kis potrohos ember, majd-majd hanyatt esett nevettében, míg veje ura, a
tiszti irnok is megpróbált egy pár grimászt csinálni a nélkül is furcsa
ábrázatjából, a miből azt kellett volna megtudni, hogy nevetett.
Erről az emberről mindenki jól tudta, hogy kém, hanem azért nem
törődtünk vele. Nálunk a kémek nem sok veszedelmet tehettek, miután a
történteket és történendőket a vezéren kívül senki sem szokta tudni.
A hadnagyom e közben nemcsak másnak, de magának is kivánva mulatságot
szerezni, elkezdett arról beszélni, hogy bizony nemsokára elhagyandjuk a
várost.
– Hová mennek, hová? kérdezék nem titkolható örömmel az urak, még
kevésbbé titkolható szomorúsággal az asszonyságok.
– Hja bizony, az Isten tudja.
– De már mégis. Hiszen mi el nem áruljuk. Mi mind jó barátok vagyunk
itt.
A syndicus veje csupa fül volt, úgy hallgatott.
– Bizony, alkalmasint Törökország felé.
– Hogy-hogy?
– Először is azért, mert másfelé mind el van zárva az utunk, másodszor,
hogy a törököt segítségül hívjuk, azután, hogy fegyvert hozzunk be, s
végtére: ha megveretünk, hogy ott hajóra ülhessünk s elmenjünk
Amerikába.
A syndicus veje szintúgy nyelte a mondott szavakat. E percz óta nem volt
nyugodalma, szüntelen fészkelődött, mintha hangya-kupaczon ülne, alig
várta, hogy a vacsorának vége legyen, rögtön búcsuzott, azt mondta, hogy
a feje fáj, a felesége otthon rosszul van, meg dolga is van még ma s
több afféle hazugságot.
A syndicus, látva, hogy veje készül, szinte fogta a kalapját, mert
szeretett volna bár tovább is ott maradni, de félt egyedül haza menni a
sötétben; egyszer már ily alkalommal az ördögök elkapták s a szomszéd
határban tették le, tehát ő is elment a veje urával.
A mint a hosszú, sötét, sáros utczán botorkálnának végig, szorgalmasan
az utcza közepén járva, nehogy valaki véletlenül megrohanja őket,
egyszerre a kis syndicusnak fejéből valami láthatlan kéz kiüti a
kalapot.
Szétnéz, semmit sem lát: «Der Deifel», mormogja magában, s összeszedve a
leütött kalapot, odábbmegy; alig halad tíz lépésnyire, ott meg valami
láthatlan láb gáncsot vet neki s hasra ejti.
Valami dolga végett hátul maradt veje látva ipa-urának elestét s
tapasztalásból tudva, hogy az ilyesmi lakomák után máskor is meg szokott
történni a jó uron, futott nagy sietve, hogy majd felemeli. A mint
azonban odaért, hol az öreg úr fejéből kiüté valami a kalapot, miután
egy fejjel magasabbnak termett az ipánál, az átkötött zsineg épen a
kiáltani akaró száján akadt keresztül, majd megfult tőle, de ketté
harapta.
– Mörder! ordítá a tiszti irnok s miután nádbotjával előre-hátra ütött,
magát védelmezve futott odább hosszú bakugrásokkal s egy percz mulva
olyan bukfenczet vetett az utcza közepén, hogy majd berugta lábaival az
eget.
A syndicus hallva, hogy valaki szalad utána, szintén nem vette tréfára a
dolgot, hanem hirtelen lába közé vette az utczát s nyargalt rajta végig,
a kalapját megint kiütötte valami a fejéből, azt fel sem vette többet,
hanem csak a két tenyerét tartotta maga elé, hogy mikor esik, ne épen az
orrára essék.
Hanem a vejének meggyült a baja a sok láthatatlan kezekkel-lábakkal;
alig szabadult ki az egyikből, már a másik várt rá; itt egy elkapta a
hosszú lábát s levette róla a czipőt, amott a másik az orrába
kapaszkodott, úgy hogy az ipa már haza ért, míg ő folyvást a
zsinegördögökkel harczolt.
A jó syndicus lélekzetfogyottan rogyott le az utczaajtóban, odakapott
sebesen az oroszlánfejű zörgetyűhöz, hát akkor meg valami ismeretlen
vadállat kapaszkodik bele nyolcz éles körömmel és éles fogakkal, nagyot
visítva a fülébe, s villogtatva két fényes zöld szemét.
– Vermaledeit! ordítja a holtra rémült ember, s kiragadva magát az éles
körmök közül, rugtat visszafelé, szemközt jövő vejét megragadja
lajblijánál fogva s czipeli magával. Oda ne menj! Ott az ördög áll
silbakot kilencz porontyával, ni hogy fénylik a szeme.
És azután megtette még egyszer mind a két férfiú ugyanazt a tourt
visszafelé, melyen idáig jött láthatlan kezeken és lábakon keresztül.
Félóra mulva visszaértek, a honnét kiindultak, a polgármester házához.
Beestek az ajtón, sáros volt mind a kettő és halálsáppadt az
ijedtségtől.
Beszéltek iszonyú dolgokat repkedő ördögökről, vasvillás kisértetekről,
hétfejű sárkányokról, s más rettentő tüneményekről, mik őket
visszakergették.
A vendégek becsületére legyen mondva, a két kisértetlátót mindenki
kinevette s voltak okok, miknek elfogadásában mindenki megegyezett az
összesározott ruhákat illetőleg.
Az asszonyok azonban annyira el voltak rémülve a két megkergetett
előadásától, hogy már most világért ki nem mertek volna menni az
utczára, a minek az lett a következése, hogy mindnyájának ott kellett
hálni a lakomát adó úr házánál, a ki nagyon megbántva érezte volna
magát, ha valaki azt a kérdést intézte volna hozzá, hogy tud-e
mindenkinek hálóhelylyel szolgálni? Kisvárosi házaknál minden szobában
legalább három ágy szokott lenni, a miből szükség esetén ismét komplét
másik hármat lehet szerkeszteni.
Mikor tehát elálmosodtak a vendégek, szépen lefektették őket. A férfiak,
kiket egy szobába összefektettek, rögtön elkezdtek külömb-külömbféle
hangnemekben horkolni, míg az asszonyok a másik szobában sokáig
vijjongtak, sikoltoztak és kaczagtak, mint szokták, a hol sok asszony
van egy rakáson, lefekvés előtt.
Mikor már mindenki aludt, a gyertyákat eloltogatták, az én hadnagyom
szép csendesen fölkelt, megnedvesítette a gyertyák hamvait, hogy meg ne
gyuljanak, s azután mindenik alvónak össze-vissza cserélgette ruháit és
csizmáit, egynek-egynek két különfajta csizmát postirozva az ágya mellé,
s az öltönyöknek az egyik ujját, úgyszintén a nadrágoknak egyik szárát
szorgalmatosan kiforgatva.
Mikor mindez istentelenség systemába volt szedve, jelt adott nekem az
ablakon át, mire én hazamentem, s szállásunk ablakából a zsinegeknél
fogva elkezdtem a harangokat félreverni.
A harangszóra felugrik a hadnagyom fektéből s elordítja magát: «Tűz
van!»
Kiáltásaira mindenki fölébred, hallják a félrevert harangszót, ijedten
talpra ugrálnak és keresik a ruháikat.
Mikor valakit az álmából azzal költenek fel, hogy «tűz van!» különben
sem szokott valami nagyon eszén lenni, hát még a mikor az ember előtte
való egész nap ivott.
A nők is felugráltak ágyaikból; ki a férjét, ki az apját kiáltotta, a
kinek egyik sem volt, az is kiáltott valakit, az én fránya hadnagyom
pedig mindenkinek, a ki kiáltott, azt felelte, itt vagyok.
A férfiak közt ezalatt tökéletes volt a zür-zavar. Itt az egyik nyakig
esett egy nem az ő lábára szabott csizmába, míg szomszédja mind a két
fülét lerepeszté a felmenni nem akaró lábtyűnek. A mi pedig a
lábravalókat illeti, azt mindenik hatszor kifordította, hatszor
befordította, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy az egyik szára tul
van, a másik innen. Hát még a kaputokkal mekkora vita volt! Senki sem
tudta egészen magára venni, böködte, turkálta az öklével, de nem talált
a másik ujjára.
A harangok egyre kongtak és a káromkodásnak nem volt vége-hossza.
– Gyertyát! gyertyát! világosságot! ordíták minden szegletből
eszeveszetten.
Végre találtak egyet, nekifogtak, hogy majd meggyujtják. Az persze
sehogy sem ment, minthogy a bele meg volt nedvesítve. Az emberek egymás
kezéből kapkodták ki a gyujtószereket, mindenik esküdött, hogy csak ő
tudja meggyujtani.
Végtére-valahára a konyhából vagy honnan, behoztak egy égő gyertyát. Az
asszonyok visítozva futottak szét a világosság elől, s ki mit kapott,
hirtelenében vette magára.
Hanem a férfiak gyönyörűen voltak kosztümirozva. A syndicuson a veje
frakkja volt felöltve, mely hosszúnak ugyan oly hosszú volt, hogy a
körme vége sem látszott ki belőle, de a mellett oly szűk, hogy majd
megfeszült benne. A pantalonnak az egyik szárába csak valahogy
beleerőszakolta magát, de a másikba sehol sem találva a bejárást, azt
csak amúgy törökösen csavarta a dereka körül öv gyanánt, és a csizmáinak
féloldalán járt.
A syndicus veje ellenkezőleg úgy kongott az ipja mondurjában, mint a
mogyoró a hajában. Bőnek elég bő volt a kaputja, még egyszer
beleférhetett volna, de az ujjai csak a könyökéig akartak érni s a
rettentő kamásli, a hányat lépett, annyiszor leesett a lábáról.
A többi vendég sem volt exquisitusabb állapotban.
Mindeniknek volt magával valami baja s a kisértetien kongó harangszó
egynek sem adott időt észrevenni a fatalis tévedést.
Végre mégis annyira tudtak menni, hogy kijutottak az utczára. Nagy zaj
volt mindenfelé, de tüzet nem lehetett látni. Szaladtak az emberek alá
is fel is, mindenik a vele szemközt jövőtől kérdezve, hogy hol ég? egy
sem tudott rá felelni, az utczák zsinegzete a rohanó tömegektől
nemsokára széttépetett, s az okosabbak át kezdték látni, hogy itt
bizonyosan valami csintalan gonosz csont űzi istentelenkedéseit s
felmentek a toronyba, megnézni, hogy ki harangoz? Ott természetesen nem
találtak senkit, összekerestek minden zeget-zugot, de csak nem találtak
senkit; igértek neki ütleget, huszonöt botot, igérték, hogy ledobják a
toronyból, a láthatlan harangozó mind e kecsegtetésekre sem jött elő s a
mint a circumspectusok eltávoztak a toronyból, rögtön ismét elkezdte a
harangokat kongatni.
Újra felrohantak, még egyszer olyan dühösen, újra nem találtak senkit.
Igy háromszor négyszer rákezdtem a harangverést, az emberek kétségbe
voltak esve, csaknem imádkoztak, hogy ne harangozzon már, akárki az
ördög van odafenn.
Nagy sokára lelték meg a harangnyelvre kötött spárgát, a mikor magam is
felszedtem a sátorfát, s iparkodtam szépen odább állni a lőcs árával.
Természetesen a spárga nyomán a szállásunkra jutottak s ebből kitudták
az egész gonosz csíny okozóját.
– De már tréfának ez csakugyan sok attól a fránya hadnagytól, szólt
méltatlankodva az egyik.
– De nem addig van az, hogy tréfa! kiálta egy másik. Nem csupán tréfa
van itt.
– Hát mi még?
– Hát az még, hogy mi itt lótunk-futunk, keressük eszeveszetten a tüzet
a sötétben, azalatt a feleségeink egyedül ott vannak mind egy rakáson.
– Nos, aztán?
– Nos, aztán a hadnagy meg sehol sincs, hát bizonyosan az is ott van.
Most következett még csak az igazi ijedtség és sakkermentirozás. A
családfők rohanva rohantak a polgármester háza felé, nagy üvöltéssel,
ott a hozzátartozóik azzal a kérdéssel faggatták őket, hogy «el van már
oltva?» mit ők igen méltan szörnyű rossz néven vettek s kutatták aztán a
hadnagyot padláson, pinczében és ágy alatt, s kiki rettenetes gyanus
pillantásokkal bandzsalgott a maga élete párjára.
Pedig most az egyszer minden ok nélkül gyanusították az én ártatlan
hadnagyomat, mert ő azon pillanatban, midőn a gyertyát behozták, kiosont
a szobából, hazajött, lóra ült s a zavar alatt elvonuló hadsereg után
nyargalt; fél óra mulva én is követtem per avia et devia.
A tréfa által azonban tökéletesen czélt értünk; e város népessége, oly
sajátságos mulatság által lévén elfoglalva, csak másnap vette észre,
hogy a katonaság azon éjjel mind elvonult, senki sem tudta merre.
Csak a syndicus veje képzelte, hogy ő igen jól tudja, s nem is késett a
hadnagyom szavai után értesíteni az illető parancsnokokat, hogy
Törökország felé tartunk, mely értesítés, hogy nem téveszté el hatását,
bizonyítja az, miszerint másnap a szászok fővárosában voltunk.
* * *
Kanikula volt már, ruházatról nem kellett gondoskodni. Három hónap óta
nem kaptunk lénungot.
Egyszer egy szép napon a hadnagyom rettentő sürgetéseire csakugyan
küldtek pénzt. Tizenöt darab százas bankót.
A ministerialis hivatalnokok fizetéseit tizenötkrajczárosokban adták ki;
a mi napi élelmünkre valót száz forintosokban. Persze, abban a faluban,
a hol állomásoztunk, semmi sem lehetett könnyebb, mint tizenöt darab
százast apró pénzre fölváltani.
Míg a hadnagyom azon ógott-mógott, hogy mi módon oszsza el ezt a kevés
nagy pénzt sok kis részre, jön egy futár hozzá, s egy levelet ad neki
által…
A hadnagyom elolvasta a levelet és szörnyen felkaczagott rá, azzal
összehivatta a katonaságot, melynél egyedül ő volt tiszt, miután két
kapitány és egy őrnagy szüntelen sétálni volt és azt sem tudta, merre
jár a zászlóalj, hanem mindent az egyetlen hadnagyra bizott; ott a
katonáknak tudtára adta, hogy a lénungot épen jókor küldték meg a
számukra s elővett egy ollót, meg a százasokat, egyenként odahívta a
katonákat s mindeniknek vágott egy darabot belőle. Másképen nem
oszthatta ki.
Azzal fütyölve, danolva bejött a szobájába, nevetett, viczczelt,
kötekedett, bolondozott velem, s azt kérdezte, hogy van-e itt valami
száraz ruha valamit feltörülni?
Én azt feleltem, hogy «van».
– No hát eredj ki, hozd be.
És folyvást nevetett és bolondozott, igen jó humorban volt, de siess,
kiálta utánam.
Bizonyosan tudtam, hogy valami tréfát fog velem elkövetni, valami
famosus ostobaságot, oly hamisan, oly bohókásan, oly ravaszul
mosolygott, mikor kiküldött.
Míg a ruhák között keresgéltem az előszobában, valami fegyvert hallok
elsülni a szobában. Ráakadva a keresett ruhára, benyitok hozzá. Az
iszonyú füsttől nem látok semmit.
– Mit törüljek fel? kérdezem.
– Ezt a vért itt! szól a hadnagyom, előttem fekve a földön, melléből
bugyogott ki az élet piros forrása, kezében tartotta a pisztolyt és a
levelet.
Abban a levélben tudósították a világosi eseményekről. Hét percz mulva
meghalt.
Igy tréfált meg engemet utoljára az én hadnagyom.
Ilyen fránya ember volt az én hadnagyom.
MÉG SEM LESZ BELŐLE TEKINTETES ASSZONY.
(Elbeszélés.)
Kondor János uram tisztességes polgár ember volt Debreczen városában;
hivatására nézve hentes mester. Ott lakott a Nagy Péterfia-utczán, saját
házában; czifra czimere nem volt ugyan, a mi az embereket az utczáról
behívogassa, hanem azért rátalált a házára minden ember, a kinek valami
igazán jó serpenyőbe való kellett; meg is lehetett azt ismerni arról a
nagy bécsi szederfáról, a mi kihajolt a kerítésen át az utczára.
De büszke is volt a maga mesterségére. Nem kellett az ő füstölt
sonkáinak, pörkölt szalonna-oldalainak auszlágkasztni, nem kellett az ő
kolbászait, gömböczeit hirlapokban ajánlgatni, mégis híresek voltak azok
messze földön.
Hiszen más országban is össze tudják aprítani a húst, s megint
beletölteni valami bőrtokba, de csak nem debreczeni kolbász az azért.
Kondor János uram ismerte is mindazokat a mende-mondákat, a mik a
külföldi hentesműveket gyanúsakká teszik, hogy saját nemzeti
kedvenczeinket annál kivánatosabbakká varázsolják. Hogyan készül az
olasz szalámi kiválólag szamárhúsból, azért is olyan átkozott kemény, s
azért az olaszok olyan rossz katonák, a kik azzal élnek. Hát a német
frankfurti virslije? Nem egy embernek elmondta Kondor János uram azt a
megtörtént esetet, mikor egy bécsi hentesné, kinek férje frankfurti
virsliket készített, kihirdeté, hogy elveszett a kis kutyája, ilyen meg
ilyen volt; a ki megtalálja, öt forintot kap; hát délben csak beállít
hozzá egy szabólegény, s kérdi tőle: piros szalag volt a kis kutya
nyakán úgy-e? Az ám. No hát itt van! szólt a szabólegény, egy
kettéharapott virslire mutatva, melyből piros szalagdarab virított elé.
Azt a virslit a hentesné férjénél készítették. De épen rémséges eset
volt az, a mit a párizsi hentesművészetről tudott előadni Kondor János
uram, pedig könyvből olvasta, a melyikben a történet is le volt rajzolva
fametszésben, hogy tudniillik ott egy házban egy fürdőmester meg egy
hentes laktak együtt; a hentes híres volt kolbászairól és
húspástétomairól, míg egyszer kiderült, hogy a fürdőmesterrel
egyetértve, a fürdőbe vetődő idegeneket szokták lemészárolni, s így a
jámbor párisiak éveken át, tudtokon kívül emberevő kannibálok voltak,
kik az idegenek húsából lakmároztak. A mit végre az angol kolbászokról
hallani, az épen leirhatatlan borzalom; minthogy sertéseiket olyan
dolgokkal táplálják, a minőkre mi undorodva gondolunk, annálfogva az
azokból készült kolbászban kolbászméreg fejlődik ki, a mitől világít
sötétben a hurka, mint egy csomag krajczáros gyufa, s a ki eszik belőle,
soha semmi kirurgus meg nem menti életét. Hát még ha a trikhinek is fel
lettek volna már fedezve, a miket csak a mult években találtak fel a
németek saját sertéssonkáikban, akkor lett volna csak Kondor János uram
nemzeti büszkeségének nagy elégtétele, miután elismert adat, hogy magyar
sertésekben sehol sem találtattak e rettenetes, leirhatatlan,
fonálvékony, németölő fenevadak. Mindezen vádakkal nem illette soha
senki a jó debreczeni kolbászt, mert azt mindenki láthatta, hogyan
készül? elkezdve a kukoriczának sertéshussá átalakításától, egész annak
czitrommal, fokhagymával, vagy majorannával összekevert állapotában
bekövetkező behüvelyeztetéseig.
Tehát Kondor János uram méltán becsülte azt a mesterséget, a mit űzött.
Meg is élt belőle tisztességesen, szerzett is utána, volt mellette jó
egészsége, izmos, gömbölyű termete, illendő becsülete s házi
megelégedése.
Csak egy fogyatkozást érzett: azt, hogy egyetlen gyermeke nem volt fiú.
S minthogy nem volt fiú, természetesen leány volt.
Mert ha fiú lett volna, akkor lehetett volna őt fiatal korában mindjárt
bevezetni az apja mesterségébe, s időjártával egészen a két kezére
lehetne bízni az üzletet, a hogy tett ő vele is az apja, avval meg a
nagyapja és így föl, ki tudja hányadiziglen? Hanem már ő utána nem
következvén más, csak leány, ennek még előbb jövendőbelit kell keresni,
a ki hozzávaló legyen, aztán majd időjártával a ház jó hírét a piaczon
fentartsa, rámaradván a ház és a vágótőke.
Nem is messze kellett keresgélni. Ott volt a szomszédban özvegy Daczosné
asszonyomnak egyetlen fia, Lajoska, két évvel idősebb Sárikánál; a
gyerekek mindig együtt játszottak, nagyon össze voltak szokva, aztán
Daczosné asszonyom szintén a hentesmesterséget gyakorolta, a férje
halála után özvegy fővel is, de elég tüzesen; remélhető volt, hogy a
fiából is életrevaló mesterember lesz időjártával, s a két ház, a két
üzlet egy kézben még hatalmasabb hírre kap majd.
Daczosné asszonyomnak is tetszett ez az egyezség. Egymásnak teremtette
biz ezeket az Isten.
Hanem azért, hogy Lajoskát hentesnek szánták, felküldték ám az iskolába.
Azért, hogy keze után fog élni, a fejének is tanulja hasznát venni.
Irni, olvasni, számolni minden tisztességes embernek mulhatatlan
tudomány; azután azt sem felesleges tudni, hogy melyik város, melyik
vármegyében fekszik? hogy ne legyen idegen a saját hazájában; tulajdon
nemzete történetét is illő megismernie, hogy tudja meg, kik voltak és
mit tettek az őseink? Azután, ha még kedve tartja, egy kis deák szót
bevenni sem árt, legalább a tanácsban nem adhatják el diákul; sőt ha egy
kis logikára megtanítják, annak is hasznát veheti, no még a physica sem
árt meg, de talán még a poézis sem? milyen szép lesz a «Tytire, tu
patule recubans sub tegmine fagi» versére vágni a kolbásztölteléket,
mint apósa szokta, ki szintén hét iskolát járt végig, csak azért, hogy
tudjon valamit, nem hogy azután éljen. Hát a Lajoska is csak hadd
koptassa a kollégium padjait, hiszen nem muszáj neki épen megrontani a
termetét a tanulással; nem kivánja tőle senki, hogy eminentiát hozzon
haza kalkulusában, elég ha tisztességes «primát» szerez, csakhogy épen
«szekundába» ne essék. Igy is végigjárhatja a klassisokat, egész fel a
physicáig. Hanem ott azután «megállj! jobbra át!» mert ott már a jus
következik, a törvénytudomány, oda már be nem szabad lépned, mert
eltörik a lábad.
Kondor János uram kimondhatatlanul gyűlölt minden törvénytudó embert,
prókátort, birót, szenátort. Úgy tudom, hogy egyszer valami baja volt a
másik szomszédjával egy bodzafa miatt; a dolog prókátor kezébe került,
biró elé került, kétszáz forintjába került, a min vehetett volna egy
egész bodzafa-erdőt. Ettől fogva tüzet fujt a prókátorok ellen, pedig
nem azok voltak okai a nagy költségnek, hanem az ő saját nyakassága; de
már ő azért csak a prókátorokra haragudott.
Úgy történt azonban, hogy az iskolába járó Lajoska nemcsak meglehetősen
tanult, hanem kitünő eszű gyermeknek mutatkozott.
Eleinte tetszett az Kondor uramnak, a míg csak annyiba ment a tréfa,
hogy Lajoska aranypapirosba kötött specimenjeit kellett hazahoznia az
examenből, s hosszú névnapi köszöntőit ünnepélyes alkalmakon végig
hallgatni könybe lábbadó szemekkel; hanem a mint Lajos kezdett kinőni
kabátjaiból s belenőni a diák tudományokba, a mint elkezdték
«humanissime»-nek híni, s a professorai jövendölgették, hogy ebből nagy
ember lesz, hova-tovább elégedetlenebb volt az állapotjával jövendőbeli
ipa ura.
– De mi a gutának neki úgy erőtetni a derekát a nagy tudákossággal,
zsörtölődött gyakran Daczosné asszonyommal; minek az egy leendő
hentesnek? elég volna neki az is, a mi ráragad, ha mindennap feljár az
iskolába. De éjjel-nappal a könyveket bujni! Ide áthallik korán reggel,
még én föl se keltem, mikor már ő fújja odaát a szederfa alatt: «vocalem
breviant alia subeunte latini». Hát bánom én, bánja a szomszédasszony,
bánja egész Debreczen városa, akár rövidítik, akár nyujtják a maguk
magánhangzóit a latinok. Fogadom, hogy azt sem tudja nászasszonyom, hogy
mi az a magánhangzó?
Erre azután azt felelte Daczosné asszonyom, hogy de bizony tudja: a
«sertvés», mert az hangzik magában is.
– Jól van. Mássalhangzó meg aztán ugy-e bár a «harang», mert ahhoz kell
még egy másik, a ki a nyelvét hozzá üsse. De mi a tatárnak azt a
gyerekeknek megtanulni? még korán reggel felkelni érte, mikor a gyerek
legjobban nőne. A gyermekek legjobban nőnek a hajnali álom alatt. Majd
meglássa nászasszonyom, a Lajos gyerekből nem lesz olyan derék szál
ember, mint a megboldogult atyja volt. Még éjszaka is dolgozik; tudom,
hogy akkor készíti a hosszú diáriumokat. Látom sokszor tizenegy óráig is
a gyertyát az ablakában. Ezt nem engedném meg neki. A gyermeknek
lótás-futás kell; a termetét kell erősíteni, birkózni, labdázni, fára
mászni; az esze magától is megjön, ha megöregszik.
Erre aztán Daczosné asszonyom azt vágta vissza, hogy hagyjon neki békét,
hisz a nélkül is annyi nadrágot elnyű az a gyerek, nem győzi
foltozással; nincs a nagy erdőn az a szálfa, a melyiknek a tetejéről le
ne szedné a rigófészket, laptázni is olyan jól tud, hogy a «longá»-ban
mindig ő a vezér, s kővel száz lépésnyiről leüti a verebet, sőt
fogadásból a nagytemplom tornyát is keresztül hajította egy régi két
garasossal, a mi pedig a birkózást illeti, arra épen nem szükség őt
biztatni, mert vasárnaponkint olyan ütközeteket játszanak a temetőben,
hogy ritka orr, mely betöretlen marad; sőt a télen, mikor olyan sok hó
volt, Lajoska egy hóvárat épített az udvar közepén, s azt harmadmagával
a katonaság ellen úgy megvédelmezte, hogy be nem tudták venni, pedig
egész bombázást követtek el ellene hógolyóbisokkal. Dejszen Lajoska erős
legény lesz, most is elvisz a vállán három magához hasonló fiut, s aztán
mikor sertést ölnek, ő is részt vesz a mulatságban, s úgy meg fogja a
lábát az ártánynak, mint akármelyik legény.
Ezt már örömestebb hallotta Kondor uram. Hanem azért csak a mondó volt,
hogy mégse kellene neki olyan sokat tanulnia, mert még beleszeret a
tudományba, s prókátor lesz belőle.
Lajoska azonban évről-évre jobban tanult; nem tűrt maga előtt a padban
senkit, valamennyi iskolatársát mind a háta mögött hagyta. Tanárai
folyvást is mondogatták az anyjának, hogy fiából bizony nagy ember lesz.
Daczosné asszonyom azzal természetesen odább dicsekedett Kondor uramnak,
Kondor uram pedig morgott miatta nagyon.
– Nagy ember? nagy ember? Mi szükségem van nekem nagy emberre? Legyen
magas ember, legyen széles ember, időjártával vastag ember; de minek
legyen ő nagy ember? Hogy a mestergerendába megüsse a fejét? Nem a
gyorsaké a futás. Kicsiny emberek között lakik a boldogság. Én is írtam
diákkoromban chriát, engem is megdicsértek érte, examenkor én
bucsúztattam el a klassist a konrektortól; azt mondták, pap válik
belőlem. Ha hallgattam volna rájok, lett volna belőlem rossz pap, így
pedig lett belőlem egy jó hentes, s nagyobb úr vagyok a püspöknél.