyi vajda emberei, a kik a király fiát
őrzik, hogy Budáról el ne fusson, s ha szót nem fogad, és Zápolya
itéletének meg nem hódol, meg is támadják Buda várát. Jőjjenek vagy
maradjanak. Ha jönnek, elvárjuk őket, ha pedig mi akarunk menni, bizony
ott megyünk rajta keresztül, a hol akarunk.
– Ne tüzeskedjél öcsém, csitítá az ifju hadnagyot Dóczy; nem használsz
azzal magadnak, János herczegnek sem. Jobb lesz neki, ha megkoronázzák
Bosznia királyának, s lesz horvát és dalmát király. Szent Zvonimir
koronája is igen szép korona.
– Hát tegyétek azt Ulászló fejére: ő úgy is szivüktől szakadt cseh
ember.
– Ne beszélj így róla, mert megbánod.
– A míg ezt a halálfejet viselem a mellemen, addig nem.
– Hallgass a szóra. Kezdjünk himezés-hámozás nélkül a dologhoz; te a
fekete sereg hűségére számítasz, arról tégy le; tarsolyomban van már a
százezer arany, a mit a királyné küld számukra, hogy hűségüket neki
eladják. Ebből tízezer arany jut nekem, a miért rábeszéltem őket; ötezer
jut neked, ha Corvin hadait hozzánk áthozod. Hej, abból sok szép selyem
viganót vehetsz majd a feleségednek.
Dombay úgy elbámult erre az ajánlatra, hogy elakadt a száján a szó. Nem
volt egy mondásnak ura, úgy megrettent rajta.
De annál készebb volt a válaszra, a ki eddig hallgatott, az asszony.
– Hallod-e, Dóczy, nem illik, hogy asszony beleszóljon férfiak okos
beszédébe; de te az én viganómról szóltál: arra hát én felelek neked és
megmondom szemedbe, hogy én nem engedem férjemnek, hogy nekem viganót
szabjon az ország zászlójából. Tőled pedig azt kérdem, hogy a tízezer
arany, a mit te kapsz, vajjon elég lesz-e misét szolgáltatni a te bűnös
lelkedért? mert ha az ország minden klastromában minden pénteken de
profundist énekelnek is érted, még sem énekelhetik le rólad azt a
hitszegést, a mit Isten előtt elkövetsz most.
– Üm. Hugomasszonynak úgy látom, jól fel van vágva a nyelve. Miféle
hitszegést tetszik emlegetni?
– Miféle hitszegést? Hát nem ott álltál te is a haldokló király ágya
mellett, mikor az országnagyok az ő megdicsőítő orczája előtt esküdtek,
hogy utána királyul fogják választani egyetlen fiát: nem te is ott
rebegted-e összetett kézzel az Ament? Vagy magadban visszafelé mondtad
az esküt, mint a patarényok?
Ez a szemrehányás Dóczynak nem tetszett. Ilyen bolondot felelt rá
hirtelen:
– Azt az esküt levitte magával a király a földbe, a fiának pedig nem
esküdtem semmire.
A fiatal nő megfenyegeté ujjával a gúnyolódó főurat.
– Dóczy, vigyázz! Gondold meg kétszer is, mielőtt kimondanád, hogy az
eskü csak tréfa. Te most nősültél újra, fiatal feleséget vettél, s ha te
nem tartod meg azt a hitet, mit királyod fényes arczának tettél,
kivánhatod-e, hogy egy asszony megtartsa azt, a mit a te ripacsos
pofádnak tett?
No – már ez nagyon érzékeny oldala volt Dóczynak, a mit a szókimondó
asszony megszúrt. Különben is féltékeny volt, s azt meg épen nem
szerette, ha ragyás képét emlegették.
Fel is ugrott mérgesen helyéről, s daczosan, dölyfösen, félvállra
rángatva bársony mentéjét, Dombayhoz intézte a szót.
– Bajtárs! Nálad úgy látom az asszonycseléd viszi elől a keresztet.
Tanítsd meg rá a feleségedet, hogy hogyan szokás bánni úri vendéggel,
mint magam, ha otthon az anyja házánál meg nem tanulta.
– Mindjárt megtanítom rá, szólt Dombay, s azzal fölkelve székéről, az
ajtóhoz ment, kitárta azt egészen s rámutatott a kőműves hagyta
nyilásra. – Az ajtón át rálátsz a nyolczszögletű toronyra. Az óra egy
negyeddel kevesebb ötnél. Mielőtt ez az óra az ötöt el fogja ütni, te
már a vár környékében meg ne találtassál, mert bizony vason hozlak
vissza. Ellenségének, ha vendége volt, a török is enged egérútat; tehát
úgy biztasd a lovadat, hogy egy negyed óra alatt jó messze elvigyen
innen: «mint oroszlánok kezdtétek, mint kóbor kutyák fogjátok végezni».
Minden közösséget megtagadok veletek. És azután vigyázz Dóczy, hogy
össze ne találkozzál velem odakinn a gyepen: atyámfia vagy, régi jó
pajtásom, de bizony megpróbálom rajtad, hogy fogja-e a bársony mentét a
kardom?
Dóczy egy szót sem szólt ezután, hanem a kitárt ajtón keresztül dobogós
léptekkel eltávozott.
Nehány percz mulva lehetett látni, mint vágtat alá sebesen a várhegy
kígyózó útján.
– És most vedd az ollódat feleségem, és fejtsd le mellemről ezt a
halálfőt, monda Dombay feleségének. A szégyen billyoga lesz ez már
ezentúl. Viseljék a rablók.
A nő lefejtette ura öltönyéről az annyi dicsőséggel tetézett jelvényt,
mely egykor Mátyás király diadalait hirdette a félvilágnak, s mely most
a legrútabb árulást hirdette az egész világnak.
– Én csak nem eresztettem volna őt ki ebből a szobából, szólt az asszony
e munka közben; – hanem elfogattam volna és kóstolót adtam volna fejéből
azoknak a hitszegőknek, a kik dicső királyuk fiát ilyen rútul elárulták.
A férj gyöngéden megcsókolta neje homlokát e mondásért.
A kis gyermek pedig elkérte magának játékul azt a lefejtett czifrát, a
miről ő még nem tudta, hogy az halálfő, hogy az czímere a mult dicső
napoknak, czégére a fizetett jövendő szégyennek.
Játszott vele, szalagra fűzte, s felcziczomázta vele a kedvencz agár
nyakát.
– Ne akaszd azt a dolgot e hűséges állat nyakába, gyermekem!
* * *
Még azon éjjel János királyfi szekérre rakatta kincseit, a koronát, s
odahagyta a budai várat: hiveinek seregével menekülve ellenségei közül
Slavonia felé.
Hunyady Mátyás fiának futni kellett saját hazájából. Magyar vette
üldözőbe: magyar seregek száguldtak nyomába.
János királyfi magához vette a koronát, s Buda várát Ráskay Balázs
őrzésére hagyva, hűnek maradt dandáraival levonult Horvátország felé.
Kincseivel terhelt hajói a Dunán úsztak alá.
Talán ha a Drávát elérhette volna, máskép fordul Magyarország sorsa s
nem kapja Dobzse Lászlót a nyakára.
Átkozott legyen Kinizsi Pál lovának a lába, minek sietett oly gyorsan a
királyfi nyomába! Hiszen ha gazdája elfelejthette Mátyást, a király
apját, ki belőle, vadonnat molnárlegényből első zászlós urat csinált,
legalább a lónak kellett volna annyi eszének lenni, hogy ne vigye neki a
szűzmáriás zászlót a hollóczímeres zászlónak, hisz együtt láthatta e
zászlókat minden ütközetben! – De hiába, olyan idő volt, a mikor a lónak
sem volt már józan esze, nemhogy a lovasának.
Tolnában érték utól Kinizsi nehéz lovasai a királyfi táborát, ott a hol
a Csonthegy fensíkját a Sárvíz ingoványai veszik körül.
A királyfi dandárainak jó helyük volt a védelemre; a mocsáron át a
királyné vasas ezredei nehezen gázolhattak volna hozzájok keresztül, ha
ők elállják az ingovány keskeny útjait.
Hanem a királyfi azt hitte, hogy megakadályozhatja a vérontást, s
engedte Kinizsit és Báthoryt a mocsáron keresztül jönni. Nem birta
elhinni, hogy azok őt fegyverrel támadhassák meg.
Mikor a Csonthegy alá értek, a fiatal fejedelemfi kétszáz hű testőrével
Kinizsinek eléje lovagolt; azt hitte, ha őt fogja látni az agg harczos,
szive megfordul és királya gyermekének zászlója előtt meg fog hajolni.
Még azt is megtiltá testőreinek, hogy pánczélt öltsenek, ne legyen semmi
harczias színe jövetelüknek, hiszen magyar áll magyarral szemben.
De szörnyűt csalódott. Alig ért szóbeszédnyi közelségbe Kinizsi
hadsoraihoz, midőn ez megfuvatta a trombitákat s minden szóváltás
helyett hajrát parancsolt a királyfi ellen.
Ekkor látták a királyfi hivei, hogy kemény veszedelembe jutottak, a
miből most már csak a kard segít ki, a hogy segít.
A testőrök hirtelen közrekapták a királyfit, s míg egy részök Kinizsi
lovasai elé veté magát, a többiek János herczeget iparkodtak
kiszabadítani.
Negyven hű testőre a királyfinak esett el ott szemeláttára testvéri
kardcsapásoktól. A királyfi nem nézhette tovább; takarodót fuvatott, ott
hagyta kincseit a királyné hadainak, hadd osztozzanak rajta; maga
elfutott hiveivel a csatatérről.
Más minden ponton is ily könnyű diadaluk volt a királyné vezéreinek, a
királyfi vitézei nem akarták magyar vérrel beszennyezni fegyvereiket,
inkább hagyták magukat ölni.
Az első szomorú összecsapásnál találkozott Dombay Ferencz Dóczy
Sándorral.
Csak egy pár kardcsapásra találkoztak. A harcz olyan bomlott volt, hogy
alig ért rá két ember egymással igazán verekedni. A második
kardcsapásnál, a mint Dombay feje fölé emelte kardját, hogy az áruló
Dóczy Sándorra lecsapjon, ez megelőzte egy döféssel, mely eltalálta
Dombayt, s e döfés után Dombay leereszté kardját, és kezével melléhez
kapott, azután megfordítá lova fejét, s a gomolygó lovas tömegben
eltünt.
Sándor még gúnyosan utána kiáltott: «hát öcsém, fogja-e kardom a
bivalybőrt?»
Az egész ütközet nem tartott félóráig. Azontúl nem harczolt senki. A
királyfi hadai futottak, s a királyné hadainak nem volt kedvök őket
üldözni.
A legutolsó harczos is érezte, hogy ez rossz munka, hogy ez szomorú
győzelem volt.
A vezérek csüggedt fővel kullogtak vissza a csatatérre, a hol a legelső
összecsapás történt, s szedették össze a halottakat és sebesülteket.
Hajh! rosszul eshetett nekik annyi régi jó ismerőst, bajtárst, atyafit,
jó katonát megismerni az elhullottakban. Hiszen egy sem volt ellenség.
Mindenik szivüktől szakadt jó barát volt.
Most bánta már Sándor is azt a döfést, a mit régi jó pajtásának adott.
Bár csak nehéz sebet ne kapott volna! Vajjon mi lett belőle aztán?
Amint félve vizsgálta, lováról leszállva az elestek és sebesültek
arczait, ime egy nádasban nehéz asszonysírást hall s a mint odamegy,
meglátja egy, a nádasba rejtett szekéren Dombay Ferencznét, a mint
haldokló férjének fejét ölében tartja, s annak halványuló arczát
könyeivel füröszti.
Az a döfés mégis jó döfés volt. Épen csak hogy felesége szekeréig el
tudott jönni vele a sebzett lovag: ott hű csatlósa levette lováról s
feltette a szekérre; de már az utolsó órája volt neki.
Sándornak a szive facsarodott el e látványra; odarohant a szekérhez,
megragadta megölt bajtársa kezét; nevén szólítá: «Ferencz, kedves
Ferenczem. Ne halj meg! Hiszen nem akartam én, hogy megöljelek; – élj
meg, gyógyulj meg. Nyisd föl szemeidet, szólj egy szót, bocsáss meg.»
Hanem az ifjú lovag nem nyitá föl sem szemét, sem ajkát. Sándor későn
jött tőle bocsánatot kérni. A megölt bajtárs néma volt örökre.
Hanem itt volt helyette az asszony, a ki megfeleljen azokra, a miket a
halotthoz beszélnek.
Legelébb is elutasítá a férje hült tetemére boruló Sándort.
– Ne érj hozzá, te véres hitszegő!
És aztán, a mint reszketve ott állt előtte, akkor átkot mondott a
fejére.
Rettenetes lesujtó átkot.
– Verjen meg tégedet az Isten, férjemnek gyilkosa, te! Ne legyen neked
nyugodt álmod többet soha; behunyt szemed előtt ez a véres arcz álljon
örökké. Büzhödtté legyen az ital, dögletes az étek, a mi ajkadhoz ér.
Veszszen el becsületed ott, a miben legkevélyebb voltál; – legyen
üldözött és becstelen a neved az országban, és az országon kívül! Legyen
népek lábakapczája az a zászló, a mihez esküdtél! Légy földönfutója
házadnak, hazádnak; idegenek ajtaján kolduló, nevedet eltagadó koldus és
meggyalázott; s a hol legjobban fáj, szived közepébe adja vissza neked
Isten ezt a kínos döfést!
Dóczy Sándor odaborult a szekér saragjára és azt kérte:
– Ne átkozz már jobban.
A nő pedig ekkor megragadta Sándor vállát, s hörgő hangon, minő a
bőszült tigrisé, végzé szavait.
– Megátkozlak. – Neked fiatal feleséged van, neked nagy legény fiad van.
Az Isten verjen meg téged azzal, hogy egyszerre gyalázzon meg mind a
kettő!
Azzal inte a nő csatlósának, az a lovak közé vágott; a szekér
tovarobogott a nádas szélében az oszló tábor után.
Sándor pedig ott maradt egy helyben állva és utána bámult.
Hátha volna az asszonyátokban valami? Hátha több az mint levegőben
eloszló hang?
Minden szava fülében csengett: de a legutolsó, az a legutolsó tövis
egyenesen a szívébe volt ütve.
Nem volt a táborban jó kedv a megnyert diadal után. Érezte azt minden
ember, a közharczos úgy, mint a vezérek, hogy ez rossz győzelem volt.
A csőcselék rávetette magát a királyfi kincseire; elfoglalta a Dunán
leusztatott hajóit, s megrakta magát a zsákmánynyal: az volt a díja, a
haszna.
De elég keservesen megfizettek aztán érte: fizetett az egész ország. Tán
még most is annak a vérdíját fizetjük.
Mikor este a sátorban összegyűltek a vezérek, hogy a közös bográcsból
falatozzanak, azokon is meglátszott, hogy tor ez, nem győzelmi pompa.
Dóczy Sándor alig mártott a tálba, midőn undorodva szólalt meg.
– Hisz ez döghús!
Kinizsinek még rosszabb kedve volt, mint neki.
– Boldog ember vagy Sándor, hogy ilyesmit is megérzesz; én nem érzek itt
más szagot, mint a vért, rokonaink vérét körülöttem. Pedig tudod, hogy
én már ebédeltem olyan asztalon, a mely hullákból volt összerakva; de
azok törökök voltak. Csak egyél bátran. Egyéb hiba nincs.
A többi hadnagyok biztatták Sándort, hogy csak lásson hozzá, nincs annak
a tokánynak semmi baja.
Ő pedig alig tudott egy pár falattal megbirkózni; oly átható bűzt érzett
az ételen, hogy csak az éhség birta rá, hogy valamit lenyeljen belőle.
Attól is megundorodott.
– Adjatok valamit innom; talán az majd lenyomtatja.
Odaadták neki a közös nagy kulacsot, melyből sorba ittak hadnagy társai.
Egyet huzott belőle, akkor boszusan tette azt le maga elé.
– A lélekbe! Hisz ez eczet! Hisz ez olyan, mint a tatár lótej, mikor
megvész.
– Édes öcsém, mordult rá boszúsan Kinizsi, ha máslás kell, csak egy
ugrás ide Tállya; hat nap alatt oda érhetsz; de már addig csak érje be a
finnyás torkod azzal, a mi nekünk jó.
Mindenki bizonyítgatta, hogy a bizony igen tisztességes bakator; a
püspök pinczéjéből való, az pedig nem tart valami rossz borokat.
Sándor nem akart hinni nekik, eltávozott saját sátorába, előhozatta
nyeregkápájából hólyagos ezüst kulacsát, mely kulcsra szokott járni.
Csata előtt abból húzogatott mindig egy-egy korty szíverősítőt. Abban
már igazi essentia volt. Az apród előhozá a kulacsot, de Sándor alig
húzott belőle egyet, úgy vágta az apród hátához, hogy menten behorpadt.
– Beste lélek! Hisz ez méreg! Kiittad belőle a jó bort s seprővel
töltötted tele.
Az apród fogadkozott, hogy ő hozzá sem nyult; hiszen nem is áll nála a
kulcsa: de Sándor egyre kergette maga elől s azt parancsolta neki, hogy
öntse ki a kulacsból azt a moslékot és töltse meg tiszta vizzel. A
borral nincs ma szerencséje.
A vizzel sem lett. Azt meg igen bűzhödtnek találta. No de nem csoda,
csatatéren nem friss a víz.
Azzal ledőlt a leterített medvebőrre; olyan fáradt volt, minden csontja
húzta alá; szemei majd leragadtak.
De bármilyen fáradt volt is, bármilyen álmosak voltak is szemhéjai, álom
nem kereste őt fel.
Csak kínlódott, csak forgolódott fekhelyén és nem tudott elszunnyadni.
Szemei égtek; s ha pilláit lehunyta, vérvilág gomolygott előttük, tele
vérből alkotott rémalakokkal; feje majd széjjelszakadt a kábultságtól;
de ez nem birta az ébrenlétet elnyomni.
Hallott minden neszt kívül a táborban, a mint óránkint az őröket
felváltották, a sátora előtt fel s alá járkáló őr egyhangú lépteit, a
lovak éjjeli kapálását, s a szomszéd sátorok alvóinak horkolását.
Mindenki aludt, a ki lefekhetett, csak ő kínlódott éjfélen túl is ébren.
Akkor végre elnyomta az álom; de csak azért, hogy még nagyobb gyötrelme
legyen. Az sem volt álom, csak folytatása az ébrenlét töprengéseinek.
Ismét ott ült az asztalnál, előtte hólyagos kulacsa. Pokolbeli szomj
tépte beleit, és a bor dohos volt. Kiáltott, hogy hozzanak vizet;
kiáltására belépett a sátorba egy gyászba öltözött asszony: úgy
hasonlított az Dombay Ferencznéhez. Az vette a kulacsot, kiment vele s
ismét visszatért, odanyujtá neki: itt van, igyál.
Ajkához emelte a kulacsot s borzadva mondá:
– Hisz ez meleg vér.
– Az ám. Csak igyad.
Eldobta kezéből a kulacsot.
Akkor odahajolt fölé az az asszony, s olyan suttogással, mely névtelen
borzalommal tölt el minden ideget, rebegé fülébe:
– A mit mondtam, az mondva van. Átkozott az étel és az ital, a mi
ajkadat érinti, átkozott az álom, mely szempilláidra leszáll. Átkozott a
nászágy, melyben hitvesed fekszik, és tulajdon fiad az, ki házadból
elűz. – Következik a többi.
Sándor fel akart szökni helyéből, hogy e káromló ajak torkát
összeszorítsa; hasztalan erőködött, a Mátra súlya feküdt mellén; s midőn
végre szét tudta törni álma bilincseit, bele volt izzadva egészen;
testét kiverte a hideg veríték.
Még mindig azt képzelte, hogy folyvást látja maga előtt azt az asszonyt;
olyan elevenen álmodott, hogy az ébrenléttől nem tudta álmát
különválasztani; olyannyira, hogy kiment sátra elé s azt kérdezte az
őrtől: «Ki eresztette be azt az asszonyt?»
Az őr esküdött, hogy ő semmiféle asszonyt nem látott.
Sándor ekkor kezdett magához térni, s észrejönni, hogy tán mégis álom
volt az, – hanem a mint sátrába tért, mégis megnézte, mivel van tele a
földön heverő kulacs; üres volt az, tartalmát beitta a föld.
Sándor nem feküdt le többé, palástját felölté s kiment a szabadba. Sorra
járta az előőrsöket. Azt hitték, hadnagyi buzgóságból teszi. Odakinn
érte a virradat.
A mint meghajnalodott, fölkereste a fővezért.
– Uram, adj hat napi szabadságot nekem.
– Nehéz dolog. Az ellenség kétfelől betört az országba.
– Hetednapra ismét helyemen leszek.
– Hová igyekezel?
– Haza kell mennem, családomat látni; rossz híreket kaptam hazulról.
– Akkor vissza se térj hozzám, hanem hazulról menj egyenesen fel
Morvába: a fekete sereg vezetőre vár, s a mi kevés belőle itt van, az
előre fog menni Nagy-Szombatig, ott rád várnak. Intézd el velük a
dolgodat.