Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt
kicsavarja kezéből. A dulakodás közepette mind a ketten úgy
nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló
deszkából, beszakadt alattuk, s mind a ketten lovastól hanyatthomlok
lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott,
de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Biró László uramnak a dinnyése,
melynek szilvásában épen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek
köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből,
futásra vette a dolgot; a többi kozák ugyan a kerten keresztül üldözőbe
vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, a mik útjokat
állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.
Igy is tudta az útat Debreczenen keresztül. Mikor kis botos volt a
kollégiumban, sokszor csinált ő kerteken, kerítéseken át utat a tűzi
fecskendőnek, mikor nagy tűzi veszedelem volt. Jó tájékozó tehetsége
volt, eltalálta az irányt, mely a szülői házhoz vezet. Azt már látta,
hogy ágyúitól el volt vágva, bár nem értette hogyan? Vagy azok is
ellenség kezében vannak már, vagy oly igen előre siettek. Az volt a
terve, hogy anyja házánál majd addig el fog rejtőzni, a míg az orosz
sereg tovább vonul, s akkor majd fölkeresi a magyar tábort ismét.
E közben Debreczen minden utczája megtelt már a riasztó rémséggel. A
magyar sereg össze van törve! Jönnek a kozákok! Asszonyok, leányok
kezeiket tördelve, rémülten futottak a menekvő csapatokkal együtt, a
férjek, az öregek otthon maradtak, az ellenség dühét kipróbálni.
Daczosék házánál is nagy volt az asszonysírás. Daczosné szegény azt sem
tudta, hová legyen? Egyszer a pinczébe, máskor a padlásra akart bujni, s
szörnyen rejtegetett a köténye alatt egy öreg kést, hogy ha valami kozák
Sárikára találja vetni a szemét, inkább megöli vele elébb.
Csak Kondor uramnak volt helyén az esze. Hiszen megmondta azt előre
Lajos. Az orosz sereg nagyon erős volt. Ennek nem lehetett máskép lenni.
Már most csakugyan el kell őket fogadni; eléjök kell adni mindent, a mi
enni való, hadd egyenek meg első nap mindent; másnap aztán, ha nem lesz
mit enni, majd odább mennek.
– Hát a Lajos? A lelkem Lajosom! Hol ontották ki szép piros vérét? Hol
gázolták össze a pogány kozákok? Alig ölelhettem meg, alig csókolhattam
meg; alig egy pár órája, és már soh’sem látom többet.
– Nászasszonyom! csitítá az ekként jajveszékelő Daczosnét Kondor uram;
nem illik így felverni a házat nagy sopánkodással; mikor még nem tudjuk,
hogy érte-e Lajos fiunkat valami veszedelem? Várjuk el csendesen azt a
veszedelmet, a mi most mindjárt a nyakunkba szakad. Adja ide a
pinczekulcsot, a kamarakulcsot: hadd hordok fel az asztalra enni inni
valót; mindent készen találjon az ellenség. Az ólból kifogok egy
mangaliczát, sebtiben leölöm; meg kell traktálnunk az átkozottakat
magyarosan, ha már agyon nem vertük őket magyarosan. Kegyelmed pedig,
mint jó keresztyén asszonyhoz illik, vegye elő a Szikszayt, s imádkozzék
szép kegyesen; majd talán az úr Isten, ha mást nem is, de kegyelmedet
megsegíti.
Daczosné asszonyom úgy meg volt rémülve, hogy szót fogadott s leült a
belső szobába Szikszayt olvasni, Kondor uram pedig kiment a hidasba s
lefülelvén egyet a hízók közül, azon vevé észre magát, hogy sehogy sem
tudja megölni; nem lévén hozzá férfisegítsége. Pesze, a henteslegények
mind elszaladtak világgá. Ő maga maradt az ártánynyal küzködni, s az
mindig ledobta a hátáról, mikor már fogta volna a fülét.
– Oh, uram Istenem! sóhajta fel e kínlódás közepett Kondor uram, csak
most toppanna ide az a Lajos gyerek.
E rövid fohászkodásnak nagyobb sikere lett, mint az egész körmönfont
hiszekegynek, mert abban a nyomban úgy zuhant valami élő alak a
kerítésen keresztül Kondor uram nyaka közé, hogy csak a földön ismertek
egymásra.
– Te vagy, Lajos fiam?
– Ide menekültem, apám.
– Ugyan jól tetted. Gyere csak, segíts lefogni ezt az ártányt, mert
különben a kozák nem kap ma hurkát. Hanem vesd le az attilád, mert
összetéped.
Pedig nem volt azon már mit jobban összetépni, mint a hogy a gránát, meg
a kozák, meg a sok nádkerítés összetépte.
Lajos se mondatta magának a dolgot kétszer, hirtelen megértette, miről
van szó, egy ingre vetkőzött, s Kondor urammal együtt lefogta az
ártányt, melynek aztán vérét is vették.
E műtét alatt Kondor uramnak egy jó ötlete támadt.
– Te, Lajos. Itt meg ne kapjanak a kozákok mint honvédet. Vedd csak fel
frissen a zöld pitykés mellényemet, tedd fel a sipkámat s állj be
hirtelen henteslegénynek, hogy senki se gyanakodjék felőled.
Lajos helyesnek találta a jó tanácsot, s elfogadta Kondor uram
mellényét, melynek zsíros külseje nagyon tanuskodott gazdájának hivatala
felől.
– Nini, véres a te inged. Tán megsebesítettek?
– Nem a. Csak a disznótól van.
Lajos mint kész henteslegény állított be anyja elé; a szegény jó asszony
majd elájult örömében, ijedtében, mikor őt meglátta. Sárikának kellett
bizonyítania, hogy nem álmodik.
A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút. Csakhogy ez
megvan! A többi veszteség kitelik még a maga foltjából.
– No, hanem most már Lajos fiam, te henteslegény vagy, s most én
kommandirozok. Azért csak lássunk a sertés bontásához, s aztán mindent
akképen cselekedjél, a hogy én fogom parancsolni, mert most én vagyok a
kommendánsod!
Kondor uram tehát így kommandirozott:
– Te fiam odaállsz a vágótőkéhez, és elkészíted annak rendi szerint a
süldőt, a hogy már láttad elégszer idehaza. Ha valamit elfelejtettél
volna egyet-mást a mesterségből a nagy tudományban, az anyád meg Sárika
majd eszedbe juttatják. A két fehérnép segít a hentesnek, s ügyel a
konyhában. Én meg magam majd kiállok az utczaajtóba, s fogok magamnak az
ellenségből egy tisztet vendégnek. Mert tudjátok, ha tiszt lesz a
háznál, akkor a közlegénység nem mer garázdálkodni.
A páterfamiliasz intézkedése minden oldalról helyesnek találtatott: ő
maga kiállt az utczaajtóba, Lajos a vágótőkéhez. Az eléje kötött
henteskötény eltakarta véres ingét, nem engedte anyjának és kedvesének
észrevenni, hogy meg van sebesítve. «Csigavér!» mondta Kondor uramnak,
mikor az figyelmeztette rá, hogy valami flastrom kéne oda, vagy mi. Majd
beheged.
Lajos már javában vagdalta két kis baltával a kolbásztölteléket, mire a
harczi áradat az ő utczájokat is eltölté. Kondor uram fogott is magának
mindjárt muszkatisztet.
Jött biz azzal még vagy tizenkét kozák is; de azoknak a mint a tiszt
megtolmácsolá Kondor uram szavait, hogy lesz mindjárt «wutki» a mennyi
kell, szépen felültek sorba a folyosó mellvéd-falára, mint a varjuk a
háztetőre, s várták a további parancsolatot.
Kondor uram aztán bevezette a belső szobába úri vendégét. A familiáját
ugyan kénytelen volt a konyhában mutogatni be előtte: ez a leányom, ez
az asszonyom.
Németül történt az értekezés. A muszka tiszt is törte, Kondor uram is
törte benne a közös ügyet.
– Hát az ott kicsoda? kérdé a muszka tiszt, Lajosra mutatva.
– Az a henteslegény, felelt Kondor uram, s nagy nyájasan betuszkolta a
nagy mérges kozák tisztet, le is ültette a pamlagra; melléje ültette
nászasszonyát, ki úgy reszketett mint a kocsonya, s alig talált meg
valamit abból a kevés német szóból, a mit a pesti vásárokon
egyszer-másszor elsajátított, hogy kedves vendégét mulattassa vele.
Annyit még is megértetett ő nagyságával, hogy leánya nem jöhet be a
konyhából, mert jó ebédet akar főzni.
Kondor uram pedig elébb az urságot megkinálván szilvoriummal, aztán egy
egész hordócska törköly-pálinkát fogott nyalábra s kivivé a kozák
uraknak, kik odakinn vártak sorban ülve.
Mikor azokat megitatta és visszajött, Lajos oda dörmögött hozzá:
– No, édes öregem: ugyan kedves vendéget hozott hevenyében a házhoz.
Ezelőtt másfél órával ez alól lőttem ki a lovat húsz lépésnyiről. Úgy
néztünk akkor egymás szeme közé, mint most mi ketten.
– Tyhü! lánczhordtát! fohászkodék paprikás szóval Kondor uram. Ezzel hát
ugyan megjártam. Szerencsére nem ismert rád a hentesi ruhában. Majd úgy
intézem hát a dolgot, hogy beléd ne botoljék többet. Estére pedig
átteszlek a másik házhoz. Addig pedig úgy leitatom a jámbort, hogy azt
se fogja tudni, hogy hát ő maga ki katonája.
Ezzel a dicséretes szándékkal lépe be kedves vendégéhez Kondor uram; de
nagyhamar vette észre csalódását. A kozák tiszt nem akar inni. Ott áll
előtte a kis kupiczába kitöltött szilvapálinka most is azon módon, még
csak hozzá sem nyúlt.
Tán azt hiszi, méreg van benne?
A’ biz egyenesen azt hiszi. Mert a mint előjön a szolgáló, hogy a
vendégséghez fölterítsen, s fölrak négy tányért és ugyanannyi evőeszközt
az asztalra, a kozák tiszt azt kérdi nagy mogorván:
– Hát az ötödikre miért nem terítenek?
Kondor uram olyan képet akart e kérdésre csinálni, mint a ki nem
értette, hogy miről volt szó.
– Ki legyen amaz ötödik?
– No hát ki legyen? A legény, ki odakinn dolgozik. Tán csak nincs
Magyarországon más szokás, mint az egész világon, hogy a mester
asztalánál az öreg legény együtt eszik a család tagjaival.
– Azt hittük: nem lenne illendő, mikor ilyen előkelő vendég van a
háznál.
– Köszönöm a megtiszteltetést; de én azt akarom, hogy minden ember
együtt egyék velem annál az asztalnál, a hol nekem tálalnak.
– Talán csak nem tetszik azt hinni, hogy valami mérget kevernek nálunk
az étel közé? szólt méltatlankodó hangon Kondor uram.
– Én azt hihetem, a mit akarok; pattogott vissza nagy nyersen a főtiszt;
én még le sem mostam kezemről az ellenség vérét, a kinek az asztalához
leülök. Tapasztaltam már sokat. Az emberek mindenre képesek.
– De nem a magyar emberek! Aztán itt egy tálból mártunk mi a tiszt
úrral, az asszony, én magam, és a leányzó; a ki az urat meg akarná
mérgezni, az minket is meggyilkolna vele együtt.
– Az arra nézve mindegy lehet, a ki el van rá szánva; két-három emberrel
több vagy kevesebb, az nem vet a latban semmit. Az a ficzkó odakinn azt
keverhet a hús közé a mit akar; ki veszi észre? Én semmi jót sem nézek
ki a szeméből. Csak tessék neki ide teríteni az asztalhoz, és kikötöm,
hogy minden ételből ő vegyen legelőször. A ki valamiből nem eszik, azt
rögtön agyonlövöm! Ez az utolsó szavam.
Erre aztán Kondor uram kikotródott a szobából.
– Na fiam, Lajos, monda odakinn a fiatal honvédnek. Benne vagyunk a
hinárban nyakig. Ez a vadmacska odabenn attól fél, hogy megéteti valaki,
s nem nyugszik, míg te is oda nem ülsz az asztalhoz, s minden ételből
neked kell előbb bevágnod a magad porcióját, hogy lássa ő kegyelme,
miként nincs benne nadragulya.
– Jól van. Tehát bemegyek, s majd a szemébe nézek.
– De nem azt teszed most fiam, a mit magad mondasz, hanem a mit én
mondok. Tehát bejösz, és leülsz az asztalhoz; az már bizonyos. Hanem ott
azután semminek se látója, se hallója te ne légy. Azt fogjuk mondani a
muszkának, hogy nem tudsz németül. Tudod, csinálj olyan jó ostoba képet,
mintha prókátor volnál, aztán a saját irásodra kellene mondanod, hogy
nem ismered. No egyszóval, te ne érts meg semmit abból, a mit az
beszélni fog akár hozzád, akár máshoz. Mert meglehet, hogy gyanút fogott
ellened, s most azt akarja belőled kivenni, hogy ki vagy? mi vagy? No
hát fiam, csak tedd magadat együgyű embernek. Mikor az asztalhoz
leülünk, velünk együtt mondd fel az asztali áldást, ha még emlékezel rá
gyerekkorodból. Ott Pesten tudom, hogy nem szoktál imádkozni, mikor a
speisczedlit elédnyomja a kellner. Hát csak viseld magadat parasztosan
mint mi, hogy a muszka ki ne olvassa belőled a tekintetes urat, se pedig
a vitéz honvédkapitányt.
Lajos megigérte, hogy vigyázni fog magára, s a mint Sárika feltálalta a
levest, ő is leveté kötényét, abbahagyta a munkát, felvette a zöld
zsírral fényesített mellényt, s úgy állított be az ebédlőbe, hol
mindenkit becsülettudóan üdvözölve, elfoglalta a Kondor uram intésére
neki szánt helyet az asztal végén.
A kozáktiszt Lajost majd átszúrta szemeivel, a meg csak jámborul
belenézett a tányérjába s fújta erősen a kanálba vett levest, mintha
semmi a világon nem érdekelné más, mint az, hogy meg ne égesse a száját.
Kondor uram vevé észre, hogy milyen vasvilla szemeket vet a vendég úr az
ő legényére s odasúgott Sárikának, mikor az ételt felhozta, hogy üljön
le a vendég mellé, hol üresen állt a helye, és beszéljen vele németül, ő
legjobban tud, az majd félrevonja a figyelmét Lajosról. Azt már a
konyhában tudatta Sárikával, hogy Kondor uram saját maga megfogta az
ördögöt s ide hozta a házhoz azt, a ki Lajossal csak az imént verekedett
odakinn a gyepen. Annak nem szabad Lajosra ráismerni.
Sárika szót fogadott, s szerényen elfoglalta helyét a tiszt mellett, s
mit tehetett volna okosabbat a beszélgetés megkezdésére, mint hogy
megkinálta a párolgó gulyáshúsos tállal: «tessék!»
– Hát az mind az enyim, a mivel kinálnak? kérdé a tiszt, mosolygásra
fordítva mérges ábrázatját.
Sárika biztatta, hogy «igen is, csak tessék».
– Akkor az a kéz is az enyim, a mi a tálat tartja.
Sárika azt válaszolta rá, hogy az nem megenni való.
Mire a tiszt esküvel állítá, hogy a szép kinálkozó maga is egészen
megenni való.
Lajosban forrt a düh e beszéd alatt, több mérgett evett mint paprikát a
gulyáslében.
Kondor uram pedig mellette ülvén, csak nyomogatta a lábát az asztal
alatt, nehogy valami bolondot cselekedjék a fiú; s aztán hogy maga is
segítségére jöjjön a leányának, beleszólt a párbeszédbe.
– Van már annak a kéznek gazdája, óbester uram!
– Megveszem tőle! hogy adja? szólt a tiszt tréfás hetykeséggel.
– Azt nem adják nálunk pénzért, viszonzá Sárika büszke elpirulással.
– Nálunk sem veszik azt pénzért; kezet kézért, szívet szívért. Jöjjön
hozzám lelkemadta galambom, én elveszem magát feleségül.
– Nem megyek én Muszkaországba, mert ott hideg van.
– Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom. Csak a muszka
tud szeretni.
– Ha tud szeretni, szeresse egymást; – magyarnak magyar a párja.
Kondor uram újra megnyomta Lajosnak a lábát, – megfelel ám ez a leány
magáért, nem kell félteni.
Lajos csakugyan szerencsésen kiállotta az első próbát: hogy szeme
láttára, füle hallatára egy idegen férfi, egy ellenség hizelkedjék
eljegyzett menyasszonyának, azt feleségül kérje az ő jelenlétében. Nehéz
kisérlet volt, de csak legyőzte nyugodt hallgatással. Sértett szerelmét
nem hagyta kitörni.
Következett a második kisértet.
A kozák tiszt az első pohár bor után a szerelmest játszotta; a második
fogás, a második pohár bor után elkezdte játszani a hőst. Úgy tett,
mintha folytatná az előbbi tárgyat; egyre Sárikához beszélt.
– Pedig ugyan van is miért hűségesnek lenni ezekhez a debreczeni
suhanczokhoz, szép galambom; a kik itthon ülnek a kályhasutban, mikor
ottkinn a magyar sereg harczol, s az ágy alá bújnak, míg az ágyúzás
tart. Mikor az ilyen tenyeres-talpas ficzkó, mint az ott az asztal
végén! puska helyett csak a hurkatöltőt meri elsütni hazája ellenségei
ellen, s mikor kardot hall csörömpölni, az asszonyok háta mögé bújik.
Konty való az ilyen embernek, nem feleség.
Kondor uramnak ez alatt ugyancsak kellett ám rángatni Lajos dolmányát,
nehogy dühében valamit kitálaljon a muszkának, a mi nem megenni való.
Hanem Lajos úgy viselte magát, mint igazi tüzér. Látta, hogy az ellenség
csak demonstrál, s nem hagyta magát fedett állásából kicsalogatni.
A muszka tisztet ez még nagyobb dühöngésbe hozta. Már most egyenesen
Lajosnak kezdett beszélni.
– Szégyen, gyalázat! hogy ilyen nagy kamasz, ilyen izmos karokkal,
vállakkal, itthon süti a makkot anyámasszony köténye mellett, míg
odakinn a csatatéren olyan fiatal gyerekek pazarolják életüket, hogy az
ember sajnál rájok lőni. Ez meg a zsebbe dugja a két kezét, nem törődik
se hazájával, se nemzetével; nem kell neki se szabadság, se dicsőség,
csak ő sokat zabálhasson s csak ő jól meghizlalhassa magát.
Most már mindenki előtt világos volt, hogy a muszka tiszt nagyon
gyanakszik Lajosra, s csak azért beszél így, hogy kiugrassa rejtekéből.
Kondor uram fogta is erősen a dolmánya szélét; de még jobban fogta őt
Sárika könyörgő tekintete, ki két kezét imára kulcsolva, tekinte
kedvesére, oly ékesen beszélő szemekkel, a mik a szónál is jobban
elmondták neki: «oh, ne halld meg ezeket, hiszen nem igaz, a mit
mondanak, de jobb neked, ha azt hiszik rólad, hogy gyáva vagy!»
Daczosné asszonyom pedig annyira oda volt félelmében, hogy egy német szó
nem jutott eszébe Lajos védelmére. Az mind verítékké vált homlokán
szörnyű szorongattatásában.
Lajos azonban nagyon jól viselte magát; a míg a kozák tiszt szidta, mint
a bokrot, ő szép nyugodtan a fogát piszkálta, s egy vonás nem változott
el az arczán.
– Nem tud ám ez a legény egy kukkot sem németül, óbester uram, szólt
Kondor uram a tiszthez, mikor már látta, hogy Lajos a második nehéz
kisértést is kiállotta.
– Elég hiba, ha nem tud, veté ellene az orosz. A magyar nem akar tanulni
semmit, azért nem tud semmit. Azt hiszi, hogy majd elvégzi azt, a mit ő
nem tud, helyette más. Miért is minduntalan másra szorul. Ebben a
háborúban is, ha franczia tüzéreik nem lettek volna, egy csatán sem
birtak volna helyt állni.
– Ah, uram, azok nem voltak franczia tüzérek! vágott közbe hirtelen
Kondor uram.
– No bizony, magyar tüzérek nem voltak, mert azok oly gyakorlottan, oly
pontosan, oly hidegvérrel lőttek, a hogy magyar nem fog tudni soha. Oh,
uram, tudjuk mi azt jól, hogy titokban a franczia kormány küldött ide
tüzéreket.
– De uram, az nem valóság! bizonyozott Kondor gazda; én jobban tudom, én
ismerek akárhány, azaz, hogy (itt vette észre Kondor uram, hogy most
mindjárt ő fog valamit kitálalni, a mi nem megenni való) azaz, hogy én
olvastam a neveiket a «Közlöny»-ben, mikor kineveződtek.
– Ah, az nem bizonyít semmit. A magyar kormánynak volt annyi esze, hogy
magyar neveket adott nekik, de francziák voltak. Francziák, ha mondom.
Az a ficzkó, a ki velem szemközt az üteget vezényelte, olyan biztosan a
Szen-Klú-i iskolából való, mint a hogy én itt ülök. Egy lövést sem
tettek az ágyúi hiába. Mellén a becsületrend keresztjét láttam
távcsövemen keresztül. Egyszer egy gránát pattant el a feje fölött, ő
lovával együtt lebukott, akkor elvesztette az érdemrendét. Akkor maga
állt az ágyúhoz és czélzott. Mondhatom, hogy az remek lövés volt.
Kuprianoff tábornoknak két lábába került; legderekabb vitéze volt
seregünknek, mondhatom.
Lajos arcza e szavakra sem mutatott semmi változást. Midőn magát
hallotta dicsértetni, s az elejtett ellenfél nevét kimondani, még akkor
sem szökött a vér az arczába; tudott parancsolni magának.
Az orosz folytatá a kisértést.
– S még ezután az én francziám ismét lóra ült, s csaknem a szájunkba
jött az ágyúival, olyan közelről lövöldözött belénk. Ah, azt csak egy
franczia tehette. Végre midőn vissza kellett vonulni, mert a túlsó
szárnyon elveszett az ütközet, az én francziám észrevette, hogy elveszté
az érdemrendét. Mi üldöztük, s ő időt vett magának, hogy leszálljon a
lováról, s ott, a hol a földre bukott, szemünk láttára fölkeresse a
lehullott becsületrendet. Ah, uram! azt csak franczia tehette. Hogy
mutogatta fennen azt a megtalált kis piros szalagot. Egy magyar bizony
nem szállt volna le egy kis darabka veres szalagért olyan veszedelemben,
hanem vágott volna le egy darab szalagot a szeretője hajából.
De már kezdett a Lajos arcza lángvörösre válni.
– Én minden áron el akartam fogni ezt a tisztet, folytatá az orosz.
Szükségem volt élő tanubizonyságra, hogy a magyar hadseregben franczia
tisztek vezérelnek. Üldözőbe vettem jó arab lovamon. A tüzér tiszt alatt
rossz, fáradt tüzér ló volt. Két ló hosszára beértem már, akkor
hidegvérrel visszafordult rám, s egész csapatom szeme láttára úgy lőtte
keresztül jó ezer rubeles arab lovamat, hogy én lovastul együtt
bukfenczet vetettem. Ily vakmerőségre csak franczia képes. Ha magyar
lett volna, szaladt volna előlem, mint a nyúl.
– Elég volt! ordíta az ifju honvéd, s kirugta maga alól a széket és
olyat ütött öklével az asztalra, hogy a hány tányér, a hány pohár volt
azon, mind tánczra kerekedett.
Nem ügyelt már sem Kondor uram rángatására, sem kedvese összekulcsolt
két kezére, sem anyja remegő alakjára, sem saját józan eszére.
Elég volt!
– Elhallgattam, kozák! hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted;
elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt
nem tűröm el! Én voltam az, magyar volt az, ki tábornoktokat tönkre
lőtte, magyar volt az, ki rendet kaszált hadsoraitok közt! (Ezzel
felszakítá a keblén mellényét és véres ingét.) Itt a seb, a mit kaptam,
még be sincsen kötve, még nem is tudom, hogy fáj-e, mert van, a mi
jobban fáj, s itt az a kis veres szalag, a mit a halál lábai alól
szedtem fel, és ez a magyar érdemszalag. Én lőttem ki alólad szép fehér
arab lovadat, piros serénye volt, úgy-e? És most kiáltsd be kozákjaidat,
hogy vágjanak össze, mert élve e szobából engem ki nem visz senki!
A fiatal honvéd e kitörő szavainál a muszka főtiszt haragos arczán
valami szomorú mosolygás kezdett elderengeni; csendesen lecsatolta
kardját oldaláról s székéhez támasztotta.
Mikor aztán fegyvertelen volt, felállt székéről, odament Lajoshoz,
vállára tette kezét s halkhangon így szólt hozzá:
– Ne félj semmit, bajtárs! sem össze nem vágatlak én téged, sem rabságra
nem vitetlek. Lengyel vagyok én: szerencsétlen nemzet fia, mint te. Jól
rád ismertem én, csak azért beszéltem így, hogy igazi alakodban
megjelenni kényszerítselek. Ne utáld kezemet elfogadni, borulj keblemre
és sírd ki magadat velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én
siratom azt, hogy győztünk…
A lengyel híven szavát tartá; a míg az oroszok Debreczenben tanyáztak,
nem bántotta senki Lajost, sem szülői háza táját. Mikor eltávoztak
onnan, ezt a jó tanácsot adta Lajosnak:
– Maradj itt, míg a magyar tábor visszajön helyedbe; ha nem jő vissza,
akkor nem is találsz rá többé soha. Itt, e ruhában, jó helyen vagy.
Tartsd magadat, míg elmulik a vész.
A vész, tudjuk, hogy nem mult el.
Lajos nem látott visszatérő magyar tábort többet, ott maradt az anyai
házban, a hentesi ruhában. Később nehezebb idők jöttek, mindig több
terhet rakott az újév a magyar ember vállaira; ritka, a ki le nem
roskadt a türelem keresztje alatt.
E ritka emberek közé tartozott Lajos. Egy szép napon beletörülte a
henteskést az ügyvédi diplomába.
«A kit a két keze el bir még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok
lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos
könyörgés, gyülölt birákkal való komázás nem egészséges gyomornak való.
Leszek iparos, a mi apám volt.»
S az ügyvédből, a vitéz honvédből lett hentes.
Még most is abban van, s igen jól érzi magát benne.
Van szép háza, gazdasága, van jó felesége, egészséges gyermekei, van
becsülete és megelégedése.
És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya még sem lett tekintetes
asszony! a mitől úgy borzadt teljes életében.
És erre a történetre nagyon sokan emlékeznek Debreczen városában, s
ismeri mindenki azt a férfit, a ki, ha a világ fel nem fordul, most
talán városbirája lehetne, s ha még egyet nem fordul a világ, talán
tábornok lehetne; de a ki most mégis több mindazoknál: – mert most
boldog ember.
A FEKETE SEREG.
Történeti elbeszélés.
«Meghalt Mátyás király, oda az igazság!» kiálta fel a nép a nagy király
halálával.
S Mátyás király azóta még mindig nem támadt fel.
Hogy is támadna fel, mikor olyan mélyen eltemettük! Egész
Magyarországot, mit ő fölépített, rombadöntve, sírja fölé hordtuk: az
alá temettük; – még most is temetjük.
Beszéljünk el egy történetet azokról a híres sírásókról.
I.
Dombay Ferencz, Mátyás híres fekete hadának fiatal hadnagya, a nagy
király halála után is hű maradt a meghalt királyhoz, annak egyetlen
fiához, Hunyady János királyfihoz, kinek Isten és emberek előtt igaza
volt a trónon ülni dicső atyjának halála után.
Mi volna most ez a Magyarország, ha úgy történt volna? Kinek könyörögne
mostan egy kis szabadságért? Melyik tengerpartnál volna most határa?
Kivel cserélne most széles e világon?