csak úgy lengett mikor lépdelt; könnyű lába volt a tánczra, könnyű szive
volt a mulatásra; domború idomai, csattanó orczája, sugár szemöldöke,
ragyogó két szeme; – kár, hogy azt a szép termetet annyi wallon hadnagy
ölelgette már táncz közben, hogy ez a szép arcz még festéket is eltűrt,
hogy az a két ragyogó szem csábításra mosolygott, hogy az a két kicsiny
láb mindig rossz utakon járt.
Tarka Viczának már nem volt Debreczenben megjelenhetése. Onnan örök
időkre kitiltatott. Ide ugyan leányfővel be nem jön többet.
Mulathat, a hogy és a mennyit akar, de csak a kapun kívül; az árkon
belül meg ne kapják!
Tarka Vicza tulajdonképen Csukási Orbán uram juhászának volt a leánya, s
mikor nem csavargott a sátrak között, olyankor ott lakott a tanyán, a
hol az apja Orbán úr juhait őrizte, a tanya már a városon kívül esvén.
Még ugyanazon a pénteki napon, hogy Gubádi uram megkérte a «Évi leányzó»
kezét fia számára, kitalyigázott Csukási uram a tanyára, jól tudta, hogy
ilyenkor a Vicza otthon lesz; a wallonok pénteken nem dáridóznak.
Otthon is találta, be hivatá maga elé s e kérdést intézé hozzá:
– Hallod-e te Vicza, nem untad-e még meg ezt az életet?
– Nem biz én, bár még egyszer újra kezdhetném.
– De majd megvénülsz ám egyszer, olyan hirtelen, hogy magad se veszed
észre, s akkor majd nem tánczol ám veled senki, a dologtól elszoktál,
dolgot sem ad senki; lopásra szorulsz, azon is rajtavesztesz, s majd
aztán a piros kláris helyett, a mit most a nyakadon viselsz,
kendermadzagot köt fel az utolsó vőlegényed.
– Mit bánkódjam én azon ma, a mi holnap lesz?
– Te Vicza! nem volna kedved férjhez menni?
– Ki a bolond venne el engem?
– Hát ki tudja? A szép leánynak akad párja. Épen ma volt nálam Gubádi
Márton uram s megkért tőlem feleségül a Pista fia számára.
– Szeget üt a fejembe, nemzetes uram; a Pista nyalka legény; egy párszor
találkoztam vele az utczán, nem tudtunk hirtelen kitérni a keskeny
pallón, nagy volt a sár. Az igaz, hogy jól a szemébe néztem.
– Hát neked is tetszik a legény?
– Nekem mindegy. – Aztán mikor?
– Hát én azt határoztam, hogy a legközelebbi vasárnapon kell végbe menni
a kézfogónak.
– Már mint holnapután? Az nem lehet. Én megigértem a kapitány úrnak,
hogy jövő vasárnap együtt rugjuk a port Szőllősön.
– Ördög vigye a tánczodat! Tánczoltál már három ember életére valót;
most itt az alkalom, hogy főkötő alá juss; fejkötővel újra tisztességes
asszony lesz a neved, visszakerülsz a városba; lesz házad, tüzed
magadnak, emberséges urad, a kit úgy dirigálhatsz, a hogy akarsz. Csak
nem bódultál meg, hogy azt elszalaszd egy bolond tánczért?
– Igaza van nemzetes uramnak: – majd hát máskor. Azt is megpróbálom hát,
hogy mint esik az embernek a maga lakodalmán tánczolni? Hanem ha azután
az első héten el találok szökni az uramtól, engem ne okoljon senki.
– Az a te gondod lesz, meg a Pistáé.
A leány nevetett rajta, hogy őtet hát feleségnek próbálják meg.
– Aztán hát holnap este jó későn iparkodjál a városba bejutni; végy más
gúnyát, hogy rád ne ismerjenek a kapunál.
– Azt csak bizza rám, nemzetes uram; akkor megyek én be a városba, a
mikor nekem tetszik, tudom én már, merre lehet keresztülkasul járni
rajta, a nyámnyila strázsák miatt!
– No hát jól van!
Csukási uram legjobban elintézve a dolgot, tért ismét a városba vissza.
* * *
Eljött a végzetes vasárnap, melyen Gubádi Pista kézfogójának kelle
tartatni az Évivel. Gubádi uram jó eleve feldicsekedett ez örömhírrel
nagytiszteletü Körmendi Jonathán esperes úr előtt, ki maga is annyira
meg volt örvendeztetve e fordulat által, hogy maga ajánlkozott,
miszerint ez érzékeny és minden angyaloknak tetsző jelenésen ő is ott
kiván lenni, a midőn két régi ellenséges család, gyermekeinek
összekapcsolt kezei által ily keresztyén módon békül ki egymással. S
azon módon, a hogy az isteni tiszteletet végzé, stóláját félkarjára
vetve, ballagott el kérő násznagyul a vőlegénynyel s annak atyjával a
leányos házhoz.
Gubádi uram ez alkalommal pedig egészen új ezüstgombos dolmányt
varratott a fia számára, ki is a városi lovas bandériumban őrmesteri
ranggal fungálván, ez ünnepélyességhez felköté széles rezes kardját,
hímzetes tarsolyával. Így csörtettek nagy feltünő ünnepélyességgel a
templomból hazamenő nép közt Csukásiékig.
Ott pedig szépen vártak rájuk!
Csukási uram e napra kiküldé a feleségét és gyerekeit a szőlőbe, hogy ne
legyenek útban a háznál, nehogy valamit lássanak és halljanak, a mi nem
nekik való.
Elhivatá pedig a Pongrácz öcscsét, a ki hajduviselt ember volt s több
izben járt ide-oda táborozni; meg ugyan senkit nem ölt a háborúban, de
roppant szál termetével, hegyes kifent bajuszával, stentori hangjával s
egyéb férfias tulajdonaival keményen imponált a gyengébb szivűeknek.
Mint ünnepélyes alkalomhoz illik, ő is felkötötte széles, tenyérnyi
pengéjű pallosát, a mi őt különben, mint nemes embert is, erősen
megilleté.
Ők készen vártak az érkező atyafiakra.
Az ugyan kissé zavarta őket, hogy minek hozzák magukkal kérő násznagynak
épen a nagytiszteletű urat, mikor erre a hivatalra sokkal alkalmasabb
lett volna olyan embert kiszemelni, a kivel gorombáskodni szabad; hanem
már benne voltak, hát csak folytatni kellett.
Nagytiszteletü uram előadá, hogy mi járásban vannak. István úrfi
hitvestársat akar e háztól elvenni, hol van tehát a kedves menyasszony?
– Mindjárt itt lesz. Csak épen öltözködését végzi, mondá Orbán, s utána
látott, hogy megnézze, készen van e már? vissza is tért nem sokára azzal
a hírrel, hogy mindjárt meglesz: csak a czipőit húzza, de nagyon
feszesek, munkába kerül, míg felmennek a lábaira.
Mikor aztán gondolta, hogy no már felhúzhatta a czipőit, ismét
visszament érte s nehány pillanat mulva kivezeté a vendégek elé a nekik
szánt menyasszonyt… Tarka Viczát.
Vicza fényesen kicsipte magát erre a napra. Illatos kenőcscsel megkent
haja francziás bóbitákba volt felcsavargatva; arcza még szebben kifestve
fehérre, pirosra, mint egyébkor; fehér válla s keble egész a
megdöbbenésig kiszabadítva a csipkés ruhából, mely tarka
szalagcsokraival majd elrepült vele; lábain rózsaszín harisnya fényesbőr
czipővel, annak is piros a sarka, s nem hogy köténye lett volna elől, de
még a felső ruhája is szélesen szétnyilva, hogy az alsónak a hímzett
fodrai kitündököljenek alóla.
– Apage Satanas! kiáltá el magát legelőbb is nagytiszteletü Körmendi
Jonathán uram, s kiterjeszté feléje a Szikszait, hogy ne lássa tőle ez
alakot.
– Mit? Mi ez? hebegé Gubádi Márton uram, nem akarva hinni saját két
szemének.
– Hát itt van az «Évi leányzó» monda Csukási Orbán uram, odavezetve
kézen fogva Istvánhoz a Tarka Viczát. Itt van az «Évi leányzó», a kit
kegyelmed megkért tőlem, mint konvencziós gazdájától, a fia számára. Azt
mondá kegyelmed, hogy megkér tőlem egy Évi nevű leányzót, a kiről sok
rosszat beszélnek: – ez az; – a ki festi az orczáját: – ez az; – a ki a
nagyerdőre jár tánczolni: – ez az; – a kinek muskétás hadnagygyal van
ismeretsége, sőt kapitánynyal is; – és a ki István diáknál négy évvel
idősebb, – sőt öttel is. Itt van! – Tetszett megkérni, tessék elfogadni.
S azzal oda lökte a Tarka Viczát István diák ölébe.
De már erre István diákban is elfordult a keresztyéni indulat;
visszalökte a leányt az adó karjába s azt mondta neki:
– No Csukási Orbán: nekem nem tiltotta meg a nemes város, hogy szemedbe
ne mondjam meg az igazi titulusodat!
– Te akarsz nekem valamit mondani? Mit akarsz hát nekem mondani?
– Azt, hogy körmönfont akasztófa czímere vagy!
– Minek a czímere? te tacskó!
– Akasztófának a czímere!
Csukási Orbán uram elszörnyedt e vakmerő mondásra, hogy neki ilyet
merjen valaki mondani a tulajdon házánál! Hisz ez gyilkos szándékkal
van!
– Hallod-e Pongrácz? szólt termetes öcscse háta mögé vonulva vissza, s
azt tolva a dühös vőlegény elé.
– Mit mertél te mondani? riadt fel erre Pongrácz uram s nagyot
dobbantott a sarkával, s megütötte a pallót rezes kardtokjával. Kinek
mondtad azt, hogy akasztófáravaló?
– Kendnek is épen aképen! vagdalt neki vissza István diák. De még egy
szeggel magasabbra!
– Tyüh, zivataráldotta!
– Csendesen emberek! szólt közbe az esperes, az összezördülteket
szétválasztva. Hogy merészelnek kegyelmetek az én jelenlétemben ily
átkozódásokra fakadni? Az Úrnak napján, ily szent ünnepnapon, mikor az
ájtatos hivek a templomból jönnek haza, csak nem fognak kegyelmetek
botránkozást okozni egy rossz leányzó miatt?
A rossz leányzó pedig mindekkorig csak nevette a tréfát. Neki az
tetszett szörnyű módon, hogy a kérők igy megrettentek tőle s most milyen
csinos veszekedést támasztanak miatta. Bárcsak még össze is verekednének
érte; ez a Vicza hirnevének használna igen nagyon.
A nagytiszteletü úr azonban nem türheté e vigyorgást s rárivallott az
orczátlanra:
– Te pedig, szemérem ellen fellázadt asszonyi állat, nyomban takarodjál
innen, lepedővel betakarva förtelmes alakodat, hogy fel ne ismerjen
valaki, a kertek alatt lopózzál ki a városból, hova lábadat betenni
megtiltatott és fuss, a merre látsz!
– Nem futok biz én! nyelvelt vissza a leány; tisztességes
menyasszonyfővel hivott be engem ide Csukási Orbán násznagy uram! ihol a
vőfélyem, nemzetes Csukási Pongrácz uram; úgy híttak engem be, hogy
férjhez adnak: nem megyek én innen egy tapodtat sem, a míg engem férjhez
nem vesz valaki.
– Nem mégy-e? mordult rá Pongrácz, hegyes bajuszát öklelőre fordítva
feléje.
– Nem én, feleselt vissza, hetykén emelgetve a féloldalát. Mert ha a
vőlegény cserben hagyja a menyasszonyát, akkor a vőfélynek kötelessége
azt kézen fogni és elvenni. Azt kivánja a becsület.
– Becsület-e? ismétlé Pongrácz, kinek már akkor minden porczikája
viszketett a veszekedhetnémségtől.
– Azt hát. Én ugyan ebből a házból el nem megyek, a míg engem valaki el
nem vesz.
– De majd én megmutatom, hogy akkor is elmégy innen, ha valaki innen
kitesz.
Azzal megkapá a leányzó kezét s kinyitva előtte az ajtót, ki akará azon
penderíteni.
De a Tarka Viczának nagyon gyors keze volt, nyomban olyat teremtett a
tenyerével Pongrácz úr képes felére, hogy a bajusza is félre állt tőle,
s azzal, mint a vadmacska, szökött át az asztal tulsó oldalára s onnan a
tessék-lássék végett felrakott tányérokat, poharakat és kancsókat oly
gyorsasággal hajigálá a társaság fejeihez, hogy mindenki kapott belőle
többet egynél. Egyedül a nagytiszteletü úr menekült meg szárazon, azzal
a bölcsességgel élvén, hogy a zivatar ideje alatt bevette magát a
kályhazug erősségébe.
A vadmacskát üldöző Pongrácz utoljára is keresztülbukott a saját
kardjában, mikor épen meg akarta kapni a rokolyáját, – s akkor – a Vicza
keresztülugorva rajta, kiiramodott a nyitott ajtón, kimenekült az
utczára, s ott azon czifra, tépett öltözetben elkezdte ocsmány szavakkal
szidni mind a két familiát, míg az emberek meg nem fogták s be nem
kisérték a városházára.
– Már micsoda szörnyű csúnya skandalum volt ez itt most! szörnyűködék a
menhelyéről előkerült nagytiszteletü úr, a dühtől fújó négy férfiu
közepett. Már szükséges volt-e ezt a háboruságot csinálni
kegyelmeteknek?
Erre aztán mind a négyen egyszerre kezdtek el kiabálni.
– Én azt gondoltam, hogy ezt kérik meg!
– Én nem ezt a dajnát kértem a fiamnak.
– Ez infámia!
– Infámia volt a leánykérés!
– Kinek? Az én fiamnak?
– Micsodát? Az én leányomat?
– Semmirevalók!
– Akasztófáravalók!
És a mellett toporzékoltak és ütögették a melleiket és az volt a
boldogabb, a ki a maga szavát kitudta hallatni a többié közül.
– Csendesen, az Istenért! Emberek! Keresztyének! Polgárok! Gondoljatok
rá, hogy vasárnap van, csitítá őket lelkendezve Körmendi Jonathán uram.
Az emberek megállnak már az utczán s benéznek az ablakon.
Addig hallgattak, a míg a pap beszélt, aztán megint rákezdték: «én nem
kötöttem belé, ő kötött én belém; minek jött ide leányt kérni?»
– Én tisztességes leányt kértem.
– Nem igaz! festett képűt kértél!
– De ugyan emberek! Ne akarjatok magatok birái lenni. Oszoljatok
széjjel. A melyiteknek sérelme vagyon, vigye a törvény elé. Van még
törvény Debreczen városában, ott majd igazságot fognak tenni az igazán
megsértett félnek. Kendtek Csukásiék maradjanak itten; kendtek Gubádiék
jőjjenek velem békén.
Ezt mondva maga mindjárt effectuálá is rendeletét a nagytiszteletü úr,
indulván kifelé az ajtón s hátrafelé tartva arczát, hivogatá maga után a
két Gubádit, a kik is engedelmesen indulának utána; Gubádi Márton már át
is lépett a küszöbön; hanem akkor Csukási Pongrácz hirtelen becsapá az
ajtót István orra előtt, s keresztbe téve a lábát, elordítá magát.
– Megállj fattyú! Nekem nem tiltotta meg a magistratus, hogy rád menjek!
– No hát mit akar kend? engem is jó kedvemben talál ma.
– Azt akarom, hogy innen ugyan el nem viszed szárazon azt az akasztófa
czímerét, a mit ránk mertél függeszteni. Kétszer mondtad a szemünkbe.
– Nem igaz. Háromszor mondtam.
– No hát háromszor fogsz nekem itten térden állva kezet csókolni tüstént
e gorombaságért, te kölyök, vagy szétmorzsollak; agyarkodék Pongrácz az
ifjura, kemény fenekedéssel.
– Szétmorzsolod ám az érett sajtot, felelt az neki félvállról vissza.
– Micsoda? ordíta fel a jubilatus hajdú, most mindjárt kettőbe
hasítalak!
– Hasítod ám az apád lelkét!
– Mit? még az apám lelkét mered háborgatni? rivalt fel a dühödt férfi, s
hogy bebizonyítsa kétfelé hasító szándékát, kirántá oldaláról széles,
haragos pallosát nagy ostentátióval.
Erre aztán István diák is kihúzta a maga kardját.
– Ejnye, te semmirekellő; még te is ki mered húzni a kardodat? dühönge
Csukási Pongrácz, egészen elförmedve azon a gondolaton, hogy lehessen
ember a földön, a ki ő tőle nem akar megijedni. Most rögtön gulyáshussá
apritalak!
S azzal egy kegyetlen nagyot suhinta az ifju felé, teljes erejéből,
melylyel azt tökéletesen két darabra hasította volna, ha megérte volna;
így azonban ellenálló tárgyba nem ütközvén, csak a padlóba vágott bele,
saját csizmájának az orrát találván el épen a hegyén.
Erre aztán István diák is behunyta a szemét, s elkezdett a kieresztett
karddal maga körül hadonázni, mint mikor az ember egy raj méh ellen védi
magát rekettyegalylyal.
Szörnyű csetepaté támadt; egyik is vágott, másik is vágott; széktámla,
almáriomszeglet csúnyául megadta az árát a viaskodásnak; néha véletlenül
össze is csapódott a két kard, s olyankor csak úgy villámlotta a sok
szikrát; egyszer aztán István diák behunyt szemmel olyant talált
visszakézzel oda húzni Pongrácz úrnak az állkapczája alá, hogy annak
egyszeribe félre állt tőle a nyaka – és soha sem is állt többé
egyenesre.
Az volt a szerencséje, hogy István diák kardja nem volt élesre
köszörülve, mert akkor abban a perczben szörnyűt halt volna; így azonban
a kapott vágás után még három fertály óráig elélt és testálni is maradt
ideje.
Ennek a haláláról István diák bizony igazán nem tehetett; erről mi is
bizonyságot adhatunk neki; Pongrácz vágta magát belé az ő kardjába, nem
ő Pongráczba a kardját; akkor vették észre mind a ketten, mit
cselekedtek, mikor már megesett rajtuk.
Hanem azért István diáknak mégis csak iramodni kellett kifelé, mert
Orbán úr elkezde gyilkost, tüzet kiabálni, s az összecsődült népség a
vérző tetem láttára nagyon felgerjedt. Utána, el kell fogni; lánczra
verni!
S azzal nyargalt mindenki hetvenhétfelé. Erre ment! arra ment! ott kell
neki lenni! Itt kell keresni! Be kell csukni a város kapuit! el kell
állni az árkot! Ki ne menekülhessen.
Denique az egész város nekizajdult, hogy a Csukási Pongrácz gyilkosát
elfogja, a hol kapja.
– – És azután még sem kapta meg sehol.
* * *
Egy álló hétig mindig keresték, mindenütt keresték az elfutott Gubádi
Pistát; tűvé tettek érte minden bokrot, de csak nem találhatták meg.
Pedig jutalmat is tűztek ki rá; lett is volna, a ki azt elnyerje, de a
Pista, csak hiába, nem akart kötélnek állni. Eltünt, elenyészett az,
pedig a városból ki nem mehetett. Föld nyelte-e el? Felhő takarta-e el?
Madárrá változott-e? azt csak nem tudta senki.
Végtére azután, meg nem jelenvén az idézésre, elitéltetett in
contumaciam: «a hol pedig megkapatik, ottan feje lecsapatik».
Közben a háboruság tárgyát, a Tarka Viczát is exequálták. Hosszú
hollóhaja tőből lenyiratott, ő maga hóhér keze által megseprűztetett s
aztán tollkoszorúval feje körülfonatván, a városból kivezettetett.
Hanem hát mind elfelejtették a népséggel ezeket a dolgokat a bekövetkező
napok.
Egyszer csak elkezdtek éjjelenkint gyujtogatni a városban.
Minden éjjel az előálom édes szenderéből tüzilárma, harangkongás,
égvereslés verte fel a lakosokat.
Mindenütt borzalom a tűz, de kétszeresen az Debreczenben.
Egy roppant város, mintha ötven falu volna összetolva egy rakásra; nagy
részben nádfödelü házak, aszályos nyárszakok, vizetlen kutak; – ha itt
kigyulad a vész a város egyik végén, Isten őrzi, ha a másik végéig el
nem terjed.
Aztán minden háznál egyúttal a csűrös kert is. Asztag, kazal az akol
végében, ha szél támad, mint Sodoma pusztulásakor, úgy hull belőle a
tűzeső.
Isten őrizzen mindnyájunkat tőle!
Azért is Debreczenben a legfőbenjáróbb bűnök szarvas öregének számíták a
gyujtogatást mindenha s annak legkisebb büntetése volt a halál. Jó, ha
még tortura nem előzte meg.
És ez idő szerint minden éjjel gyujtogattak.
Ma az egyik utczán, holnap a másikon; néha még el sem oltották az egyik
helyen, már a másikon lobbant ki a vészláng, és ez éjről éjre így ment;
az este lefekvő soha sem volt arról bizonyos, hogy nem az ő feje fölött
fog-e ez éjjel kigyulladni a tető? s a mi fölébreszté, az bizonyosan
ismét nem a hajnalpiroslás, nem a reggeli harangszó volt, hanem az
égbolt tűz-vereslése, és a félrevert harangok kongása.
És hiába volt minden vigyázat; az utczákon hiába jártak-keltek
csoportosan a vasvillás őrök, hiába állított ki minden kapu egy
ébrenmaradót; azért az éjentei gyulladásnak csak ki kellett törni. Jó
szerencse, hogy eddigelé mindig csendes idő volt, egyszerre el lehetett
a veszedelmet fojtani, egy pár háznál nem terjedt az tovább; de mi
történik, ha a gonosztevő kéz olyankor találja istentelen szándékát
végrehajtani, mikor nagy szél támad? Az Úr legyen irgalmas, kegyelmes a
városnak akkor.
A folytonos gyújtogatások egész lázadásban tarták a város népét, s a
tanács manifestatiót adott ki, melynél fogva kétezer forint igértetik
annak, a ki a gonosz gyújtogatót tetten kapja, kézrekeríti, vagy
hollétét felfedezi, és ha bármi vétsége volna is a feladónak, az neki
simára elnézetik.
Ez utóbbi záradék azért csatoltatott oda, hogy ha többen volnának a
mordály-égetők, a czinkosok közül valamelyik a többiek elárulására
kecsegtessék.
De csak a kitüzött jutalom sem szünteté meg a nagy veszedelmet. Rémség
iszonya tartá lefoglalva az egész várost; kétségbe volt esve minden
ember.
Végre a nép azt kezdte beszélni, hogy ezt a sűrű gyújtogatást senki sem
miveli más – mint az eltünt Gubádi Pista, azon való boszújában, hogy
fővételre itéltetett.
Ez általánosan hitt monda lett a városban.
Gubádi Pista a gyujtogató.
* * *
Pedig hát szegény Pistát ugyancsak ártatlanul terhelték ezzel a
gyanuval.
Ha tudták volna, hogy hol tartózkodott ő ez idő alatt folyvást?
Természetesen ott, a hol senki sem kereste.
Hol nem kereste őt senki?
Hát Csukási uramnak a padlásán.
Mindjárt a legelső futamodással oda vette fel magát egy üres górénak a
hiúja alá, saját Csukási uram szérüskertjében, jól okoskodván, hogy ha ő
most az utczára kifut, a tömérdek járó-kelő nép menten megfogdossa; ha
pedig itt meglapul, majd minden ember túlszalad rajta, s az egész
világon mindenütt fogják keresni, csak annak a házában nem, a kinek az
öcscsét levágta.
Csakugyan úgy is történt, egész naponta és éjente hallotta, hogy
kiabálnak az utczában, a szomszédban: «itt keressék, ott kell lenni».
Látta is a hiú szelelőjén keresztül, hogy másznak fel a kazalokba, hogy
szurkálnak czúczával, vonyogóval a boglyákba, hogy néznek le felülről a
kéményekbe; azok mind ő vele akarnak beszélni. Arra a képtelen
gondolatra pedig nem vetemedik senki, hogy magánál Csukási házánál
keresse a gyilkost, ki ő maga nagy kiáltozással buzdít aprót, nagyot a
góré ajtajában állva, hogy száz tallér üti a markát annak, a ki a
gyilkost megfogja.
Annak csak le kelle nyujtani a lábát a kukoriczasövény közül, hogy «itt
van, tessék!»
Hanem Pistának volt jó dolga, hogy a közönséget tévhitében meg ne
zavarja; csak hadd tévelyegjenek.
Gondolta, majd odább áll, csak hadd csendesüljön le a világ.
De még egyéb merész szándéka is volt azzal, hogy Csukásiék portáját el
ne hagyja.
A nélkül nem mehet neki a világnak, hogy Évikének meg ne magyarázza ezt
a csalfaságot, a mit vele tettek. Azt nem szabad ennek az ártatlan
leánykának hinni, a mit az apja bizonyosan úgy adhatott elő, hogy ő
szándékosan kérette meg a Tarka Viczát, s hűtelen volt kedveséhez. – E
felől nem szabad az Évikét kétségben hagyni.
De hogyan találkozzék vele? Ez volt ám a fogas kérdés.
Hallotta, mikor estefelé megállt a szekér, mely Csukásinét, meg a
gyereknépet hazahozta a szőlőből; hallotta a sivalkodást, a mit az
asszony, meg a sok gyereknép rázendített, a mint a Pongrácz gyászesetét
megtudták. Az Évike sirását is kiismerte közüle. Az nyilván félszemmel a
halottat, s másikkal a gyilkost siratta.
Nagysokára aztán elcsendesült a ház. Hanem egy fatális körülményre nem
számított Pista, mikor menhelyét elfoglalta. Azt nem sejté, hogy Évike
nagy gonddal ápolt búbos tyúkjai ugyanazt a górét választák éjszakai
pihenésük tanyájául; az ő számukra volt az a lajtorja odatámasztva, a
min ő ide felmenekült.
A tollas laktársak alkonyat felé szépen egyenkint felugrálának a
hágcsókon, s rendben elfoglalák a keresztbe dugott karókat, kiki
ráismervén éjjeli nyughelyére s rövid szóváltás után az ülésrend felett
kiegyezkedvén.
Ez gonosz társaság.
A félhomályban ugyan nem igen törődtek a nyájas hálótársak az idegen
jövevénynyel, de a mint az megmozdult, a neszre azonnal felriadt a
mindig éber kakas, s annak a jelszavára aztán sorba valamennyi tyúk
olyan kotkodácsversenyt kezdett rá, hogy az egész házat fellármázhatta
vele.
Ezektől teljes lehetetlen lesz észrevétlenül menekülni éjszaka.
Hiszen fölkiabálnak minden alvót.
Hanem hát épen ebből származott a szerencséje. Mert az Évike meghallva a
nagy baromfiriadót, azt hitte, bizonyosan a menyét háborgatja kedvencz
búbosait s mint jó gazdasszony, nem restelt maga éjszaka fölkelni, egy
piszkafát kezébe fogni s azzal kijönni a góréhoz, hogy a menyétet
elkergesse.
A minthogy elég bátorsággal is birt sötét éjszaka fellépdelni a góré
hágcsóján (akárhányszor merte ő azt) s a nyitott ajtón bedugva a
piszkafát, szétütni a tyúkállás alatt:
– Elmégy innen, te csúf menyét!
Pista, miután egypár ütleget kapott a lábszárára s meggyőződött felőle,
hogy ez Évike hangja, megszólalt a szegletből:
– Lassan Évike. Én vagyok itt: a Pista.
Évikének igen erős szívének kellett lenni, hogy e szóra el nem
sikoltotta magát s a hágcsóról hanyatthomlok le nem ugrott.
– Az Istenért, mit keressz te itten! kérdezé megrettenve.
– Veled akarok szólni, angyalom: aztán megyek a merre lehet.
– Ne beszélj te most semmit. Ne kérdezz te tőlem semmit. Tudod, hogy én
most is szeretlek; akármit vétettél is. De innen nem mehetsz sehová;
mindenfelé keresnek a városban.
– Hát akkor itt maradok, a míg nem fognak keresni. Jövő éjjel csak
elhagyják. Hanem ha jót akarsz velem, egy kancsó vizet adj innom, mert
megfulladok itt ebben a melegben. Hát nem hiszed, hogy én akartam
elvenni a Viczát, ugy-e?
– Oh ne is beszélj arról, kérlek.
A leány sebesen visszament a házba. A konyhában lelt valami elemózsiát,
azt egy kancsó friss vízzel együtt felvitte a hiúba; benyujtotta
Pistának; az megcsókolta érte a kezét, s aztán visszament a leány a
szobába és azt mondta, hogy elkergette már a menyétet.
Másnap éjjel megint nem lehetett elhagyni búvhelyét Pistának. Évike
megjelenté neki, hogy a drabantok városnegyedenkint vizsgálják sorba a
házakat ő utána. Most épen ezen a negyeden kezdik. Hát csak maradjon még
veszteg.
Azt is tudatá vele ekkor, hogy a gonosz Viczát hogy söprűzték ki a
városból.
Harmadnap éjszakára pedig már elkezdődött a gyujtogatás. Az általános
zendületben nem lehetett Pistának a városból menekülni.
És ezentúl minden éjjel tűz volt, az utczákon egész éjjel czirkáltak az
őrjáratok, folyton folyvást ébren volt és strázsát állt a város; Pista
ott ragadt a góré padlásán.