az ágya lábánál ülő leány csendesen sir.
– Xin! te sirsz?
A felrezzenő leánynak késő volt már könnyeit letörülni, nem mondhatá
azt, hogy nem sír.
– Meghalt a Jun-Cho, az én apám, felelé szomoru hangon.
– Mikor?
– Tiz nap előtt.
– Tiz nap előtt? Csak sirasd Xin.
Tiz nap előtt! És a leány eltitkolta azt a beteg előtt, hogy el ne
rémítse vele: míg ébren volt, nevettető meséket mondott neki, s csak
akkor sírt, mikor Jacinth aludt.
És olyankor, mikor sirt, – még csunyább volt szegény, mint máskor.
Jacinth megfogta a leány kezét és azt mondá neki:
– Ne aggódjál Xin, ezután majd én leszek az apád!
V.
Végre egészen felgyógyult Jacinth, a visszatérő tavasz neki is
visszaadta egészségét.
Tavasz? De hát mi jelentősége van ennek az Iquique szigeten? – Annyival
több szúnyog.
Xin homokot talicskázott Jacinth gunyhója elé, folyondárt vetett bele, s
virágos zöld szőnyeget nővelt fel ablakai előtt, zöld lugost, melynek
árnyéka alatt naponta pihenhetett.
Még is tudott csinálni tavaszt!
A ház körül minden egészen másképen ment, a mióta Xin gazdasszonykodott.
Jacinth csak most tapasztalta még, milyen drága jó egy asszony a háznál,
a kinek van! tiszta ing, kitakarított szoba, kész estebéd, rend és
nyugalom.
Aztán Xin annyiféléhez értett. Nehezen élvezhető élelmi szerekből
izletes étkeket készíteni, romlékony tárgyakat tarthatókká tenni, még a
tojást is be tudta sózni chinai módra, a hogy évekig eláll; azután
Jacinth engedelmével tengeriszapból kertet hordatott a ház mögé, abban
zöld veteményt termesztett, csodaszépet; a chinaiak híresek az
üzdelésben. Sőt még arról is felvilágosította Jacinthot, hogy tehenet is
lehet itt tartani, csak sajtolt szénát kell utána hozatni.
S nem csak a ház körül, de az üzletben is hasznát vette Xinnek.
Ő tudott legjobban a munkásokkal bánni, ő tartotta őket rendben,
megítélte: jól dolgoztak-e vagy hanyagul? elrakatta a guanót tonnába,
felügyelt a hajóra szállításnál, őrködött a csempészet ellen; alkudott a
kereskedőkkel, a mi Jacinthnak leggyöngébb oldala volt; tőle mindig egy
pár shillinggel olcsóbban megkapták az árut, mint a «miss»-től.
Ő nem röstelte úgy, mint a «monsieur» szemébe mondani a kereskedőnek:
«uram, adsza, nesze». Elébb ki kell fizetni az árát, azután lehet a
szállításhoz fogni; s nem restelt maga felmenni a hajóra, újra
megszámlálni a tonnákat, ha nem hengerítettek-e többet fel, a
munkásokkal alattomban egyetértve, a kialkudottnál?
Jacinth erősen is gyarapodott. Ez a lány igazán jobb keze volt neki.
Az első években már tiszteletre méltó összegnek volt birtokában, mely
szinte kárpótolta azért, a mit az ó világban szép asszonyokon és
becsületes embereken elvesztett.
Hanem azért szó sem volt róla, hogy a szerződött tiz évnél előbb innen
visszamenjen.
Egyszer a passatszelek végződtével amerikai hajó kötött ki
szigetöblében, s a tanyáját felkereső kalmárban Jacinth nagy
meglepetésére ugyanarra a szökevényre ismert, a ki évek előtt, mikor
betegen feküdt, azt a yankeetrikket játszotta vele.
– Ah, sir! Ön ugyan későn jön vissza a guanómért megfizetni.
– Micsoda? Én? Önnek? révedezett eleinte a yankee, nagyon megzavarodva,
mintha azon gondolkodnék, hogy hevenyében mit tagadjon el, azt-e, hogy ő
csakugyan ő? vagy azt, hogy Jacinthot ismeri? vagy hogy guanóról hallott
is valamit? hanem azután, hogy Jacinth szemeit nem birta kiállani,
elnevette magát s merész nyiltsággal állt elő: «valga me Dios!» Sennor,
én azt hittem, hogy ön régen meghalt. Mikor legutoljára együtt
discuráltunk spanyolul, ön oly beteg volt, hogy én azt hittem, másnap
meghal; aztán az gondoltam, hogy a pénzt, a mit adnék, úgy is
elsikkasztja ez a sok rabló itt a szigeten, jobb ha azalatt is egy
becsületes családapánál kamatozik, míg önt újra feltalálhatom.
Megfizetek, sir; a kamatokat négy percenttel számítjuk: így discontál a
pensylvaniai bank is. Jó lesz?
– Jó.
– Önnek itt, úgy látom, brilliánsul megy az üzlete. Egész comfortot
szerzett maga körül, mióta legutóbb itt jártam. Jól megy az üzlet?
– Elég jól. Kétannyit tudnék eladni, mint a mennyit elő tudok állítani.
– Az hiba, sir; üzletben első szabály, a milyen tágas a piacz, annyi
kosárral rakni tele.
– Nem birnak többet a munkásaim. Csak százhusz van már: harmincz
időközben meghalt.
– Ah, tehát hozatni kell újakat. Megálljon, sir, egy ajánlatot teszek
önnek. Ön most ad nekem egy hajóteher guanót ismét. Megadom az árát. Az
előbbinek is, meg a mostaninak is. Én aztán visszatérek, hozok önnek
százötven friss chinait; a szállítást idáig ötven dollárba számítva
fejenként. Mikor átadom a portékát, akkor ön visszaadja a guanóért
fizetett pénzemet, s quittek vagyunk. Helyes-e?
– Nagyon jó, monda Jacinth, a yankee tenyerébe csapva.
– S már most igyunk erre egy pohár melasset.
– Hozz, Xin!
Azután megitták az alku áldomását, a yankee lefizette a pénzt,
felrakatta a tonnákat és odább vitorlázott.
Mikor elment, Jacinth megkérdezé Xint.
– Mit szólsz hozzá? Úgy-e jó lesz? Megkétszerezzük a munkásokat,
megkétszerezzük a jövedelmet.
Xin azt felelte rá, hogy «Chinában is az erények közé számítják ugyan,
ha valaki ügyesen meg tud csalni mást, de ha valaki kétszer meg hagyja
magát ugyanazon ember által csalatni, azt már bűnnek tartják a
megcsalatott részéről».
– Hogy csalhatna meg, mikor itt van nálam a pénze?
– Majd meglátja ön.
Az idő aztán telt, egyhangú, fáradalmas munka, szállítás, alkudozás
közben. Nagy könnyebbségére volt Jacinthnak, hogy mikor ő napokat volt
kénytelen a kikötőben tölteni az ellenőrzés, átadás végett, az alatt
Xinre bizhatá a munkásokra felügyelést, rendben ment a gazdasága, szeme
előtt úgy, mint háta mögött.
Egy ilyen munkanap után késő estve találkozott Xinnel, ki már akkor
sütött-főzött a konyhán.
– Látod, Xin, monda neki, pipájára gyujtva takaréktűzhelye parázsánál; a
yankee nem csalt meg, elhozta a szállítmányt, már át is vettem; derék,
jó erős ficzkók; meg vagyok velük elégedve. A pénzét is visszaadtam, már
el is vitorlázott ismét.
Xin vállat vont.
– Azért én mégis azt hiszem, hogy megcsalta önt.
Jacinth másnap reggel hadrendbe állítá az új munkás csoportot, s
odavitte őket Xin elé, hogy mit szól a szerzeményhez?
Xin összecsapta feje felett a kezeit, s félrevonta Jacinthot.
– No lássa ön, milyen tüzimádó módra megcsalta a yankee. Hisz ezek
kékek.
– Hát kékek, mert kék ruhájuk van.
– Az eddigiek pedig sárgák.
– De hát mi bajom nekem az ő kék és sárga gúnyáikkal?
– Az, hogy azok a sárgák császári mandzsuk, ezek a kékek pedig
taipingok, a kik odahaza is folytonos veszekedésben élnek, s ha más
országban összekerülnek, ott is újra kezdik a veszekedést. Ezeket
bizonyosan Californiából hozta ide az a yankee, a hol megfizettek neki
érte, hogy szabadítsa meg az aranymosókat ezektől a czivakodóktól, a kik
miatt nem lehet a munkát békén folytatni. Már most csak úgy intézkedjék
ön, hogy iparkodjék a sziget tulsó oldalán más telepet állítani fel az
újak számára, mert ha ez a két csapat csak a szagát megérzi is egymásnak
(nem veszi ön észre, hogy még bűzök is más, mint az ittenieknek?), hát
ezek kiirtják egymást kölcsönösen, s vége a békés munkálkodásnak.
– No, majd rendet fogok közöttök tartani, szólt nagy önbizalommal
Jacinth, bízva eddigi erélyében; hanem azért mégis megfogadta Xin
tanácsát, s a másik oldalra vitte át az új telepet, úgy hogy a kettőt a
meredek, kormoránlakta sziklák választák el.
Ebből aztán az a terhes kötelesség támadt rá nézve, hogy naponként négy
angol mérfölddel többet kellett lótni-futnia, hogy mind a két telepet
bejárhassa.
Az első vasárnap mindjárt kezdődött valami összeveszés a két fél között.
Keresztyén ünnepnapokon Jacinth nem engedett dolgozni, s minthogy a
chinaiak budhisták voltak, hát azoknak meg mindegy volt akármikor
ünnepelnek.
A legrégibb időkben ide költözött chinai munkások egyik magas sziklába
valami idomtalan potrohos bálványalakot faragtak ki, s ahhoz szoktak
eljárni tisztelkedni a későbbi utódok. Ezt a bálványt a kékek is olyan
jól láthatták, mint a sárgák, s a legelső pihenő napon annál a kegyes
helynél összetalálkoztak csoportosan.
Xin előre figyelmezteté Jacinthot, hogy ez be fog következni, s azért
mind a ketten jó eleve odamentek a bálványhoz s bevárták az
összejövőket.
Azok közt rögtön nagy feleselés támadt. A sárgák azt állíták, hogy az a
Buddha az ő jogtulajdonukban levő isten, míg a kékek furfangosan oda
fordíták a dolgot, hogy sőt inkább a Buddhát az ő elődeik csinálták,
tehát ez az örökségük. Egyik fél sem akarta pedig engedni, hogy a másik
annak a Buddhának áldozzék.
Jacinth aztán úgy tett közöttük igazságot, hogy hozatott olajfestéket,
kéket meg sárgát, befesteté vele a Buddhának az egyik oldalát (az orra
képezvén a választékot) sárgára, a másikat kékre: «már most a kékeknek
jut a fél Buddha, a sárgáknak a másik fele; kiki áldozzék a maga fél
istenének.»
Azok aztán megnyugodtak benne, s hozzáfogtak az áldozathoz, hoztak halat
és malaczot a Buddhának; a halból oda adták neki a farkát és belét, a
malaczból a lehúzott körmöket és a sertét; a többit megtarták maguknak.
– Ezért ugyan érdemes volt olyan nagyon patvarkodni a Buddha jogkérdése
felett!
Jacinth megigérte nekik, hogy fog hozatni a számukra minden háznak külön
egy Buddha bálványt ajándékba. (Londonban van egy gyár, a hol azokat
készítik, s ellátják válogatott bálványokkal Chinát és Keletindiát.)
Ennek azután örültek, s ezuttal nem lett verekedés.
– Látod, monda Jacinth Xinnek, okos embernek mester a neve.
Maga is bámulta magát, hogy mennyi ügyességgel birt dogmaticus
subtilitásoknak egymásközti kiegyenlítésére. Civilizált europaiak közt
már nem ment volna ilyen könnyen.
Azután igen kedélyesen viselték magukat a chinaiak. Kékek, sárgák, ha
meglátták egymást a távolból, gúnyneveket kiabáltak egymás felé, de
olyan messziről, hogy a másik nem hallotta. Ezzel aztán mindkét fél meg
volt elégedve.
Hanem egy ünnepnap délután nagy ijedten fut haza Xin, s hívja Jacinthot,
hogy jöjjön sietve a kék telepre, két chinai összeveszett. A sárgák
azzal mulatták magukat ősi szokás szerint, hogy papiros sárkányokat
eregettek; egy sárkány lecsapódott a kékek telepénél, s egy kék
elrabolta a sárkányt a zsineggel együtt, s most ezen a két ember hajba
kapott és birkózik folyvást.
– Hát a többiek? kérdé Jacinth.
– Azok még eddig csak nézik a verekedést, két oldalt állva.
Jacinth futott Xinnel együt a csetepaté szinhelyére. Egy tisztáson
álltak egy csoportban a sárgák, másik csoportban a kékek, s nagyon
csendesen viselték magukat, mintha csak valami kakasviadalban
gyönyörködnének.
A tér közepén pedig, a mit így körülfogtak, ott dulakodott a két
birkózó, egy kék meg egy sárga.
Sajátságos neme volt ez a birkózásnak. Mindegyik birkózó a másiknak a
varkocsát fogta balkézzel, s kétszeresen az öklére csavarva, a jobb
kezével meg aztán iparkodott a másiknak a torkához juthatni. Ilyenformán
egymásnak a fejét aláhúzva, forogtak köröskörül; mindegyiknek az levén a
fojtogatáson kivül még a főtörekvése, hogy a fejével a másiknak a
koponyáját bezúzhassa.
Néha perczekig mozdulatlanul álltak, majd megint nagyokat kanyarítottak
egymáson; egy hangot sem adtak a közben, csak kemény koponyáik
összecsattanása hangzott néha.
Jacinth nagy önbizalommal lépett a tér közepére, s parancsoló hangon
kiálta rájuk:
– Bocsássátok el rögtön egymást!
Mintha csak két dülekedő bivalynak szólt volna.
Azzal, hogy tekintélyét fentartsa a chinaiak előtt, Jacinth megkapta egy
kézzel az egyik chinai jobb karját, másikkal a másikét és széttaszította
őket. Az igaz, hogy egymaga erősebb volt, mint azok ketten. Mikor így
szétfeszítette őket, hát szélylyel váltak, hanem a balkezével egyik sem
eresztette el a másiknak a varkocsát. Annál fogva össze voltak ragadva.
Jacinth hiába kiabált, hiába erőködött: próbálta összeszorított ökleiket
kinyitni, nem lehetett, nem eresztették el egymás haját. Belefáradt és
maga is dühbe jött.
Mikor aztán nem boldogult velük, zsebébe nyúlt és kivette bowie-kését.
– Jaj, uram! mit akar ön? kiálta Xin ijedten, odaugorva, s megkapva
Jacinth kezét.
– Hát lemetszem az ostobáknak a varkocsaikat, ha nem akarják
elereszteni, s aztán el lesznek választva.
– Azt ne tegye, uram! inkább a fejeiket, mint a hajfonadékot; hisz az
azért van meghagyva, hogy halála után annál fogva ragadja Buddha az égbe
az embereket; a ki a varkocsát elvesztette, elkárhozott, s a
tűzimádókkal együtt ég meg. Ezzel az egész telepet maga ellen zendítené
ön.
– De hát mit csináljunk velök?
– Csak a nézőket parancsolja ön haza, nehogy általános verekedés legyen
belőle, a két birkózót pedig itt kell hagyni magára, majd holnap
visszajövünk erre a helyre és megnézük, hogy melyik maradt halva.
– Halva?
– Az bizonyos. Addig el nem eresztik egymást, a míg kettő közül az egyik
él.
Jacinth hazaterelte a kékeket, Xin rávette sok szóval a sárgákat, hogy
menjenek a telepre vissza, s a két birkozót otthagyta mindenki magára.
Azok csak fogták egymás haját s forogtak körben és csapkodták össze a
fejeiket késő estig.
Xin az egész éjjel nyugtalan volt, gyakran kiment a házból s felhágott
az őrhelyre szétkémlelni és figyelmezteté Jacinthot, hogy a távolban
valami mozgás neszét hallja.
Mielőtt megvirradt volna, már lefutott az elhagyott birkozókhoz, s rövid
idő mulva visszatért.
– Nos, melyik? kérdezé Jacinth.
– Mind a kettő, felelt Xin. És már most nagy baj van. Mind a két telep
emberei dühösek egymásra. Az összeveszés megkezdődött; ezek is, amazok
is kezdik a guano-kaparó villáikat egyenesre kalapálni; ez aztán egészen
jó fegyver; olyan mint a kettős szurony. Nehéz lesz őket visszatartani,
de én megkisértem.
Jacinth is vele akart menni, de Xin összekulcsolt kézzel rimánkodott
neki, hogy maradjon itthon, s olyan rút volt szegény, mikor ilyen szépen
kért! Jacinth megigérte neki, hogy nem megy ki a házból.
Xin azt mondta, hogy rá fogja beszélni a sárgák és kékek vezetőit, hogy
jöjjenek fel Jacinthoz, igyák meg ott a béke poharát.
A sárgák feljöttek, a kékek nem. De így is jó. Ha csak egyik félt rá
lehet is birni, hogy ne menjen a csatatérre, hát nem lesz ütközet.
Xin ott Jacinth előtt megfogadtatá a vénekkel, hogy békében fognak
maradni; nem hagyják el bányatelepeiket, gunyhóikat, nem keresik a
találkozást a taipingokkal; nem ügyelnek a kihívásokra, nem feleselnek a
gúnyra; úgy veszik őket, mintha nem is volnának a világon.
Xint ékesen szólóvá tette a veszély, oly elevenen tudott rábeszélni,
munkásokat nyájasan czirogatni, a duzzogókat kiengesztelni; s olyankor
rút arcza fellelkesült, a szellem, a lélek hevélye még rútabbá tette
azt.
Hanem hát sikerűlt a sárgákat kiengesztelni. Azok elmentek szépen a
bányába dolgozni, s nem találkoztak a kékekkel.
Azonban a kékek nem mentek dolgozni. Hétfőn reggel szokta nekik Jacinth
kiadni az egész hétre való arakot; azt még elvitték, hanem azután
nekifeküdtek, s délig megitták az egész hétre való erős pálinkát mind.
Ennek az lett a következése, hogy nem lehetett velük többet beszélni.
Erre aztán Jacinth repressaliák fejében elzárta előlük a cisternát.
Ez a legiszonyúbb kényszer egy lázadó népet engedelmességre hajtani: nem
adni neki vizet.
Azonban a sárgáknak engedett Jacinth annyi vizet hazavinni, a mennyire
szükségük volt, s a kékek nagyon jól tudták, hogy ha vizet akarnak
kapni, hát azt a sárgáktól majd elvehetik.
Tehát kétszeres volt a szomjuk: víz után és vér után.
A taipingok egész nap csoportosan jártak-keltek a szigeten, mindenütt
megfordulva, a hol a sárgákkal találkozni véltek; hanem ezek
megtartották híven adott igéretüket, s nem léptek túl a telepen.
Este felé hat taipingból álló küldöttség jelent meg Jacinth kunyhója
elött, a küldöttség szónoka az ajtót megzörgeté s bebocsátást kért.
Rossz szónok volt ugyan, de volt a kezében egy irgalmatlan nagy kétágú
villa, ezzel magyarázta szónoklata homályosabb helyeit.
Xin nem nyitotta ki előttük az ajtót; azt mondta nekik, mondják el az
udvaron, mit akarnak, az úr majd az ablakból fogja őket hallgatni.
Egész kivánságuk oda ment ki, hogy ők a sárgákkal egy szigeten nem
akarnak tovább lakni, és azt meg is mutatják, hogy nem fognak, mert ők
többen vannak és vitézebbek is. Azért határozottan felszólítják a
bérnököt, hogy a sárgákon adjon túl; vigye őket innen máshova, mert
különben ők rajtuk törnek s agyonverik őket mind egy lábig.
Jacinth jól tartotta magát. Kinyította ablakát s azt felelte nekik
vissza, hogy a sárgákat az ő kedvükért elküldeni nem fogja, hanem majd
őket pakolja össze a legközelebb kikötendő hajóra, s kitéteti a perui
partra, addig pedig, ha akarják, hogy napszámot és ivóvizet kapjanak,
viseljék magukat csendesen. Ha azonban kedvük találna támadni, hogy
valami erőszakoskodáshoz nyuljanak, hát majd akkor megmutatja nekik,
hogy tanult puskával és pisztolylyal tréfálni.
Xin megdicsérte azért, hogy olyan erélyesen szólt a taipingoknak, hanem
ezeknek még valami más is fog kelleni, mint szó, mert a chinai dühét
elfojthatja ugyan, de alattomban forralja tovább.
Jól is sejtett; a taipingok még azon éjjel átjöttek a sziget tulsó
feléről egész csapatukkal. Xin a sárgákból őröket helyezett el a ház
körül, s ő maga egész éjjel nem feküdt le, hanem kinn virrasztott a
veranda alatt, míg Jacinthot azzal biztatta, hogy csak menjen aludni,
nem lesz semmi veszély.
Éjfél tájon Jacinth nagy ordításra ébredt fel, s a mint kitekintett
ablakán, a kékek már háza előtt álltak a nyilt téren.
Az őr rájuk kiáltott, hogy mit akarnak?
Minden válasz helyett a taiping óriás, ki a többiek vezére volt, hosszú
kétágú villájával a mandzsut úgy kapta nyakon, hogy annak a feje a villa
két ága közé szorult, s azzal felkapva azt a levegőbe, mint a macskát,
behajítá Jacinth palánkkal kerített udvarába.
Erre aztán vad ordítás verte fel a házat, s mint a jégzápor, úgy hullott
a kő Jacinth kunyhójának ólomfödelére.
Ekkor egy éles visító hang hallatszott ki az üvöltésből, a rútak
rútjának kellemetlen süvöltő hangja. Keresztültőrt a dühödt furiai
rikoltás minden férfilármán s érvényt szerzett magának fölötte.
«Takarodjatok! pusztuljatok innen! átkozottak! Vagy elemésztelek
benneteket mind!» kiáltozott a dühödt némber a bőszült férficsoportra,
felszakítva előttük az ajtót, mintha nőoroszlán akarna kirohanni a
barlangját ostromlókra.
A taipingok egy perczre visszahökkentek e csodanémbertől, ki a fenevad
bátorságával állt utjokba egyes-egyedül. Száz férfinak egyetlen nő!
Igaz, hogy egy kétcsövű puska volt kezében; de mi az annyi férfi ellen?
– Hallod-e, Xin, monda neki az óriás; pusztulj előlünk, mert megeszünk.
Te csak egyszer lősz ránk, s akkor darabokra tépünk.
– Egyszer lövök rátok, de attól ti mind elvesztek.
– Eredj innen, monda neki az idomtalan, téged senki sem fog bántani.
Chinai vagy, asszony vagy; mi csak azzal a szakállas fejüvel akarunk
végezni odabenn, annak a fejével akarunk tekézni.
– A nikesiri rossz szellem fog tekézni a tieitekkel, tűzimádók!
vesszetek hát el attól, a mit imádtok!
Azzal a csoport feje fölé tartá a kétcsövű fegyvert, s jobbra-balra
kilőtte azt a légbe.
Jacinth azt hitte, hogy a leány azért lőtt a légbe, hogy a vaklövéssel
megijeszsze a lázadókat; midőn a következő perczben a két lövés után
egyszerre lángba borítva látta az egész csoportot.
A légből tűzeső hullott alá, a férfiak rohantak szanaszét, tiz, húsz, a
kin lánggal égett az öltöny, ordítva verte magát a földhöz, a többi
futott tova és nem sietett a meggyuladtak segélyére. Sokáig lehetett
látni a sötét éjben egyes égő alakokat, kik mint eleven lidérczek
futottak a tenger felé, hogy abba belevessék magukat.
A lázadók két lövéssel szét voltak verve.
Mire Jacinth kisietett az udvarra, hogy Xinnek segélyére menjen, már
akkor vége volt mindennek.
– Mit tettél? kérdezé a leánytól.
Xin diadalmasan mutatott a ház körül fetrengő nyomorultakra.
– Mondtam, hogy tűzre vetem őket, nem hitték. Már most tudják.
– Mi volt ez?
– A bolondok kőolajba szokták mártani köntöseiket, hogy a férgek ne
férjenek hozzájok; én a fegyvert golyó helyett kőolajjal töltöttem meg s
azt lőttem ki fejük fölé; a hova egy csepp hullott, az az ember megégett
tőle.
S a borzasztó leány még nevetett, és akkor még rútabb volt, mint máskor.
VI.
– Rút vagy bizony te Xin; elijesztő, visszataszító rút!
– Lehetsz jó lélek, lehetsz angyal belül, de annak mind az ellenkezője
látszik rajtad kivül.
– De bizony még ha ördög volnál, annak sem kellene a képed; az is okos
már, szép arczot vesz föl, ha láthatóvá akarja tenni magát.
– A kalapácshal is rút a halak között, de lehet, hogy a kalapácshalak
között szép: de a chinai arcz rút az emberek közt, s te még a chinaiak
között is rút vagy.
– Világ minden gyémántját rád raknák, fűszerben mosdatnának, selyembe
öltöztetnének, még sem volna gy árnyékával a rútságnak kevesebb rajtad,
mint a mennyi van.
– Anyád szeme sem találhatna arczodon semmit, a mire azt mondhatná: ez
talán mégis szép?
– S ha a teremtő rád nézne, s elgondolná, hogy te is az ő alkotása vagy,
párt nem teremtene hozzád.
– S ha volna valaki, a ki valaha megszeressen, annak vakon kellett volna
születni, és nem tudni, milyenek a női arczok?
Ki mondhatott ennyi gorombaságot a szegény Xinnek? Szemtül szemébe,
kiméletlenül, irgalmatlanul?
Ki más, mint a kegyetlen tükör?
Xin olyan sokszor elnézte magát Jacinth kézi tükrében, mikor az nem volt
otthon: miért hogy ez az arcz olyan rút? Miért nem lehet ezt erős
homokkal lemosni, hogy egy alatta levő másik arcz kitünjön, s azt
mondhassa: ismerjetek meg, ez vagyok?
Mi szörnyű kín ily rútnak lenni!
Némely némbernek egyéb érdeme sincs, mint szép, mosolygó arcza; s
boldoggá, szeretetté lesz általa. Oh milyen nagy boldogság szépnek
lenni!
És Xin szeretett volna szép lenni!
Szép, minőknek a mesékben a tündéreket regélik; minőnek ő magát álmában
szokta látni.
Óh minden éjjel, minden éjjel álmodta ő azt, hogy egyszerre csak
átváltozott, mint az ind mythos állatai, ragyogó istennővé; szebb lett,
mint Laksmi, a szépség istennője, s aztán mikor fölébredt, a tükör ismét
csak azt felelte: «óh mi rút vagy!»
Óh mi átok rútnak lenni! Leánynak és rútnak! Leánynak és talán szerető
leánynak!
Csitt! ki beszélne arról? Rútak rútja. Alacsony cseléd. Pária a rabnők
között!
Egyszer oly mélyen el volt merűlve Xin e szomorú tanakodásban az
igazmondó tükörrel, hogy észre sem vette, a mint Jacinth bejött a
szobába.
Jacinth megállt a háta mögött és a tükörből nézte, a mi e leány lelkében
akkor véghez ment.
Mennyit gyászol rútságán, mint kétségbe van esve érte, mi végtelen
terhet visel lelkén nyomorú külseje miatt!
És a mit önvonásaiban akarna keresni, a bíztatást, a vigasztalást, épen
e vonások tagadják meg tőle, engesztelhetlenül, szigorúan; míg végre a
kétségbeesett elitéltnek szépségtelen arczán két forró könycsepp gördül
végig.
Jacinth értett mindent. Odalépett hirtelen, s a botja gombjával
összetöré a tükröt, s a felriadt leány kezét megfogva, így szólt hozzá:
– Az nem igaz, Xin. A tükör hazudik. Te szép vagy, és én szeretlek
téged.
VII.
Tiz évvel azután hogy Malagrida úr ügyszobájában ama parfumillatu uracs
megjelent, ismét azon szokatlan, nem üzletre való órában jelentettek egy
urat, aki rögtön akar vele beszélni.
A belépő úr a legujabb divat szerint volt öltözve, fehér mellénye volt
brillánt gombokkal.
A bankár rögtön ráismert.
– Ah mr. Sabron! ön visszajött Párisba? Azt hittem, hogy sokkal jobban
el lesz sülve.
– Érdemes is volna rá ez a kis intermezzo, hogy az embert
megváltoztassa.
– S ön valóban kiállta a Iquique szigeten?
– A hogy látni tetszik. Nem vesztem el.
– És folyvást maga kezelte a vállalatát?
– Nem. Másodmagammal.
– Tehát mégis tartott ügynököt? Ezt okosan tette. Kivált ha hű volt.
– Nagyon hű volt.
– Mi volt önnek tiz év alatti tiszta haszna?
– Tíz millió frank.
– Az pompás! Mondtam ugy-e? Vagy semmi, vagy tíz millió. És abból
levonva az ügynök perczentjét. Mi százalékot kapott?
– Feleztem vele.