hogy menjenek haza Columbiába a lázadó creolok ellen küzdeni. E merény
büntetése halál.
– S te aláirhattad az itéletet? Nem vagy-e te spanyol? Nem szereted-e
hazádat?
– Mindenekelőtt katona vagyok, és tisztelem a törvényeket.
– Az lehetetlen, hogy te, ki oly nemesen tudsz szeretni, a szerelem
legmagasztosabb nemét, a honszerelmet ne tudd érezni.
– Szeretni tudok, de ábrándozni nem. Én azoknak elveiből, kik a
forradalmakat képezik, egy szót sem értek, de annyit tudok, hogy a
forradalmaknak soha sincs jó kimenetele. Sok vér, kevés dicsőség és
örökös bánat.
– Ne mondd örökös bánatnak; örökös remény az, mely nem hagyja
elfelejteni, hogy kell jőni egy időnek, mely mindent visszafizet, a
bánatot annak, a ki adta, a dicsőséget annak, a ki elvesztette.
Ezt mondva a mazatlani asszony, felugrott vőlegénye mellől, s
mandolinját ragadva kezébe, lázas lelkesültséggel verte el rajta a
mazatlani zendülők indulóját.
És e perczben két szeme egy-egy fergeteges felhőnek látszott, melyből a
könyek záporhullásában a harag villámai lövelnek elő.
A vőlegény odalépett hozzá, elvonta reszkető kezét a mandolinról és
megcsókolá.
– Szegény Mazatlan! Az aztek nőknek van miért könyezni… Egyszer
Columbiában voltam, valamelyik utczában egy házat építettek, ott a
napszámosok között egy némbert vettem észre, a ki köveket hordott fel a
fején a kőmiveseknek. Kétszer-háromszor elmentem azon, a nő izzadva
hordta a köveket, lábai alig birták. Nem volt már fiatal, a munka
terhére esett. E nőnek egykor szebb palotája volt Mazatlanban, mint a
minőhöz most a köveket hordta, gyakran mulattam házánál, sok víg órát
töltöttem nála… Mikor a déli harangszóra leült szegényes ebédje mellé,
odamentem hozzá, és megszólítottam. Sokáig nem akart rám ismerni, azután
félrefordult sírni, a többi napszámosok nevettek rajta. Pénzt ajánlottam
neki, megköszönte, keveset elvett belőle – egykor millióknak ura – kért,
hogy a többit küldjem el kis leányának, a kit valamelyik vidéki városban
egy gazdag uraságnál elhagyott. Megigértem, hogy leányát fel fogom
keresni. Szép kis hatéves gyermek volt, mikor utoljára láttam, azóta
nyolcz év mult el, most már serdülő korban kell lennie. Elmentem a
házhoz, a hol felfogadták. Kérdezősködéseimre egy leány jelent meg, nem
a szép gyermek, kinek arcza még most is előttem lebeg, – egy közönséges
teremtés, kemény, durva vonásokkal, elvadult szemekkel. Nem ismert rám,
pedig hajdan annyiszor látott; szóltam hozzá aztekül, egy szót sem
értett többé. Kérdeztem anyja felől, rám se nézett… Oh rettenetes példát
adott a sors az aztek nemzetben, hogy mit várhat egy kis nép a szomszéd
népektől, mit várhat istentől, ha nagyobb népekkel eredett tusába, s jaj
a columbiainak, ha e példából nem tudott tanulni; s ha egyszerre saját
lázadói és a spanyol kormány ellen kénytelen magát védeni.
– Ah, az nem szabad spanyol, ki így tud beszélni!
– Anna! Első férjed menyegzője utáni napon esett el a csatában; ha
kivánod; a második menyegzője előttin esik el.
– Nem kivánom. Töredelmes irtózattal vallom meg bűnös szenvedélyem:
jobban szeretlek, mint hazámat, jobban szeretlek, mint a szabadságot,
spanyol nő ezt nem mondta férfinak soha, te vagy az első, a ki ezt
hallod. Nem kivánom, hogy magadat feláldozd, sőt ha akarnád tenni, tán
visszatartanálak, mit spanyol nő nem tett férjével soha. Csak azt kérem
tőled, hagyd meg életét azon embernek, kinek szenvedélye erősebb volt,
mint a tied. Menyegzőnk estéjén egy ember életét kérem tőled
jegyajándékul.
– És egy katona becsületét!
– Büntesd őt másképen.
– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény halált mondott fejére.
Vagy teljesítenem kell az itéletet, vagy együtt mennem a lázítóval
Columbiába. És én tudom jól, bármit mondjanak is a nemzet prófétái, hogy
onnan soha sem jönnék vissza. A biró vagy büntet, vagy egyetért a
bűnössel. Egyik kezemben a büntetés pallosa, másik kezemben a lázadás
zászlója, válassz: melyiket emeljem fel?
* * *
Korán reggel, mikor a hajnal meghasadt, kivitték a vesztőhelyre az
elitéltet.
Karéjt formálva, lovagoltak a vértesek végig az utczán, hallgatagon,
szótlanul, csak a lovak dobogása hangzott. Középen egy nyitott szekéren
ült a tábori pap, keresztet tartva kezében, s mellette fehér ingben,
hajadon fővel, meglánczolt kezekkel – Leon, a halálra itélt izgató.
Kiértek a mezőre, a nap épen akkor kelt föl, reggeli szellő enyelegve
játszott a vértesek fényes kócsagjaival, s az elitélt őszülő fürteivel;
levették a szekérről, hat vértes leszállt lováról, leoldta a karabint a
nyeregkápából, a többiek körülállták az elitéltet.
A kapitány segéde összehajtogatott papirost vett elő s szigoru,
könyörtelen hangon olvasá fel a halálitéletet Leon fejére.
Az elitélt meghajtott fővel, lesütött szemekkel hagyta magát vinni a
vesztőhelyig, össze volt roskadva, alig látszott benne élni való erő,
úgy hallgatta végig az itéletet.
A szokásos forma szerint egy katona odalép a hadbiróhoz, egy pálczát ad
kezébe, s háromszor kéri, hogy adjon kegyelmet az elitéltnek. A hadbiró
a harmadik kérésére ketté töri a pálczát, s odaveti a halálraitélt elé,
tompán hangoztatva: «Istennél a kegyelem!»
E szavakra felemelte a fejét az elitélt, termete kiegyenesedett, arcza
kigyúlt. Végignézett a körülötte álló katonák arczain, azután feljebb az
ég bíboros felhőin, s fanatikus fohászszal szólt: «Köszönöm Istenem! És
ti nektek is bajtársak, köszönöm a halált. Teher volt rám nézve az élet,
örömmel halok meg. Elvesztettem mindent, vagyont, nőt, gyermeket, csak
hazám maradt meg, azt sem menthettem meg, – örömmel halok meg. Titeket,
bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérczeken tán titeket is vár
jó édes anya, ősi nyugodalmas házikó, eljegyzett kedves,
növendékgyermek, hűséges feleség. Ott túl a bérczeken nektek is van
hazátok… Imádjátok Istent, hogy halálotok óráján ti is ily örömmel ne
szálljatok a sírba, miként én, kinek semmije sincs többé a földön.»
E szavak után az elitélt leroskadt térdére s termete ismét összeesett.
A katonák mereven álltak, mint a szobor. A végrehajtó biró intett a
kezében lévő összehajtott papirral. A hat vértes mogorva arczczal emelte
fel karabinját.
A biró ismét intett az összehajtott papirral, ekkor kiugrik egy fiatal
altiszt a karéj soraiból, egy szökéssel a biró előtt terem, annak
kiragadja kezeiből a halálitéletet s kettérepesztve hajítja a katonák
lábai elé.
E perczben kitörő ordítás közepett kétszáz kard repül ki egyszerre
hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem lehet kivenni, a tomboló
paripák porfelleget vernek a mezőn.
* * *
A menyegzői vendégek már összegyűltek, díszruhájában, aranyzsinórral
gazdagon ott volt a vőlegény, habzó fehér csipkeköntösben a szép
menyasszony, csak egy pillanat még, s ők férj és nő leendenek.
De a pillanat késni látszik.
A vőlegény segédjét várja vissza a vesztőhelyről, addig nem akar oltár
elé lépni.
Megeshetnék, hogy épen midőn e szót «szeretem» kimondja, akkor hallaná a
puskák ropogását, melyek azon ember életét kiolták, a kit ő itélt
halálra.
Megeshetnék, hogy midőn az Isten embere épen áldást mond a kötött
szövetségre, ugyanakkor szállna a megölt haragos szelleme Isten elé,
boszut kiáltva birája fejére.
A segéd sokáig nem jött a vesztőhelyről vissza.
A vőlegény nyugtalan volt, még inkább a menyasszony.
– Tán el kellene halasztani az ünnepélyt… súgá a menyasszony a
vőlegénynek.
– Vagy inkább siettetni… viszonzá amaz.
Nyomasztó sejtés fogta el mindkettőt.
A segéd még sem jött. Elmult két-három óra a várt idő után. A dél
közelgett, a perczek örökkévalósággá látszottak nyúlni.
Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek
sarkantyúpengése. Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyilt az, a
segéd lépett be rajta, fáradtan, porlepte ruhában, halovány arczczal, az
izzadtság csorgott le homlokán.
– Maradjon künn, szólt a vőlegény. Ő halálhirnök, ne lépjen be most.
– Nem vagyok halálhirnök, szól elfulladt hangon a segéd, a mi hirt
hozok, százszor rosszabb annál. Az elitélt magával vitte a spanyol
királyi lovasságot mind a columbiai határ felé. Két mérföldnyi távolból
bocsátottak vissza, hogy ezt önnek hirül adjam.
– Lovamat! ordítá a vőlegény önmagából kikelve, s mint egy őrült rohant
az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát, haloványabban, mint valaha,
megtört szemeiben az alkonyodó ég.
– Csak egy pillanatra! lelkem szerelme, te, szólt a vőlegény halvány
menyasszonyának, s megölelte, megcsókolta, s azzal felpattant lovára.
A ló ágaskodott vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta
erősen. Még egyszer visszatekintett, meglátta halvány kedvesét
menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett felé,
«látlak nem sokára!» mondá. És soha sem látta többé.
* * *
Nyargaltak a vértesek a kék hegyek felé, – mindig elébb, mindig elébb.
Vadonat erdőkön, úttalan pusztákon keresztül, hegytetőre fel,
hegytetőről alá, – mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.
Tornyos városok tünedeztek el itt-amott mellettük, hallatszott az esti
harangszó, a paripák nyerítve ügettek tovább.
Közöttük nyargalt egy vezeték lovon az elitélt, fehér ingben, szürke
fővel, az vezette őket, ember nem járta ösvényeken, mocsári
süppedékeken, hallgatag őserdőkön keresztül, mindig elébb, mindig elébb
a kék hegyek felé.
Alkonyatra egy folyam partjához értek. A távol ormokon itt-ott
csillámlottak a pásztortüzek piros csillagai, azon ormokon túl már
Columbia fekszik, ez a folyam már az ő bérczeiből ered. Ott leszálltak
lovaikat megitatni a hazából jövő hullámokból.
Míg a szomjú lovak a hűs habot szítták, a délczeg lovagok egy hazai dalt
kezdtek elénekelni, a dal oly víg, a dallam oly kedélyes:
«Azt a pálmát nem hagyja el árnya,
Ide még a hold is hazajárna.»
A dombtetőre felállított őrök hirtelen jelt adtak, hogy valaki közelít.
A távolban egy lovagot lehete kivenni, paripája versenyt fut a széllel,
hosszú zöld tollai s prémes mentéje hánykódnak a légben, aranyos
sisakján az alkony fénye játszik. «A kapitány», mormogja mindenki.
A vértesek felülnek lovaikra, kardjaikat kivonják, csatarendet
formálnak, s a mint a kapitány a homlokzat elé ér, mint szokták,
tisztelegve hajták meg előtte kardjaikat.
A kapitány üldöző rohamától eltikkadtan, megáll az arczvonal előtt,
kivont kardja reszket kezében, látszik, hogy a mit mondani akar, arra
nem talál eléggé öldöklő szavakat.
Mielőtt azonban szóhoz juthatna, kiugrat elébe négy lovag az
arczvonalból, a legfiatalabbik, ugyanaz, ki a halálitéletet ketté
hasította, megszólítja.
– Üdvözlégy kapitány! Épen jókor jöttél, hogy együtt jöhess velünk
Columbiába. Nem kell sokáig gondolkoznod rajta, hogy magadat elhatározd;
lovad kantáránál fogva erőszakkal viszünk el magunkkal. Tudjuk, hogy
örömest eljösz, de félsz a gyalázattól, ha veszteni találunk. Azért
viszünk el erőnek erejével. Nagyobb valószínűség végett tégy úgy, mintha
ellenkeznél, vágj le egy-kettőt közülünk, az elsőket, a kik kantárodhoz
nyulnak. Akár engem, én vagyok az első, a ki hozzád nyulok. Vágj rajtam
egy sebet, ne félj semmit, kapitány.
A vértes megragadta kapitánya lovának zabláját, túlfelől egy vén
őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat; a ló fejét sem mozdította
meg.
A kapitány nézett rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat, a
kard aláhanyatlott kezében.
Mögötte az elhagyott szerető, előtte a haza bérczhatára. Mögötte az ég
tiszta boldogsága, előtte a villámos dicsőség. Küzdött keblében a két
indulatóriás. Feje aláhanyatlott keblére, midőn hirtelen megharsan a
trombita a csapat háta mögött, a riadó hangra megszökken alatta a harczi
mén, a kapitány fölemeli fejét, megvillantja a kardot feje fölött, s
kitörő lelkesültséggel felkiált:
«Előre hát az Isten nevében!»
S azzal neki nyargal a folyamnak, a két lovas, a ki paripáját fogja,
alig birja követni, egyszerre ugranak mind hárman a folyóba, a felszökő
hullámok gyöngyivet képeznek fejeik fölött.
Előre, előre, a kék bérczek felé.
A lovasság hosszú sorban követi vezérét, a paripák prüszkölnek a vízben,
a délczeg vitézek messzehangzó karban hazai dalt énekelnek.
Elől lovagol a vezér, sötét fellegzetes arczczal. Arra gondol, hogy
örömei tárgyától minden lépéssel messzebb távozik, mátkájának halvány
arcza lebeg lelke előtt.
Középett lovagol az acapulcoi, kezében egy nemzetiszín zászló, arcza ég,
ragyog. Arra gondol, hogy boszuja perczéhez minden lépés közelebb viszi,
ellenségének véres fejét látja képzeletében.
A felzavart hullám ismét elsimul, az őserdő elnyeli a futókat, lovaik
dübörgése elhangzik az éjben.
A távol bérczeken meg-megriad a tárogató, a pásztortüzek piros csillagai
ragyognak a hegyoldalokon.
Előre, előre…
III.
Egy év mult el.
Acapulco sánczai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom creol harczos
ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat
ölükbe fektették, egy közülök a mandolinon busongó néger-éneket vert,
néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík
pusztán, mint a kisértet-kiáltás.
Messziről egy szekér döczögése hallatszott s vidám ujjongatás. Rablott
szekeret hajtott egy mestiz katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé.
Csak egy ló volt a szekér elé fogva.
A creolok messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongatással
felelgettek neki.
Vigyorgó, szétvont képű legény volt az ujonérkezett.
– Mit hoztál Pablo? kiáltának rá társai.
– Pálma-bort, a mennyi elég. Zsivány spanyoltól vettem el ingyenképen.
Pinczéjéből jött, el akarta előlünk lopni pálma-borát, de útját álltam,
ő egyik lovára felkapott, a másikkal ide vontattam a szekeret.
– Miért nem ütötted agyon?
– Félig agyon volt már ütve. Félpofája le volt vágva, félszeme
hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész
embernek.
A creolok hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön
leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett.
A hordó fenekére krétával e szavak voltak irva:
«Köszöntet Acapulcoi Leon!»
– Sokáig éljen! kiáltának a creolok. Igyunk egyet az egészségére
tulajdon pálma-borából, a mit el akart tőlünk lopni.
S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, a hogy torkán kifért.
Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sánczok
felé, s a hogy odaért, lerogyott, nem birt tovább menni a fáradságtól.
– Ki vagy? Honnét jösz? kiáltozának reá a harczosok, felugorva
helyeikből.
– Adjatok egy ital bort, hörgé fáradtan a jövevény; creol harczos
vagyok, szökve jövök Leon d’Acapulco sátorából, adjatok innom, mert
elveszek.
– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.
A jövevény fiatal, halvány gyerkőcz volt; nagyot ivott a hordóból,
azután félénken széttekintve ismétlé: «Leon d’Acapulco kezéből
menekültem».
– Ki az?
– Nem hallottátok soha Leon d’Acapulco hirét? kérdé a szökevény
elbámulva.
– Most jöttünk Boliviából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?
– Jól nevezted az ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna
el, mielőtt született.
– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.
– Nem lehet azt elmondani, a mit ez az ember mivel.
Nincs egy nyugodalmas óránk, a mióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy
nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet
látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja…
Ah! pálmaborotok erős volt, fejem szédül.
– Igyál többet, majd helyre jösz, beszélj tovább.
– Nem csak nyilt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopódzik elárkolt
falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyujtja tíz helyen a
falut, mire haza juttok, házatok falára fekete betükkel látjátok
felirva: «Köszöntet Leon d’Acapulco»… Ah! fejemben valami ég. –
Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.
– Szólj, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hirének.
– Santa-Cruznál láttam őt az égő város utczáin végig szaladgálni, ölve,
a ki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfedél szakadt rá,
azt hittem, hogy végkép eltemette: mult télen, hogy Columbia előtt
táboroztunk, egy csoport spanyol átjött a vizen, legelől egy rettenetes
alak, csak a fele élt még, fél arcza, fél szeme, fél karja hiányzott, s
megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött. «Én vagyok Leon
d’Acapulco!» kiáltá rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Oh,
átkozott! Bár most is fogva volnék; mint éget! a pokol van bennem!
A creolok sáppadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó
fenekére irt szavakat.
– Oh – gebedjetek meg! Mit adtatok innom? E bor méreggel van tele!
S azzal hanyatt vágta magát s szörnyű görcsök közt kimult. Az életben
maradt creolok dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy
percz alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra-balra a
sánczok közé, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arczczal elhaltak
egyenként, az erősebb természetüek még reggel is kinlódtak, átkozva
életet és halált.
IV.
Egy év mult már, hogy Acapulco kettős tornyán a creol zászló lobogott.
Sokszor ostromolták a spanyolok az erős sánczokat és mindig hiába.
Ott veszett a szépe, a java a seregnek, a hosszú táborozásban,
köröskörül elpusztult a környék, csak Acapulco állt, daczolva az
ostromlók dühével.
Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg
a hirhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a véd-seregnél,
annak is nagyobb része nemzetőrhad.
A creolok ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a
nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadi hirnek.
Számítottak a bizonyos diadalra.
De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze
nyugodalmas megyékben ősi házhelyüket, szerető családjaikat hagyták el,
hogy ide jőjjenek háborút látni; kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú
élet várakozik, kiknek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek
ártatlan csevegése jut eszébe.
Ezek a boliviai menekültek voltak, kikre csak üszkök vártak az ősi
kunyhók helyén, kínzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt
közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából
egyedül maradt meg.
Ily boszuval átellenben mit érnek a magas sánczok.
Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyuk
bömbölésén.
A családapák ostromolnak.
Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul,
hatvanon túl akármennyi.
Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnek
már.
Elől egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még
rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a creol,
még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy
visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz
kiontott. Nézzétek, mily sebesen rohan előre.
Magas a sáncz, de a boszuállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az
ágyuk tüze, de a boszunak nincs szeme a veszélyt meglátni.
– Ott a sánczokon túl az én ősi hazám! üszköt neki, égjen porrá! ordít
az acapulcoi irtóztató hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot
neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve
keresett dæmonát, Basiliskot.
Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut
keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásihoz.
– Ez ő! kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden
imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisko?
A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint
névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de az arczot
nem volt ember, ki megismerje többé.
A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, Leon és Basilisko alig
egy kard hosszúra, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit
ellenére, a halál két élű kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok
holttestekkel lett tele, s az elhullottak tetemein diadallal rohant fel
a sánczra a győztes spanyol had.
Egyszerre esett el Leon és Basilisko ellenséges golyóktól találva,
Basilisko behunyt szemekkel feküdt ellenségétől nem messze; – Leon
fáradtan felvánszorgott fél kezével, s oda vonszolta magát hozzá. A
creol egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai
mintha imádkoztak volna. Leon elragadta kezéből a keresztet, s
elhajította messze, haldokló hangon hörögve: «ne hallgasson reád az
Isten».
A mestiz meghalt, Leon félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a
többit. Mikor egy-egy kartács-ágyú a tömegbe szorított creolok közé
tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el torkát. Nem sokára égni
kezdett a város, Leon nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz? Végre az
is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból
egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.
– Jól van! jól van! kiálta, úgy kell neki, úgy kell neki.
S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését,
végre a templom is égni kezdett. Kik sokáig borzadva néztek a messziről
belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú
fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja
tölté be a levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt
összehordva. Acapulcoban egy kő nem maradt kő felett.
* * *
Menj vissza sirodba vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni.
Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve.
Mennyi elmult, mennyi elveszett.
Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, a ki
megmaradt.
Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vas keze az
ország egyik szélétől a másikig hajtja.
Az őrültek házában ül a vértesek kapitánya búsan, mélán mondogatva:
«csak egy pillanatra!» – Senki sem tudja, mit akar vele?
Csak Leon d’Acapulco boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik
oda lenn édes dicsőségről, s keserű boszúról.
PETŐFI.
Egy ember, a ki holta után tovább él; – maga por már, mégis lelket önt
nemzetébe; – egy helyen fekszik mozdulatlanul, mégis beutazza országról
országra az egész világot; – örökre elhallgatott már, s mégis egyre
emelkedő hangon hirdeti dicsőségét, szabadságát, nemes hevét a magyar
nemzetnek.
A magyar nemzet sem háládatlan elhunyt költőjéhez; annak költeményeit
lelke ékszeréül viseli, annak nevét elől említi kegyelete pantheonában;
emlékének felállítására összehordogatja inséges évei áldozatfillérét, s
sírjára zöld fákat ültet s búcsút jár hozzája.
De hát igazán meghalt-e Petőfi? valóban szobrot és síremléket kér-e
porainak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a búcsújárók
zsolozsmáit?
Ki látta elesni?
Tudomásomra hárman irták le a helyet és körülményeket, a hol és mikben
Petőfit legutolszor látta ismerős magyar; mind három elbeszélés azon
végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kelle érniök Petőfit; a
szemtanu maga megmenekült.
Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat,
vagy elfogta.
Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik,
melybe azon balvégzetes nap hősi áldozatait egymásra halmozták.
De hátha elfogták?
Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat.
Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire,
távol Sziberia belsejébe? Hátha most is ott siratja hazája sorsát
Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja lánczai csörgését valamelyikében
a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? hátha nehéz,
lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között?
Lehetetlen-e ez?
Nem élnek-e ismerőseink, kik ugyanakkor elfogatva, messze
behurczoltattak Oroszország belsejébe? Van egy régi jó barátom, ki Bem
hadsegéde volt, s az oroszoktól elfogatva csodák között szabadult meg a
Sziberiába viteltől már útközben. Egyik debreczeni képviselőnek
testvére. Most képzeljük hozzá Petőfi daczos, rajongó jellemét, ki a
kényszerrel megalkudni nem tudott soha, ki nem tudta magát szelidnek,
meghódítottnak mutatni; mi történhetett vele, ha hasonló balsors érte
utól?
Hogy azóta olyan hosszú idő elmult! és ő róla semmi nesz nem hallik.