én nem láttam, én nem nyulok semmihez, én soha egy gombostűt sem vettem
el, nekem, ha utánam hajigálnák sem kellene a másé, stb. eff.
Egyszer azonban egy pár kedves, emlékbe kapott pisztolya tünt el a
hadnagyomnak.
– De már ez több mint kettő, ennek végére kell járni, mondta, s egy szép
fényes délután kilovagolt velem az erdőbe, ott a lovakat egy fához
megkötöttük s azzal elindultunk az erdőben a harasztos közé, a hol
legsürűbb volt a hullott falevél.
– Keress nekem egy kígyót, de nagyot, szólt a hadnagyom, s ha találtál,
füttyents.
S azzal elindultunk éjszaknak, délnek, felkutatni az erdőt egy kigyóért.
Nem sokat kellett fáradnunk, az az erdő tele volt ilyen szeretetreméltó
paradicsomi állatokkal, s nemsokára megpillantottam egyet. Szép nagy
állat volt, csigaformán összetekeredve feküdt egy fa tövében, a nyirkos
zöld mohában és aludt; zöldpikkelyes bőre aranyat és pirosat játszott a
rásütő verőfényben.
A hadnagyom odajött a füttyentésre; mire odaért, már akkorra én
lefüleltem a lábatlan állatot, a köpenyegemet borítottam rá, abba
tekergettem, meg sem mozdulhatott.
Haza vittük, előkerestünk egy nagy skatulyát, abba beleráztuk, ráraktunk
egy csomó papirost, hogy ne mozoghasson, s azzal a skatulyát bekötöztük
spárgával, a spárgák végeire iszonyú hivatalos pecséteket ütöttünk, s
szép lapidaris betűkkel felirtuk a skatulya tetejére:
2000, azaz kétezer p. forint tizenötkrajczárosokban.
A skatulyát elől hagytuk az asztalon, s vártuk rá az örményt.
Épen apropos az nap délután belátogatott hozzánk. A hadnagyom
eltávozott, s én egy pillanatra kifordulva a szobából, mire
visszatértem, az örmény szemközt jött rám, s a skatulya már nem volt
többé az asztalon.
– Elmegyek, mondá, majd máskor jövök; és sietett odább.
Kis idő mulva szaladtam.
– Ugyan kérem, nem látott az asztalon egy ilyen skatulyát? kérdezem
kétségbeesett hangon.
– Hogy miképen láttam volna édes lelkem? Bizony oda sem néztem én. Én
nem tudom: maguk engemet tolvajnak tartanak, vagy mi? nekem az orczám
kiég, ha magukhoz jövök, a nagy szégyen miatt. Hiszen, ha engem olyannak
hisz, nem bánom, vizitáljon meg itt az utczán az egész világ előtt, ha
talál-e nálam valamit?
Rettenetes nagy kürtős köcsög kalap volt a fején. Tudtam, hogy abba van
téve a skatulya, hanem nem bántottam, sőt én kértem tőle engedelmet, s
hagytam haza menni, később távolról követve, hogy észre ne vehessen.
Haza ment az örmény, bezárkozott a szobájába feleségével együtt s
tanakodtak. Én meg oda lopóztam az ablakhoz, s a terebélyes
sárgarépa-muskátlibokrok mögül lestem, hogy mitévő lesz?
Az ember elővette kalapjából a skatulyát, szemei még egyszer akkorára
nyiltak fel örömében, midőn ismét és ismét elolvasá a ráírt 2000 p.
forintot tizenötkrajczárosokban.
Hirtelen krétát kapott a kezébe, s elkezdte az ajtón számolni, hogy ha a
boltos tizenötkrajczárosokért minden százra 25 garas ágiót ad, mennyit
nyer rajta?
Elszomorodott, a summa kevésre ütött ki. Letörülte. Harmincz garast fog
kérni.
– Miért ne kérnél ötvenet? szólt a felesége. A boltos szükében van a
váltópénznek, megadja.
Hát azután mit tegyenek a pénzzel?
Az örmény marhába akarta verni, a felesége azt vitatta, hogy első dolog
az ő számára három öltöző ruha selyemből. Ezen összevesztek. Az örmény
megverte a feleségét, s azután, hogy megengesztelje, kénytelen volt neki
négy öltöző ruhát igérni, meg egy rókatorkos mentét. A többiből azután
marhát vesznek. Azt megint eladják jó drágán s borokat vásálnak rajta.
Ebben aztán mindketten megnyugodtak, s hozzáláttak a skatulya
felbontásához.
– Ugyan össze-vissza van kötözve. Látszik, hogy féltős jószág van benne.
Még sem nyilik, még a pecsétek tartják. Hozz egy gyertyát, fel kell
olvasztani.
A gyertya sütötte a skatulya oldalát, képzelhetni, hogy a benn szorúlt
élő állat rossz kedvét mennyire emelte a sütögetés.
Végre engedett a födél, a skatulya kinyilt a házastársak kezei között, s
abban a pillanatban mint a tüzes istennyila ugrott ki belőle a
másfélrőfös kigyó, sziszegve és nagyokat csapva a farkával.
– Jaj szent ezek és amazok! segítsetek! ordítá az örmény, székestől
együtt hanyatt esve ijedtében, míg a felesége metsző sikoltással
szaladgált köröskörül a szobában, rázva magán a ruhát, s minden lépten
azt gondolva, hogy rajta van a kigyó.
Az pedig futott sziszegve sebesen hol ide hol amoda, felmászott a falra,
megint visszaesett, az örmény feleségestől rá-rátapodott a szaladás
közben, s ha olyankor aztán feltekergőzött a lábaikra, ordítottak, mint
a kit sütögetnek.
A kigyó előlük, ők a kigyó elől szaladgálva oly contratánczot jártak,
hogy csak azt sajnálom, hogy nem volt a ki lefesse.
Végre a kigyó felfutott az ágyra, ott belebújt a dunnákba, s a gyilkos
lármára összefutott szomszédok rátörték az ajtót a házastársakra, kik
akkor már kékre, zöldre ijedve jobbra-balra dültek a falnak, s csak
annyit tudtak mondani, hogy ott az ágyban a kigyó.
A felhányt dunnák között csakugyan meg is találták a szép állatot, mire
az még mélyebben a szalmazsákba bújt be; az örményre még csak akkor
következett el az ijedtség, a mint látta, hogy jóakarói a szalmazsák
szétbontásához fognak.
– Jaj, ne bántsák, kiáltá odaugorva. Ne bántsák azt a szegény kigyót,
hadd legyen ott szegény. Hisz az is az Isten állatja. Majd elmegy
magátul is, ha itt nem akar maradni. S azzal taszigálta el az ágytól a
szomszédokat.
– Ne veszekedj Gergucz, mondá az egyik. Csak nem akarsz tán rajta hálni?
– De én szeretem a kigyókat nagyon, nem akarom, hogy az én házamnál
valami állatot kínozzanak.
– Gergucz, te bolond vagy. Hisz az elébb ordítottál, mint a veszett
állat féltedben. De, ha nem akarod, hogy megöljük, hát majd kifordítjuk
a pitarban, s menjen a merre akar.
Végtére is Gergucz ellenkezései daczára kifordították a szalmazsákot a
tornáczban. A kigyó egész öntudattal iramodott tova az udvarban a gyepű
bozótjai közé.
Az örmény nem bánta volna, ha a többi tárgyak is utána szaladtak volna,
mik a szalmazsákból kihullottak.
Mindazon eltünt ingóságok, órák, melltűk és pisztolyok, miket a
hadnagyomtól aprónként ellopogatott, s mik ez ideig nyugodalmasan
pihentek a szalmazsák fenekén.
* * *
A hadnagyom, mint minden rendes katona, ki nem állhatta a guerillákat.
Egy pár rossz hírbe jött csapat egészen elrontotta ennek a névnek a
renomméját.
Ezek szüntelen ott jártak, a hol nem volt ellenség, a népséget
sarczolták, maguk közt semmi fegyelmet nem tartottak, s mikor aztán
beszédre került a sor, mégis ők voltak a legvitézebb emberek a világon.
Mikor mi csatáztunk, természetesen nem értünk rá ütközet után minden
bornyut és patrontást összeszedni, a mit az ellenség elhányt, s akkor
ezek a jó fiúk, mindenütt a sarkunkba következve, eljöttek, összeszedték
a sok mindenféle ottmaradt czókmókot s míg a mi vezérünk alig találta
érdemesnek a csatáról tudósítást írni, ők rettenetes bulletint küldtek
Debreczenbe az általuk elfoglalt lőszeres talyigákról és
szuronytokokról.
Parancsokat mindenütt a mi hadvezérünk nevében osztogattak, pedig aztán,
ha valamit akart nekik parancsolni, hogy ide vagy oda menjenek, rendesen
azt felelték, hogy ők önállóan működnek s viselt dolgaikról csak a
kormánynak felelősek, nem is fogadnak el parancsokat, csak egyenesen a
hadügyminiszteriumtól.
Azután maguk között minden harmadik embert megtettek kapitánynak, a
legszájasabbat nevezték őrnagynak, úgy, hogy utóljára több volt köztök a
tiszt, mint a közlegény.
Végtére is nagyon megunták a rendes csapatvezérek alkalmatlankodásaikat,
s ismerve a hadnagyom leleményességét, felszólíták, hogy adjon azoknak
az embereknek valami foglalkozást.
Egy alkalommal tehát elévette komoly képpel az egyik csapatvezért a
hadnagyom, s vezérsegédi állásánál fogva felszólította, hogy akar-e most
egy hasznos szolgálatot tenni a hazának?
De hát, hogy ne akart volna!
– Tehát tudja mit? Vonuljon a csapatjával arra az erdős hegyre. Az
ellenség ama tulsó hegyről ezen akar lopva átvonulni, hogy
hadseregünknek hátába kerüljön. Ön meg ne mozduljon onnan. Rakasson
éjjel tűzeket az erdő közt, hogy az ellenség azt higyje, miként ott egy
nagy erős tábor tanyáz. A hegyen csak egy szakadékos sziklás mély út
vezet keresztül, ha az ellenség minden ijesztgetés daczára is
megkisértené az ezen keresztülnyomulást, ön adjon nekünk hírt, s mi
önnek segélyt fogunk küldeni. Még egyet igérjen meg nagy férfiú!
– Szóljon ön. Én kész vagyok mindenre a hazáért!
– Ön igen tüzes és vakmerő ember. Igérje meg ön nekem, hogy bármennyire
furdalná is önt a csatavágy, támadólag semmi esetre sem lépend föl az
ellenség irányában.
– Igérem, becsületszavamra! Felele az hősi accentussal.
– Én tudom azt, hogy az öntől nagy áldozat, nagy lemondás, de a hazáért
úgy hiszem megteendi.
Azután a másik guerillavezért vette elő a hadnagyom, azt meg a tulsó
hegyre utasította, hogy majd, ha meglátja az ellenség tüzeit az innenső
hegyen, rakasson ő még egyszer annyit mint amaz, de a világért meg ne
támadja s csak akkor vonuljon vissza, ha amaz túlnyomó erővel
közelednék.
Megigérte az is szentül, hogy szigorúan fog ragaszkodni az ajánlott
defensivához.
A mi seregünk odább vonult, a két guerilla szerencsésen elmaradt, ott
őrzötte mind a kettő a két átellenben lévő hegyet és rakta az őrtüzeket,
egyik többet, mint a másik. Éjjelenként szörnyen illuminálva látszott
mind a két hegy.
Pár nap mulva két rendbeli hadi bulletin érkezett hozzánk.
Egyiket az innenső guerillavezér írta.
Ilyen formák voltak benne:
– Kiküldött kémeink az irányukban fekvő ellenség számát 20–24 ezer
emberre teszik, 80 ágyuval és tíz röppentyüvel.
– Mult éjszaka az ellenség rohamot kisértett meg az elárkolt hegyi út
ellen. Mi vitézül visszavertük. Két ágyuját elfoglaltuk, de lovak
hiányában magunkkal nem hozhatván, kénytelenek voltunk a tengerszembe
vetni.
– Az ellenség részéről számosan elestek és megsebesültek. Azoknak
számát, minthogy szekerekkel vitték, tudni nem lehet, egyébiránt
kétszáznál mindenesetre több.
– Mi közülünk csak a vezér kapott sebet. Egy veszélyes kardvágást a
tyukszemére, mely miatt most seblázban fekszik s a csapat főtörzsorvosa
kétségesnek találja felgyógyulását.
– Kitüntették magukat X. kapitány, Y. főhadnagy és Z. alhadnagyok, kik
mindnyájan bámulatos vitézséggel küzdöttek a golyózápor közepett.
– Egyébiránt lőszerünk a hosszas csatázásban igen megfogyott, minél
fogva bátorkodunk vagy ezer pengő forintot igényelni.
Stb.
A tulsó guerillavezér bullentije szinte az napról szólt ilyen formán:
– Mult éjszaka személyesen indulék ki az ellenség irányábani
recognoscirozásra.
– Számát körülbelől tizenkét ezerre tehetem, melynek fele lovasság.
– A mult éjszaka egész erejével ki akart bennünket erős positionkból
verni.
– Két óráig tartó czélirányos tüzelésünk által azonban e törekvése
meghiusíttatott.
– Az ellenség visszavonulása után egy kirohanást próbáltunk meg, mely
alkalommal sikerült egy gyanus egyéniséget elfognunk, ki is egész
vakmerőséggel szénégetőnek állítá magát, de a ki bizonyosan valami
titkos emissarius lehet.
– Utólagos jóváhagyás reményében huszonötöt csapattam a férfiúra.
Stb.
A tudósításokat hozó futárok mindegyike kivallotta, hogy bíz ők azon
este hallottak valami nagy lövöldözést a tulsó hegyen s arra ők is
elkezdtek lövöldözni s ekkép puskáztak egymásra két álló óráig
félmértföldnyi távolságból. Különben panaszkodtak nagyon, hogy a
positiók igen rosszul vannak választva. Az embernek nincs hová bemenni.
Három mértföldnyire nincsen falu közel. Nem kapni sem enni, sem inni. Az
ember ott ázik s még csak nem is kártyázhat. Jobb szeretnének valami
népes városba rendeltetni, az ő feladatuk különben is nem a csatázás,
hanem a pecsovicsok összefogdosása. Egyébiránt, ha segítséget nem
kaphatnak, bizony nem tudják, hogy sokáig fognak-e ott maradhatni?
A futárokat azzal az utasítással küldtük vissza vezéreikhez, hogy csak
tartsák magukat, a meddig lehet. Azt hittük, hogy addig úgy elmehetünk
előlök, hogy utól nem érnek.
Hasztalan reménység. Már harmadnap megint ott voltak nálunk. Egyszerre
érkezett meg mind a kettő, egyszerre referálták, hogy az ellenség oly
túlnyomó erővel támadta meg positióikat, miszerint ők, nehogy
körülfogattassanak, czélszerűnek látták odább tenni a főhadiszállást.
Rövid időn mind a kettő folyamodott alezredességért.
És, hogy meg nem kapták, annak bizonyára nem ők az okai.
* * *
Egy időben egy szász városkában rettenetes rosszúl fogadtak bennünket.
Ami egyébiránt a szász vendégszeretetet illeti, az már a régiek előtt is
ismeretes lehetett, különben nem mondaná azt a példabeszéd:
«Ez a világ szállást igen szászosan ád;
A szomszédba kerget, mikor nem akarnád.»
Az én hadnagyomnak különösen rossz szállást rendeltek a templom háta
mögött. A szoba mélyebben feküdt fél ölnyivel az utczánál, az ablakba
benézegettek a libák, olyan alacsony volt, s a sár oly örökkévaló volt
előtte, hogy semmi időben és semmi oldalról sem lehetett az ajtóhoz téli
csizmák nélkül férni. Végtére, hogy semmi se hiányozzék az örömből, az
átelleni toronyban reggel elkezdték a harangozást, s harangoztak
elszántan és makacsúl késő estig. Éjnek éjszakáján végezték a
harangozást azokkal az éleshangú harmoniátlan kolompokkal.
Egy halottra elharangoztak három napig is, úgy, hogy utóbb a hadnagyom
által hivatalos kötelességemmé lett téve, minden reggel és este
imádkozni a szászok életéért együtt és különvéve; nehogy valaki azalatt,
míg mi ott tanyázunk, meghalálozzék csupa boszantási passióból, hogy
azután három napig harangoztathasson magára óránkint három verset
azokkal a visító harmóniátlan harangokkal.
A városban mindennek háromszoros ára volt, míg ott voltunk, később plane
bezárták a boltokat, s ha valami szolgálatot kelle megvásárlani, az
ember apai anyai jussát oda fizethette érte.
Egyszer fuvarosra volt szüksége az uramnak. Odahivat két furmányost. Az
ajtóban mind a kettő összebeszélt, hogy egyik se kérjen kevesebbet, mint
a másik s egyik se engedjen belőle. Úgy tettek.
Volt a hadnagyomnak egy fortélyos kulacsa, melynek belseje meg volt
osztva, úgy, hogy ha az ember a száján egyet csavarintott, tetszés
szerint vizet vagy bort itathatott belőle.
Mikor látta, hogy nem boldogul a furmányosaival, elővette a kulacsát,
megkinálta vele az egyiket.
Vigyorogva vágott az a másiknak a szemébe, mintha mondaná: a borát
megiszszuk, de nem engedünk.
Nagyot húzott a szász a kulacsból. Tetszett neki. Vette a nyaka a jóféle
somlait hosszú kortyokban. «Igen jó bor», mondá.
Ekkor egyet fordított rajta a hadnagyom, mintha a száját törülné meg a
kulacsnak, s a másiknak nyujtá.
Nagyot lélekzett a szász s a szájához tette a kulacsot és egy rettentőet
nyakalt a legrosszabb vasszagú kutvízből, a minőt csak ingyen kapni
lehet.
Mérgesen kapá le a kulacsot szájáról, de nem mert szólni, csak úgy háta
mögött mutogatta az öklét a pajtása felé.
A hadnagyom elereszté őket, nem tudva megalkudni velök.
A mint kiléptek, neki esik egyik a másiknak: – Hát te mért mondtad, hogy
bort ittál? mikor abban a legczudarabb kutvíz volt.
– Nincsen eszed. Bor volt az, még pedig igen jó.
Mind a kettő érezve állításának igazságát s azt vélve, hogy a másik
luddá akarja tenni, addig allegáltak, míg utóbb is ökölre került a
dolog, aholott is midőn eldögönyözték volna egymást, visszajöttek, kiki
a markában hozva a maga bevert orrát, s elkezdtek daczból egymásra
liczitálni lefelé. Utoljára kettő közül a mérgesebbik ingyen vállalta el
a kivánt szolgálatot, hogy a pajtását megtruczczolja.
Mind ezeken kivül még szinészek is voltak abban a szép városban,
természetesen németek.
Én nagyon hiszem, hogy a német szinészek közül azok, a kik jók, igen
jók, de hogy azok, a kik rosszak, igen rosszak, azt már nem csak hiszem,
de tudom is.
Én furirsitz létemre bizony nem vagyok valami noble izlésekhez szokva,
de a mi kevés æsthetica rhetorikát végzett koponyám belső falaira
ragadt, szörnyen ellenkezett ezekkel a vidéki buffoneriákkal.
Soha annyi aljas comœdiát, meztelen kétértelműséget és szinfalszaggató
páthoszt, mint a mennyi az itteni Gratia templomában napirenden volt.
Hanem azért el kellett a szinházba járnunk, mert mit csinálhatott
keresztyény ember egyebet az unalmas pihenő időben.
Egyidőben, hogy nekünk is kedvünket keressék, valami magyar vitézi
játékot adtak elő a helybeli múzsák; irta-e valaki vagy nem, azt nem
tudom, meglehet, hogy csak úgy beszélt benne mindenki, a mi eszébe
jutott, vagy a sugó maga improvisált valami drámát, a mit restelt
leirni, s csak úgy könyv nélkül diktált el.
Denique az van benne, hogy a magyarok verekesznek a törökkel s híven a
históriához hol az egyik veri meg a másikat, hol a másik az egyiket.
Az összes szinpadi személyzet mindenestül együtt csupán nyolcz darabból
állván, ebből a két ellenséges hadsereget minden mesterséges
átváltoztatásokkal sem lehete kiállítani, felszólíták tehát a
hadnagyomat, hogy vagy egy pár bajuszos legényt a századjából engedjen
át a mai ütközetre magyaroknak, majd ők a maguk Flitterstaatjából
kiállítják a törököket.
A darab igen szépen ment. Az emberek kiszaladtak, beszaladtak,
kiabáltak, lövöldöztek s egyenként mindenik különös strategiai
fortélyokkal iparkodott legeslegközelebb juthatni a súgólyukhoz.
Vége felé az fordult elő, hogy a magyarok felmásznak egy
papiros-sánczra, onnan megostromolnak egy ponyvaerősséget, azon ez
egyszer visszaveretnek s azután fognak megint új erővel a csatához.
Pompás volt nézni a mi kifent bajuszu honvédeinket, mily ügyetlenül
viselték magukat ebben a festett csatában, az elibök állított komédiás
generális szörnyű minden félét beszélt nekik, a mihez nem voltak szokva
s csak nézték, hogy kit üssenek már?
Végre ostromra vezényelék őket. Már ekkor volt öröm, nagyot rikkantva
rohantak a papirossáncznak, alig lehetett őket visszatartani, hogy be ne
bökjék az oldalát.
Egyetlen lajtorja volt a sáncznak támasztva, azon kellett volna az egész
hadseregnek felmászni.
A honvédek törték magukat a; lajtorjához legelső volt, a kit megláttam
rajta, az én vén Gergő bátyám, a ki már húsz esztendő óta szolgál, s még
sem vitte fel a káplárságig, mert sem ír, sem olvas, de annál többet
iszik.
Mikor már annyira volt, hogy a bástya párkányába megkapaszkodhatott, egy
istentelen honvéd kirántotta alóla a lajtorját, s a haragos vitéz ott
maradt függve két kezénél fogva a bástya oldalán.
Odafenn a törököknek úgy kellett volna tenni, mintha a magyarokat
visszavernék. Kiabáltak is Gergőnek, hogy retiráljon.
– Hova ördögbe retiráljak? mikor elvitték alulam a létrát.
A honvédek majd megpukkadtak nevettükben odalenn.
– Adjátok ide azt a létrát, kiálta le Gergő, mert mindjárt szétbontom a
festungot!
Utoljára is mit volt mit tennie? leugorni röstelt, kapta magát,
felmászott solo a bástyára, ott végig sétált valamennyi török armádia
között, s úgy jött le túlnan a coulissák mellett.
Már ez a casus maga is nagyon elvadította Gergőt, hát még a rákövetkező
tableau, a mikor a törökök kirohannak a várból s a magyarokat
visszanyomják.
Gergő bátya szeretett mindig elől lenni, ennélfogva természetesen ő
kapta a legtöbb ütleget, míg neki egyátalában nem volt instructiója
azokat vissza is adhatni.
Az én hadnagyom az orchestrumnak dűlve nézte kaczagva a jelenetet. Mikor
már látta, hogy mindjárt legyőzik a magyarokat, rákiált:
– Gergő, ne hagyd magad! szuronyt szegezz!
Annak se kellett több. Megfordítja erre a szóra a dárdája boldog végét,
végig sújt vele a legközelebb álló háromlófarku basán, az elnyaklik
tőle, mint a megütött kuglibáb, azzal a nagyvezért belöki a súgólyukba,
s elkezdi istenesen püfölni a spáhikat, janicsárokat és mamelukokat
egymásután.
Hej megfordult erre a török hadsereg, bújt ki hová tudott. Gergő
valamennyit bekergette a garderobba, azután meg neki fordult a magyar
hadseregnek, azt is széjjelverte, míg utoljára egy maga maradt a
csatatéren.
Képzelhetni azt a furórét, a mit ez a jelenet a közönségnél előidézett.
Ötször hítták ki egymásután az összes szini személyzetet, ötször kellett
nekik ismételni a végjelenetet s másnap és harmadnap egymásután
közkivánatra ugyanazon darab adatott újra, a czédulán alul-fölül nagynál
nagyobb betükkel lévén kitéve:
«Gergő urnak utolsó előtti vendégszerepe» és ismét: «Gergő urnak
legeslegutolsó föllépése».
* * *
Vezérünk egyszerre elkezdette sánczoltatni a várost.
Rendesen éjjel ástuk a sánczokat, a mikor atyánkfiai a szászok rendesen
azzal bosszantottak bennünket, hogy kijártak oda nézni bennünket.
Egy alkalommal a hadsereg nagy részének titokban össze kelle húzatni s
titokban ismét elvonulni a városból; de hogy maradhatott volna ez
titokban, mikor ez a kiváncsi nép mindig ott őgyelgett s referált a
császári generálisoknak minden mozdulatjáról a hadseregnek.
Az én fránya hadnagyomnak kelle ismét valamit kigondolni. Névtelen
czédulákat szórt el az utczán, melyek a várost felgyujtással fenyegették
azon éjszakán, melyen épen a seregeinknek össze kelle vonatni.
A lakosság megrémült s a hatóság a térparancsnokhoz folyamodott, kérvén,
hogy intézkedjék, miszerint ilyesmi meg ne történhessék.
Az komoly képet csinált a dologhoz s kirendelte a hadnagyomat egy
századdal czirkáló őrjáratra a város utczáin, hogy minden gyanus
kóborlót fogjon el azon éjszakán.
A rettegett éjjel valamennyi circumspectus szépen mind otthon őrizte a
házát, vizes kádak és öntözők mellett, s ha valaki vakmerősködött kiütni
az orrát az utczára, azt a hadnagyom fogdosta el személyválogatás
nélkül, s hordta rakásra a városházához.
Az éjjel elmult, a nélkül, hogy tűz lett volna. A hatóság nem gyözte a
hadnagyomat magasztalni erélyes felvigyázásáért (vagy hatvan embert
behordott a városházához), s másnap estére a polgármester meginvitálta
magához egy kis barátságos mulatságra.
De megdicsérte őt a vezér is, mert azon éjszaka összehúzhatta a városban
egész sergét a nélkül, hogy valaki észrevette volna.
Nagyobb feladat maradt azonban másnap este szintoly észrevétlenül az
egész sereget kilopni a városból.
E nap estejére sajátságos megbizásokat kaptam a hadnagyomtól.
Először be kellett vásárolnom, a mi csak zsineg volt a városban, mind.
Azután, mikor az esteli harangszót húzták, felmentem a toronyba a
harangozó fiúkkal, s mikor vége volt a három versnek, igértem nekik
valami pénzt, ha felmennek a gerendák közé s fognak nekem bagolyt.
A fiúk felmásztak, én az alatt a három harang nyelvére rákötöttem a
három zsinegköteg egyik végét s azokat lehajigáltam a sötét utczára.
A fiúk nagysokára elfogtak egy fülesbagolyfiút s hozták nagy örömmel.
Én kifizettem nekik az árát s a köpönyegem alá kapva a tudós szárnyas
férfiút, leballagtam velök a nyaktörő lépcsőkön, jójczakát kivántunk
egymásnak s mentünk jobbra balra.
Odalenn megkerestem a lehajigált zsinegcsomagokat s átellenbe lévő
lakásunk ablakán bevettem.
Azzal elmentem utasításom szerint a syndicus lakásához, ki szinte a
polgármesternél volt lakomán ez este annak az ajtaján volt egy nagy
oroszlányfejű kapukopogató, ahhoz az én ártatlan bagoly-madaramat
hozzákötöztem, s azután a velem hordott zsinegekkel elkezdtem az
utczákat összekötözni, először egyik ablakvastól a másikig, hogy az azon
menőnek az orra akadjon fenn benne, azután egyik pinczeablaktól a
másikig, hogy a lábát rántsa ki alóla.
Az utczák csöndesek voltak már és sötétek. Az eső esett Mindenki otthon
volt és vacsorált, csak néha ment egy-egy vargainas végig, a kit borért
küldtek, dalolva, fütyölve féltében.
Lámpás az egész városban csak a városház előtt égett, az sem sok kárt
tett a sötétségben. Nekem tehát szépen sikerült spárgával az utczákat
mind elbarricadozni, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.
Ezalatt vigan folyt a lakoma a polgármester házánál. Valami czigány
húzta erősen a kállai-kettőst, a vendégek össze-vissza kiabáltak, a mint
szoktak jól evett és jól ivott emberek.