sóhajtásának idáig hallatszani? Van-e annak útja, módja, eszköze, hogy
életbenlételét tudathassa? Nem eltünt ember-e az, kit magából a czári
fővárosból egy éjjel oda száműztek ifjan, s ki csak uralkodó-változással
tér vissza családjához, megőszülve s rég elfelejtve?
Nem történt-e meg itt benn tudomásunkra, alig nehány hete, hogy egy
1849-iki politikai fogoly csak most fedeztetett fel a magyar kormány
által osztrák várbörtönben, s kegyelem által szabadult ki, midőn apja,
anyja, testvérei rég holtnak hitték?
És nincsenek-e még most is magukban az osztrák várbörtönökben politikai
foglyok eltemetve, kik felől egy-egy testvér, egy elrongyollott öltönyű
feleség tudakozódik nálunk sírva, maga sem tudja, hol keresse foglyát?
tán a király koronázásának napja visszaadja őket majd a világnak.
De hát a mi körülöttünk megtörténhetett, nem lehetséges-e másutt? nem
lehetséges-e Oroszországban?
Nem érdemli-e Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha
egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?
Mikor az északtengeri bátor utazó, Franklin, társaival együtt elzüllött,
a dicső angol nemzet egyik expeditiót a másik után küldte felkeresésére;
évről-évre százezereket adott ki, hogy a még életben hitt hősöket
megtalálhassa, míg az utolsónak csontjait és rongyait is össze nem
szedette; s a magyar nemzet legdicsőbb költőjeért egy kérdést sem fog-e
tenni?
Hol kérdezősködjünk?
Legelőször is idehaza.
Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kell lenni azoknál, a kik
eltemették. Erdélyben jártom alatt román birtokosok megmutogatták nekem
azon öltönydarabot, gyűrűket s egyéb ereklyéket, miket Vasváry Pál
viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. Ez ereklyéket híven őrzik még
most is.
Petőfi is hordott magával ily ismertető ereklyéket; különösen kardja és
kardtokja oly sajátszerű volt, hogy olyat más katona nem viselt.
Tréfásan mondák róla, hogy az nem is pallos már, hanem guillotin. Ha
egyébnek nem, ennek a kardtoknak meg kell lenni, mert az nem volt
értékesíthető; a mester, ki Pesten készítette, bizonyosan ráismerne.
Jegyzetei is bizonyosan voltak Petőfinek. Ezekről vagy bárminő emlékről,
melyet magán viselt, s mely nem tünhetett el a föld szinéről, meg
lehetne győződni, hogy valóban ott azon a csatatéren bevégzé fényes
pályakörét.
Azt hiszem, jó volna, ha a Petőfiszobor-bizottmány tetemes jutalmat
tüzne ki annak, ki egy ily kétségtelen emléket tud előadni, a mi a költő
elestét kétségtelenné teszi; a felhivást hatóságilag kellene hiresztelni
faluról-falura, különösen Segesvár környékén.
Ha e felhivás, buzdító jutalomigérés mellett is semmi nyomra nem
vezetne, akkor a magas kormány feladata lenne nemzetközi
összeköttetéseinél fogva tudakozódásokat intézni az orosz kormányhoz.
Ehez nem kell politikai barátság, ez humanistikus ügy. Tudakozódást
kellene intézni a magyar kormánynak az iránt először is, hogy
nincsenek-e egyátalában magyarországi honfiak orosz fogságban?
másodszor, hogy különösen nem tartatnak-e ott fogva az 1849-ik évi
harczok áldozatai? azután legkülönösebben azt kellene megtudni, ki volt
azon lovas csapat parancsnoka, mely Petőfit állítólag utolérte? Attól
kellene megkérdeztetni: nem esett-e élve foglyul Petőfi? Személy-leirása
annál könnyebb, mert megjegyzett dolog volt, hogy az egyenruházati
szabályokkal daczolva, nyakravalót soha sem viselt, a mi minden
katonatiszt előtt felötlővé tette. És végül, hogy nem vitetett-e a leirt
alak fogságra Oroszország belsejébe? s nincs-e ott most is?
Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, a kit szerettünk
nemzetünk büszkeségének vallani; és a mit megtenni nem is volna
lehetetlen.
Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körútat tesz
Oroszországban, s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy
Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?
A MAGYAR «ÚR» AMERIKÁBAN.
(Egy amerikai magyar kereskedő elbeszélése után.)
Azért tettem macskaköröm («–») közé ezt a szót «úr», mert Amerikában
vannak ugyan gazdag «emberek», de ez a szó «úr» európai bevett fogalom
szerint nem létezik. Ott ezt csak, mint minden emberrel közös czímet
használják, miszter ez és amaz, az államtitkár, a szabó, a csizmadia, a
milliomos, a napszámos; miszter a kereskedőnek az inasa, az apának a
fia; hanem, hogy valamelyik ura volna a másiknak, abból ugyan semmi
sincs. Az államfő nem ura az állampolgároknak, a farmer nem ura a
béresének, a biró nem ura a fogolynak, a férj nem ura a feleségnek, az
apa nem ura a fiának. Itt senki sem úr valaki másra nézve, s a míg
rabszolgák voltak, a rabszolgatartó sem volt úr, csak «gazda» a
rabszolgára nézve, valamint hogy nem úr senki a szántóvető
igásjószágaival viszonyítva, hanem csak tulajdonos.
Tehát itt úr nem lehet senki és legkevésbbé tekintetes úr.
Eleinte nehezen nélkülözi a magyar ember a «kisztihandot» és «euer
gnadent»; hanem utóbb aztán nagyon jól esik, hogy nem kell érte
borravalót fizetni. Rettenetes furcsa is az odahaza nálunk, hogy valaki
borravalót adjon valakinek azért, hogy az a valaki őt úrnak hireszteli,
pedig meglehet, hogy az a valaki nagyobb úr, mint ő.
De azon kezdem, hogy itt nem is ér arra senki, hogy úr legyen. A szegény
el van foglalva azzal, hogy pénzt csináljon, azért, hogy élhessen, a
gazdag ember meg azért, hogy még több pénze legyen. Mindenkinek dolga
van «to make a monney»: pénzt csinálni. A ki nem dolgozik, annak a neve
«rowdie», szelid fordításban annyi, mint «betyár». A kávéházakat csak
rowdiek lakják.
Legtöbb magyar hazánkfia, kit politikai számüzetés vagy kevésbbé jó
firmájú balszerencse Amerikába űzött, csakhamar bele találta itt magát
az életbe, s levetkőzte az urasággal járó fogalmakat. Többeknek jól megy
a dolga, többen nehéz munka után élnek; vannak köztük hires katonák, kik
most kitünő iparosok, egy nevezetes politikai kapaczitásnak patense van
igen népszerű fogyasztási czikkre, melyet saját felügyelete alatt
készíttet; másik híres megyei férfiu nagyszerű szőlőültetvény és
bortermelés által küzdé fel magát; egy volt kormányférfi tősgyökeres
falusi farmer; többen emigrált oppositionalistáink közűl igen jól bánnak
az ekével; egy könyvárus tábornok lett, s most petroleumkutakat
szivattyúz; egy hős hazánkfia pedig érdemessé tette magát a
szabadság-háború alatt nyolczezer dollárnyi nyugdíjra. Fut, fárad és
boldogul a magyar ember is Amerikában.
Egyszer az ötvenes évek elején betoppan a dohányraktáramba egy ismerős
alak, szakasztott mása azoknak, kiket a váczi-utczán mindennap láthatunk
déli 12 és 2 óra között flanirozni, szem elé csiptetett monoclival,
félrevágott kalappal, kifogáson felül álló nyakkendőcsokorral, fénymázos
czipőben, a járókelő beau-mondet critizálva, legújabb operák dallamait
fredonirozva, mindenkinek ismerősen köszöngetve, a félvilággal «per tu»;
és soha semmi dologban. Ha valaki kérdi, hogy mik ők? nem tudja senki.
Urak. Fiatal urak. Örökké fiatal urak.
– Szervusz Guszti! hát téged mi hord itten? Úgy megfogyott már Haynaunak
a tennivalója, hogy te rád is kerül a sor?
– Kutyavilág van ott barátom! szólt az én ismerősöm. Nem állhatja azt ki
tisztességes ember tovább. Végünk van úgy is, nem lesz már a magyarból
semmi. Megesz a német. De még a német hagyján; de a sok veszekedett
zsidó. Nem lehet azoktól már maradni Magyarországon, barátom. Most még
az adós személyfogságot is behozták.
– Értem. Ez volt a végső csapás. Tovább nem lehetett tűrnöd a haza
elnyomatását.
– Igazad van. Eljöttem örökre. Barátaim között odahaza egy kis «nemzeti
kölcsönt» csináltam, s eljöttem vele Amerikába.
– S mihez fogsz itt kezdeni?
– Majd széjjelnézek.
– De itt a széjjelnézegetésben meghalsz ám éhen, kedves barátom.
– Ah, ne félts te engem. Tudom én, hogy Amerikában dologhoz kell látni,
nem fogok én itt lebzselni, mint otthon, majd találok valami rangomhoz
illő foglalkozást.
– Például?
– Hát beállok valami farmerhez ispánnak.
Az én barátom jó köpczös legény volt, de már kezdett kissé túlhizni, s
úgy tudom, hogy a gyaloglást soha sem igen szerette.
– De hát értesz te valamit a mezei munkához?
– Valami gyapottermesztő farmerhez megyek, a hol a rabszolgákra kell
felügyelni, majd elbánok én azokkal.
S a kezében levő sétapálczával érthetőleg mutatta, hogy milyen
szakértőleg el fog azokkal bánni.
– Tudod, sok jó barátom van itt Magyarországból, azok majd
elrekomendálnak valakihez.
– No bizony, hát jól teszed, ha mentül elébb hozzálátsz, mert majd
elfogy a pénzed.
Az én Gusztim csakugyan nyakába vette Amerikát s elindult «conditiot»
keresni.
Két hónap mulva megint betoppan hozzám szörnyen echaufirozott
állapotban, hanem azért még mindig hibátlan toiletteben.
– Hát már kitelt az ispánságod? kérdém tőle, nem igen bámulva azon, hogy
úgy van.
– Üsse meg a kő a ti bolond amerikai rendszereteket. Hiszen el kell itt
az embernek veszni közöttetek. Nem birják itt az embert felfogni.
– Hol jártál mindenfelé?
– Hát legelőször is elmentem báró Majthényihoz, régi ismerősöm
otthonról. Gondoltam, hogy majd ott kipihenem magamat egy kicsit. Nagyon
is szivesen látott, a mint megérkeztem hozzá, fiával együtt; igen kedves
derék emberek. Mondtam, hogy itt akarok nálok maradni egy ideig. «Soha
se jöhettél volna jobbkor» szólt a báró. «Maradj velünk, a míg tetszik,
mi épen ma végeztük el itthon az aratást, holnap megyünk a fiammal
együtt a szomszéd farmbe segíteni, nagyon jól fizetnek: öt dollár a
napszám. Te is beállhatsz velünk, szivesen vesznek». Én csak hanyatt
estem ijedtemben! Micsoda? hát egy magyar mágnás, egy volt főispán tíz
forintért napszámra jár aratni? közönséges paraszt munkában törni a
tenyerét! De hisz az én tenyerem nem arra született. Engem otthon nem
ahhoz szoktattak, hogy ha valahova látogatóba megyek, meginvitáljanak öt
dollárért napszámba. Alig vártam, hogy elaludjanak a háznál; Isten
hozzád kapufélfa, úgy elszöktem tőlük, mintha soha se lettem volna
ottan. Én ugyan nem megyek kévét kötni, ha éhen meghal is Amerika.
– Hát aztán hol jártál?
– Hát a merre csak vasuton el lehet menni; de mind bolondok itt az
emberek, mind azt pretendálják, hogy az ember mindennap szolgálja meg, a
mit megeszik. És még mit eszik! Hétfőn megsütnek egy ménkő nagy darab
húst nyersre, s szombatig mindig rájárnak. Becsületes bor sincs az egész
országban. Veszett volna el Columbus, mielőtt feltalálta. Én itt ki nem
állom. Otthon mégis csak más világ van. Aztán azóta már sokat szelidült
a német.
– Haza mégy, ugy-e?
– Azt teszem biz én. Majd az itteni ismerősök között egy kis «nemzeti
kölcsönt» nyitok, s csak egyszer a tulsó parton lehessek, soha képpel se
fordulok többet Amerika felé.
– Na azt ugyan jól teszed.
Ott aztán a magyarhoni ismerősök között létrehoztuk számára a nemzeti
kölcsönt, melynek segélyével szépen visszavitorlázott a boldog óvilágba.
Két esztendeig aztán nem láttam, azt hittem elég volt ennek ennyi
Amerikából.
De nagyon csalatkoztam benne. Egy este felzörget valaki a szállásomon, s
a ki betappog hozzám, az senki más, mint az én Guszti barátom.
De már ezúttal nagyon is át volt változva. Nem jött úrnak öltözködötten,
nem hozatta maga után hordárral a bőröndjét, egészen amerikaiasan volt
kosztümirozva, s a batyut maga czipelte a lépcsőkön fel.
– No, ugy-e elbámultál rajtam, hogy megint itt vagyok. Ne félj, most már
egészen más forma ember vagyok. Egészen amerikai ember fogok lenni.
Gseftelni fogok! Azért is megmutatom, hogy gazdag ember leszek. Ha eddig
mindig engem csaltak, ezután majd én fogok csalni mást. Ez az igazság a
világon.
– De hát kedves barátom, nem kezdhetted volna ezt el odahaza?
– Csak az otthonról ne szólj többet. Ott már nem lehet megélni
becsületes embernek, ott csak úgy élhet meg az ember, ha vagy beáll
Bezirkernek, vagy zsidóvá lesz, vagy elmegy rabolni. A legnagyobb urak,
a kiknél az ember eddig csak elvolt úri módon, mind tönkre mennek; mind
összehúzzák magukat; nincs semmi mulatság, semmi kereset; eszes ember,
mint én, nem maradhat ott meg. Rávettem magamat, hogy még egyszer
átjőjjek a tengeren. Otthoni barátaim egy kis nemzeti kölcsönt raktak
össze a számomra, s most azzal elkezdek egy kis üzletet, kicsibe, de
csinosan. Te is kicsibe kezdted ugy-e? No hát. Majd megládd, hogy milyen
szolid ház leszek én itt. Most is nem szálltam fogadóba, hanem hozzád,
hogy megtakarítsam a szállásbért.
Ezt ő már virtusnak tartotta, s megkivánta tőlem, hogy kidicsérjem érte.
Másnap megkérdezte tőlem, hogy mit fizetek üzletemért mint boltbért;
mondtam neki, hogy kétezerötszáz dollárt.
Azzal elment s három napig nem láttam. Harmadnap előkerült, s diadalmas
orczával mondá, hogy már vett egy dohányüzletet, már most ő is velem fog
konkurrálni, csak hogy ő szerencsésebb alkut tett, mint én, mert
százharmincz dollárért jutott az üzletéhez, polczostul, szivarostul,
boltajtóstul.
Én sejtettem, hogy valami silány üzletet csaphatott, s elmentem vele az
új szerzeménybe.
Messze a világ háta mögött, egy szűk piszkos utczának rozzant épületében
volt egy fakó ajtaju bolt, de már a feliraton ott ragyogott Guszti
barátom neve aranyos betűkkel.
Szörnyű büszke volt rá, hogy ő belőle már most boltos lett.
Gondolom várta is tőlem, hogy mondjak olyasmit: «ez mégis nagyszerű; ez
mégis rendkivüli eset, hogy egy ilyen dandy, egy ilyen híres gavallér,
aztán most egy boltos! Csodálatos a sors!»
Hanem én nem mondtam neki semmi ilyest; a helyett műértő birálat alá
vettem a boltja belsejét és meglévő készleteit.
– Kár volt ilyen félreeső helyet választanod; mikor az ember üzletet
kezd, ne azt nézze, hogy mi az olcsóbb? hanem, hogy hol van nagyobb
forgalom? De most már benne vagy, hát csak azon légy, hogy a
publikumodat kiismerd. Úgy látszik, itt matrózok laknak, azért sokkal
több bagónak való dohányra lesz szükséged, mint szivarra, hanem ha utána
látsz, tisztességesen megkeresheted a mindennapi kenyeredet.
Azzal aztán, hogy jól kezdődjék a napja, magam is vettem tőle egy csomag
szivart, mit a legelső szemközt jövő matróznak rögtön elajándékoztam,
mert nem megenni való volt, azaz, hogy «csak» megenni való volt. Mikor
az én Gusztim az első fél dollárt bekasszálta, homlokon ütötte magát
tenyerével és megrázta a fejét.
– No ez mégis bolond egy figura. Én, a ki otthon mindig a trafikát
szidtam, most végre magam is trafikás vagyok.
Biz ez hihetetlen egy történet, de csak az a vigasztalás benne, hogy
majd úgy sem soká tart.
Fél évig kiállta az én Guszti barátom, hogy a trafikjától meg nem
szökött. Én ezt is csodáltam nagyon. Valamint hogy semmit sem csodáltam,
mikor félév mulva ismét berontott hozzám, s mint ki dolgait jól rendezé,
végigvetve magát a pamlagon, azon kezdé, hogy:
– No én már készen vagyok.
Gondoltam én azt előre.
– A mennydörgő mennykő csapjon bele valamennyi trafikás boltba! Majd én
ott állok nekik reggeltől estig és strázsálom, hogy mikor jön egy
fogatlan vén boszorkány két cent ára fekete tubákért, mikor hoz az ördög
megint egy óra mulva egy kátrányos ingü matrózt egy pofára való
bagódohányért; néha egész délelőtt sem jön senki; máskor meg hatan is
jönnek, hatfélét is kérnek, s míg az egyiket keresem, a másikat
ellopják. Éjfélkor is feldörömböznek egy szál szivar miatt; se éjjelem,
se nappalom. A lábam is megpókosodott a sok álldogálásban. Aztán micsoda
kereset! Hónap végén mindig kevesebb a bevételem, mint a mi a kiadásom
volt: én nem tudom hova lesz? de soha sem üt össze. A kereskedő is
megcsal. Én biz felhagytam az egész bolond tréfával, s eladtam a
trafikámat harmincz dollárért czakumpak.
– Lásd kedves barátom, mondám neki, az amerikai meggazdagodásnak ime ez
a titka, hogy neked kellett volna annak az egyik embernek lenned, a ki
harmincz dollárért megvette az üzletet és annak a másiknak, a ki
százharmincz dollárért eladta, de semmi esetre sem annak a harmadiknak,
a ki százharminczért vette s harminczért eladta.
– No hát sülyedjen el az egész Amerikátok! Zsidók vagytok valamennyien.
Ezer perczenttel nagyobb zsidók, mint az otthonvalók, mert azok legalább
nem kényszerítenek, hogy én is zsidóvá legyek. Visszamegyek, nem maradok
itt. Engemet a czethal nyeljen el, ha valaha még hajóra teszem a
lábamat, kivéve a császárfürdői Lokaldampfert!
Ismét elbúcsúztunk hát egymástól; egy újabb nemzeti kölcsön, s Guszti
barátom ismét boldog hazafivá lett.
Most már csakugyan azt hittem, hogy nem látjuk egymást, a míg magam is
haza nem kerülök Magyarországba.
Közbejött a polgárháboru, a mexikói expeditió, Miksa császár
trónfoglalása; csupa nagyszerű dolgok, a mik a magánélet alakját is
sokban megváltoztatták, az ember hozzá volt szokva, hogy addigi sima
bugyogós ismerőseit mindenféle egyenruhában lássa maga előtt, kifent
bajuszszal, felkötött kardokkal, hosszúszárú csizmában, sarkantyusan.
Nem mertem ráfogni, hogy ő az, míg nyakon nem ölelt, s össze nem
puszizott.
– Te vagy Guszti – megint!
– De most ne ijedj meg. Csak átutazóban vagyok. Ezúttal bizonyosra
jöttem. Hála Jupiternek, hogy Amerikában is van már asyluma magamforma
magyar embernek. Megyek Miksa császár udvarába.
– Katonának?
– Nem. Valami rangot kapok ottan.
És ezt a büszke őnérzet hangján mondta, mely semmi kétkedést közel nem
bocsát.
– Biztosítva vagyok felőle; itt a zsebemben a hivatalos kinevezés. Ha
már szolgálni kell a németnek, inkább itt mint, otthon.
Ettől a percztől fogva kezdtem bizonyos lenni felőle, hogy a mexikói
császárság nem tarthat örökké.
No de csakhogy hát egyszer már rangjához illő helyzetet birt magának
kivívni Amerikában, s bebizonyíthatta, hogy mégis csak lehet valaki úr
Amerikában is; igaz, hogy csak az aztekek között.
Egyébiránt nem mondta meg, hogy miféle hivatalt kapott.
Háromnegyed évig nem táplálta azután kiváncsiságomat sorsa további
kifejlődésének tudatásával. De már háromnegyed év mulva megint nálam
termett.
– Hjaj barátom! czudar élet van ott Mexikóban! Nem lehet azt kiállani.
Nekem volt ugyan biztos állásom, de nem nekem való állás. Meguntam,
otthagytam.
Hanem azt sehogy sem birtam belőle kivenni, hogy miféle állása volt hát
a mexikói udvarban.
Nem nekem való állás volt, elég kitünő állás, körülbelül olyanforma
funktio, mint Almásy Gyurié odahaza a magyar trón körül, de ez nem nekem
való.
– Nem sokára azonban több hazámfia is szállingózott New-Yorkon keresztül
Mexikóból hazafelé igyekezve, kik ott a legióban szolgáltak;
természetesen azok is útba ejtettek.
Egy közülök meglátta nálam Gusztit, s ösmerősen üdvözlé.
Kérdeztem aztán tőle, hogy honnan ismeri ezt a vastag urat?
Az aztán elmondta, hogy Guszti barátom «ajtónálló» volt a mexikói
császári palotában, de nem csak tituláris főajtónálló zászlós úr, mint
Almásy György gróf Magyarországon, hanem valóságos reggeltől estig
talponálló és ajtónyitogató dignitarius, a mely dicsőséget ő sokáig nem
viselhette, rosszak lévén a lábai, nem állhatta ki tovább a nem neki
való állást és odább állt. «Ő a folytonos állás elől, én pedig a
folytonos szaladás elől szöktem meg», monda a legionarius.
Egy hét mulva aztán egy újabb nemzeti kölcsön hatodszor is keresztül
segíté tisztelt barátomat az atlanti oceanon; kit a sors egészen
világnak való urrá teremtett, csak azt hibázta el, hogy nem teremtett
számára úrnak való világot.
A HOSSZÚHAJU HÖLGY.
(Egy amerikai magyar kereskedő naplójából.)
Volt egy emberem, a ki minden reggel eljött boltomba, napi készletét
bevásárolni szivar dolgában. Mr. Bhealernek hítták.
Hegyes spanyol szakállt viselt bajusz nélkül, magas keményített
inggallért nyakravaló nélkül, nagy massiv óralánczot és azon egy kis
ezüst órát, mely soha sem járt, egy antik gyűrűt az ujján, melyből
hiányzott a kő, kurta zsemlyeszín kabátot nyolcz zsebbel, a mikben nem
volt semmi és egy roppant bőrtáskát a hóna alatt, melyre arany betükkel
volt sajtolva: «porte monnaie», de a miben soha sem volt pénz.
Hanem annál inkább tele volt az mindenféle nagybecsű jegyzetekkel, a mik
a nagyra becsült ismerős merész vállalkozási szelleméről tanuskodnak.
Azokkal ő engem minden reggel megismertetett az alatt, míg vásárlásait
kiegyenlítette velem, s nem mulasztotta el, hogy megkináljon vele, ha
nem volna-e kedvem «csendes Co.»-nak lenni vele leendő vállalkozásában?
Azok a vállalkozások pedig többnyire csábítóan nagyszerűek voltak.
Egyszer egy nyári korcsolyázó termet akart felállítani, melyhez a
szükséges jeget ama számtalan new-yorki jegesverem szolgáltatta volna,
miknek gazdáik Khináig kereskednek hideg áruczikkeikkel. A nyári
korcsolyázó terem nagy közönségnek örvendett volna. Hanem persze tizezer
dollár kellett hozzá.
Másszor házassági bureaut akart felállítani New-York és San-Francisco
között. Mivelhogy New-Yorkban olyan sok a férjhezmenendő hölgy, hogy
minden férfira jut 1 egész és 33 perczent, Californiában pedig a férfi
oly tömérdek, hogy minden elvehető hölgyre jut öt férfi. Tehát a
forgalom biztosított leende e vállalatnál. Hanem ahhoz is kellett volna
tizezer dollár.
Majd meg az az óriási terve támadt, hogy a mostoha időjáráson segítsen.
A felhőket akarta pótolni szárazság idején, mikor eső nem akar esni. Egy
léggömb száz quart vizet könnyen felemelhet a levegőbe, s onnan ismét
alábocsáthat; annyi épen elég egy acre földre, a léggömb kötéllel
visszavontatva naponkint húszszor fordulhat, s húsz acret megzáporozhat,
a mi 100 perczent nagy szárazság idején. Hanem ehhez is kellett volna
tizezer dollár.
Mindezek a vállalatok és még száz más ilyenek a tenyeremen feküdtek;
mert mindegyikkel megkinált, hogy legyek bennük a «csendes Co.» (azaz
azon bizonyos valaki, a ki a vállalathoz a tizezer dollárt oda adja, de
a nevét nem teszi ki a firmára; hanem csak mint «és Társ» figurál
rajta), de én elég szűkkeblű voltam azokba bele nem vágni, hanem
engedtem minden reggel odább menni az én vállalkozó szellemű barátomat.
Hanem az azért minden reggel visszajött, s hozott más ajánlatot.
Egy reggel ismét ragyogó arczczal lép be üzletembe.
– Na, végtére fölfedeztem azt, a mi többet ér egy kaliforniai
aranybányánál! kiált lecsapva árúasztalomra az ismeretes porte monnaiet
s elkezdi fortélyos kulcsokkal annak mesterséges zárait kinyitogatni. –
Itt van!
Azzal kivesz összefirkált jegyzékei közül egy fényképet, az ismeretes
látogató-jegy alakban s odanyujtja kezembe.
– Nézze ön.
Egy fiatal hölgy alakja volt azon, a ki elég fantastikus török-spanyol
öltözetben volt föltüntetve, de a kin még az a rendkivüliség volt
látható, hogy gazdag, koromfekete hajsátor omlott alá termetén egész a
sarkáig, s minthogy szintén sötét láma-szőnyeg volt a melyen állt, azt
lehetett képzelni, hogy még a földet is beteríti körülötte.
– Nos, hát, mit szól ön hozzá? kérdé tőlem szakértő arcztündökléssel.
– Humbug, mondám én hidegvérrel, visszaadva fényképét.
Erre már Bhealer tűzbe jött, megesküdött becsületszavára, hogy ez a
hosszú haj nem humbug, mert az valóságos, egy emberi lény fejéről, egy
continuitásból kinőtt termék, a miről ő magának már meggyőződést
szerzett; a csodahölgyet itt mutogatják nem messze a harmadik utczában;
neve «miss Leona Danger», 18 esztendős, connecticuti születés.
Hát én azt sem bántam.
De pedig nem engedte, hogy ne bánjam; mert ő neki ez alapon egy igen
szolid üzleti ajánlata volt irányomban, s üzleti ajánlatokat
meghallgatni nem akarni, mindenképen az amerikai illemszabályok ellen
való magaviselet lenne, ennélfogva meg kellett igérnem, hogy az üzlet
bezárása után elmegyek vele «miss Leona Danger» kétségbe vont természeti
rendkivüliségének valóságáról meggyőződni. Az én üzletem csak éjfél után
egy óráig szokott nyitva lenni, miss Leona Danger pedig reggeli három
óráig volt látható. Amerikában éjszaka is foly az üzlet, s az alvásra
épen csak annyit vesztegetnek el, a mennyi mulhatatlanul szükséges.