Iquique szigetén semmi ár sem elég nagy egy hű szívért. Apropos, itt
Párisban ön már távollétében a divat lyonja volt. Azt beszélték önről,
hogy bivalybőr csizmáit addig soha sem vetette le, a míg le nem
szakadtak.
– Az úgy volt.
– És tíz évig száraz kétszersültet reggelizett kinn a mezőn.
– Az is igaz.
– És olajba mártott inget viselt.
– Valóban azt tettem.
– És egy ocsmány chinai némbert tartott szeretőnek; ez csak nem lehet.
– De bizony lehet.
– S valóban oly szörnyeteg lett volna, mint itt beszélik?
– Úgy hiszem, hogy nem túlzottak vele.
A bankár nevetett. No, de az is természetes: az Iquiquie szigeten még az
is megfizethetlen, ha van egy asszony, a ki az embernek szeretője
legyen, akármilyen csúnya legyen.
– És most miben lehetek önnek szolgálatára?
– Tehát én szeretném visszaszerezni azt a hôtelt, a mit tíz év előtt
madame Diaprée-nak ajándékoztam. Megkapható-e?
– Óh uram, nagyon is megkapható. Mr. Diaprée ruinálta magát
börzejátékokkal és megszökött Amerikába; az asszonyság jelenleg egy Café
Chantantban működik, a hôtel árverés alatt van; negyedrész áron fognak
mindent vesztegetni a hitelezők, mint a mit ér.
– Csak azért óhajtanám megszerezni, mert nőmet oda szeretném vinni.
– Tehát ön házasodik? Ez nagyon derék. Ez szolid dolog. Reménylem, hogy
most már megtudja ön válogatni az asszonyokat.
– Oh minden bizonynyal! Tehát kérem, legyen ön szíves eljárni
megbizásomban.
– Igen szivesen. Hát önnek ügyfele, a kivel megosztozott, kicsoda? Nem
szabad megtudnom a nevét? kérdé a bankár a búcsúkézszorítás alatt.
– Ez az a bizonyos nőnemű szörnyeteg, a ki Iquique szigeti kunyhómat
megosztotta velem.
– Dicső! dicső! mondá a bankár, nagyot bókolva. Erről ismerek a
gentlemanre. «Szörnyeteg kisasszony! ha szerettél, nesze tíz millióm
fele!» Ez az igazi gavallér.
Jacinth ajánlotta magát és távozott.
VIII.
Este az opera-szinházban egy idegen hölgy vonta magára a közönség
figyelmét. Az egész alak fejétől övéig egy brilliánt esőben látszott
fürdeni. Öltözete a divat pompáját képviselte.
Hanem arcza oly rút volt, hogy még az exoticumok között is ritka
példány.
Minden látcső felé volt szegezve, s mindenki fárasztotta magát és
szomszédait annak találgatásában, hogy ki lehet az a rútak rútja?
Egy felvonás alatt mr. Sabron jelen volt az idegen hölgy páholyában, s
vele szemközt ült le, sőt látcsövét is elkérte egyszer.
Azután ismét lejött a páholyból, s bevetődött a jockey-club páholyába, a
hol már ekkor sokat tudtak rendkivüliségeiről.
Egy régi bizalmas ismerőse ezzel a kérdéssel fogadá:
– Ah, kedves barátom, mondd csak, ki az a hallatlan rút asszonyalak ott
abban a páholyban, a kinél az imént látogatáson voltál? Valóságos
szörny!
– Az a szörny: az én feleségem, felelt jó kedélylyel Jacinth, s
hozzátevé: «valódi klenódium egy asszonyban!»
S azzal leült a feleségével szemközt, s elkezdte őt szemüvegezni.
KÉT MENYEGZŐ.
(Elbeszélés.)
– Szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagy jó uram, Gubádi Márton
uram.
– Áldást, békességet kegyelmednek, nagy jó Csukási Orbán uram.
– Örülök, örvendek, hogy friss jó egészségben láthatom kegyelmedet,
Gubodi Márton uram.
– Hála a magas mindenhatónak. Hát az otthonvalók egészségesek?
– Köszönöm kérdésit; mindnyájan épségben vagyunk. Oh be sokat emlegetjük
nagy jó uramat!
– Csak kölcsönbe esik, mert mi is épen annyi jóval vagyunk kegyelmetek
familiája iránt; különösen a jó nagyasszony iránt. Nem fáj ő kegyelmének
a foga? nem?
– Oh, be jó kegyelmed, hogy tudakozódik felőle! Épen én is akartam
kérdezni; hát a jó nagyasszony nem sántit-e már?
– Hát az István úrfi mit csinál? Ugy-e bár nem töri már a nehéz
nyavalya? no ne is törje.
– Hát az Évi leányasszony fölkelt-e már? Nem csufitotta el a himlő
szegénykét?
Ilyenféle hiábavaló beszédekkel traktálta egymást, Debreczen városa
utczai padlóján találkozva, két termetes polgári férfiu; a kik pedig
körülfogták őket, kofák, városnép, ácsorgó sereg, azok véghetetlen
jóizűen kaczagtak ennek a nyájas szóváltásnak.
Mert azt kell tudni, hogy Gubádi Márton és Csukási Orbán uram
városszerte hirhedett nagy veszekedő ellenségek, a kik is átellenes
szomszédok lévén, oly Istentől elrugaszkodott módon való czivakodásokat
szoktak müvelni napról-napra, hogy hangzott tőle a nagypéterfia utcza;
mikor mindegyik kiállván a maga kis ajtajába, onnan elkezdte a másiknak
szemére hányni a kicsi gyermek korától fogva elkövetett hibáit,
kiterjesztvén testi-lelki gyarlóságaira, lábainak görbeségére,
csámpásságára, orrának vörösségére, arczának ragyáira, termetének
potrohára, azután szellemi rossz tulajdonaira, iskolából való
kicsapatására, olvashatlan irására, rekedt rikácsoló templomi énekére; a
miből aztán mind fokozatos emelkedéssel főben járó bűnök felhányása
nőtte ki magát: az egyik tolvajt, a másik csalót kiáltott; az elszántott
a szomszédjáéból, ez a testvéreit tudta ki az örökségből; amaz megint az
ekklézsia vagyonát rövidíté meg, emez hamisan esküdött; mikor ebből is
kifogytak, akkor aztán áttértek egymás családtagjaira, egymás feleségét,
gyermekeit ócsárolták, meg nem maradt tőlük békében még a hasított
ingben járó piczi gyermek is; s mikor már aztán nem hagytak egymáson egy
csepp keresztvizet sem letörletlen, akkor pogányok módjára invitálták az
ördögöt, szörnyen parancsolgatván neki, hogy azt a másik szomszédot
minden pereputtyostól hogyan és hova vigye el?
S a mellett, hogy olyan nagyon gyűlölködtek, nem hogy kerülték volna
egymást; de sőt inkább mintegy találkozót látszottak egymásnak adni, s
este, mikor más istenfélő ember örül, ha a dolga után megpihenhet, kiki
megjelent a maga kis ajtajában, s az volt a boldogabb, a melyik hamarább
rákezdhette a veszekedés új tárgyát.
«No, elmehet már kend a maga szép hirével.»
S bár legalább aztán egyszer, amugy istenigazában jól összekapaszkodtak
volna, a hogy illik, s a sok perpatvarnak egy egészséges eldöngetéssel
véget vetettek volna; – nem azok: csak onnan veszekedtek az utczán
keresztül, egyik sem mozdult ki a küszöbén; hanem hogy a mit mond, azt a
másik is megértse, tehát kiabáltak olyan hangosan, hogy az egész
utczában csak az nem hallotta, a ki süket volt.
Ez a patália olyan nagy botránkozást szült, hogy elvégre is a
tanácsbiróság elé hivaták ő kelméket, s ott az érdemes főbiró úr
következő sentencziát olvasta fejeikre, mely sentenczia ma is megvan
Debreczen városa tanácsi jegyzőkönyvében:
«Miután Gubádi Márton és Csukási Orbán, helybeli polgárok, évek óta oly
förtelmes veszekedéseket és manicheusokhoz illő káromkodásokat vittek
egymás ellen véghez, hogy abban minden igaz hitű jámbor keresztyén
méltán megbotránkozék: ezennel megparancsoltatik mind a két férfiunak,
hogy nyelveiket ezennel zabolán tartsák, egymással ne perlekedjenek, az
ördögöket egymásba ne bujtassák; hanem akárhol és mikor találkozandnak,
becsülettudással és emberséggel szóljanak egymáshoz, – a ki pedig (most
jön a java) ezen rendelet ellen közülök vétkezni találna, s a másikat
csak egy illetlen szóval is megtámadná: fizessen a szegények cassájába
két ezer forintokat!»
Két ezer forintokat! Egy illetlen szóért.
S mondja aztán valaki, hogy Debreczenben nem tartották fenn kellő
erélylyel az udvariasság követelményeit, még pedig ezelőtt kétszáz
esztendővel.
Mert a krónika 1670 tájáról jegyzi föl a közlött itéletet.
Ezért volt hát az a nagy nevetés a vásári közönség részéről, midőn a
nagy piacz közepén Gubádi Márton és Csukási Orbán uraimék ama nyájas
szólásformákkal támadták meg egymást.
Mindenki kiváncsi volt arra az itélet elhirhedése után, hogy mitevő lesz
már ezentúl a két veszekedő társ? Mert hogy ők egymás nélkül nem
élhetnek, az bizonyos. Goromba szavakkal egymást megtámadniok nem
szabad, az is bizonyos.
Az tehát egészen meglepő komédia volt a közönségre nézve, mikor a
találkozásban észrevevé, hogy a két szomszéd úgy fogá fel a dolgot,
miszerint ezentúl csak nyájas szavakkal szabad nekik egymás közt
veszekedni, s ugyanazokat a dolgokat, a miket eddig egymásnak durva
szitkozódás hangján elmondtak, most megfordítva, hizelgés alakjában
nagykedvesen mondogassák oda. Igy például, ha eddig azt mondta Gubádi
Csukásinak: «te rezes pofájú te!» s amaz vissza: «nézd meg a magadét,
jobb lesz, te borbibircsó!» most a helyett így szóltak: «oh be szép
színben van ma kegyelmed, mint a fakadó rózsa» és vissza a másik: «de
kegyelmed is ragyog, miként Salamon dinnyéje». S ha eddig egymás
feleségének hibáit publikálták, most azoknak nyilvános revokálásával
boszantották egymást jobban, felnőtt gyermekeikről tudakozódtak gúnyos
részvéttel. Gubádi uram Csenkő Mózest emlegette Csukásinak, ki épen
menyasszony-ruhákat vásárol a görögnél a szép Évike számára, pedig a
kötni való megszökött a menyegző elől, melyre szüléi erőltették, s a
leány sem akart hozzá menni; míg Csukási uram István úrfi felől
kérdezősködött, hogy mikor küldi már a város a heidelbergi akademiára?
pedig nem rég kapott a jámbor consilium abeundit.
Az ellen sem lehetett a magistratusnak semmi kifogása, ha Gubádi uram
Csukási szomszéd apró gyermekeit kedves kis teremtéseknek nevezte, s
ajánlkozott, hogy mindegyiknek egy fésüt fog venni ajándékba, mire
Csukási szomszéd viszont tűvel, czérnával kedveskedett Gubádinak, hogy a
nagyasszony foltozza meg a kedves aprócskák kiszakadt térdeit.
És ez mind a legnyájasabb taglejtések, a legmosolygóbb arczfintorgatások
között mondatott el, a kalapját mindkét fél kezében tartá és világért el
nem fogadta volna, hogy föltegye. Az itélet azt parancsolja, hogy
egymást megbecsüljék.
Tehát ők a dühbehozatalig becsülték egymást.
Mind a kettő azon törekedett, hogyan lehetne a másikat nyájas
ingerkedésekkel odáig vinni, hogy elébb kitörjön belőle a méreg s aztán
elveszítse a birságot.
Mert kétezer forint most is nagy pénz, hát még akkor! A melyiken azt
megveszik, el kell annak adni a nagypéterfián levő házát.
– Hova tetszik indulni, kedves Gubádi Márton uram?
– Hazafelé indulok, drága jó Csukási Orbán uram.
– Legyek olyan szerencsés, hogy hazáig elkisérhessem szeretett nagy jó
uramat.
– Véghetlen nagyra leszek vele, ha ez a tisztelet ér drágalátos szomszéd
uramtól.
És így kisérték egymást haza, folytonos kedveskedéssel, kölcsönösen
iparkodva egymást jobbfelől bocsátani, s midőn hazaértek, egymástól
barátságosan elbucsuztak, most már nem az ördögökre bízták egymást, hogy
azok vigyék ide-oda, hanem az angyalokra, és ajánlák egymást a próféták
kegyelmébe és martyrok oltalmába; Csukási uram elkiséré Gubádi uramat a
kapujáig.
– Tisztelem a nagyasszonyomat, az úrfit, és a kis leánykákat.
Gubádi uram nem engedte e tiszteletet magán száradni, ő is visszakisérte
az utczán keresztül Csukási uramat a kapujáig.
– Tisztelem, csókoltatom különösen az egész familiát, apraját, nagyját,
együtt és különvéve.
Csukási uram onnan megint visszakisérte Gubádit az utczán keresztül.
– Köszöntetem az öregbérest, a kisbérest, a szolgálót, a gányót, a
juhászbojtárt.
Megint vissza.
– Tisztelem a familiájához tartozó ökröket, borjukat, lovakat.
Megint vissza.
– És a háznépével lakó egereket, bogarakat stb.
S míg így egymás patkányait, kutyáit, macskáit, verebeit sorba
tisztelték volna, olyan csoport hahotázó nép keveredett az utczán
körülöttük, hogy elsőbiró uram kocsijának meg kellett állni, nem tudott
keresztülhajtani a nagy sokaságon.
– Mit mivelnek kegyelmetek ismét? kérdé haragosan a biró.
– Gyakoroljuk magunkat az egymással való nyájaskodásban, a hogy tetszik
látni! viszonzá neki Gubádi Márton uram.
S azzal a két nyájas férfiu kiki a maga házába térvén, úgy csapta be
maga után az ajtót, hogy csak úgy hullott a vakolat az ajtófélről.
* * *
Gubádi uramnak volt egy nagy, iskolaviselt fia, kit ő papnak szánt,
kinek azonban több kedve volt a mezei gazdasághoz, s nagy tógátus
quinquennis diák korában félig menve, félig menettetve válét mondott az
exegeticának s kiment a tanyára törökbuzát mivelni.
Csukási uramnak pedig volt egy szép eladó leánya, Évi; a kiről még eddig
nem lehet tudni semmit. A mint illik.
Gubádi és Csukási uramék ugyan a veszekedés korszakában családjaik ezen
büszkeségeit sem hagyák leszólatlan; ha valaki arra hallgatott volna, a
mit Csukási uram átkiabált az utczán a szomszédnak, azt tanulta volna
meg belőle, hogy István diák: kicsapott diák; hogy minden nap a nehéz
nyavalya töri, hogy nem is ember az már, mert azt az édes anyja, még
születése előtt, elkötelezte az ördögnek egy véka aranyért, abból
építtette a házát; hogy áriánus vallásu, azért csapták ki az iskolából;
hogy nem is az igazi fiu, hanem váltott gyerek, kicserélték a bölcsőben;
hogy táltos, két sor foga van felül; hogy török martalóczokkal
czimborál; hogy a leczkéjét mindig a tíz körmére szokta felirni, onnan
olvasta el diák korában.
Viszont meg Gubádi uram mendemondáiból azt lehetett volna megérteni,
hogy Évi leányasszony kendőzi magát, azért van olyan piros színe; hogy
nem süt kenyeret szalonna nélkül; hogy eljár ő is tánczolni a nagy
erdőre; hogy fésüre akaszthatja már a kontyát, s hogy István deáknál
három esztendővel öregebb.
Mindezekből természetesen egy szó sem volt igaz. Gubádi Pista jámbor,
becsületes, istenfélő, egészséges legény volt. Csukási Évi pedig deli
szép szűz hajadon leány s épen három évvel fiatalabb, mint Pista; hanem
már a két veszekedő csak mondta azt egymás mortifikálására.
Mikor aztán Gubádi uram, a tanács határozata után nehány hét mulva,
meggyőződött a felől, hogy Csukási uramat szokott barátságos
beszédformákkal rá nem birhatja, hogy ő vele veszekedést kezdjen: akkor
egy furfangos ötlete támadt.
No megállj, ezzel, tudom, a levegőbe vettetlek.
Tehát egy reggel fölvette ünneplő köntösét s hegyes lépésekkel
átsomfordált Csukási uram portájára és nagy tisztelettudással
bekoczogtata hozzája.
Egyes-egyedül találta őt az utczai szobában: az asszony meg a
leányasszony valahol szomszédolni voltak.
– Áldást, békességet kegyelmednek és háza népének, Csukási uram!
– Mindazokat, a miket kegyelmed kiván nekem, triplán fizesse vissza
kegyelmednek a mindenható, Gubádi uram.
– Kivántam tiszteletemet tenni kegyelmed uri házánál.
– Nagy szerencse reám nézve. Miben lehetek kegyelmednek szolgálatjára?
– Tetszik ismerni a fiamat, az Istvánt, úgy-e bár?
– Nagyon jól ismerem: derék, jámbor ifju, nem iszik, nem koczkázik, nem
nyavalyás, nem ördöngös, nem táltos, nem váltott gyerek, az iskolából
nem csapták ki, úgy tanult ki mindent; mikor már a professzorokból
minden tudományt kiszedett, odahagyta a kollegiumot üresen. Derék
legény!
– Nagyon örülök rajta, hogy kegyelmed is ilyen jó véleménynyel van
felőle, mint mások. Tehát azért jöttem ide, hogy a fiamat meg akarnám
házasítani.
– Igen helyesen cselekszi kegyelmed, adjon neki a mindenható hasonló
derék, jó, hűséges, józan, ékes és takarékos feleséget, mint a milyennel
kegyelmedet megáldotta, Gubádi Márton uram.
Ezek mind megannyi apró tőrszurások voltak; de várj csak, majd mindjárt
gerundiummal fog erre visszavágni Gubádi uram.
– Hát biz én azt gondoltam, hogy leghozzáillőbb pár lenne számára, ha az
Évi leányzót venné el.
– Az Évi leányzót?
Tripla sértés nyájas alakban.
Először is az ő leányát csak per «Évi leányzó» czimezgetni, a kinek
pedig «Évi leányasszony» a kompetens titulusa; másodszor meg merni kérni
az ő aranyos leányát az ellenség fia számára, és harmadszor egy nemes
ember leányát merni megkérni egy polgárnak, egy civisnek! – Mert Csukási
uram armalista nemes ember volt, Gubádi pedig csak redemtus polgár.
No ez a sérelem nem fog boszulatlan maradni.
– Hát csak az «Évi leányzót»? kérdi Csukási uram nyomatékosan.
– No mert hogy az ifjak egymást úgy is régóta szeretik. (Ezt ugyan csak
úgy találomra mondta Gubádi uram, hogy ellenfelét ezzel is dühítse.) Én
ugyan semmi rosszat sem hiszek el, a mit az Éviczára mondanak: hogy
festené magát, hogy a nagy erdőre járt volna már tánczolni, hogy
muskétás hadnagygyal lett volna ismeretsége, hogy István fiamnál
három-négy esztendővel öregebb is volna; azért én csak el hagyom neki
venni az Évi leányzót.
Gubádi uram semmit sem várt egyebet, mint hogy nemes Csukási Orbán erre
a szóra fel fog ugrani a karosszékből, s ugyanazzal a székkel fogja őtet
végig kergetni az udvarán, ki az utczára, beleesvén a birságfizetésbe;
mert hisz azt a törvény előtt csak nem lehet érvényes indokul felhozni a
verekedés kezdő okául, ha valaki a fia számára a szomszédja leányát
megkéri.
De nem: Csukási uram nem förmedt fel, egy cseppet sem jött ki a
flegmából, azt mondta, hogy: «hát hiszen igaza van kegyelmednek, ha
szeretik egymást, ha az Isten egymásnak rendelte őket, hát ki akarná azt
megakadályozni: legyenek egyek; mert az irás szavaiként: jobb
házasságban élni, mint égni.»
Gubádi uram elbámult ez engedékenységen.
– Kegyelmed tehát nem ellenkezik benne?
– Dehogy ellenkezem, sőt inkább nagyon is beleegyezem; ha már meglelte a
mit keresett, tehát tartsa is meg.
Ez gyanús kegyesség volt a szomszéd előtt. Ilyen könnyű szerével leányt
nem adnak oda. Ez bizonyosan nehéz föltételeket, hosszú határidőt akar
szabni, a mik nem teljesíthetők, be nem várhatók.
– És mikor gondolná kegyelmed, hogy ez megtörténhetnék?
– Hát mi van ma? péntek. Holnapután vasárnap. Vasárnap délesti isteni
tisztelet után megeshetik a kézfogó, az öcsém Pongrácz lesz a
kiadó-násznagy, ha tetszeni fog, s három vasárnapi kihirdetés után
megtarthatja kegyelmed a menyegzőt.
Ennél gyorsabb eljárást nem is lehet már kivánni.
– Én tehát, a mit kegyelmed tőlem kért, azt előadom: kegyelmed is álljon
azután a szavának, s vasárnap délután kompáreáljon az Istvánkával.
Egyebekre nézve Istennek ajánlom.
Gubádi uram azt sem tudta, hogy jutott ki abból a házból, úgy meg volt
zavarodva ez érthetetlen engedékenység által. Hogy ennek a merényletnek
ez legyen a kimenetele, azt még álmodni se merte volna soha.
Bár legalább annyit mondott volna Csukási Orbán, hogy «no majd
meggondolom a dolgot; majd beszélek előbb az asszonynyal, majd megkérdem
a leányomat; aludjunk erre még egyet.» De épen egyenesen belecsapni a
nyújtott tenyérbe, ez valami megdöbbentő dolog.
Gubádi uramnak egy rémgondolata kezdett támadni.
Hátha ez a szomszéd róka őt most a saját kelepczéjében fogta meg?
Hátha ez tud arról valamit, hogy Istvánnak van már szeretője, a kit el
akar venni, s azért egyezett bele a kérésbe oly hirtelen, mert tudta,
hogy István nem fog az Éváért eljönni; ez lesz aztán, ha kipattan, majd
olyan hétországra szóló megsértés, a miért méltán megbirságolhatják
Gubádi uramat a kétezer nehéz forintig!
Nem is szólt otthon senkinek, mi lelte? csak vette a botját, más sarút
huzott, s csendesen kiballagott a tanyára, a hol István fia
gazdálkodott.
Az épen fürjeket fogdosott hálóval.
– Jaj, hagyd azt a bolondságot, mondá Gubádi uram a fiának; nagy baj
van!
– Majd csak kisegít belőle az Isten, viszonzá debreczeni nyugalommal
István diák.
– Jaj, nehéz azon segíteni a mindenhatónak! mert én magam valék az, ki
bolondot csináltam s most csak az a kérdés, hogy hát te utánam tudod-e
azt csinálni?
– Mi légyen az az utánozandó bolondság?
– Mi légyen? Hát az légyen, hogy az ördög nekem ma azt sugdosta a
fülembe: eredj át a te szomszédodhoz, Csukási Orbánhoz s forgasd meg
májában a kést azzal a szóval, hogy kérd meg az István fiad számára az
Éva leánya kezét; majd hogy fog az dühösködni, mikor úgy utál bennünket,
s olyan nagyralát a leányával! És képzeld: nem dobott ki a házból, a
hogy én óhajtottam, sőt inkább azt mondta, hogy jól van, vedd el az
Évit.
De már ennél a szónál István diák mind a két karjával az apja nyakában
volt; ölelte, csókolta.
– Kedves, édes, drágalátos, aranyos apám uram; – dehogy az ördög
sugalta, az angyalok dudolták ezt a gondolatot a kegyelmed fülébe, hisz
mi az Évikével régóta szeretjük egymást, csakhogy egyikünk sem merte
otthon bevallani.
Most meg aztán Gubádi uramon volt az átalakulás sorja. Most már értett
mindent. Értette, hogy Csukási uram miért adta olyan hirtelen
beleegyezését; mert bizonyosan tudta, hogy a leány hányadán van a
Pistával? azt is értette, hogy miért tett olyan rövid terminust a
kézfogásra? legbölcsebben értette azt, hogy a prædestinatio szerint
régen el volt végezve, hogy ő neki ma reggel az a gondolata támadjon,
hogy bolond fővel bebotorkáljon a szomszédhoz s megkérje a leányát a
fiának.
No ez már mégis csak kicsinált dolog! És ha ennyiben van a dolog, tehát
e szerint csakugyan végét kell szakítani minden további
ellenségeskedésnek, komolyan és igazán békességet kell kötni a két
szomszéd ház között, s ezentúl atyafiságos egyetértésben élni.
Gubádi uram e váratlanul érkezett örömében minden eddigi haragját a
kutba ejtette, s úgy tért haza a mezőről fiával együtt, mint egy igazi
keresztyén.
Hát a másik vajjon mit csinált ez alatt?
* * *
Mielőtt azonban tovább mennénk, álljunk meg egy szónál.
Már kétszer is említettük azt, hogy «tánczolt a nagy erdőben», jőjjünk
legelébb is tisztába azzal, hogy mit tesz az a nagy erdőn tánczolás?
A mi egyátalán a tánczot illeti, arról azon kánonok, a mik szerint Török
Bálint uram ő kegyelmessége egész Debreczen városát reformálta, nem a
legajánlatosabb módon emlékeznek.
A XVII-ik czikk határozottan megtiltja a tánczot a papoknak, a papnéknak
és az ő leányaiknak; más keresztyén asszonyszemélyt sem igen buzdít rá;
s azt hagyja meg, hogy ha már csakugyan tánczolni akar az asszonyféle,
de csak olyan tánczba álljon, melyet díszes mozdulatokkal és szemérmes
taglejtéssel lehet járni, az olyanoktól pedig, melyek csintalan
szökelésekből állnak, tartsa hátra magát.
S azokra nézve, kik lelküket a szentirás szavaival igyekeztek
megnyugtatni, hogy lám szent Dávid is tánczolt, mikor a filisteusok
fölötti győzelmi bevonulását tartá Jeruzsálembe, rég megiratott a nóta,
hogy «csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza».
Tehát az idegen tánczok ki vannak rekesztve az Indexből.
Ennyit általánosan a tánczról a XVII-ik század kálvinista fogalmai
szerint.
A mi pedig különösen a nagy erdőben való tánczolást illeti, ennek az a
Hübnere, hogy azon időtájt labanczság táborozván Debreczen és
Székelyhida között: a debreczeni nagy erdőben hosszas idő óta egy ezred
wallon lovasság ütött tábort s ott egész vásár volt azóta. A wallon
vitézek jókedvű fiuk voltak, szerették a szépet: volt szép tábori
muzsikájuk, csinos aranyos egyenruhájuk, himzett bivalybőr pánczéllal;
biz ott Debreczenben is akadt elég dévaj fehércseléd, a ki vásárra
kihordott holmi egyet-mást a wallon uraknak, azok aztán egész lakzikat
csaptak oda kinn, vígadtak, tánczoltak a csintalan menyecskefélével,
megajándékozták őket selyem szalagokkal, egész módi ruhákkal, miket azok
nem átallottak a városban is felvenni, sőt még a templomban is
megjelenni azokban, úgy hogy egyszer nagytiszteletű Körmendi Jonathán
főesperes uram a prédikácziója közepén megállt s kihirdeté, hogy míg
azok a fertelmesül kitárt elejű asszonyszemélyek a szentegyházat el nem
hagyják, ő a prédikácziót nem folytatja.
E növekedő botrány megszüntetésére utóbb a tanács rendeletet hozott,
mely szerint «minden a városhoz tartozó asszony- és leányszemélynek
szigorúan megtiltatik a nagyerdőre, avagy Szőllősre, vagy a vásárra
kijárni dísztelen, szokatlan metszésű ruhában, ott az idegenekkel
mulatságba elegyedni, velük együtt virginálni, énekelni, ugrándozni,
dorbézolni. A kik ez ellen véteni fognak, első esetben ekklézsiát fognak
követni, másodikban pedig nyilvánosan megseprűztetnek s a városból
kicsapatnak».
Tehát ilyen, ha nem is főben, de mindenesetre bőrben járó dolog volt a
nagy erdőn való táncz – ezelőtt jó kétszáz esztendővel.
Volt pedig e nagy erdei tivornyáknak egy hirhedett tánczosnéja. Mint
mostanában Rigolbochet, Mistenflutteöt s egyéb ünnepelt
kánkánművésznőket, úgy emlegették akkor Tarka Viczát; – publice nagy
botránkozással, privatim nagy kiváncsisággal.