szomszédasszonya kegyesen. A püspök úrnál?
– No hát a püspök úrnál! Mert nekem van egy pihenő napom, vasárnap; neki
meg akkor kell izzadnia. Ha valami szép prédikácziót mond, én
gyönyörködöm benne, ő pedig törli az izzadtságot a homlokáról; ha pedig
valami régit vesz elő, én alszom el rajta édesdeden, s neki nem szabad
engemet felkölteni.
Daczosné asszonyom jól megszidta Kondor uramat az ilyen istentelen
beszédekért, s nagy okosan jegyzé meg végül, hogy más útja is van a
nagyságnak, mint a papi pálya; lehet az ember például senátor
Debreczenben.
– A hányat ismerek, mind az aranyér kínozza, a mája dagadt, a lába
köszvényes. A hivatalban petrifikálódik az ember, olyannak való az, a ki
két keze munkája után el nem tud élni.
– No – vagy indzsellér.
– Mind időnap előtt megvakul a sok kukucskálásban, görbe hátat kap a
mapparajzolástól, aztán ha kettő szorul egy vármegyébe, az egyiknek
okvetetlen meg kell enni a másikat, hogy maga megélhessen.
– Vagy hát doktor…
– Az meg épen mindig az életével játszik, minduntalan betegek közt jár,
magára is ráragad, elpatkol vele; ha a városban skárlát üt ki, a
kabátján hazahordja saját gyerekeire a ragályt, mind elpusztulnak tőle.
De ’isz az én unokáim apja doktor nem lesz.
Már pedig nagyon valószinű volt, hogy ha Isten úgy rendelte, hogy Kondor
uram valaha unokákat ringasson térdein, azoknak az apja aligha lesz más,
mint Daczos Lajos.
A fiú szép férfias alak volt már tizenhat évvel, egész legény; a leány
is hozzáillett, két évvel fiatalabb volt nála; a hirtelen növéstől még
karcsú és vont arczú, de egészséges szinű gyermek. S a gyermekek most is
nagyon szerették egymást, elébb nyilvánosan, aztán titkolózva.
Egy szép vasárnap délután pedig, mikor elkövetkezett volna az új iskolai
tanfolyam kezdete, mely már Lajosra nézve egy lépés volt a kenyéradó
tanosztályba, Daczosné asszonyom valami nagy dologra szánta el magát:
felöltötte duzmadt ujjú selyem réklijét, feltette fejére tornyos
főkötőjét, a mire 35 rőf csipkét varrott fel a debreczeni masamód, s
átrontott a szomszéd urához, épen az ebéd utáni álmából rángatta fel azt
nagy kegyetlenül, a miért az akként állt boszút, hogy a szomszédasszony
beszédének bevezetéses teketóriái alatt akkorákat ásított, hogy
szomszédasszony csak a tornyos főkötőjének köszönheté, hogy az
elnyeletés veszedelmét hidegvérrel kiállotta.
A míg tudniillik nagy feneket kerítve előadá, hogy így Ádámot, amúgy
Évát minő czélra alkotá a teremtő? azokról hogy maradt ránk ez a szép
világ? abban hányféle emberek laknak, egyik sem olyan mint a másik, és
az nagy szerencse, mert ha minden ember egyforma volna, hogy ismerné meg
a feleség az urát a sokaság között? meg ha minden ember egyféle
mesterember volna, teszem föl mind szabó volna, ki varrna akkor
egymásnak csizmát? És így szükséges, hogy a kinek az Isten egy
talentumot adott, használja fel azt az egyet, a kinek pedig tizet adott,
használja mind a tizet…
– Au bau-bau! ásított közbe egy czifrát Kondor uram, mind tudom én azt
már a bibliából! S törülte az álmot szemeiből az inge ujjával.
De hirtelen kiment az álom a szeméből a mint Daczosné asszonyom
egyszerre a rövidebb végét fogva, kirukkolt szándékával.
– Egy szó mint száz: én azért jöttem, hogy megmondjam kereken, hogy én
bizony Lajoskát nem fogom el az iskolától a vágótőke mellé, hanem tovább
taníttatom, hadd legyen végzett ember.
Már erre a szóra aztán egyszerre kiébredt az álmosságból Kondor uram.
Fel is ugrott a lóczáról, s elkezdett a szobában végig járkálni,
utoljára megállt Daczosné asszonyom előtt s nagyot sóhajtva, ekként
szólt:
– Hát aztán miféle szerzetnek akarja kigyelmed kitaníttatni?
Daczosné asszonyom eleinte nagyon szagolgatta a zsoltárjába szorított
istenfát és boldogasszony tenyere mentájának jószagú leveleit végre csak
nagy kegyesen elrebegé, hogy tán legtisztességesebb lenne rá nézve, ha
pap lenne.
– Pap ugy-e? szólt Kondor uram, nagyot sodorva bajuszán. Hát vegye a
krétát szomszéd asszonyom és rója a zsoltár táblájára, a hogy mondom.
Lajoska most 16 esztendős, és biennis diák; mikor sexennis diák lesz,
akkor lesz husz; akkor elmegy akademika promóczióra; mire visszajön,
lesz huszonhárom; akkor kimegy káplánnak; attól hat esztendőn alul meg
nem szabadul. Akkor az én leányom már huszonhét esztendős lesz, vén
leány lesz. Akkor az én Lajos öcsémnek vagy van esze, vagy nincs esze:
ha nincs esze, akkor miért nem maradt hentes? ha pedig van esze, bizony
nem veszi feleségül egy debreczeni hentes koroskás hajadonát, hanem hogy
jobban boldoguljon, körülnéz, hogy melyik esperesnek vannak hozzávaló
fiatal csemetéi?
Erre a szóra meg aztán Daczosné asszonyomat fogta elő az érzékenység;
sírva fakadt, s azt kivánta, hogy inkább sülyedjen el mind a két ház, a
hogy van, mint hogy azok a gyermekek egymáséi ne legyenek. De hát
mondjon Kondor uram valami okosabbat.
Kondor uram pedig odavágta az asztalhoz bagó süvegét s azt mondta, hogy:
– Inkább legyen belőle prókátor, mert azon leghamarább általesik.
Daczosné asszonyom csakhogy meg nem csókolta erre a szóra.
– Hiszen Lajoska maga is az akar lenni! Böffenté ki örömében a titkot.
– Az akar lenni? szólt elbámulva Kondor uram, s azzal fölvette ismét
süvegét, belebámult, mintha nem hinné, hogy már az ezentúl az ő fejét
körülérje, attól a nagy gondtól, mi azt most érte, azután feltette
fejére s odaállt az ablakhoz és kinézett az utczára és folyvást csóválta
a fejét, mintha az egész utcza tele volna pilinczkét játszó gyerekekkel,
s ő azokra csóválná a fejét, nehogy beüssék az ablakot a bigefával.
– Hát csak prókátor akar lenni? szólt visszafordulva
szomszédasszonyához.
Annak a főkötője pedig erősen bizonyítá, hogy – «az ám».
– No hát legyen prókátor. Hanem egyet kikötök. Ne legyen debreczeni
prókátor.
– Miért ne?
– Mert nem szeretném, ha a vejemet meg a leányomat olyan czímekkel
illetnék fülem hallatára, a miket nem szeretek.
– Micsoda czímekkel? pattant fel Daczosné asszonyom, ki valami sértést
vélt ebben felismerni. Mit ért ez alatt?
– Hát csak azt értem, hogy nem szeretném, ha abban a városban, a hol én
lakom, a leányomat «tekintetes asszonynak» hívnák.
Megegyezett tehát Kondor uram, s bele is nyugodott, hogy biz az ő
jövendőbeli veje ügyvéd fog lenni, s bezárja a hentes boltot.
Lajos ki is tanulta a jogi folyamot szépen, mindig kitünő volt; aztán
felment Nagyváradra, az alispán mellé joggyakornoknak, onnan Pestre
jurátusnak; husz éves korában letette az ügyvédi vizsgát, s azt is
dicsőségesen, kezében volt már az oklevele; tekintetes úr volt már a
neve.
Ez történt 48 közepe táján.
A fiút épen haza várták, midőn maga helyett a levele érkezett Kondor
uramhoz.
Abban a levélben pedig az volt, hogy Lajos fölcsapott honvédnek.
Oda a prókátorság, oda a drága testimoniumok, oda a jus és filozófia:
kard és puska a fiú kezébe! De még nem is kard és puska, hanem épen
ágyú: tüzérnek állt be a legény!
No iszen lett erre a szóra sírás-rívás odahaza!
Daczosné asszonyom épen nem úgy fogta föl a dolgot, a hogy a költők, meg
a honatyák szokták versben és ékes beszédekben földicsérni a haza
védelmében való meghalásnak mesterségét, hanem azt vette, hogy Lajoska
neki egyetlen egy fia: ha azt meglövik, aztán itt maradhat felőle az
egész szép világ!
– Katonává lenni! az egyetlen egy fiamnak! Hiszen ha korhely lett volna,
naplopó, csavargó, kártyás, részeges, verekedő, éjszakázó; ha mindig
szekundában lett volna, ha kicsapták volna az iskolából, s így lett
volna katonává; de mikor mindig első eminens volt, szelid volt, jó volt,
itthonülő, istenfélő, józan keresztyén életű ifju! Tükre lehetett volna
a többi fiatalságnak. És most fölcsap katonának! Hát azért taníttattam
én ki őtet keserves özvegyi keresményemből? azért voltam rá oly büszke,
hogy most, mikor már kezében van az ügyvédi oklevele, beálljon
közbakancsosnak, a ki maga söpri a kaszárnya udvarát s viszi a zöldséges
kosarat a platzmajorné szakácsnéja után! Hát azért csináltattam én neki
huszonnégy fáin inget igazi rumburgi vászonból, hogy most a komisz
kitlit öltse föl rá, s a szép lakkos ujdonat új topánkáját fölcserélje
azzal a csunya fontos talpú bakkancscsal, a mit nem is az ő lábára
mérnek! Mennyit fog koplalni, mennyit fog télen fázni, nyáron izzadni,
mikor silbakon áll, szegény, szegény egyetlen egy Lajoskám.
Ilyen nótára aztán egész napon el tudott keseregni Daczosné asszonyom,
csak az lett légyen, a ki hallgassa.
Kondor uram pedig, már mint afféle férfi, egészen más üvegen keresztül
nézte ezt az esetet.
– Lássa kigyelmed, szomszédasszonyom; azt nem úgy kell venni, mint más
időben, hogy katonának csak a kicsapott diák való. Most veszedelemben
van a haza, minden jó vérű fiatal embernek kardot, puskát kell ragadni,
hogy az országot védelmezze, mert ha nem védelmezik a fiatalok, majd
idejön az ellenség, s a kigyelmed menyének szánt Sárikánkat is elviszi,
sohase látja többet. Azért kell épen a tanult fiatalságnak jó példát
mutatni, hogy a közrendű ifjak lássák, hogy itt van ám a selyemposztós
úrfi is, s együtt szenvedi a többiekkel a katonaélet sanyarúságait, s ha
verekedni kell, ő sem tartja a bőrét drágábban, mint a másik. Aztán nem
is olyan katonák lesznek ám ezek, mint a többi, gyönyörű kávészinű
attiladolmányt kapnak a kormánytól, piros zsinórral, ezüst makkokra; a
csákójuk piros lesz, azon is nemzeti szinű rózsa. Gyönyörűség lesz
azokat nézni. Aztán ők csak a hazát fogják védelmezni. Nekünk csak egy
hazánk van, ha ezt elveszítjük, hova a pokolba megyünk innen? Inkább
vesszünk el valamennyien, ifjak, vének, mint hogy nekünk itten rusnya,
idegen nép parancsoljon; kigyelmetek aztán, asszonynépek, menjenek majd
férjhez a tülökorrú ellenséghez.
– Könnyen beszél kegyelmed; de volna csak megfordítva: a Sárika az én
leányom, Lajoska meg a kigyelmed fia, tudom, hogy máskép beszélne.
– No hát cseréljünk: legyen a leányom a szomszédasszonyé, a fia meg az
enyim.
Daczosné asszonyom kapott a szón, s belecsapott Kondor uram tenyerébe, a
ki csak akkor vette észre, hogy szaván fogták, de már vissza nem
húzhatta.
– Nem bánom. Legyen úgy, mondá a szomszédasszony, letörölve könyeit. Én
hát viszem Sárikát magamhoz.
– No de én meg aztán ne halljak több sírást Lajoska miatt, mert ahhoz
már most csak nekem van jogom.
A szomszédok tehát ilyeténképen kicserélték gyermekeiket.
Daczosné asszonyomnak természetesen jól esett, hogy özvegysége
magányában egy kedves, gondos, szófogadó leány jutott a házához, ki a
gazdasszonykodás terhét is levette róla, hanem azért csak nem vehette ő
azt olyan könnyen, hogy az a másik gyermek már most a másik ház gondja;
s Kondor uram naponkint rajtakapta, hogy már megint ki vannak sírva a
szemei.
– No már megint minek rítta agyon magát kigyelmed?
– Hát mikor most láttam azokat az új honvéd-katonákat, a kiket itt
keresztülvisznek, hozzám is beszállásoltak belőlük hatot. Uram,
teremtőm, micsoda fiatal nép! mind most szakadt el az anyjától. De’iszen
beszélhet én nekem szomszéduram arról a czifra kávészinű mundérről, a
mit az ország szabója varr számukra; egynek sincs annak egyéb testi
ruhája, mint egy vászon lebernyeg. Mind a hatnak ki volt szakadva a
könyöke. Ha az én Lajoskám is ilyen rongyosan jár-kel a világban! Egész
nap rájok foltoztunk Sárikával, s verset potyogtak könyeink a rongyos
ruhákra. Azok meg egész nap danoltak, mint a kinek legjobb kedve van. De
mikor azt a nótát énekelték, a minek az a vége, hogy a szegény katona
«csillagot néz vacsorára», akkor igazán elfacsarodott a szivem, s
valamennyi tepertős pogácsám volt a háznál, mind kiosztottam közöttük.
Hát az én szegény Lajoskámnak ad-e valaki valamit, ha megéhezik?
– Már megmondtam, hogy Lajoska az én fiam. Ha fázik, az én fiam fázik,
ha éhezik, az én fiam éhezik, ha rongyos, az én fiam rongyos. Most
azonban se nem éhezik, se nem fázik, se nem rongyos.
– Tán bizony levelet kapott tőle kigyelmed?
– Azt kaptam. Odalenn van a fiú Bánátban, a római sánczoknál fekszik.
– Fekszik? kiáltá ijedten Daczosné asszonyom.
– No ez csak olyan katonaszó; mikor egész nap állanak is valahol, azt
mondják, hogy ott feküdtünk. Itt van nálam a levele.
Mert hogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új apjának
irja leveleit, az pedig a neki irt leveleket Sárika által felolvastatja
Daczosnénak, ki mi tűrés tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást,
a mit a tudós emberek egymás között irásnak neveznek, nem igen tudta
szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig épen sehogy sem.
Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram
részéről, hogy ő kigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel
akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat
talált a levélben, a helyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény
anya szivét ne terhelje aggodalom.
Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert a mit a
levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a
mérge elébb az ő szívén ment keresztül.
Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy
hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.
Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon.
«Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk,
egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva
vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoriczából, a mi igen jól ízlik a
fris sertéspecsenyére, a mi úton-útfélen kinálkozik; a jóféle ital
folyik, mint a tócsa.»
E helyett pedig körülbelől ez állt valósággal a levélben:
«A sok sanyarúság után, a mit az ellenségtől elpusztított vidéken
kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, a hol megélhet az ember.
Egy nagy kukoriczaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoriczával
táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy
árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő
halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé
holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen
hozzá való ital.»
– Jól van! dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett
az, a hogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kinálkozó
pecsenyévé átváltoztatta. Tovább! – Sárika folytatta.
«Az időjárás itt igen jó, folyvást derült, szép napok járnak, úgy, hogy
a köpönyeget nem is tűrhetjük magunkon; éjjel jó puha vetett ágyban
hálok, s addig el sem alszom, míg egyet nem imádkozom az otthon
maradottakért.»
– A kegyes jó fiú! sohajta elérzékenyülten Daczosné asszonyom. – Kondor
uram pedig erősen kezdett hunyorgatni Sárikára, s köszörülte a torkát,
mintha azt akarná neki mondani, hogy «te! ne igen hajigáld olyan messze
a sulykot, mert majd észreveszik!»
Az állt tudniillik a levélben, hogy «már egy hét óta úgy szakad az eső,
mint az özönvíz napjaiban; köpönyegeinket pedig a társzekerekkel az a
marha biztos elindította a világ másik vége felé, a nyári köntös lerohad
már rólunk, s ugyan jó, hogy éjszakára az ágyú lafétájára fektethetem a
fejemet, mert így csak nyakig vagyok a puszta sárban; hej, meg is
tanultam káromkodni úgy, mint a legkülönb granatéros.»
Sárika a káromkodást imádkozássá változtatta, mikor Daczosnénak olvasott
a fia leveléből.
Hanem következett azután valami, a hol neki is elmaradt a mást
megtréfáló kedve; egyszerre csak összefutottak szemei előtt a betük, a
mint tovább haladt, ajkai összekulcsolódtak a szívfájdalomtól, s
akármilyen közel tartotta szemeihez a levelet, még sem tudta élőszóvá
változtatni, a mit abban látott; utoljára Kondor uram, látva, hogy
Sárika most mindjárt sírva fakad s elárulja a jámbor csalást, maga
vágott közbe:
– No hát nem látod, vagy nem tudod olvasni? «ma éjjel neve napja volt a
generálisunknak, nagy muzsikát csináltunk a tiszteletére, gerjesztettünk
nagy illuminácziót, reggelig tartott a lakzi. Én fujtam a nagy
trombitát, a mi annyira megtetszett a generálisomnak, hogy azonnal
kinevezett tűzmesternek.» No hát! Látod, én könyv nélkül tudom, mi van
benne. Hát mi baja a szemednek? Tán egy szem porzó pattant bele a
levélről?
Az ám! De az volt a levél végén, hogy az éjjel megtámadtuk
Fehértemplomnál az ellenséget, elkeseredett csatánk volt, háromszor
ostromoltuk meg a várost, végre elfoglaltuk azt. Az ágyunál, hol én
szolgálok, három ember esett el; én helyt álltam emberül.
A tűzmesterré kineveztetés igaz volt.
Hanem azt szerette volna Daczosné asszonyom megtudni, hogy mi az a
tűzmester?
– No hát az, a ki a tűzre vigyáz, mikor a bográcsban fő a menázs;
magyarázá Kondor uram.
– Jaj, csak meg ne rontaná az a fiú a mellét azzal a nagy trombitával.
Mert hogy ez ideig még nem tudta meg Daczosné asszonyom, hogy fia
épenséggel honvédtüzér lett; no mert ha még azt is megneszelte volna,
hogy az ő fia ágyuk körül jár, azokkal trombitál, akkor lett volna még
csak keserves világ!
Utoljára mindent megszokik az ember, még a háborut is.
Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok
fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, bucsút vettek
családaiktól, s elmentek messze földre – embert ölni.
Lassankint még Daczosné asszonyom is hozzá szokott a háboruhoz. Egészen
rendén valónak találta, hogy még leendő nászurát is veres pántlikás
kalappal lássa végiglovagolni az utczán, mint debreczeni lovas
nemzetőrt, s később nagy dolgokat halljon tőle elbeszéltetni, miket az
erdélyi hadjáratban megért, mikor Bem apóval körülkerülte a szomszéd
testvérhazát, s verekedett némettel, muszkával, móczczal; koplalt szász
vendégszeretet és magyar élelmezési biztosok gondoskodása alatt;
segített városokat felgyujtani, s aludt aztán a leégett romok között;
teleszedte kalapját golyóbissal, a mit mind rá lövöldöztek el, s
eltemette két keresztkomáját, kik mellette estek el a csatán.
És ezeket a történeteket úgy hallgatta Daczosné asszonyom, mint a miknél
semmi sem természetesebb a világon. Mellette tépést készített egész nap
Sárikával együtt; ez volt akkor a legátalánosabb asszonyi mulatság.
Fiától azonban hónapokig nem kapott levelet, még csak hírt is ritkán
hoztak róla. Nem igen volt postajárás. Debreczenben magyar kormány
székelt, de a Tiszán túl czifra világ volt; mindenfelé portyáztak,
verekedtek. Hanem aztán ha egy-egy futár a felső táborból odavetődött,
az nem kerülheté el Kondor uram figyelmét, ki mindig a városháza körül
leste a napot, s azoktól sok minden új dolgot megtudott Lajoska felől,
ki az alvidéki táborból felkerült a felvidékibe.
Lajoska kemény gyerek lett. Senki sem hitte volna róla, hogy prókátorból
egyszerre olyan katona váljék, még pedig tüzér. Több csatában kitüntette
magát, már hadnagyi rangot is kapott, még pedig érdeme után, nem
barátságból. Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott
híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál földalatti
úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyustól, seregestől? hogyan
vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le –
egy hajszál hiján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarczali
kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyuit, miket már
majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos
szekerébe.
Szegény fiú! ha prókátor marad, annyi pört nem nyert és vesztett volna
el egy év alatt, mint a mennyi megnyert és elvesztett ütközetben részt
vett, mint katona.
És ezt mind a hárman olyan természetesnek találták: anyja, menyasszonya
és leendő ipja.
Kondor uramnak különösen az tetszett leginkább az egész állapotban, hogy
a leánya ilyenformán csakugyan nem lesz tekintetes asszony. Most minden
ember «polgártárs», «polgárnő», nincsenek többé czímek. Nem is lesznek
ezután. Minden ember azzá lesz, a mivé maga tudta magát megtenni. Az
ügyvédet fogják híni ügyvéd úrnak, semmi tekintetes hozzá; a kapitányt
kapitány úrnak, minden nagyságolás nélkül. Lajoska természetesen fel
fogja vinni kapitányságig, s miért ne lehetne időjártával őrnagy? Az már
aztán elég tisztességes állás. S ha egyszer valakit a kormány
kapitánynak, őrnagynak kinevez, azt azután e hivatalától senki sem
foszthatja meg többé.
Lehetett-e más hitben valaki?
Csakugyan megérték, hogy Lajoska főhadnagy is lett. Tüzér főhadnagy! Ezt
már saját leveléből tudták meg hozzátartozói. Ugyanabból a levélből azt
is megtudták, hogy irt ő már nekik vagy ötven levelet is a téli hadjárat
alatt; de az egy sem került kézhez, ki tudja, ki csinált belőlök a
puskába fojtást.
Csak már egyszer meg is láthatnák őt! Milyen szép lehet abban a délczeg
egyenruhában. Valami debreczeni diák, ki rajzolni tudott, s most vele
együtt szolgált, le is festette őt ily katonás viseletben; az is bele
volt a levélbe téve. Rettenetes szép volt az, mert senki sem ismert rá;
hanem azért Sárika mégis üveg alá tette és koszorút kötött rá
örökzöldből.
Végre aztán az a nap is elkövetkezett, melyen újra meglátták egymást.
Csakhogy az a nap már nem tartozott az örvendetes napok közé.
A felvidéki sereg vonult Arad felé; szép kis kerülőt tett: Komáromtól
Debreczennek. Hanem hát ágyuval kellett maga előtt tisztogatni az útat,
s nagyon sok útonállóval volt dolga.
Már napok óta vonultak keresztül hadcsapatok, ütegek, társzekérvonatok
Debreczen fő útczáin; a ki mindenkit sorba kérdezett, az Kondor uram
volt. Meg is tudta, hogy Lajoska az utóhadnál van; ő fedezi az egész
hadsereg visszavonulását. Bezzeg melege lehet. Mindennap ő fűt a
muszkának ágyuval; ő neki meg a muszkák.
Pedig különben is olyan forró napok voltak, hogy forróbbat nem kivánhat
magának az olyan ember, a ki a hátán viszi a borjút meg a puskát, meg
hatvan ellenség kioltására szolgáló töltényeket. A szegény honvédek meg
voltak főve ebben a pogány melegben, mégis csak megálltak,
szembefordultak és harczoltak az ellenséggel.
A két szomszéd háznál tehát mindennap várták a hazaérkező fiút, s minden
trombitaszóra, minden nehéz szekérzörgésre futott az ablakhoz asszony,
leány: azt hitték, az ő ágyui jőnek.
Egyszerre haza érkezett, mikor épen nem várták; korán hajnalban,
trombitaszó nélkül. Szerencse, hogy Sárika korán szokott kelni, már
akkor meg is volt fésülködve, s kinn osztott a baromfiaknak holmit az
udvaron, mikor az ajtón betoppant a régen várt kedves.
Pedig ezúttal nem volt valami nagyon csinos alakja.
Egy torzonborz katonát látott Sárika maga felé közeledni, a barna, piros
zsinóros honvédfőhadnagy öltözetben; hanem annak az attilának a színe
alig látszott a portól, s a piros zsinór sok helytt le volt szakadozva
róla, a hajtóka arany paszomántja fekete volt már inkább, mint veres, s
a két könyöke a vitéz hadfinak eltitkolhatlanúl ki volt szakadva,
lábaira hosszú, czombig érő lovag-csizmák voltak húzva, azok is végig
sárral befecskendve. Ki tudja, melyik gázlónál szedte fel még ezt a
sarat gazdájuk. A fején volt egy kicsiny sapka, melynek már az
izzadságtól nem volt szine; s arcza fekete volt a napsütéstől és a
portól, mint a sátoros czigányé.
Hanem azért, ha olyan piszkos, szurtos volt is az arcz és dolmány, ott
ragyogott a dolmány mellére tűzve a vitézség érdemjele, mit a hadvezér
maga tűzött az ifjú hős keblére, s ott ragyogott ez arczon a büszke
öntudat és szeretet mosolygása.
E mosolygásról ráismert Sárika. Hirtelen eldobta kezéből a szakajtót, s
kedvese elé sietett, és nem szólt neki semmit, csak a nyakába borult,
átölelte két karjával, megcsókolta poros arczát, és sírt, mint a zápor.
– Isten áldjon, Sárikám lelkem; szólt a hadfi gyöngéden, ne érj most
hozzám, olyan szennyes, piszkos vagyok.
Bánta is az, csak azért is megölelte, megcsókolta még egyszer és még
harmadszor. Mit neki az a kis por! Hátha hat láb mély föld födné kedvese
arczát, nem csókolná-e meg azt a földet?
– Én ilyen szennyesen is rád ismerek; de édesanyánk ne lásson meg így,
mert a szíve megszakadna érted. Jer, öltözzél át; ő még alszik, mire
fölkel, akkorra átjöhetsz hozzá.
– Bizony, Sárikám lelkem, tiz nap óta nem volt rajtam tiszta. Málhám ott
veszett a vadkerti csatában.
– Boldogságos Isten!