a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma? most tudnád: hogy az a spanyolok
kiirtásának ünnepe! Te is spanyol vagy, utolsó e városban. A többi már
meghalt, – minthogy te utolsónak maradtál, szabadságod van választani,
hogy minő halállal halj meg?
– Hát te hóhér vagy Basilisko?
– Én nemzetem választottja vagyok.
A megkötött férfi képtelen nevetéssel arczul köpte e szóra a hozzá
beszélőt.
– Hah! ember! ordítá fel dühében a meggyalázott. Ezért vért fogsz sirni
előttem!
– Én? sirni? Láttál engem valaha sirni? Megölhetsz. Kínozhatsz,
széttéphetsz izenként, elég sokan vagytok hozzá, de sirni nem látsz, ha
bár dühödben megvesznél is előttem.
– Én megteszem, hogy sirni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet
elcsábítottam s kiért tégedet elárult.
– Az neked gyalázat, nem nekem.
– Rokonaid halva vannak mind.
– Jobb nekik utczán halva feküdni, mint veletek egy levegőt színi.
– Vagyonod elpusztult.
– Pusztítsa el Isten, a ki osztozott benne.
– Hm. Te hideg vérű embernek látszol Leon, beszélt tovább Basilisko.
Neked egy szép leányod is volt.
Leon megrázkodva tekinte rá e szóra.
– Ugy tartom, hogy Olivának hítták, folytatá Basilisko, kiszámított
kegyetlenséggel vontatva a szót.
– Mit akarsz mondani? kérdé remegve az apa.
– Igen szép leány volt. Mondhatom. Ugy-e azt magad is elismered, hogy
igen szép volt?
– Veszsz el! Mit akarsz?
– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki… nem tudott közülök
választani, egyik derekabb fiú volt, mint a másik… Mit tehetett
szegény?… Feleséged az első asszonytól maradt leány sorsába nem
szólhatott bele… utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását… Én
férjhez adtam a leányt mind a hathoz… Sajnállak, hogy a menyegzőről
elkéstél…
– Verjen meg az Isten súlyos balkezével! ordítá fel kétségbeesetten a
lekötött apa s arczczal a földre veté magát, és zokogott keservesen.
– Emeljétek föl hát, szólt Basilisko, hadd lássuk, mint sir az, a ki
most próbálja először életében. Sirj Leon, te pedig, nigger, fujj abba a
dudába, zenekiséret mellett hadd sirjon.
S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló
mozdulatokkal körültánczolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki
hol érte.
Az nem sirt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva
minden bántalmat s egy vonás sem ferdült el arczán.
– Most vigyétek innen, parancsolá Basilisko. Vessétek a padlásra.
Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel fogjuk magasztalni. Ma
igyuk meg leánya lakadalmát, holnap megiszszuk az ő torát. Jó éjszakát,
Leon barátom.
Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták
magára.
Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem
lelke, sem teste nem érez többé.
Valami boldogság reményével várta halála perczét s örült neki, hogy az
már nem messze van.
Alatta még sokáig tánczoltak a lázadók, végre azok is aludni mentek,
minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy
nem sokára úgy is hosszú lesz majd pihenése.
A mint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem multra, sem jövőre,
egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt
hallana.
Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny
nyiláson s tapogatózva közelít felé.
Álom-e vagy visio? Lépteinek semmi hangja.
Majd lassan kezd susogni, alig hallhatólag pihegi e szót:
– Apám, apám…
– Oliva!
Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség daczára a közelítő
vonásait; az oda furódott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte
a köteleket, mikkel Leon kezei össze voltak hurkolva.
– Gyermekem! rebegé az apa, átölelve leánya reszkető térdeit. Édes,
egyetlen gyermekem!
– Fussunk innét, pihegé a leány, bágyadt beteg hangon, az ablakhoz
hágcsó van támasztva. Siessünk apám.
Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padlásnyiláson, a hágcsón alá,
mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.
A fal mellett egy eszközben megbotlott. Mi ez? Egy ásó. Vegyük fel.
– Jó lesz fegyvernek, mondá az apa.
– Jó lesz sírt ásni vele, mondá a leány.
* * *
A ház utolsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül
állított mestiz léptei voltak azok.
– Maradj itt. Huzódjál a fal mellé, monda az apa leányának, s maga az
alatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig
közelebb jöttek. Leon felemelte az ásót, a mestiz kilépett a szöglet
mellől s a következő perczben kettéhasított agygyal rogyott össze, egy
áruló kiáltás nélkül.
Leon elszedte a mestiz öltönyét, fegyvereit, s azokat magára rakva,
ölébe vette leányát, s ment vele ki a városból.
Minden csöndes volt már, csak egy-egy haza botorkáló danája verte föl az
utczák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenragyogott a kitisztult
égen.
Sem az apa, sem leánya nem szóltak egymáshoz.
Reggelre elértek a legközelebbi faluba.
Leonnak sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez oda adja leányát,
míg maga sorsa után indul.
Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján
belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták s
kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.
Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek: hogyha az
acapulcoiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is
legyilkolják vagy elpusztítják.
Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s
ment tovább.
Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal
a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.
Nem kérdezte tőle, hogy mi fáj? és az sem panaszkodott neki.
A hatodik napon meghalt a leány éhség, nyomor és lélekkín miatt.
Az apa érzé, hogy az ölében hordott teher mindig nehezebb lesz; a karok,
melyek nyakát átölelték, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára
lehajlék, oly hideg!…
Columbia tornyai már látszottak eléje a távolból. Fárasztó sietés után
délre beért a nagy népes városba.
Éppen népgyűlés volt a vár előtti roppant térségen, több mint húszezer
ember gyülekezett össze s közepén egy emelvényről népszónok beszélt
betanúlt szózatot a figyelő sokaságnak.
Leon oda furta magát a néptömeg közé, a szónok épen a creolok
dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.
Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány húnyt szemű
gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.
– Honnan jön? kérdezék.
– Acapulcoból, felelé Leon.
– Hah! Fel! fel az emelvényre vele, kiáltának, a kik hallák feleletét.
Egy ember jött Acapulcoból. Álljon fel és beszéljen a népnek!
Pillanatok mulva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a
jövevényt s felállíták a nép közé.
A mint meglátták iszonyú dúlt arczát, a kétségbeesés szenvedéseinek
nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet, s vállain azt az
elhervadt holdfehér arczu gyermeket, tompa borzadályos zúgás futott
végig a tömegen, minőt a tenger hallat szélvész közelgte előtt.
És midőn e jövevény átnézte a zúgó néptengert, arcza elkezde lángolni,
keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére
leszállni kettős tüzes nyelvben.
– Spanyolok! kiálta szét erős férfihangon. Acapulcoból jövök, utolsó
azok közűl, kik ott spanyoloknak nevezték magukat. Vagyonomat
felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek
gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből a mit birtam, csak egy kincset
menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák,
gondoljatok ártatlan szűzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!
Ekkor fölemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rá
tekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van.
Addig azt hivé, hogy csak hallgat, mint hallgatott hat nap óta mindig.
– Meghalt! ordítá föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet
kebléhez ölelve. Meghalt, fuldoklá, s mint a szélütött hanyatthomlok
esett le a körűle állókra.
A jelenet fölháborítá a tömeget.
– Fegyverre! ordítá fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész
ordítása volt.
«Fegyverre, a ki férfi!» kiáltozák szétrohanva a piaczról, s végig futva
az utczákat.
«Fegyverre! Fegyverre!» hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tiz ezer
férfi gyűlt össze fegyveresen; a düh, a vérszomj vonásaival arczaikon,
azon perczben indulandók Acapulco ellen.
Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a fölhevült agyak közt
terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vakító meggyőződésképen.
Valaki azt találta mondani:
«Hátha mi elmegyünk s az itt maradt creolok az alatt gyermekeinket
leöldösik?…»
A szó szájról szájra ment.
«Haljanak meg!» kezdék itt-ott kiáltozni. «Veszszenek el, mint
testvéreink elvesztek Acapulcoban! Vért vérért! Atyafit atyafiért!
Haljanak meg!»
És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önönvárosára, s mint a
gátat tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta
szomszédja hajlékait, s kikkel szeretet, barátság közt élt nemzedékről
nemzedékre, kikkel megszokott együtt érezni bánatot, örömet, kiirta az
napon minden creolt a városból.
Ez történt hat nappal azután, hogy Acapulcoban minden spanyol leöletett.
Vért vérért!
II.
Leon pedig felvette ölébe holt gyermekét, kivitte egy pálmaerdőbe, ott
sírt ásott neki egy fiatal fa tövében, s bele fektette a halovány
gyermeket.
Nem bírta e szép fehér arczot földdel bekeverni, lombokat tépett le a
közel bokrokról, azokkal hinté be előbb halottját, azután takarta rá a
fekete hantokat.
Mikor a zöld gyepet kirakta a felhányt sírhalomra, úgy fájt egész
lelkében valami, de a mely oltó köny helyett a gyehenna tüzét küldé
szemeire.
Azután elővette kését, hogy felmesse a fa kérgére a nevet, mely élő
fejfája legyen egyetlen gyermekének.
Vágta, vágta a betűket nagy szorgalommal, nagy elmerüléssel, s mikor
készen volt vele, e nevet látta a fára kezei által felvágva:
«Basilisko.»
Mert nem leánya volt eszében, hanem annak megölője.
És azzal, hogy még akkor sem leánya volt eszében, hanem annak
megrontója, hogy annak nevét rótta fel halottja sírfájára, többet
mondott, mint mennyit a legiszonyúbb átokeskü ki birna fejezni.
Fölkelt, ott hagyta a sírt, ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe,
azután megbánta, hogy oly könyezetlenül hagyta el gyermeke sírját s
visszafordult, fel akarta azt keresni – a fák oly hasonlók egymáshoz,
sehol sem talált arra, melynek tövébe leányát elásta, s keresése közben
mindig beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte, ment azután is, maga
sem tudta hová? miért? – de csak ment. Sűrű csalitos buczkák közé
jutott, a fészkéről felvert madár sikoltva rebbent meg előtte. Végre egy
fagyökérbe elbotlott, elesett. Nem volt oka miért fölkelni, ha egyszer
ott feküdt. Letette fejét a földre, jó éjszakát kivánt föld alatt alvó
gyermekének, s elaludt ott és álmodott hosszasan vérben úszó emberekkel
és égő városokkal.
Éjfél felé paripák nyerítése veré fel álmából. Magához nem messze két
felnyergelt lovat látott, melyek röhögve látszottak egymást üdvözölni,
míg a bokrok mögül síró nőbeszéd és biztató erős férfihang tört elő,
olykor egy gyermek csevegésével vegyülve.
A férfi egy alacsony szikár alak, villogó fekete szemekkel, hosszú
bajusza búsan függ le ajkán, s fekete nagy haja vállait veri. Arcza
sovány, de vonásai erőteljesek, mint szikár termetének aczélizmai.
Öltözése a pusztai ebanéróké.
Egy kis három-négy éves gyermeket tart ölében, komoly nyájassággal
enyelegve vele; a gyermek őt apjának nevezi, s megölelgeti apró
karjaival.
Előtte egy nő áll zokogva.
– Tudsz-e már imádkozni kis fiam? kérdé a férfi, térdére ültetve a
gyermeket.
– Hogyne tudna, felele érte a nő. Mindennap elmondja reggel, este.
– Jó ember legyen belőled, kis fiam, – ne olyan mint apádból, – jövő
esztendőre iskolába add, tanuljon valami jót.
– Megteszem, ha utolsó mindenem ráköltöm is.
– Vidd el innen, majd ha esze megjön, messze földre, hol senki sem
ismer, ne tudja meg soha, hogy apja ki volt, tagadd el előtte nevemet,
soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rios Rosas, a hirhedett
guerilla-vezér.
– Kérdezd meg kis fiam apádtól, hogy mikor jön el újra téged
meglátogatni?
– Azt fiam nem tudom, rám soha sem virrad fel a nap, hogy azt
mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap tíz mérfölddel tovább, s
holnapután talán valahol a föld alatt.
– Ugyan ne beszéljen olyanokat, nézze, ez a gyerek mindjárt sírva fakad.
– Biz az fiam úgy van. A rablónak nincs kihez imádkozni reggel, este,
hogy megőrízze a bajtól.
– De hiszen kend nem rabló, nem ölt kend embert soha.
– Ne szépítsd biz azt, édesem. Csak a sakálok temetnek el engem.
A nő ismét elkezde sírni, a gyermek együtt sírt vele, a rabló
összecsókolá mind a kettőt.
– Menjetek haza, édes cselédjeim, legyetek békességben, ne szóljatok
senkinek, hogy itt láttatok, áldjon meg a… – gondolkozott, hogy
kicsoda?… a ki engemet megver.
A nő és gyermek eltávoztak, a rabló felugrott lovára, s kengyelébe
felemelkedve, sokáig hallgatózott a gyermeki csevegés ismert hangjaira.
Ekkor egy hideg kéz érinté kezét.
Felijedve, de azért egy kiáltás nélkül fordult oda a rabló, s egy férfit
láta lova mellett állni. Az acapulcoi menekültet.
– Ne tarts tőlem Rios. Ne nyúlj pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit
életedben először megölj, szólt az hozzá nyugodt szelid hangon. Nem
azért mentett meg téged a sors tizenhét éven át a folytonos üldözéstől,
hogy mint közönséges gonosztevő végezd be éltedet.
– Te ismersz engem?
– Híredből. Tudom, hogy üldözve vagy, hogy fejedre jutalom van téve, és
azt is tudom, hogy neked kedves nőd és szép kis gyermeked van, kiket,
hogy esztendőben egyszer megláthass, halálveszélylyel jösz idáig, hol
minden gyermek rád ismerhet.
– Ne beszélj arról! Rongyos vagy, látom. Zsivány akarsz lenni nálam?
Nesze egy pisztoly, lődd főbe magadat, ha nem tudsz egyebet tenni.
– Tégedet akarlak a rabló névtől megszabadítani.
– Eszeden vagy? Tán nem próbáltam én azt eleget? Nem könyörögtem eleget
minden törvény előtt, hogy vegye el fejemről büntető kezét, és én
megszünök gazdák pusztulása, utasok félelme lenni? Nem igértem-e, hogy
mindenkinek, kit megkárosítottam, visszafizetem elrabolt jószágát,
templomot akartam építeni átkozott vagyonomból, csak azt engedjék meg,
hogy éltem további napjaira emberek közt élhessek, napszámmal,
verítékkel keresve napi kenyeremet. Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az
áldozat, a mit meg nem adtam volna törvénynek, embernek, Istennek; nem
elhajtottak-e mindenünnen? Meg akarsz csalni? Kerűlj, szerencsétlen. Még
nem öltem embert.
– Kell, hogy ezután ölj. Azzal fogod vétkeidet leróni. Mit sem törvény,
sem oltár el nem fogadott, elfogadja áldozataidat a harczmező. A
harczmezőn ellenséget találsz. Menj, mosd le azoknak vérében a szennyet
nevedről.
– Ne kisérts! sohajta fel a rabló. Ha a csatatéren lehetne meghalnom,
szép, becsületes halállal!…
– És ha dicsőséget lelnél ott halálod helyett… És ha jönnél vissza, s a
nép, mely eddig erdőről erdőre űzött, koszorukkal s örömrivalgással
fogadna. S azután nem mondaná senki rólad, «ez rabló», hanem irva
olvasnád neved előtt a «hőst», a «bajnokot»…
– Hagyd abba, ne bolondíts… Oh mennyit tudnék tenni! Egy dandárt
állítanék ki magam. Mind oly fiakat, kik százszor látták már a halált,
és százszor legyőzték, kik megtanultak tűrni esőt és hideget, s le nem
szállni a lóról három nap, három éjjel, kiket, ha csatába eresztenének,
hősöknek nevezne a világ, most zsiványoknak híja és üldözi.
– Én elmegyek és könyörögni fogok érted.
– Mi közöd neked hozzám? Ki vagy te? Miért akarsz engem megszabadítani?
– Arra nagy okom van. Engem a creolok kivertek birtokomból, nőmet
elcsábították, atyámfiait leöldösték, házamba beültek, magam szökve
szöktem el közülök, – leányom az úton kezeim közt halt meg, itt temettem
el az erdőben. És ezt mind a creolok tették rajtam. Ugy-e, ha téged
rájok eresztenének, nem adnál kegyelmet egynek is soha?
– Nem.
– Hiszed-e hát, hogy nem nyugszom meg addig, míg számodra kegyelmet nem
hozok, azon föltétel alatt, hogy a creolokra menj minden embereiddel, a
kikkel parancsolsz.
– Házat építek számodra ellenség-fejekből, ha utat csinálsz nekem a
csatatérig.
– Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem. Fölmegyek Santa-Cruzba, két hét
mulva a bocsánatlevél a kezedben lesz. – Hol találkozhatunk?
– Velem sehol. Azt nem szoktam megmondani senkinek, mert hinni nem
szokásom. Ha igazat beszéltél, jőjj Uanosba, ott a csárdában ül
reggelenként egy ránczos képű öreg bölényvadász. Szürke haja két oldalt
csimbókba kötözve, fél keze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd
elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki. Annyit mondhatok, hogy ha
erővel akarná megtudni valaki tartózkodásom helyét, négyfelé hagyná
magát vágni, még sem mondaná ki. Ne haragudjál érte, hogy őrizkedem.
Tizenhét év óta üldöznek engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki
akarsz jutni, – én más felé megyek.
S ezzel sarkantyúba kapta paripáját a rabló, a másikat pányván húzva
maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla, amaz kéznél legyen, s
nyargalt, bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai közt,
kanyaró futással, minő a fecske repülése, s nem sokára csak a távoli
robogás sejteté, merre jár.
* * *
Két hét még nem tölt le, midőn Leon fáradtan érkezett meg az uanosi
csárdába.
A sötét mellékszobában mogorván ült félig álló palaczkja mellett a
szürke félkezű bivaly-vadász. Leon mutatta neki a pisztolyt, mire az
szótlanúl fölkelt helyéből, kiitta borát, s ment Leon előtt, a nélkül,
hogy egy szót szólna hozzá.
Egy rongyos viskóhajlék elé értek az erdő végén, oda bement a
bivalyvadász, intve Leonnak, hogy maradjon kívül, s kis idő mulva két
szép fekete paripát hozott ki felnyergelve, s inte Leonnak, hogy üljön
fel az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége és félkeze
daczára a legbiztosabb ügyességgel.
S azzal nyargaltak ki a szavannákra.
Útközben beszédessé vált az öreg bölényvadász; – elmondá Leonnak, hogy
ezek Rios Rosas paripái. Kedvencz paripája azonban még ezeknél is szebb
és jobb. Azt egy carabiniero sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen
embert felülni, az elnyargal álló nap, a nélkül, hogy etetni vagy itatni
kellene s még sem fárad ki. Az átúszsza a folyókat, s ha gazdája alszik,
ott vigyáz a feje felett, mint egy hűséges eb s jelt ad nyerítéssel,
hogy ha veszélyt érez.
Késő estig vitte Leont a bölényvadász keresztülkasul a szavannákon.
Sehol út, sehol egy ismertető jel nem látszott, buja fűvel benőtt
síkság, honnan a sakálok rekedt ugatása hallék, kákás, nádas ingoványok,
gázló lángmadarak piros farkaikkal, s ismét sivatag, leégett avar
puszták, miken a füvet meggyujtották s az égett négy éjen szélmentében,
fekete holt tájat hagyva maga után. A messze láthatáron csak itt-ott
látszott egy messzünnen sötétlő erdő.
Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeketült. Csak a vén vadász
tudta, merre jár.
Iszonyú távolból valami vörös csillám tünt szemeik elé, imitt-amott
kigyuladó pásztortüzek között.
– Ott van Rios Rosas, mondá az öreg, kimutatva a tüzet mértföldnyi
távolból, hol őt találni fogják.
Egy óra mulva értek oda. A közelgő lódobogásra hangosan nyerítettek a
paripák a tűz körül, s három férfi alakja látszék, kik mindenre
elkészűlve, várták a közelgőket.
Egy sajátságos, utánozhatlan fütty a vén vadász szájából tudtul adá,
hogy ismerősök jőnek.
Az egyik férfi a három közül Rios volt, a vezér.
– Mit hoztatok? kérdé Rios.
– Kegyelmet ti nektek! kiáltá Leon, a tajtékozó paripáról leszökve s egy
nagy pecsétes iratot adva át a kérdezőnek. Olvasd és gyönyörködjél
benne.
A rabló a tűzvilághoz fordult a szétnyitott irattal, reszketett az
kezében, míg végigolvasá egy-egy köny hullott rá szemeiből, térdei
lassankint meghajoltak alatta, térdre esett s megcsókolá az irást, s
azután felemelé könyes ábrázatát az égre.
– Én istenem! én uram istenem! kiáltá fuldokló zokogással. Tizenhét évi
üldözés után embernek hagysz lenni ismét!…
Azután társaihoz fordult. – Üljetek lóra, a csapatot össze kell híni.
Azok felszöktek paripáikra, s keresztül-kasul hangzott a szavannába a
jeladó füttyentés, mire tíz percz alatt száznyolczvan férfi gyűlt össze,
fegyverrel, paripával legjobban ellátva.
– Atyámfiai! szólt hozzájuk a vén vezér. A miről annyiszor álmodtunk,
beteljesült. Mi nem vagyunk rablók többé, a törvény megbocsátotta
bűneinket. Meg van engedve nekünk, hogy jóvá tehetjük elmult életünk
vétkeit egy becsületes halállal. Van-e közületek egy, ki meg ne bánta
volna eddigi életét, s ne örülne annak, hogy azt becsülettel végezheti
be?
– Nincs! Nincs! kiálták egyszerre mind.
– Eljöttök-e velem a csatába?
– Mindenhova, a halálba!
– Esküdjetek meg erre!
Az eskü rövid volt: «Esküszünk, hogy a csatában örömmel ontjuk ki
vérünket».
Leon odahajolt Rioshoz.
– Tedd hozzá: és senkinek kegyelmet nem adunk!
Arra is megesküdtek.
– Most szólj, mit kívánsz tőlem? monda a vezér Leonnak; elmondhatod:
hogy egyetlen ember vagy, ki Riossal jót tett az életben. Kivánj bármit,
megteszem.
– Ölj, pusztíts, a hova küldve vagy.
– Mondd meg legalább nevedet, hogy elmondhassam nőmnek és gyermekemnek,
hogy kit foglaljanak imádságaik közé.
– Nevemet elhagytam. Most Leon d’Acapulcónak hivatom magamat, hogy
valahányszor megszólítanak, mindannyiszor eszembe jusson, mennyit
vesztettem én ott és hogy azon városnak el kell pusztulni a föld
szinéről. Szólítsatok d’Acapulcónak engem, hogy valahányszor nevemet
hallom kimondani, felfordúljon bennem minden érzés és szomjazza a vért.
– Velünk fogsz-e jönni?
– Még nem. Még sok utam van nagy messze földekre. Ha átkozott sorsom
megtart, a véres napokon, a véres mezőkön találkozni fogunk, addig is a
halál angyalai járjanak veled. Senkinek kegyelem! Senkinek!
S éjnek éjszakáján tovább ment az ember, hideg vérrel táplált
bosszújától hajtva, útjait nem vakdüh vezette ismeretlen veszélyek
örvényébe, kiszámított terv szerinti megtorlás tanította hova, merre
menjen, előidézendő minden vészt, melylyel halálos ellene fejére
lesújthat.
* * *
Mazatlanban állomásolt egy osztály spanyol vértes lovag, délczeg, nyalka
fiuk, kikért nem egy szép spanyol leány szíve dobogott fel.
És a környék legszebbik leánya is szerelemtől égett a vértesek
legdélczegebb hőse, – a kapitányért.
Anna, szép fiatal özvegy, már fél év óta jegyben járt a délczeg
kapitánynyal, menyegzőjük napja is közel volt már, csak még egy éj volt
közötte.
Ezen éj estéjén elment menyasszonyához a vőlegény. Oly szép volt őket
együtt látni. Magas, karcsú férfi volt a vértes, napbarnította arczán
még az ifjuság virított, de homloka már magasan kopasz volt, – «együtt a
nap és hold», mint a példabeszéd mondja.
Szép deli hölgy volt a menyasszony, sötét fekete hajfürtökkel, halvány,
idegzetes arczczal, kék szemében azon szokatlan fénynyel, melyet kék
szemekben csak spanyol nőknél találni. Midőn hallgatott, halvány arcza,
márvány homloka, vékony, finom metszésű ajkai mellett oly szelíd, oly
bánatos, oly andalító fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé,
mikor szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De ha beszéltek előtte
hazájáról, vagy ha ő beszélt felőle, reszkettek ajkai, vékony szemöldei
összevonultak, s a túlvilági érzelem sötétségével arczán, ha akkor
fölveté szemeit, mintha egyik ég nézne a másik égre, tele csillagokkal,
tele angyalokkal.
És ha vőlegényét látta, ha kezét annak kezében érzé reszketni, akkor
arczára a szerelem hajnali rózsái jöttek fel virulni, s szemei
ragyogtak, mint a felkelő nap.
Menyegzője előtti estén elment menyasszonyát meglátogatni a vőlegény.
Vidám arczot akart mutatni, de a szerető szeme olvasni tud a vonásokból,
a homlok önkénytelen redőiből, a szemek tétova járásából, s megismeri,
hogy kedvesének bánata van. – Odasimul hozzá, kezeivel lesimítja,
ajkaival lecsókolja homlokáról a redőket, – ujra visszajőnek.
– Mi bajod? Valami bánt? Menyegződ napja előtt szomorú vagy.
– Semmi bajom sincs, egy baleset nyugtalanít csupán, melyet nem lehetett
elhalasztani. A hadi törvényszék egy embert halálra itélt, az itéletet
épen most irtam alá, az embert holnap agyonlövik. Miért épen menyegzőm
napján? Miért nem jött holnaputánra?
– Az ember tán gonosztevő?