ellenkezőjét állítanám az igazságnak.
Mr. Bhealer ez utóbbi találkozása napjától kezdve egy esztendeig
lehetetlen volt az embernek valami beszédet végighallgatni, valami
hirlapot végigolvasni, valahol lélekzetet venni, a nélkül, hogy Bhealer
et Comp. nevét és a Yucatan-Dracoenát ne hallotta volna az ember; hogy a
villával, kanállal bele ne szúrt volna, s hogy a mindennapi levegővel,
mely addig csak kőszénfüstből állott, a Yucatan-Dracoenát is be ne
lélekzette volna.
Minden utczán állandó falragasz gyanánt lehetett látni a hosszúhajú
hölgyet a Yucatan-Dracoena lapidaris betűglóriával feje körül, az
omnibuszok falai azzal voltak kiragasztva; a ki leült ebédelni, az
asztalkendője alatt a hosszuhaju hölgy reclameját találta; a
gyalogjárdák itt egy lábnyira emelkednek a kocsiút felett, még ez
emelkedés is tele volt rakva a hosszuhaj-termelő Yucatan-Dracoenával;
mikor este a színházból tódult haza a közönség, az úton apró arany
pénzek voltak elszórva, a ki azokat felszedte, először is tapasztalá,
hogy azok aranyos papirosból vannak, és másodszor ott találta rajtuk a
hosszuhaju hölgyet. Nagy meetingeken, a hol százezer ember volt jelen,
léghajók emelkedtek a magasba, s azokból százezerével havazott alá a
Yucatan-Dracoena hirdetménye; vándor pyramisok kivilágított betükkel
járkáltak alá s fel az utczákon éjszaka, miken Bhealer et Comp. üzlete
volt hirdetve, s az ember, mikor este haza ment s levetette a
paletotját, bámulva tapasztalá, hogy a hátára van ragasztva a
Yucatan-Dracoena-pomádé hirdetménye.
Hát még a hirlapi trombitálások! Nem is említem az állandó rovatokat,
feltünő nagy betükkel, gömbölyü, vagy keresztbe fordított
parallelepipedon alakban, vagy romboid mintába szedett sorokkal; a
tömérdek bizonyítványt hírhedett nagy férfiaktól, elkezdve Napoleonon,
az egyiptomi alkirályon, egész a Fidzsi-sziget kaczikájáig, a kik mind
rettenetesen elhálálkodtak, hogy elvesztett hajzatuk visszanyerését
egyenesen a Yucatan-Dracoena csodaerejének köszönhetik. Ezek már
elhasznált fogások. Az értelmes olvasó beléjök sem botlik tőbbé. De
vannak más módjai a védtelen olvasó megejtésének. Apróbetűs történetkék
az ujdonságok közé beszúrva; egy kitagadott fiatal örökös regénye a
feuilletonban, ki elvégre a kopasz nagybátyját azzal hódítja meg, hogy
Yucatan-Dracoenával ujra dús hajzatot varázsol fejére (kapható Bhealer
et Co.-nál New-York). Majd meg egy rémtörténet a jégbe leszakadt
korcsolyázókról, kik mind odavesznek, mire a segély megérkezett, kivéve
egy fiatal hölgyet, kinek hosszú haja akkor is a víz szinén lebegett, a
kit annál fogva kihúztak a partra. (Használta a Yucatan-Dracoena
kenőcsöt, Bhealer et Co.-tól New-York.) Majd meg egy roppant sensatiót
gerjesztő hír: «ujabb lázadás!» (Mikor a régi is elég volt már!) Kétezer
parókacsináló összeesküvése, kik demolirozni szándékoznak a keresetüket
végképen megrontó Yucatan-Dracoena-hajkenőcsgyárt. (Bhealer et Comp.
New-York.)
Hanem mindezeknél hathatósabb reclame volt miss Leona Danger maga.
Miss Leona Danger, a csodaszép haju hölgy volt a legsikeresebb reclame
mr. Bhealer vállalatára nézve. Ő volt az, ki eljárt mr. Bhealer-rel
tánczvigalmakba, hangversenyekbe, színházakba, meetingekbe, szóval a hol
sok embert lehet találni; rendesen felbontott s hosszan leeresztett
hajjal, mely megjelenését annál feltünőbbé tette. Rendesen mr. Bhealer
vezette őt karján, s mindenki abban volt megnyugodva, hogy a hosszu haju
miss a mr. menyasszonya.
Úgy tudom, hogy maga miss Leona is erről volt meggyőződve.
Mr. Bhealer pompás szállást tartott számára, melyben az irodalom és
művészvilág celebritásai gyakran összegyűltek, felolvasásokat,
hangversenyeket tartottak, s aztán hálából hirdették a hosszuhaju hölgy
estélyeit, ki viszont élő hirdetménye volt a Yucatan-Dracoena-gyárnak.
A Yucatan-Dracoena-gyár egy év alatt ismeretes lett egész New-Yorkban,
egész Amerikában, az egész világon.
Hatemeletes ház volt az, lefelé még két emeletet számítva pinczékben, s
mind a nyolcz osztály sorában Yucatan-Dracoena-hajkenőcsöt gyártottak,
hűtöttek, kevertek, tégelyeztek, csomagoztak s küldöttek a szélrózsa
minden irányában lakó kopaszok számára. Legio volt a munkások száma, a
kik ezzel foglalkoztak, s a legió munkás és a világ minden részéből
eredő megrendelések felett, mr. Happy vitte a felügyeletet. Ő volt a
titkár, a mindenhez látó csendes Comp., a mindenes. Ő ügyelt fel az
üzletre kora reggeltől késő éjszakáig; ő lótott-futott detail-kereskedő
után, ő tartotta evidentiában a collikat, ő vezette a főkönyveket, ő
járt a Yucatan-Dracoena megszerzése után, s ő esküdött a vásárosoknak,
hogy valóban saját maga hozta el Yucatanból vad indiánoktól megváltva,
az igazi hajnövesztő Dracoena magot. És ezért az volt a jutalma, hogy
esténkint neki is szabad volt megjelenni miss Leona concert
spiritueljén.
Én is voltam ott egynehányszor.
Megvallom, hogy soha sem szerettem a humbugot, s a siker, mely ezt
kisérte, épen nem vont magához, de érdekelt megtudni, hogy mi lesz
elvégre is a hosszuhaju hölgyből?
A creol nő nem mindennapi műveltséggel birt s egészen méltónak tartá
magát arra a szerencsére, hogy egykor mr. Bhealer nejévé legyen.
Én pedig meg voltam felőle győződve, hogy soha sem fog az lenni.
Mért gondoltam ezt? Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazon ember,
a ki egy millió embert meg tud csalni, hogyan tehetné azt, hogy az egy
millió egyediket is meg ne csalja?
Engem is rászedett; nem tagadom. Még én is használtam csoda hajkenőcsét,
pedig bizonyos voltam felőle, hogy az nem használ semmit. Hogy pedig egy
millió embert legalább megcsalt egy év alatt, az onnan könnyen
kiszámítható, hogy másfél év mulva félmillió dollárnak volt birtokosa.
És mind ezt azért adózta neki a félvilág, hogy miss Leonának olyan szép
hajfürtei vannak.
Mennyi hálával tartozott ő ezeknek a szép hajfürtöknek! Ha aranyba,
gyöngyökbe foglalta volna, ha oltárszekrénybe zárta volna, ha térden
járta volna körül, mint búcsújáró a csodatevő szent képet, megérdemlette
volna. Ez volt szerencséjének megalapítója, a legmesésebb
meggazdagodásnak aranybányája, a tündérországi szomorúfűz, melyről a
szellő aranyokat ráz le levelek helyett; hanem azért én még sem hittem
soha, hogy ő miss Leonát el fogja venni.
A hölgy nemcsak szép volt, de kedélyes is. Költői ábrándozás volt
lelkületének alapvonása, s rejtett tüzü szemeiből látszott, hogy képes
oly szenvedélyre, mely egy férfit őrültté tehet.
De hát mi köze volt mr. Bhealernek a szerelmi őrültséghez? Ő okos ember
volt, s a hol csak lehetett, inkább mást tett bolonddá, mint magát.
Engemet, mint mondám, régibb ismeretségnél fogva gyakran meghítt
magához. Én pedig őt nagy úr korában sem igen szerettem. Nem jól érzem
magamat az ilyen hirtelen felcseperedett milliomosok fitogtató pompája
közepett. De ő, a mint meggazdagodott, ismét fölkeresett s örömét
találta benne, hogy egy olyan embernek mutogathatja mesés gazdagságát, a
ki őt még nehány év előtt szegény legénynek ismerte. Iparkodott bizonyos
családiasságot kötni köztem és saját környezete közt. Többször eljött
hozzám is, s olyankor merész terveiről beszélt; mert a ki egy milliomot
szerzett, annak soha sem elég egy milliom, annak másik milliom is kell.
Egy napon beszélgetés közben előhozta, hogy bizony ő neki is ideje volna
már arról gondolkozni, hogy megházasodjék.
Ráhagytam, hogy bizony ideje volna.
– Lesz-e ön a házassági szerződésnél tanum? szólíta fel.
Ez egyenes felhivásra nem mondhattam mást igennél; s némileg meg is
voltam vele elégedve, hogy tehát a hosszuhaju hölgy végre czéljához jut.
Nem sokat nyer ugyan vele, mert az egész ember nem ér egy pipa dohányt;
hanem azt már a hölgyek tudják, miért sietnek olyan nagyon bekötni a
fejüket egy férfival, akármilyen legyen is az.
Azt mondtam neki, hogy szívesen leszek násznagya.
Azután a napot is megmondta, hogy mikor fog esküdni. Gondom volt rá,
hogy aznapra úgy rendezzem ügyeimet, hogy rövid időre szabadulhassak
tőlük. Az ilyesmi is kötelesség az életben.
A mondott nap reggelén maga jött el értem elegans fogatán mr. Bhealer.
Vőlegényruhája sárgabaraczkszín bársony quekkerből állott, aranyozott
gombokkal és fekete bársony pantallonból, fehér atlasz mellénynyel és
azon korallgombokkal; úgy hiszem elég feltünő volt. Gomblyukába
rózsacsokor volt tűzve, világos-kék szalaggal.
Miután tiszta fehér keztyüs kezével megszorítá kezemet, s háromféle
illatszerrel beszagosította szobámat, melyet önmaga körül árasztott,
fölkért, hogy lehessen olyan szerencsés engem saját fogatán mátkája
szállására elvihetni.
Kész voltam rá. Felültünk egymás mellé, s én úgy vettem észre, hogy
ismerősöm semmivel sem elfogultabb, mint szoktak vőlegények hasonló
esetben lenni.
Hanem a mint a fogat megállt, s az inas kinyitá a kocsi ajtaját,
csodálkozva tapasztaltam, hogy a ház, melynek kapujában leszálltunk, nem
ugyanaz, melyben tudtommal miss Leona lakik.
No talán már ide költöztette.
Kérdezősködés nélkül engedtem magamat általa előre utasíttatni, a ház
belsejébe.
A folyosón végighaladva, a földszinti parloirba értünk, a hol az
amerikai vendégei látogatását szokta fogadni. Megjelenésünkkor egy
segéd, vagy inas, vagy clerc, vagy nem tudom mi távozott a teremből,
azzal a biztatással, hogy hirül fogja adni jöttünket.
Mi addig leültünk a kandalló elé egy pár hintáló székre.
Bhealer úr tréfálózott, hogy az idő különben is hosszas szokott lenni,
mikor a hölgyek toilettjüket végzik; hát még mikor menyasszonyi
toilettet végeznek, az épen végevárhatatlan. Egy arafátyol feltüzése
maga megtart egy óráig.
Én jónak láttam megjegyezni, hogy soha életemben szebb arafátyolt nem
tudok képzelni, mint a minő miss Leona sarkig leeresztett hajhulláma
volt, mikor őt legelőször megláttam.
Mr. Bhealer azt mondta rá, hogy ez igaz.
Én okosabb themáról nem véltem beszélhetni, mint miss Leonáról, ebben az
ünnepélyes órában.
– Ön valóban helyesen mondta nekem azt, hogy egy új Californiát fedezett
fel; mert miss Leona csodaszép haja csakugyan az lett önre nézve. Ön két
év alatt egy milliót sepert össze vele.
– Másfelet! igazítá ki szavamat mr. Bhealer. Igazán csinos kis
aranyseprő bartwisch!
És nevetett ennek az ötletnek.
Kötelességemnek tartottam, hogy még több szépet mondjak neki
menyasszonyáról. Hiszen egy vőlegényt csak kell biztatni ilyenkor
egygyel-mással.
– Azt hiszem, hogy miss Leona Dangernek határtalan jó szíve még ritkább
kincs egy hölgynél, mint ama rendkívüli szépség.
– No de még! tódítá mr. Bhealer. Hogy milyen derék jó szívű hölgy miss
Leona, azt még csak ezután fogja ön tapasztalni. No majd meglátja.
– És ez a szív egészen az öné?
– Teljesen. Bolondul utánam. Ha tűzbe-vízbe küldeném, elmenne értem.
– Önt e szerint nem csupán hála köti e derék leányhoz, hanem egyuttal
megérdemlett hajlam is.
– Kétségtelenül.
Ez egész beszélgetésünk alatt valami olyan sajátságos sardonikus
mosolygással nézett rám a szeme szögletéből mr. Bhealer, mintha ő volna
az, a ki engem most valami nagyszerű megtréfáltatásba belevisz.
Most egyszerre robajos selyemsuhogás hallatszott felettünk, csalhatatlan
előjele annak, hogy hölgyek közelítenek. Mi felugrottunk székeinkről,
mr. Bhealer megrántotta kabátom szárnyát: «most azután egy szót se
többet miss Leonáról!» sugá fülembe, s azzal karomnál fogva előre tolt,
hogy az érkezőknek bemutasson.
A csigalépcsőn, mely a felső osztályokból a parloirba vezetett alá,
egész csoport selyembe és illusionba öltözött hölgy, s utánok egy sereg
idegen férfi szállt alá, kik közt épen csak miss Leonát nem láttam
sehol.
Mr. Bhealer sorba bemutogatott mindenkinek; elébb egy vastag urnak,
azután egy sovány asszonyságnak, azután egy vöröshaju kisasszonynak, meg
egy hamis fürtös kisasszonynak; de a kiknek neveire én mind nem
emlékszem, mert a mint a szőke kisasszonyhoz érve, azt úgy ismerteté meg
velem, mint miss Lidia Corinthot, jövendőbeli eljegyzett menyasszonyát,
ez engem annyira zavarba hozott, hogy azontul nem hallottam semmit.
Az igaz, hogy mis Lidia Corinth is szép hölgy volt, hanem olyan
sajátszerű szépség, a mihez én soha nem tudnék hozzászokni. Ha tíz
esztendeig feleségem volna is, azt hinném, hogy valami idegen asszony.
Tökéletesen olyan arcz, a mely, ha azt mondja valakinek: «ma nem vagyok
itthon» hát elhiszik neki. Az ember mindig az ajtón kivül hiszi magát
mellette.
Micsoda más volt miss Leona Danger, mikor az eszkimó boutiquejében
legelőször is megpillantottuk! Szegény Leona! Hát a te szép fekete
hajfürteid ennek a sárga frizurának a számára termették a gyémántokat?
No, hanem hát ez nem az én gondom. Engem tanúnak híttak ide, nem
drámabirálónak. Mit avatkozzam én a más dolgába? Eredj, vidd a
menyasszonyodat; bánom is én!
A rövidleges bemutatás után következett, hogy kocsira üljön a násznép s
induljon a templomba.
A krinolinokat előre bocsátva, s nagy életveszedelemmel bepakolva a
hintókba, mi ketten a vőlegénynyel leghátul maradtunk, a hogy szokás, s
ezuttal nem az ő urifogatába, mely a menyasszonyt vitte, hanem egy
bérkocsiba jutottunk.
Ez volt a nászmenetet bezáró utolsó kocsi, hanem a mint egy párszor a
bérkocsis hátrafelé integetéseiből kivehettem, még valami más kocsi is
jött utánunk, s a bérkocsis tartott tőle, hogy az a rúdjával beüti az ő
hintaját hátul.
– Mi az? kérdé mister Bhealer.
– Egy boxcab.
– Ki ül benne?
– Egy miss, feketében.
– Feketében. Az nem hozzánk tartozik.
– Vinné az ördög, a hova tartozik; de mindig belénk ütközik a rúdjával,
mikor a többi kocsitól nem mehetünk
– Mondja ön neki, hogy kerüljön el bennünket.
– Mondtam már, de nem fogadja meg.
– No hát maradjon.
Én azonban csak még sem állhattam, hogy mr. Bhealernek szemére ne
hányjam ezt a hűtelenséget. Hisz ez még amerikai szempontból is
czudarság.
– Ön tehát miss Leonát ott hagyta a faképnél?
– No az természetes, szólt mr. Bhealer, igen előkelő képet csinálva. A
boltjának czimtábláját csak nem veheti nőül az ember.
– De mikor önnek az a boltczímtábla olyan jól jövedelmezett.
– Hát mondtam én, hogy hűtlen leszek hozzá, mint boltczímtáblához? Én
gazdagon fizettem őt eddig, gazdagon fogom fizetni ezután. Jó barátok
leszünk s meg fogjuk becsülni egymást.
– De ön házasságot is igért neki.
– Azt nem tagadom. Irásba is adtam.
– Hátha önt be fogja perelni?
– Akkor is csak ott lesz, a hol most. Két feleséget csakugyan nem
vehetek, ha csak a «sós tó» mellé nem vándorlok ki; a biróság vagy arra
fog elitélni, hogy bizonyos évdíjt fizessek az elhagyottnak, vagy egy
meghatározott összeget, s én föltettem magamban, hogy a mit a
törvényszék meg fog miss Leonának itélni, én kétszerannyit fogok
fizetni. Ez reménylem, hogy gentlemanlike van mondva. Lássa ön, mr.
Bhealernek is van nemes gondolkozásmódja.
Én pedig szerettem volna mr. Bhealert kidobni a kocsiból, ott, a hol
legnagyobb volt a sár.
Hanem azt ugyan nem bántam meg, hogy nem tettem.
Nehány percz mulva a mi kocsink is a templom elé ért, a mögöttünk jövő
boxcab szintén.
A mint hátra tekinték, láttam, hogy egy hölgy szökik le belőle,
párducz-elevenséggel, ki fekete ruhát viselt, egészen mexikói divat
szerint, bokán felül érőt, s fején a kalap helyett hosszú fekete
rebosot, a kreolnőket annyira jellemző fátyolt.
Én rá bámultam. Ez Leona volt, és még sem volt Leona. Az ő
méltóságteljes arcza, az ő villámló tekintete volt az; az ő bájosan
szilaj mozdulatai, az ő nyugtalan ajkfölvetései; de hol volt a csodaszép
hosszu haj?
Ez a hölgy rövidre volt nyirva, kurta hajfürtei a reboso alól
kiszabadulva, szabadon repkedtek homloka, égő arcza körül.
Itt baj lesz, gondolám magamban, s iparkodtam egy lépéssel hátrább
állani.
A hölgy azonban sebes, ruganyos lépésekkel elhaladt előttem, s a
baraczkszín bársonykabát után indult.
A násznép egész parádéban összecsoportosult már a templomajtó előtt, s
épen csak a vőlegényre várt, hogy induljon az imaházba. Mr. Bhealer épen
vis-à-vis állt már menyasszonyával, miss Lidia Corinthtal, midőn egy
izmos kéz hátulról megragadta a baraczkszín bársonykabát gallérját s
megállásra kényszeríté annak tulajdonosát.
Mr. Bhealer ijedten fordult vissza, de még jobban megijedt, mikor a
gallérját fogó kéz birtokosnéját megismeré.
– Az Istenért! Mit akar ön?
– Hogy mit akarok? Te áruló! Azt majd mindjárt elmondom neked.
S azzal a másik izmos kéz a reboso alól egy kegyetlen hajlós
rhinoceros-bőr lovagkorbácsot húzott elő.
Mr. Bhealer észrevevé, hogy itt hajótörés veszedelme forog fenn, s
hirtelen elővevé tengerészi flegmáját, tekintélyével remélvén a boszús
hölgyet lefegyverezhetni.
– Miss! ön takarodjék haza rögtön! kiáltá boszankodva Leonára, mintha
éreztetni akarná vele, hogy ő neki gazdája.
Hanem abban a perczben olyat húzott miss Leona a fején keresztül a
rhinoceros-szíjjal, hogy a szép sima czilinder rögtön összehorpadt, s a
tulnan bevágó ostor végecskéje egy kikeresett helyecskén a szája mellett
belecsippentett a képébe, úgy, hogy onnan mindjárt kiserkedt a vér.
No mondhatom, hogy ez bolond egy helyzet volt. Akármely más országban is
kellemetlen volna hasonló vitába keveredni egy hölgygyel; annál inkább
Amerikában, hol a nőnem különösen az állam és minden egyes polgár
védelme alatt áll.
Annál fogva mister Bhealer csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy
az első ütközet után megváltoztatta a csatarend homlokát, s a hátát
tartva a dühöngő hölgy elé, a fülére rántá a bársony kabát gallérját;
akármi történjék az utóhadával.
A bájos furia pedig nem is kérette magát nagyon a folytatásért, hanem a
kegyetlen rhinoceros-korbácscsal olyat húzott a hátán végig egyet
hosszában, másikat keresztben, hogy annál különbet ugyan senki sem
kivánhat magának vőlegény korában.
A harmadik ütés után aztán eldobta a korbácsot, sirva fakadt, eltakarta
az arczát: futott a kocsijához vissza.
Minthogy pedig a bársonyfélén az ilyesmi nagyon meglátszik, annálfogva
mr. Bhealernek a hátán úgy nézett ki az a két keresztbe vágott huzás,
mint a keresztülhuzott számlákon szokott látszani, a mire azt irják,
hogy «pour a quit».
No hanem azért ez a kis intermezzo ne zavarja meg a díszes
nászünnepélyt. Hasonló incidensek a tulsó hemisphæriumon nem tartoznak a
rendkívüliségek közé, s aztán inkább egy szép hölgytől három pofot, mint
egy férfitől felet; praktikus szempontból felvéve pedig épen még
lucrativusnak is nevezhető ez a «fatal accident», a mennyiben ily «self
satisfaction» után most már a biróság semmi kárpótlást sem fog megitélni
az elhagyott jegyesnek, s így a szökevény hátára rótt krixkrax csakugyan
«pour a quit» s valóságos száz procent nyereség.
Tehát csak bementünk a templomba. A tapasztaltabb hölgytanúk már a
jelenet elején befutottak oda, magukkal ragadván a menyasszonyt, ki ott
az előteremben egy kissé elájult, s így állítólag se nem látott, se nem
hallott a jelenetből semmit, a mi a templom előtt végbe ment; hanem
azért egész accuratessel felocsudott akkorra, mire a vőlegény ismét
előkerült, ki ugyan elég elfogulatlan ábrázatot igyekezett mutatni; de a
mi neki ismét igen nehezen sikerült ama bizonyos kis hosszukás daganat
miatt, a mi az arcza közepétől a szája szegletéig sötétvörösen lenyult,
s ott egy kis vérző repedésben végződött, melyet a tisztelt vőlegény
himezett zsebkendőjével folyvást takargatni kényszerült.
Átkozott gondolat is volt az, a ki legelőször kitalálta, hogy a
rhinoceros bőréből lovag-korbácsokat lehet csinálni.
Hanem hát a pap nem kérdezte azt, hogy mit takargat a tisztelt
keresztyén polgár azzal a zsebkendővel az arczán, mialatt az esketési
formát utána mondja az oltár előtt; hanem hivatalosan tudomásul vette,
hogy az az egymás kezét tartó pár minden egyházi dogma és polgári
paragrafus rendi szerint szereti egymást, meg is áldotta őket, be is
írta nevöket a boldog házasok nagy könyvébe s azzal haza eresztette a
násznépet a szülői házhoz, a hol úgy gondolom, hogy valami nászlakomának
kellett volna következni.
Csak gondolom. Mert nem volt részem benne. Visszatéret a vőlegénynek a
menyasszonynyal lévén szokás együtt haza kocsizni, én részemről a
zsemlyeszínhaju nyoszolyólánynyal és annak mamájával jutottam egy
hintóba. A zsemlyeszín kisasszony folyvást kiváncsian tudakozódott
tőlem, hogy mi történhetett odakinn? mert ő nem látott semmit, nagyon
ártatlanka volt szegényke, s szeretett volna nem az lenni; a mamája
pedig, ki átellenben ült, folyvást fénymázos topánaimon taposott s
basiliscus tekinteteket lövelt rám, nehogy valamit elmondjak, a mi igaz.
Én aztán hazudtam keresztyéni kötelességből egész hazáig. Azt mondtam a
kisasszonynak, hogy a drastice megjelent hölgy Bhealer úrnak édesanyja,
a ki nem akarja megengedni a fiának, hogy megházasodjék, mert még
kiskorú; nem tudom, elhitte-e?
A lakodalmas házhoz megérkezve, én kötelességszerűen karon fogva
bevezetém a rám bizott hölgyeket a parloirba, onnan felmentünk az
ebédlőbe, ott egy hosszú asztal erősen meg volt terítve hideg sültekkel,
kocsonyákkal és felczifrázott czukorsüteményekkel, a torták óriási
dombjai közül, mint fiók münsterek tornyai magasodván ki a sok góthidomú
palaczk-nyak.
Hanem daczára ennyi biztató körülménynek, a vendégek, kik az asztalt
körülállották, rettenetes savanyú ábrázatokat mutattak egymásnak, s
olyan távol tarták magukat a süteményektől, mintha mindenki attól félne,
hogy ha egyszer valamihez hozzányul, ő is valahonnan a levegőből egy
pofont kap. Sem menyasszony, sem vőlegény nem voltak jelen, sem az
elébbi szülői, hanem csak álldogált a vendégsereg magára hagyatottan, s
várta, hogy kezdjen beszédet valaki, és a mellett úgy érezte magát
egyenkint mindenki a társaságban, mint a ki szeretne olyan valaki lenni,
a ki nincs itt.
Jó egy óráig bámultunk így tetszésünk szerint hol egymásra, hol a
tortákra, hol a mennyezetre, s még sem jött senki.
Egy óra mulva előkerült végre mr. Bhealer. Most már a hosszú daganat be
volt ragasztva az arczán æquivalens flastrommal, a mi úgy tűnt fel,
mintha fél bajuszt ragasztott volna magának, s ekként igen derült
kinézést adott tekintetének.
Kinálta a vendégeket, hogy lássanak hozzá, egyenek, igyanak, legyenek
vígan, mindjárt jön a házi úr is, az asszonyság mulhatlan teendők által
van elfoglalva.
Nekem pedig fogcsikorgatva súgott oda: «Mi pedig osonjunk innen, mihelyt
szerét tehetjük, félek tőle, hogy az az átkozott Medea még fölgyujtja a
Yucatan-Dracoena-gyárt. Képesnek tartom arra is!»
Nagyon hajlandó voltam az indítvány elfogadására, s mihelyt lehetett,
eltűntem; Bhealer utánam.
– Hát a mistress? kérdém tőle.
– Azzal nagy baj van most. Mihelyt felé közelítnek, azonnal elájul. A
mióta haza jöttünk a templomból, tizenkétszer ájult el, ugyanannyi
ránézésem folytán. Most már nem akarok eléje jönni hamarább, mint ez a
bolond huzás innen a képemről elmulik. Menjünk hozzám, szörnyű szükségem
van rá, hogy egy palaczk búfelejtőt igyam ezen a szép napon, egy pár
magános jó barát társaságában; ön szives lesz eljönni velem, majd
felhivjuk mr. Happyt, s az megnevettet bennünket. Átkozott nászünnep! S
hogy kiabált a fülembe ipamuram, meg napamasszony! No ez nem nekem való
mulatság!
(De épen neked való mulatság! gondolám magamban, mialatt a
Yucatan-Dracoena-gyár pompás épületéig hagytam magamat általa
kocsiztatni.)
Ott kiszálltunk és felmentünk a mr. szállására.
A comptoirszolga meglátta mr. Bhealert, s azt kérdé tőle, hogy talán
duellálni volt?
Azt leszamarazta s kergette, hogy menjen Happyért s mondja meg mr.
Happynek, hogy hozzon fel mr. Happy a pinczéből egy tok veuve Cliquot-t.
Mr. Happy nem sokáig váratott magára, alig ültünk le a kandalló mellé,
már topogott be a szomszéd teremből.