virtus, s együtt ketten az én esernyőm alatt (neki is volt egy, de azt
nem lehetett kinyítni), elmentünk miss Leona Danger bódéját fölkeresni.
Nem messze volt, nem lett volna érdemes odáig omnibusba ülnünk.
A harmadik utczában volt, a mit kerestünk.
Egy roppant nagy leégett földszinti hotel volt a helyiség.
Ez épen azon az időtájon égett, mikor a lázadó déliek azt a hadi (?)
praktikát kisérték meg, hogy New-Yorkot leégessék, s rejtélyes utasok
által egyszerre minden new-yorki szállodát felgyujtassanak. Csak abban
az utczában, melyben az én üzletem volt, egyszerre hét hotelt láttam
égni. Eloltották mind szerencsésen. Hanem némelyik egész a földszinti
boltokig beégett, a mikből az árusok a tűz alatt kihurczolkodtak a
holmiaikkal, s a mik azután üresen maradtak. Megvoltak ugyan épen, mert
a boltozatokat a tűz nem rombolta le, hanem a romok új fölépítésre lévén
szánva, a rendes bérlőknek boltjaikba nem lehete visszaköltözniök, hanem
azokban ideig-óráig megtelepült valami átvándorló charlatan,
csodamutogató, vagy más élelmes ember, a ki hallatlan olcsó áron épen
csak két hétig vesztegeti hallatlan rossz portékáit, a mik két hétnél
tovább nem tartanak.
Egy ilyen leégett hotel földszinti boltjában volt etablirozva a nagyon
megismerésre méltó miss Leona Danger.
A helyiségnek valóban előnyére vált, hogy éjszaka jöttünk azt látogatni,
mert így nem tüntek fel az emeletek kormos falai, csak a pompát és fényt
láthattuk, mely a boltnyilást környezé. A pompa állt három vég vörös
katunból, melylyel a portale falai be voltak függönyözve, a fény pedig
tizenhat fotogen-lámpából, melyek egy óriási olajfestményt világítottak
meg köröskörül, a mi a bolt mélyedését elfogta, mely ismét szellemdúsan
körül volt tűzködve a világ minden nemzeteinek zászlóival, maga a kép
pedig ábrázolta miss Leonát, a ki török salavarival, creol rebosoval,
spanyol dolmánykával és lengyel négyszögű sipkával lévén ellátva, eléggé
feltünő szépség volt a vásznon, a nélkül a hosszú fekete haj nélkül is,
melyet már a festményen két szerecsen fiu emelt utána, mint uszályt, és
még azoknak is vigyázniok kellett, hogy rá ne lépjenek.
Hanem még mind ez nem volt arra elég, hogy a közönség figyelme
megállíttassék ilyen városban, mint New-York, a hol minden bolt fényben
uszik, és minden ember fut az utczán; még azon kívül négy tarka papagály
is volt a boltajtó elé kifüggesztve, a mik a járókelőket kiabálásaikkal
figyelmeztessék, s a kalapokra hajigált almahéjjal költsék fel a
neutrális közönyt. S ha mind ez intézkedések hagytak még fönn valami
hiányt, azt kitölté a tisztelt hölgy mutogató vállalkozójának becses
személye, ki maga eszkimonak felöltözve állt az ajtóban, kékre és
pirosra festett lárvával az arczán, egyik kezében csengetyüt tartott, a
másikban trombitát; egyszerre csengetett és trombitált, azután rá
kezdett declamálni, elmondta hölgye szép tulajdonait, rendkívüli
ékesszólással, és «biztatta a járókelőket, hogy jöjjenek be a
rendkivüliséget megtekinteni, a minőt soha többet öt penceért nem fognak
látni ebben az életben».
Amerikában igen természetesnek találják, hogy ha valakinek valami
eladnivalója van, mentül többet harangozzon, trombitáljon és ha
czikkének kelendőségét jobban biztosíthatja azzal, ha eszkimónak
öltözik, hát még azt is megtegye.
Az eszkimónak igen jó szemei voltak; a mint a lámpadicskör sphærájába
értünk, nem csak azt ismerte fel az én barátomon, hogy az már egyszer
volt itt, hanem azt is, hogy ismét ide jön s még egy neophitát hoz
magával, a minthogy beértünkkor ismerős mosolygással fogadott bennünket.
Ha mosolygást említek, senki se vegye annak, mintha már elfelejtettem
volna, hogy az imént álarczról beszéltem, mely az ál-eszkimó arczát
fedte, sőt inkább ez álarcznak volt olyan elmés mechanismusa, hogy ha
azt belülről, az illető arczizmaival és fejbőrével mozgatá, tudott igen
szépen mosolyogni, homlokát ránczba szedni és egyéb művészi arczjátékkal
kisérni az előadást. Tehát az eszkimó-álarcz mosolygott; helyet csinált
előttünk, hogy beléphessünk a boltmélyedésbe, odavezetett bennünket egy
oldalvást épült emelvényhez, melynek vörös katunos asztala előtt
kékselyem viganós asszonyság, hamis szőke fürtökkel őrizé a bejáratot;
annak lefizettük az öt centet, s azután az eszkimó félre hajtott
előttünk egy vörös katunfüggönyt, s azon át bebocsátott bennünket miss
Leona Danger szentélyébe.
A szobában az obligat vörös katun-draperián kívűl ismét nem volt egyéb,
mint egy kis kerek asztal, azon egy fotogen-lámpa, mellette egy
támla-szék, abban ült miss Leona Danger, élő valóságában.
Az eszkimó itt letette álarczát, s most a többi grönlandi kosztüm közül
egy nyugalmas, kiborotvált, phlegmatikus arcz tünt elő, valóságos yankee
typus, melynek vonásai csak akkor változnak el egy kicsit, mikor egy
csomó bagót bedug a képe féloldalába.
Meginvitált bennünket, hogy lépjünk a misshez közelebb, és vegyük
érdemleg szemügyre e természeti csodatüneményt, a ki valóban az is volt.
A misst nem találtuk ugyan abban az ethnografiai quodlibetben öltözve,
melyben a vászon és photografiák hirdették, hanem az csak előnyére
szolgált. Egészen divatszerű világos szalmaszín selyemruha volt rajta,
mely termetének ifju karcsuságát kiemelé, természetesen állig érő
szabással, s a mellett igen kedvező ellentétet képezett a rajta
végighullámzó fekete hajsátorral, mely valóban a földet seperte, midőn a
hölgy a karszékben ült, s midőn beléptünkkor egy perczre üdvözlőleg
felállt, a ruhája szegélyeig takarta körül, mint egy fekete arafátyol.
Miss Leona Danger arcza szép, nemes idomokkal birt; kissé kreol
szinezetű volt: ajkai finom metszésén is e faj typusa látszott.
Szemöldei vékonyan rajzoltak valának, de koromfeketék. Szemeiről ez első
látás után nem beszélhetek, mert azokat ottlétünk alatt fel nem emelte.
A mint bennünket üdvözölt, ismét leült. Kezébe vett egy könyvet és
olvasott. Hosszú selyem szempillái oly messze vetették árnyékaikat, hogy
mikor olvasott, olyan volt, mintha aludnék. Olybá vett bennünket
azontul, mintha ott sem volnánk. És igaza volt. Öt penceért nem
tartozott nekünk egyébbel, mint hogy a haját megnézhessük.
Hanem ehez azután teljes jogunk volt, a mibe az eszkimó formaszerint
bele is vezetett bennünket.
Előbb sebesen pergő beszéddel elmondá a tisztelt hölgy élettörténetét:
atyja persze generális volt, természetesen a csatában esett el, anyját
szokás szerint megölték a lázadók, s hogy roppant vagyona a
forradalomnak esett áldozatul, ez napi renden levő dolog. Már
születésekor oly hosszú fekete haja volt, hogy a keresztelés alkalmával
be kellett fonni, azontúl mindig termete növekedésével maradt arányban,
szüntelen túlérve husz centimeterrel a sarka hegyén. Hogy ez a haj öt
font és huszonöt centigramm szárazon, ha olajoznák nem volna képes a
fején viselni, de nem is érte azt soha semmiféle kenőcs, miss Leona
hajához soha nem járult semmi egyéb, mint tiszta hideg víz, melylyel
haját háromszor szokta napjában megmosni; de az csak átszürt víz lehet,
a miben semmi mineralia és vegetabilia nincsenek.
Azután rászabadított bennünket, hogy tekintsük meg közelebbről is a
csodaszép hajzatot, tapintsuk meg kezeinkkel, összefogta az egészet s
felhivott, hogy a közepén átfogott hajzatot két maroknak dolgot ád
összeszorítani, azután belemarkolt abba, meghuzogatta előttünk, hogy
lássuk, miszerint az mind egyenesen a fejbőrből van kinőve, azután
kényszerített bennünket, hogy öt ujjainkkal, mint fésüvel dúljuk végig a
dús hajat, meggyőződendők arról, hogy nincs mesterségesen szaporítva,
azután kifogott három-négy szálat belőle, azt hosszan végighúzta
előttünk, hogy lássuk: nincs az összeragasztva, nincs kitoldva, az mind
valódi, eredeti, antik!
Miss Leona Danger mind e mesélés, czibálás, simogatás, fésülgetés,
magasztalás és bámészkodás alatt folyvást közönyösen olvasott a kezében
tartott könyvből, mely, a hogy egy perczre belenéztem, valami
Sensationsroman lehetett; az őt nyilván jobban érdekelhette, mint
látogatói.
Kérdeztem tőle: «szép az a regény?» Megbólintotta fejét és azt mondta:
«yes»; hanem azért nem tekintett fel a könyvből.
Vége lévén a «séance»-nak, ismét ajánlottuk magunkat; a hölgy egy
perczre ismét felemelkedett helyéről, az eszkimó ismét feltette
lárváját; kikisért bennünket, de már nem mosolygott, mert megkapta az öt
penceünket; hanem újra elkezdett csengetyüzni, trombitálni és
deklamálni, be is deklamált rögtön utánunk három fiatal yankeet, a
kiknek épen fészkelődött a zsebükben az öt pence.
– Nos? hát? Mit szól ön hozzá? Kérdé mr. Bhealer, ismét esernyőm alá
furakodva.
– A haj valóban gyönyörű.
– Hát nem gondolja ön, hogy ha azt a kincset valami okos ember az
eszkimó kezéről elüthetné, valódi kaliforniai aranybányát nyithatna
vele?
– No, biz ebből öt pencével naponkint bevehetne ön husz-harmincz
dollárt, s ha mindig jól megy az üzlet, ha a hölgy soha sem beteg, s ha
a bolt árát, meg a hölgynek fizetett salariumot levonjuk, maradhatna
belőle évenkint 3000 dollár; csakhogy az kissé mégis kellemetlen fogna
önre nézve lenni, hogy eszkimónak felöltözzék, s napestig a
boltajtajában fujjon áriákat a «Lammermoori Luciá»-ból egy szál
trombitán.
Mr. Bhealer nagyon kinevetett e véleményemmel. Ugy a fogai közül szokott
nevetni, s a fejét rázogatta közben.
– Nem érti ön azt. Fiatal kedély. Semmi üzleti szellem. Magyar
kereskedő. Ez a Treaty valóságos bolond, hogy rá nem jött arra, a mire
én. (Treaty volt az ál-eszkimó neve.) Ugyan mondja ön, mit fog ön
csinálni, mikor most haza megy?
– Levetkőzöm és lefekszem.
– Az igaz; de mikor levetkőzés előtt meg fog ön állani a tűkör előtt,
hogy haját az éjjeli sipkahálóba bekösse, azt fogja mondani, ejnye de
átkozott ritka ez az én hajam ahhoz a másikhoz képest! És aztán eszébe
fog jutni, hogy mit beszélt az a hülye Treaty? hogy miss Leona Danger
haja attól nőtt meg, hogy mindig tiszta vízzel mosta, melyben semmi
mineralia és vegetabilia nem találtatik. És ön erre azon fogja magát
észre venni, hogy előkészíti a carbon plastique golyóját, mely czélszerű
vízszűrő most minden háznál van már, s vizet szűr magának a holnap
reggeli mosdáshoz, s azontúl háromszor napjában mosni fogja vele a
fejét.
– Az bizony meglehet.
– No lássa ön, milyen élhetetlen némely ember! A sors a markába nyomja
neki a quinternohoz való számokat; de ő nem ért hozzá, berakja extratora
mind az öt számot, s azzal is beéri. Ezt az anecdotát valami európai
anecdotagyűjteményben olvastam. Nem mindig azé a haszon, a ki az ötletet
felfedezte, hanem azé, a ki azt gyakorlati erőre emelte. Fulton
feltalálta a gőzhajót s százezer dollár adósságot hagyott hátra; James
Watt tökéletesítette azt, s hagyott maga után két millió activát. Ez az
élhetetlen egész nap trombitál, rekedtté kiabálja magát, elmondja
tízezer embernek, az a tízezer százezernek, a százezer egy milliónak,
hogy a csodaszép hajú hölgy mindennap tiszta hideg vízzel mossa a fejét,
s erre a tízezer, a százezer, meg az egy millió egy esztendeig mindennap
háromszor a kútszivattyú alá jár a fejét zuhanyoltatni; holott ha ez a
nyomorult minden egyes bámulónak azt mondaná, hogy ime, a mitől ez a haj
ily csodaszépre megnőtt, egyedül a Yucatansziget vad népei által ismert
füvekből extrahált kenőcs; ára egy tégelynek csak egy dollár: hát az az
egy millió ember mind behajigálná hozzá ajtón ablakon át a maga egy
dollárját.
– Van benne valószinűség.
– Most már kezd ön engem érteni.
– Sejtek egy kicsit hozzá.
– Itt most tehát csak az a főfeladat, hogy lehessen a hosszú hajú
hölgyet elütni az eszkimó kezéről?
– Úgy látszik. Tehát hogyan?
– Még nem tudom; de majd holnap reggel megmondom önnek s akkor tovább
beszélünk ez ügyletről.
Másnap nem láttam az én emberemet, de harmadnap annál korábban eljött.
– Kitaláltam már a nyitját, mondá midőn az első szivart a szájába dugta,
és így csak fél szájjal beszélt hozzám, a másik féllel a szivart fogta.
– Vajjon?
– Az eszkimó nem tud spanyolul. Ezt tegnap fedeztem fel.
– Az nagyon valószinű, hogy az eszkimók nem tudnak spanyolul.
– Miss Leona Danger pedig tud spanyolul, mert anyja creol nő volt. Én
tegnap háromszor is elmentem miss Leonát meglátogatni, mindannyiszor
vittem magammal egy új látogatót. Treaty már azt kezdi hinni, hogy
colporteurjévé szegődtem, s rövid idő után rabattot kérek a behordott
látogatóktól, tíz után egy tiszteletpéldányt. Én pedig mindannyiszor, a
míg ő az ujonnan érkezettet felvilágosítja miss Leona családi és egyéb
körülményeiről, magával miss Leonával suttogtam spanyolul, s megtudtam
tőle a következő dolgokat. Hogy miss Leona nagyon unja magát ebben az
életmódban, hogy Treaty nagyon rosszul fizeti őt havonkint 80 dollárral,
hogy már Treatynak van kötelezve szerződésileg hat esztendőre, s a
szerződés megszegése esetén tartozik neki fizetni háromezer dollárt. Ezt
mind az eszkimó hallatára beszéltük spanyolul. Ő azt gondolta, hogy én
mulatom magamat a szépséggel. Én azután a következő ajánlatot tettem a
szépségnek: én adok önnek havonkint háromszáz dollárt; tartok önnek hat
szobás szállást; elviszem önt minden hangversenybe, színházba,
tánczvigalomba, kérni fogom önt, hogy mutassa magát mindenütt, a hol a
szép hölgyek megbámultatják magukat, és nem vesznek érte öt kispénzt, s
mindezért csupán csak egyetlen egy dolgot kérek öntől.
– S azért az egyetlenegy dologért az ajtón kívül helyezte önt miss Leona
Danger.
– Azért sem helyezett az ajtón kívül. Ne tessék balra magyarázni a
dolgot. Ez az egyetlen viszontszolgálat semmi más nem lesz, mint hogy
miss Leona Danger mondja mindenkinek azt, hogy ez a bámulatos szép haj
akként növekedett meg ilyen hosszúra, hogy folytonosan mr. Bhealer
Yucatan-dracœnamag-olaj-hajkenőcsét használta; s bizonyítsa ugyanazt egy
hozzám irt elismervényben, melyet én kinyomathassak.
– De hát mi a csoda az a yucatan-dracœna?
Mr. Bhealer magasra felhúzta a szemöldeit erre a kérdésre s
kicsücsörített szájában előre tolva az égő szivart, azt látszott inteni
hamis szemhunyorítással, hogy ne beszéljünk erről ilyen nyilvános
helyen.
– Már hiszen akármi legyen a Yucatan-dracœna, annyi bizonyos, hogy ezen
a módon értékesítve, megér – egy milliót. Érti ön már?
– Értem.
– És mind ehhez nem kell egyéb, mint egyelőre rongyos tízezer dollár.
– Már most nem értem.
– Dehogy nem. Háromezer dollár kell az eszkimó szerződésének
megváltására, kétezer dollár kell miss Leona szállásának bebutorozására,
ötezer dollár hirlapi hirdetésekre, reklamatiókra, falragaszokra.
– Hát a Yucatan-dracoena-hajkenőcs-gyárra mi marad akkor?
– No még az is kitelik belőle. Egy szóval: lesz ön «csendes Co.»?
– Köszönöm uram; nem leszek «csendes Co.».
– Jól meggondolja ön, mielőtt elutasít?
– Már meggondoltam, s ha ráérek, még egyszer meggondolom.
– Jól van, holnap megint eljövök.
– Szivesen látom.
Másnap csakugyan megint eljött.
– Nos, meggondolta ön, hogy lesz-e a
Yucatan-dracoena-hajkenőcs-vállalatnál csendes Co.?
– Újból meggondoltam és maradok a tegnapi határozatom mellett.
– No, mert nagyon sajnáltam volna, ha ön mást határozott volna, s én
kénytelen lennék adott ajánlatomat ön irányában megtartani, miután már
nincs szükségem az ön tizezer dollárjára; valaki más fogja azt nekem
kölcsön adni.
– Gratulálok hozzá. Szabad kérdeznem, hogy ki?
– Mért ne? Maga a tiszteletre méltó miss Leona Danger.
– De hiszen annak a vagyonát tisztára felprédálták a lázadók.
– Igaz. Hanem ő neki meg szintén kölcsön adja a nagyon tiszteletre méltó
mr. Happy.
– Hát az ki?
– Ez egy igen tiszteletre méltó quakker kereskedőnek a fia. Holnap azt
is el fogom ide hozni.
– Szokott az is szivarozni?
– Mondtam, hogy quakker; vallása tiltja a dohányozást.
– Akkor mit csináljak én vele, ki csak dohánynyal kereskedem?
– Majd megmondom. Ez egy barátságos szivesség, a mit öntől kivánok. Mr.
Happy úgy látszik, hogy bele van bolondulva miss Leona szép hajába. Ezt
nem tiltja a quakker vallás. Mr. Happy azonban egészen önzéstelen és
szerény ifju. Arra, hogy férjül kinálkozzék miss Leonának, nincs elég
forgalmi tőkéje; mert hogy valaki egy ilyen csodaszépséget eltarthasson
Amerikában, ahhoz nagyon sok pénz kell, miután a selyem drága; hanem
annyi pénze mégis van mr. Happynak, hogy tízezer dollárt ajánlhasson a
hosszúhajú hölgynek abból a czélból, hogy váltsa meg magát vele ez
életmódtól, mely utoljára is csak a pokol útjára vezet s kezdjen valami
szolid üzletet, valami okos compagnonnal, a ki a pénzt nem vesztegeti
el, sőt mr. Happynak abból bizonyos raisonable kamatot is fog fizetni.
– Ez a mr. Happy tehát egy tökéletesen okos és a mellett becsületes
ember.
– Tökéletesen az. Már most az a mr. Happy, megtudva, hogy miss Leonának
volna in petto ilyen rentabilis vállalata, azt szeretné megtudakolni,
hogy vajjon én az az ember vagyok-e, a ki ilyen vállalathoz megbizható
chef leend?
– De hát mit felelhetek én neki e tárgyban? Hiszen én a világon semmi
egyebet nem tudok önről, mint hogy két év óta árutáramba jár szivart
vásárolni, folyvást Porto-Ricot vesz, darabját 25 centeért s mindennap
megfizet Én többet nem tudok önről.
– Csak annyit mondjon neki. Abból ő meg fogja tudni hogy két év óta
folyvást egy helyben lakom, tehát solid ház vagyok és kitartásom van, és
a mit egyszer elkezdtem, azt folytatom, hogy sem nem nyomorgok, sem nem
prédálok és hogy rendesen szeretek fizetni. Többre neki nincs szüksége.
Másnap tehát eljött másodmagával.
Mr. Happy alacsony czingár ember volt, akkora fejjel mely egy nálánál
sokkal nagyobb embernek volt szánva. Különösen a homloka szörnyen
emeletesnek indult és széles volt, míg aztán az álla felé mindig
keskenyebbre szorult össze az ábrázatja, mintha az építőmesternek már
akkorra kifogyott volna a materialéja; s azon fölül a haja is középen
lévén elválasztva, olyan alakja volt a fejének, mint a hogy a szívet
festik. Ez is jellemzé azt a férfit, a ki gyakran összezavarja a fejét a
szívével. Azonkívül nagy méla világoskék szemei voltak, szüntelen oly
felvont állapotban, mintha a szemöldökeit akarná meglátni velük;
kicsiny, mindig nyitva tartott szája volt, melynek csakugyan nagy
szüksége lett volna arra, hogy legalább egy szivarral be legyen dugva.
Beléptekor egy nagy kötött shawl volt a nyaka körül tekergetve, úgy hogy
félig az arczát is eltakarta, mindamellett oly félénken tekintett maga
körül, mintha attól rettegne, hogy valaki meglátja, hogy ő egy dohányos
boltba lép; s azonnal is oly módon látszott magát érezni ezen a helyen,
mint mikor a keresztyén embert először viszi a kiváncsiság egy zsidó
templomba s ott nem tudja, hogyan tartsa magát, hogy el ne árulja, hogy
először van itt, hanem csak látni és hallani jött ide és mind ennek
elárulásával meg ne sértse valahogy azokat, kik a látottakból és
hallottakból a maguk részére egészen komoly dolgot csinálnak.
Soha szebben ártatlan potykákat ki nem horgásztak egy szál czérnával a
tóból, mint a hogy mr. Bhealer kihorgászta miss Leona hosszú
hajszálaival mr. Happy zsebéből a dollárok tízezerét.
Az én yankeem odáig vezetve a találkozás ügyét, a hol az én ismerős
mosolygásomat, melylyel mint régi vevőm elé járultam, elnyerheté, rögtön
megmutatá, hogy vannak saltusok nem csak in natura, hanem az üzletben is
s mielőtt valakit szóhoz engedett volna jutni, úgy mutatott be engemet
mr. Happynek, mint azt az urat, a ki szíves lesz az ő szerződésüket mint
tanu előttemezni. Ez által egy fokkal előbbre tolta a kifejlődést, a
mennyiben én azt hittem, hogy mr. Happyvel már egészen rendben van az
ügye s csupán csak tanút keresnek, a ki hitelessé tegye az átadást; mr.
Happy viszont azt vélhette rólam, hogy én a legszorosb összeköttetésben
állok a nagyon tisztelt gentlemannel, a kit pedig nekem egyátalában nem
volt szerencsém bővebben ismerhetni, mint a hogy ismerheti egy
dohánykereskedő a naponkint nála vásárlót egy olyan nagy világvárosban.
De hát jól van, nem az én feladatom, s bizonyosan más sem tenné, hogy
midőn valaki dollárjainak elkezd szárnya nőni s kezdik magukat kirágni a
zsebéből, mint a selyempillangók a selyemgubókból, hogy e természetes
átalakulásukban őket meggátolja. A ki nem tud a pénzre vigyázni, nem is
érdemli meg, hogy pénze legyen.
Némiképen tehát csak az én barátságos mosolygásom inaugurálta azt, hogy
mr. Happynek a pénze mr. Bhealernek valahára már egyszer pénzt látott
porte monnaiejébe került.
Mr. Happy ugyan a mellett állt, hogy ő ez összeget egyedül miss Leona
Dangernek kivánja átadni, ő aztán tegyen vele, a mit tetszik; hanem erre
mr. Bhealer azt mondta, hogy az tökéletesen mindegy, s még csak velünk
sem jött, midőn én mr. Happy kivánatára, mint tanu elmentem miss
Leonához, hanem megvárt a boltomban.
Mr. Happy az úton csak mind azon tudakozódott, hogy miféle vallásu
vagyok? s nagyon sajnálkozott rajtam, hogy azon amerikaiak közé
tartozom, kiket a római kérdés nagyon érdekel.
– Igen kár, igen nagyon kár, mondta mr. Happy. Ha ön mi hozzánk járna
ájtatoskodni, mindnyájan az ön boltjában vásárolnók dohánykészleteinket.
– De hisz önök vallása tiltja a dohányzást.
– Nem is teszszük az utczán; hanem otthon igen. Magam is vennék öntől
egy ládikó Havannaht, ha jövő vasárnap imaházunkban láthatnám.
– No majd meggondolom.
E térítési intermezzo közben elértünk ama bizonyos bódéig. A veres
ponyvák, a tarka vászonfestmény mind be volt már szedve, s az eszkimó
sem volt eszkimó többé. Mr. Treaty annak rendi szerint értesítve volt
már a csapásról, mely vállalatát fenyegeté; de az őt egy cseppet sem
zavarta meg. Ő megkapja a maga kárpótlását, s majd fog magának valami
más világcsodát, a mit odább mutogasson.
Miss Leona sem fogadott már ezuttal bennünket abban a fésületlen
toiletteben, a miben első izben volt szerencsém őt tisztelhetni; pompás
hajzata ezuttal be volt fonva s két csodaszép tekercsben köríté fejét,
mint valami bámulatos aczél korona. Mikor így be volt fonva a haja, úgy
látszott, mintha szép fejét saját terhe huzná lefelé; búskomoran
féloldalt hajlott az, s ezzel egészen más kifejezést adott arczának,
mint az elébbi vad-indián tekintet volt.
Engem meglátva, rám ismert, s ismerősen üdvözölt; első szava is az volt
hozzám, hogy: «ön jó barátja mr. Bhealernek?»
Ez a kérdés oly érdekes tekintettel volt kisérve, hogy én tartózkodtam
volna rá nemmel felelni, abban a hitben, hogy azzal valami gyöngéd
érzelmet találok megsérteni.
A pénz átadása után búcsut vettem; most már kezet is szorított velem a
csodaszéphajú hölgy, s én azon vettem észre magamat, hogy a nélkül, hogy
valami bűnöm volna benne, bele vagyok fonva ennek a pompás hajnak a
fonadékaiból szőtt és font szövevénybe.
Bhealer a boltomban várt reám. Mondtam neki, hogy a pénz már miss Leona
kezében van; mire ő azzal a valódi mosolygással, a mit ez a szó: «pénz»
képes előidézni, szorította meg kezemet s elkezdett hálálkodni, szörnyen
igérve, hogy e mostani barátságomért, mely a
Yucatan-Dracœna-hajkenőcs-gyár megalapításában oly lényeges szolgálatot
tett, Bhealer et Comp.-t örök hálára kötelezem le, s Bhealer et Comp.
fog találni egy év alatt alkalmat, hogy háláját bebizonyíthassa
irányomban.
Szerettem volna már Bhealer et Co.-t lerázni a nyakamról, s azt a
kétkedésemet fejeztem ki előtte, hogy vajjon a tisztelt hölgy, ha már a
hozzá való pénz a kezében van, s a titoknak is birtokába jutott, nem
fogja-e a firma első felét kijátszani, és saját kezére kezdeni el az ő
hajára alapított üzletet?
Az én yankeem szánalmasan nézett rajtam végig, mintha azt akarta volna
mondani: «Azért jöttél te ide Magyarországból, hogy egy yankeenek
tanácsokat osztogass?»
– Ne busuljon ön a felől. A miss nem csal meg engem. Én a missnek azt
ajánlottam, hogy ha a dracoena-gyár két év alatt kellő felvirágzásba
jut, akkor én őt nőül veszem.
– Ah, tehát «regény» lesz belőle!
– By God! (Ezzel pedig Amerikában nem azt szokták kifejezni, hogy «az
ám!»)
– Én úgy tudom, mondám neki, hogy Amerikában a házassági ajánlatokat
igen szigorúan szokták venni a hatóságok, s azokkal tréfálni nem igen
lehet.
Ezzel már hangosan kinevetett. Felcsapta a kalapját, félválról annyit
mondott, hogy «jobban tudom én azt!» s azzal egy rövid «God bye»-val
eltávozott.
Egy esztendeig nem láttam azután.