mosdóvizet, tiszta fehérneműt s aztán magára hagyva, sietett Daczosné
asszonyomat fölkelteni, ki még akkor hajnali álmát aludta.
Bizony, bizony, azt a napot, a mi akkor következett, talán jobb lett
volna mindnyájunknak egészen el is aludni.
Mire Sárika felköltögette Daczosné asszonyomat, sátkiáltozta a kerítésen
édes apját, akkorra már Lajos is elkészült a magát kicsipéssel odabenn,
hajdani kis szobájában, s jött az öregek elé.
Volt aztán öröm és hálálkodás. Senki se vegye rossz néven Daczosné
asszonyomnak, hogy a főkötője megfordítva volt a fejére feltéve, a
tarajával hátrafelé, míg Sárika észre nem vette és helyre igazította, de
azután meg végkép leesett a fejéről a nagy ölelkezés miatt.
– Bizony egy falatot sem hagy kigyelmed nekem a saját fiamból, dörmögé
Kondor uram. Mert ne felejtse el, hogy Lajos az én fiam.
– Hiszen majd lehet benne része! nyögdécselé a jó asszony. Majd estig,
meg holnap, meg holnapután. Úgy-e, sokáig itt maradsz most, kedves,
egyetlen egy fiam?
– Egy egész óráig, volt rá az igen komoly felelet.
– Oh, bizony, te tréfálsz! Egy óráig? No. Ugyan ne bolondozzál velünk.
– Egy óráig maradhatok, ismétlé Lajos, s arczán nem látszott semmi
tréfálási kedv. – Egy órára jöttem be a városba, hogy titeket lássalak,
megöleljelek. Azután mennem kell vissza ágyuimhoz; ott a helyem.
– De biz innen nem eresztünk! szólt belecsimpajkózva fia karjába a
hentesné. Innen ugyan egy tappot sem mégy, a míg ki nem beszéltük
magunkat. Majd bizony, egy órára jönni haza!
De már Kondor uram is beleavatkozott a dologba.
– Ne izéljen az ilyen izékkel nászasszonyom! Azt maga nem érti.
Katonának ott kell lenni, a hová parancsolják. Annak nem parancsol sem
apja, sem anyja, csak a generális. Ha menni kell, hát menni kell.
Erre aztán Daczosné asszonyom kötényébe takarta könyező arczát, s azt
zokogta, hogy: látszik, hogy nem igazi apja kigyelmed.
– Azért sem látszik, tromfolt vissza Kondor uram. Mert én ugyan nem
hoztam számára egy tarisznya pityergést, hanem hoztam ime: – azzal
kihúzott a ködmene alól egy jó csutorát, tele diószegivel. Gondolván,
hogy a katonaember szomjas ember, s nem kivánja, hogy az egerekkel
együtt itassák. Sárika pedig azonnal lásson a konyhához; ha csak egy
óránk van az együttlételre, azt használjuk fel okosan. Már pedig okosabb
dolog nincsen annál, mintha az éhes embert tele tál mellé ültetik.
E nagyon gyakorlati felfogása a szülői szeretetnek általános tetszést
nyert. Sárika futott a konyhába s pár pillanat mulva a kellemesen
biztató sistergés hangja hirdeté, hogy a jó reggelhez jó kivánsággal
készülnek.
Hanem Daczosné asszonyomnak egész kedvét elrontotta az az egy órai
szabott idő; nem tudott többé kijönni a zokogásból. Akármit tett, vett,
csak egyre zokogott mellette. Kondor uram restelte azt nagyon. Miért is
széket tolt a terített asztalhoz Lajos számára, teletöltött neki egy
poharat s unszolta, hogy üljön le hát és igyék.
Annyi pedig bizonyos, hogy Lajos nem igen mutatta szomjas voltát. Csak
félig hagyta tölteni poharát, a többit fölereszté vízzel.
– Józannak kell maradnom, – tüzér vagyok.
S a mint a nagy biztatásra a tele poharat szájához emelte, abban a
pillanatba egy ágyulövés hangzott a távolból.
A lövésre hirtelen felugrott a székről, letette a tele poharat.
– Isten áldjon meg benneteket. Ez lövés volt; nekem már ott kellene
lennem.
Azzal hirtelen felcsatolta kardját, mit az imént leoldott derekáról.
– Csak nem akarsz rögtön elmenni? sikolta Daczosné, elállva útját az
ajtó előtt. Hol van még az óra?!
Lajos nem felelt, csak átölelte gyöngéden édes anyját, s fülébe súgta:
«nem sokára visszajövök».
Azzal kibontakozott az ölelő karok közül, a konyhán keresztül sietve
megcsókolta Sárika homlokát, annak is azt mondta, hogy nem messze megy,
majd visszatér, csak készítse el a reggelit; hanem Kondor uramnak, ki őt
az utczára kikisérte, azt súgá, hogy jöjjön vele, beszéde lesz hozzá, az
úton ráér elmondani.
Kondor uram tehát visszaterelé az asszonyokat az utczaajtóból: «ejh mit!
nem szabad katona után könyes szemekkel nézni, mert elfogja az
ellenség!» azután sietett Lajost utólérni.
Lajos leendő apósa karjába fogódzva, sietés közben így beszélt hozzá:
– Kedves apám uram, azt a reggelit, a mit Sárika készít, aligha én fogom
elkölteni; hanem hamarább az ellenség. Mi utóhadát képezzük az előre
ment tábornak, s hátunkon hozzuk az ellenséget. Ha ez az ágyulövés nem
csal, azt kell hinnem, hogy előörseink már találkoztak. Meglehet, hogy
nem lesz belőle valami komolyabb verekedés, meglehet, hogy azzá
fejlődik. Azt most senki sem tudja. Meglehet, hogy ezek vonulnak vissza.
Hanem annyi bizonyos, hogy mi az éjszakát már nem fogjuk itt tölteni. Ha
győztünk is, vonulunk odább, s jönnek utánunk az oroszok. Azért viseljék
magukat kigyelmetek okosan. Legyen helyén mindenkinek az esze. A ki
katona, az verekedni fog tehetsége szerint, a ki pedig nem az, az
maradjon veszteg. Ásóval, kapával nem lehet nekirontani az ágyunak. Ha
az ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odább
megy. A csatatéren van, a ki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek
eszét elveszteni. Legyen apám uram nyugodt.
Kondor uram pedig épenséggel nem találta ezt megnyugtatónak.
– De hát lehetséges volna az, hogy a muszka bejöjjön Debreczenbe? Ide,
Debreczennek a közepébe? Soha sem esett még hasonló szégyen ezen a
városon. Hiszen czipóval agyondobáljuk őket.
– Az nem lehet, apám uram, mert nagyon sokan vannak. Mi is eleget
dobáljuk őket, nem is czipóval, mégis sokan vannak. Csak a mint mondtam.
Kigyelmed okos ember. Már most csak térjen vissza, és maradjon a háznál,
hogy valami baj ne essék.
– Jobb szeretnék veled menni. (Már ekkor látható volt a magyar tábor.)
– Az nem lehet; forduljon kigyelmed vissza.
– Csak Sárika ne volna a háznál. Ármányadta kozákjai! Inkább kimegyünk
valamennyien a tanyára.
– Ott még nagyobb veszedelembe jutnának.
– Hátha szekérre pakolnánk, s mink is a táborral mennénk?
– Hiszen most is az a veszedelmünk, hogy a sok menekvő szekértől nem
birunk mozdulni.
– Hát inkább puskát ragadok én is, anyád is, Sárika is! Vesszünk el
együtt!
Lajos most katonás állásba helyezte magát s vezénylő hangon kiáltott az
öregre:
– Semmi okoskodás. A mint mondtam, úgy kell tenni. «Jobbra át!» aztán
«indulj!»
Az öreg megtanulta nemzetőr korában a subordinátiót. Erre a katonás
parancsra ijedten szalutérozott, megfordult és hazament. Hátra sem mert
többet nézni leendő veje után.
Hanem az asszonyoknak egy szót sem szólt azokból a szép biztatásokból, a
miket Lajostól hallott; inkább azt hazudta nekik, hogy Lajos majd
nemsokára visszatér, s ha későn is, de itthon fog ebédelni.
Hanem mikor azt látta, hogy Sárika a konyhában hogy készíti délre a sok
szép barátfülét, Lajoska hajdani kedvencz eledelét, a köny kicsordult
szeméből.
«Szegény leány; kinek a számára sütsz-főzesz te mostan? Ki fogja a te
süteményeidet elkölteni?» sóhajtá magában és iparkodott mosolyogni.
Augusztus másodika volt, forró nyári nap; a mező tele munkásokkal; de
nem olyan munkásokkal, kik az élet számára kötik a kévéket; hanem a kik
a halál számára aratnak. A magas kukoriczaültetvények között szerteszét
villogtak a lesbe helyezett honvédek szuronyai, kik az oroszokra vártak.
Az orosz sereg előhada, tizenötezer ember, Ujvárosnál táborozott; a
magyar sereg utóhadának azt kelle feltartóztatni felényi erővel. A két
ellenséges had alig három mértföldnyi síkság által volt elválasztva
egymástól. Az ilyen forró időben könnyen megérzi előre az ember, hogy
vagy égi vagy földi dörgés, de valami lesz.
Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt
foglalt helyet a balszárnyon; a dombot sürű kukoriczaerdő lepte, mely
még jobban elrejté az ágyukat az ellenség szeme elől. Ez ütegnek
feladata volt rejtekben maradni.
A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy
magas szőlőgarád árkolatába; Lajost az ütegparancsnok rögtön megérkezte
után azzal bízta meg, hogy kúszszék fel a dombra és távcsövével
kémleljen szét a síkon; s ha valamit vesz észre, nesztelenül térjen
vissza és tudósítsa a látottak felől.
Lajosnak a tengeri sorok között csúszva kellett előhaladnia a legutólsó
kukoriczasorig, s ott fekve maradnia. Távcsövét odahelyezé egy kupacz
tetejére, s úgy feküdt ott mozdulatlanul, figyelve több óra hosszat.
Neki egy örökkévalóságnak tetszett ez az idő. Tüzérnek lenni,
ágyudörgést hallani, és nem szólhatni közbe. A síkon folyvást látta a
fel-feltünedező, majd előre, majd hátra haladó porfellegeket. Azok ott
lovascsapatok, a mik egymást üldözik vagy csalogatják.
A magyar hadsereg balszárnyáról négy század huszár vonult nagy csendesen
a közelgő porfellegek felé, nem sokára azokból sem látszott egyéb egy
távozó poroszlopnál, melyet egy forgó szél felkavargatott az égig.
Távol, Fegyvernek felé látszott egy ágyú füstje, s hangzott utána a
tompa dobbanás, melyet a földön fekve még jobban lehetett hallani.
Beletelt félóra, míg a két, egymáshoz közeledő poroszlop
összetalálkozott, s a két porfelleg akkor egymásba kavarodott.
Ez nem tartott sokáig; néhány percz mulva a porfelleg ismét kétfelé vált
s aztán egyenesen közeledett a magyar tábor felé.
Lajos visszatért az ütegparancsnokhoz, s elmondá neki, mit látott.
– A huszárok nagyszámú ellenséges lovasságra bukkantak az ujvárosi úton,
rövid összeütközés után vonulnak visszafelé, az ellenséges lovasság
üldözi őket.
– Jól van, mondá az ütegparancsnok. Most adja ön ide a távcsövet s fogja
ezt a másik perspektivát addig, míg én visszatérek.
Az a másik perspectiva egy nagy darab szalámi volt, melyből addig a
parancsnok falatozott, most pedig Lajos látott hozzá. Jól esett neki,
ebéd ideje volt, délután két óra felé, s mint tudjuk, még ma nem evett.
Biz ennél jobb ebédre várták otthon, hanem hát ez is jó ilyenkor. A
közelgő lovasság dübörgése pedig már hallatszott a távolból.
Oh! nincs valami ilyen vérizgató látvány több, mint ez a dübörgés!
Ezernyi paripának patkódobogása a rezgő földön. Az ujoncz katonának erre
a hangra kapja meg a szivét a láz, kezeit a görcs, szemei előtt elborul
a világ, vagy vérbe vagy homályba; ha gyáva, hátrafut, ha bátor,
előrerohan; ez a moraj elveszi józan eszét.
Hanem a vén katona már mindezt föl sem veszi. Az a fiatal ficzkó, ki ott
az ágyútalpra ülve, rakja szájába a szalonnát, falatonkint metélve
kenyere hátán, bizony elmondhatja magáról, hogy ő vén katona, mert
tizenhat csatában hallotta már azt a paripadübörgést.
Egyszer aztán az ütegparancsnok is visszajött. Csendesen kiosztá a
parancsokat, kartácsra töltetett, a tüzérek ágyúikhoz álltak égő
kanóczokkal, s mindenki várta nyugodtan a közelgő robajt.
Nem sokára láhatók lettek a huszárok. Rendben közeledtek; nem voltak
soraik megbontva. Mind a négy század szakaszonkint vonult vissza.
Hanem mögöttük egy egész ezred orosz lovasság zúdult előre. A Konstantin
dzsidás ezred volt az.
A dzsidások egy szakasza sebesen vágtatva közeledett a domb felé, mely a
rejtett üteget eltakará; ezeknek az a világos szándékuk volt, hogy a
négy század huszárt a várostól elvágják.
– Kár, hogy homloksorban közelednek, szólt Lajos a tűzmesterhez, milyen
derék volna, ha oldalt kaphatnók őket.
Ezen a kivánságán is segítve lett, mert mire a dzsidások sebesebben
közeledtek feléjök, egyszer csak a szőlők közül egy másik rejtett üteg
megszólal, s négy ágyúval a lovasok közé tüzel.
Erre az üldöző szakasz visszahátrál az ezred zöméhez, folyvást veretve a
szőlőkerti ütegtől, onnan hat fontosokkal lőttek rájok, s minden lövésre
felbukott hol egy ló, hol egy lovas.
– Mi ez az idvességre, dörmögé magában Lajos, irigyen nézve, hogy
kergeti el a másik üteg kezeügyéből az ellenséget.
Az orosz lovasság azonban erre nem hogy visszavonult volna, hanem
kétfelé vált, s egy részével a huszárokat üldözé tovább, másikkal pedig
a szőlőkerti üteg ellen fordult.
Most láthatta őket Lajos oldalt fordultan, egészen kapóra.
Az ágyuk hirtelen az előttök elvonuló ellenségre irányoztattak; mint
sortűz, úgy hangzott egyszerre valamennyinek a lövése, s a mint a lövés
után elkapta a szél a füstöt, a sikon csak egy összezavart futó
lovastömeget lehete látni, s az elhagyott téren vergődő lovakat,
halállal küzdő lovasokat. Olyan szomorú hang a csatatéren meglőtt lovak
nyerítése, a kinlódó hadfiak halálkiáltása. Ki ér rá ezt ilyenkor
meghallani?
E csapás után a dzsidás ezred másik fele is megfordult, s összetört
szakaszait fedezni indult, mire a huszárok ismét arczczal fordultak
elleneik felé, s üldözőkké váltak.
Most kezdett fejlődni az ütközet.
Az orosz lovas-osztály mögött lassankint felvonult két gyalog
hadosztály, és egy újabb lovas osztály, a lovasok mozgó ütegei megnyiták
a tüzelést a magyar harczvonal ellen, s a magyar ágyútelepek bátran
fogadák el a kinált vitézi próbatételt.
Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek, s ha a
győzelem a túlnyomó erőé lett is, de a dicsőség osztályrésze a harczban
nekünk maradt.
– Fel a dombra! hangzott a parancsszó. Most nem rejtekből, hanem szemtől
szembe kezdődjék a viadal. Ágyúcső ágyúcső ellen; ember ember ellen.
Senki a fejét se kapja félre, mikor a golyó elcsap füle mellett!
S minő elszánt küzdelem! Az ágyúcsövek keresztül tüzesednek a sürű lövés
miatt, a föld köröskörül fel van már szántva az ellenség golyóitól;
egy-egy tüzér összeroncsolva fekszik már ágyúja mellett, s öltönyébe
harap fogaival, hogy nyögéssel ne zavarja társai nyugalmát.
A tüzér-tisztek mind lovaikon ültek, legjobb czéltábla az ellenségnek.
Lajos szivarra gyujtott, úgy osztá parancsait.
Remekül lőttek a fiúk; ők már négy ágyút összetörtek az ellenség
szemközti ütegéből, s az még egyet sem sértett meg az övéik közül. A
muszka tekék vagy fejeik fölött süvöltöztek el, vagy messze előttük
csaptak le a földbe. Néha két ember közt úgy vágtak le, hogy mind a
kettőt érte a szele.
Ekkor újabb haderő kezdett kibontakozni az orosz hadvonalon. A
megroncsolt ágyúkat visszavontatták, s a megtizedelt dzsidásokat
felváltotta négy szakasz testőr kozák, s két szakasz muzulmán lovas.
A kozákok vezetője fehér arabfaj lovon ült, melynek sörénye és farka
pirosba játszott; az egész működő hadosztályt pedig egy tábornok
vezényelte, kinek almásszürke lova volt, legrosszabb szín a
ráczélozónak.
Az új orosz ágyútelep közt volt egy vet-üteg (Haubitz-Batterie), mely
eleinte minden siker nélkül kezdett el játszani a magyar üteg ellen.
Igazán csak játék volt. A tüzérek nevetve nézték, hogy pattant el minden
granátja a levegőben, mielőtt a földre leesett volna. Ők csak egy kis
gömbölyű fehér felleget láttak belőle, meg a durranását hallották, egyéb
kárt nem tett.
Hanem egyszer, mintha a pokol repesztett volna lyukat az égen, hogy
minden villámot kiontson rajta, oly csattanással pukkant szét épen Lajos
ágyúja fölött az orosz granát, s a kábító zuhanatban Lajos azt hitte, az
egész világ szakad rá, s mikor felocsudott, azt látta, hogy a földön
fekszik.
Azt nem is kereste, hogy maga meg van-e sebesítve, csak azt, hogy az
ágyúja megvan-e még? Az ágyúban nem történt baj, hanem az átkozott
granát elég sok kárt tett az emberekben; két tüzér sebet kapott, a
tűzmester karját elszakítá egy golyóforgács, másik darab Lajos jó hóka
lovának a koponyáját zúzta össze, s neki magának a mellét zsurolta végig
egy vasszilánk, letépve posztóstul az érdemrendet róla, s egy hosszú
karczolással hasítva végig a bőrét.
Csak bőr! Ki venné ezt észre? Csak hogy csont nem tőrött!
– De’jsz, ezt nem adom oda ingyen; mondá Lajos, s odarohant az ágyúhoz,
megtöltette golyóra.
Ez a golyó az ellenséges granátvetőnek volt szánva. Lajos czélba vette
az ellenfélt s nyugodtan irányzott felé.
Az orosz hadsorban nagy örömriadal hangzott fel e sikerült lövésre. Maga
a tábornok a hadsor elé lovagolt, egész kiséretével, s kalapot emelt a
győztes ágyú tüzérei előtt. Azt hivé, az ellenágyú el van hallgattatva.
A mint az orosz tábornok az ágyú elé lovagolt, Lajos azt mondá: «annál
jobb, ha te is jösz!» s most már nem az ágyút, de az almásszürkét vette
czélba.
– Tüzet! vezényelt abban a pillanatban, melyben a tábornok kalapját
megemelte tüzérei előtt, s a dördülés után ott hevert az almásszürke a
földön, s alatta az orosz tábornok, ki nem állt lábára többet, mert mind
a két lábát elhordta a golyó.
A mint az orosz tábornok elesett, túl az ellen táborában az elszörnyedés
zavargó riadala, a magyar csapatok közt pedig a lelkesedés örömkiáltása
hangzott fel: «előre! előre!» harsogott végig, mint az erdők sudarain
végigzugó szél az egész balszárnyon; a gyalogság tömegekben indult meg
az ellenséges had arczvonalának megostromlására; a huszárok lópatkói
alatt ismét remegni kezdett a föld; az ágyúkat előre vontatták. Előre!
előre!
Lajos ismét lóra kapott; egy tartalék vezeték lovat adtak alá, abban a
perczben az ütegvezetési parancsnok sebet kapott s az egész üteg Lajosra
maradt.
Csak előre!
Az ágyúkat hirtelen felcsatolták talyigájokra, a fogatok egy
állóhelyökben megfordulva, rövid kanyarodással előrevágtattak az
ellenség felé. Eddig nyolczszáz lépésnyiről lövöldöztek egymásra, most
Lajos háromszáz lépésnyi távolban állítá fel ágyúit, s onnan nyitá meg a
tüzelést. Két ágyú kartácscsal lőtt a tömegek közé, kettő pedig tele
golyókkal rombolta az ellenség ütegét.
Hatalmas ágyúzás volt! az ellenség ágyúi egymás után elhallgattak a
mieinktől találva; ha a huszárok rohamra indultak, akkor tömegbe állott
az oroszok hada, s ilyenkor utczákat seprett közöttük a jól irányzott
kartács. Az ágyúdörgés, a rohamra hívó dobszó, a buzdító
trombitaharsogás, az ádáz ordítás közepett, lőporfüsttől és felvert
portól környezve, nem látott az ifjú hős egyebet, mint a szemei előtt
bomladozó ellenséget; nem hallott egyebet, mint annak tehetetlen
ordítását; nem vehette észre, hogy más kiáltás is hangzik már a csatatér
másik oldalán, s egy szomorú porfelleg kezdi körülölelni a csatatért. E
porfelleg a győztes ellenség rohamának hírnöke volt. Lajos nem láthatta
azt saját harczai között.
Midőn leghevesebben osztja parancsait, vágtatva jön elő egy futár a
vezértől, s messziről kiált, kardjával intve.
– Hagyjatok fel a tüzeléssel, bajtárs! vissza kell vonulnunk. A jobb
szárnyat tönkre tették. Maga Paskievics negyvennyolcz ágyúval nyomult
Korponay ellen. Az ütközetnek vége. Siess az ágyúkat megmenteni.
– Megértettem, szólt rá Lajos, s azzal az utolsó kartácsot kilövetve
ágyújából, parancsot adott valamennyi ágyúszekerésznek, hogy a lovakat
hirtelen fogják a lövegek elé, s aztán utasítást adott az altisztnek,
hogy merre vonuljanak a városon keresztül, nehogy a visszavonulás
zavarában megrekedjenek. Ő maga csak aztán kérdezősködött a futártól az
ütközet eseményeiről, mikor már ágyúi teljes robajjal gördültek a síkon
tova, a város felé.
– Az egész derékhad a nyakunkon van. A jobb szárnyon fut, a ki merre
lát. Ti előttetek még nyitva az út, hanem sietni kell, mert Paskievics
két ezred lovast indított üldözésünkre. De vigyázz magadra pajtás, mert
te magad is meg vagy sebesítve.
A futár figyelmezteté Lajost összetépett attilájára, mely alól az ing
véres rongyai látszottak elő.
Lajos csak akkor vette észre, hogy megsebesült.
Nem tesz semmit! csak karczolás.
– No hát, Isten veled! én megyek a tábornok után.
A futár elvágtatott a visszavonuló csapatok után, s a porfellegben nem
sokára eltünt.
Hanem Lajos, a mint széttépett öltönyére tekintett, akkor vevé észre,
hogy a leszakított darabbal együtt érdemjele is letépetett melléről.
– De’jsz ezt nem hagyom itt nektek! kiálta daczosan; s visszavágtatott
arra a helyre, a hol lelőtt lova hevert; ott hirtelen leszökött
nyergéből, s vezetékét kantárszáron fogva, hogy a harczi riadalban el ne
szaladjon, elkezdé letépett érdemrendét keresni a feldult homokban.
Vakmerő kisérlet volt az; az orosz lovasság egész tömegben indult már
előre a visszavonulók üldözésére; Lajos annyira közel volt hozzájuk,
hogy jól hallhatá, a mint a kozákok diadalmámorukban az orosz hymnuszt
énekelték, egy-egy «hurráh» kiáltással a trombitaszót is túlharsogták.
És Lajos ráért ily pillanatban letépett érdemrendét keresgélni a
porondban.
A föld úgy dübörgött már a közeledő paripák lábai alatt.
Lajos már arczaikat is kiveheté az üldözőknek, midőn egy-egy pillanatra
feléjük fordult. A testőr kozákok voltak azok; elől lovagolt őrnagyuk,
egy széles képü férfi, nagy veres oldalszakállal, azon a szép piros
sörényű fehér paripán, a mi Lajosnak olyan nagyon megtetszett az ütközet
alatt, hogy szerette volna – lelőni.
Végre megtalálta az elveszett érdemjelet; hirtelen keblébe dugta azt, s
egy pattanással nyergében termett.
A kozákok alig voltak már ötven lépésnyire mögötte.
Most aztán sarkantyúba kapta lovát s igyekezett előre küldött ágyúit
utólérni.
Csak akkor vette észre nagy bánatára, hogy nem a jó hóka lova van most
alatta; arról fittyet hányt volna minden üldözőnek. Ez a másik csak egy
közönséges vezeték ló volt, az is a hosszú útban kifáradva, elcsigázva.
No de szerencsére a kozákok lovai még fáradtabbak voltak a mai erőtetett
nyargalástól, s azok elől még elmenekülhetett; hanem az a szép piros
sörényű arab ló nagyon verte az ő szegény remondáját ebben az erős
akadályversenyben. A kozák őrnagy egyre közelebb kezdte érni ellenfelét,
pedig még nem is igen sarkantyúzta paripáját.
Mikor húsz lépésnyire beérte az orosz tiszt Lajost, rákiáltott tört
németséggel:
– Add meg magad!
Lajos visszanézett rá, és gondolta magában: «cserélhetnék csak veled
lovat, majd én fognálak el!»
Az orosz még közelebb nyomult hozzá, s kardját suhogtatva feje fölött,
újra rákiáltott keményen:
– Add meg magad!
– Majd mindjárt, felelt neki vissza Lajos, s azzal kivonva
nyeregkápájából egyik pisztolyát, visszafordult, czélzott, s nyargalva,
nyeregből rálőtt üldözőjére.
A lövés után a szép fehér arab mén hirtelen két hátulsó lábára
ágaskodott, azután elkezdett fejével jobbra-balra csapkodni, míg a
kantárszárát elszakítá lovagja kezében; piros sörénye csak úgy repkedett
körüle; majd előrebukott, lovagját fején keresztülhajítva; még egyszer
csülökre próbált kapni, míg végre erejeszakadtan rogyott le a földre. A
szép lóhoz illő szép lövés volt, mely így leterítette.
Lajosnak még arra is ideje volt, hogy a sipkájával köszöntse a földről
feltápászkodó őrnagyot s «szerencsés utat» kivánjon neki.
A kozák lovak elől könnyű volt már elmenekülnie.
Többet vissza se nézett feléjök, míg a város alá nem ért, ott meg már
annyira elmaradtak mögötte, hogy porukat sem látta.
A város főutczái már ekkor meg voltak torlasztva minden fegyvernemű
menekvők összezavart tömegétől. E tömegen keresztül nem volt reménye
Lajosnak ágyúihoz juthatni, miknek már azóta jó előre kellett járniok;
azért egy mellékutczát választott, hogy mint a ki igen jártas szülötte
városában, majd eléjök kerül, mire a főtérre fognak érkezni.
A mint Lajos egy mellék utczán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet
kanyarulatánál egy csapat kozákkal találkozik szembe.
Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelől
bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is
eltévedtek az utczák tömkelegében s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó
magyar lovas láttára megdöbbenve, mint az maga, a mint csak egyszerre
szemközt toppantak egymásnak.
Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, a kik ellene
jönnek? hanem a mint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra
vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? a kozákok szerencséjére csak
dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem
szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult
Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy
jött haza, mintha korcsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok
dárdanyél-ütéstől.