másra a felügyelést, hanem maga taposott a guanoban tiz esztendeig. Nem
halt bele. És van most vagy öt millió értéke, s nem gondol több guanóra.
– Ha tehát van önnek egy ilyen biztos embere…
– Van.
– Szabad lenne őt meglátnom?
– Szabad. Csak nézzen rám. Én magam leszek az.
A bankár mosolyogva nézett végig a deli lovag alakján, finoman fürtőzött
hajcsigáitól kezdve fűzött fénymáz-topánjáig, s onnan ismét fel fehér
atlasz mellénye himzetein s finom inge gyémánt gombocskáin.
– Uram! tudja ön, hogy a guano-szigetek miből vannak?
A dandy észrevette a gúnymosolyt, s egyik lábát a másik térdére vetve,
nagy szárazon mondá:
– Monsieur! Nem jöttem én önhöz sem természetrajzi leczkéket, venni sem
atyafiságos tanácsokat kérni, hanem üzletetkötni.
Azzal belenyult atlasz mellénye zsebébe, s kivéve abból azt a félretett
szívarcsutakot, azt eredeti yankee-étvágygyal összenyomogatá, s azzal
élvezetesen a szájába dugta, a nyelvével a két zápfoga közé szorítva,
úgy, hogy a dohánycsomag kidudorította fél pofáját, egyet-kettőt rágott
rajta s aztán azt mondta: «lássuk a föltételeket.»
A bankár figyelmesen nézte az elegans uracs arczát. Egy vonás sem árulta
el azon, hogy mint izlik legelőször az az átkozott pokolkeserüségü
falat, a minek csak bűze lehet gonoszabb az izénél.
Ez jól kezdi!
– Lássuk a föltételeket!
A dandy cynikus gyönyörüséggel harapott egyet-egyet a keserű falaton.
A bankár átlátta, hogy emberére talált.
III.
Nyár dereka volt, mikor Sabron Jacinth megérkezett a kibérelt
guano-szigetre.
«Miből lesz tehát a guano?»
Ezer meg ezer esztendő óta, milliard meg milliard ivadéka a tengeri
sasoknak, albatrosoknak, sirályoknak és kormoránoknak kiválasztott
magának egy egy csoport meredek sziklát a tenger közepén, a parttól
távol, hogy ott rakja le fészkét s oda hordja tengeri zsákmányát
elkölteni.
Ezeknek a hulladékaiból támadtak azok a szigetek.
Tehát rothadt haltrágya az, egész a sziklafenékig.
Jacinth hegyiről tövire kitudakozta tanyája maleficiumait s mindenre
elkészült.
A guano-sziget fenékig trágya, hanem egy talpalatnyi termőföld sincsen
rajta, a min egy lombos fa, vagy egy termékeny fűszál megeredhetne.
Minden növényzete nehány faja a bűzös pokolvarfűnek, mely e trágyatalajt
választá kedvencz hazájául, de a mi még undorítóbb bűzű, mint a föld
maga, a min terem. Csupán a tengerre meredő sziklák hasadékaiban tenyész
valami kövérlevelű zsázsa, de azok is hozzájárulhatlanok.
Tehát legelőször is növényzet nincs ezen a szigeten. Faárny, lomb,
bokor, virág, üde gyümölcs, az itt mind nem létezik.
Ezzel összefüggőleg aztán állat sem lehet itt, mely növényfélével
táplálkozik. Tehén, ló, kecske, juh itt ritkaságnak sem tenyészthető.
Csak a sertés állja ki itt, az is hallal hízik s halzsír szagú a
szalonnája.
Hanem a helyett légio a férgek száma. Keményfejű szörnyek, a mik
keresztülrágják az épületfödél ólom-borítékát, hosszú, fonálidomú
furiák, mik éles csőreikkel az ember bőre alá fúrják magukat; vérszomjú
fulánkosok, miknek csípése után kelés támad a testen, fertőzetes
élődiek, mik ragályt képeznek az élők között, s a nyüzsgő porond miriád
alakjai, miket a gyomorterhelt természet lázas paroxismusában kigondolt,
mintha kínjában új meg új teremtő erőt nyerne eddig nem létezett
legalsóbb fokú állatfajok előállítására; a föld egész gyomra él, mozog,
csíp, mar és bűzölög, s ezekkel harczolva, undorodva, vakarózva kell
kiásni azt a kincset, a mit azután tonnaszámra tiz font sterlinggel
fizetnek a legelső angol kikötőben, az elélemedett ó világ életnyujtó
pézsmáját, a perui guanot.
Jacinth szerencséjére még nyáron érkezett meg, a mikor legalább a napnak
felét, az éjszakát, emberi módon lehet eltölteni a szabadban,
szúnyogháló alatt, magas czölöpökre szegezett fekhelyen, mely a tenger
ár-apályának útjába van emelve, úgy, hogy dagály idején a fekhely a viz
közepén áll.
A nappalok ugyan annál irtóztatóbbak. A hő napsugarak elől sehogy sem
véd a bérlő gunyhó ólomfedele; pedig ólomból kell neki lenni, különben
az esőzési időszak alatt egy hét sem kell az «ácsnak», a «vargának», a
«mindentmegevőnek», a «repülőszegnek» s más egyéb romboló férgeknek,
miket nevekkel ellátott a szenvedő emberiség, hogy az egész palotát
rostává fúrják körülötte; azért az szépen ki van verve kivülről-belülről
ólomlemezekkel. Ebben aztán nyáron nagyon jó meleg lehet.
Csak két élő lény követte Jacinthot: a vén inasa, ki régi hálából, meg
irtóztató évi fizetés kecsegtető reményéből (ötezer frank volt neki
igérve) rávette magát, hogy gazdáját idáig kisérje, meg egy patkányfogó
ratler, mely kitünő jó kutya volt otthon Párisban. Ennek hasznát remélte
venni Jacinth ezen a szigeten.
Hanem a megérkezés perczétől fogva semmi jó mulatsága sem volt két
kisérőjével; az inas az első héten scorbutot kapott, annak kénytelen
volt egyetlen deszkabódéját átengedni, s azontúl orvos, gyógyszerész és
betegápoló hivatalokat végezni körülötte. Később e hivatását felváltotta
a lelkész és sírásó munkája: a jámbor európai lakos gyomra nem állta ki
az első két hónapot, azt biz el kellett temetni.
A bölcs ratler pedig egészen lemondott otthoni mesterségéről: nemcsak
hogy ugatni elfelejtett ezen a szigeten, hanem még a patkányok elleni
gyülöletét is elhagyta; pedig tárgy lett volna elég, de azokat hagyta
vigadni s maga a helyett a halászmesterségre adta magát, egész nap a
halakat leste a tengerparton, s azokat fogdosta, mint a vidra.
Jacinth egyes-egyedül találta magát a kietlen pusztaságban, a hol
elvesztett millióit akarta újra feltalálni.
Százötven emberből állt napszámosai serege, kivétel nélkül chinaiak,
apró szemű, kiálló pofacsontú, cserszinű emberfaj; otthon is
népsöpredék, kit a túlnépesülés nyomora hajtott túl a tengeren, a
mennyei birodalomból erre a puszta szigetre, melyen csak dolgozni lehet,
pénzt szerezni, a közben meghalni, de az életnek örülni soha.
Más nép nem vállalkozik e gyötrelmes munkára; más égalj emberének
testalkata nem állja ki azt. Aztán más nemzet fiainak életéért kár is;
ha azok elfogynak, milyen lárma lesz belőle! de a szegény chinaiért ki
síránkozik, ha a hajó, mely ötszáz embert vitt el az Iquique szigetre,
öt év mulva csak ötvenet hoz vissza?
Tehát százötven chinai fej jóvoltától függött, hogy Jacinthnak
legyenek-e milliói, vagy koldussá legyen?
A rossz kedvű telepítvényesnek, kit a féreg megmart, kit a láz kitört,
ki a sovány rizspéppel soha jól nem lakik, úntalan a sarkában kell
lenni, nógatni, biztatni, fenyegetni, meg is ütlegelni, hogy sikeresen
folyjon a munka. Az a rettenetes munka.
Egy óriás trágyaveremben, melyet bányaszerűleg kell rétegenként
kifejteni, hol a verőfénytől megszikkasztott por, mint a szitált méreg
száll a tüdőre és gyomorra, s az ammonsó veresre csípi a szemeket; hol a
mell hiába küzd egy szabad lélekzetért, hol az ajk hiába eped egy ital
üde vizért, mert hisz e helyen kutat nem lehet ásni; a miből isznak, az
két mély cisterna a kősziklák völgyeletébe vágva, hova az esővíz
összegyűl s aztán belehányt mészszel ihatóvá tétetik; e csatornák nehéz
vasajtókkal vannak lezárva, miknek kulcsa a bérlőnél áll, s épen e
kulcsok teszik őt a sziget urává, mert ha azokat elő nem adja, megölheti
az epész népséget szomjan; itt vesződött napról-napra Jacinth, csak a
nyomorúságban és boszankodásban változazatos, egyhangú munka mellett
százötven vademberré qualificált chinai lazzaronival.
Pedig irtózatos volt azok közt élni. Durva, önző, lomha nép volt. A
mellett tolvaj és irigy.
Aztán mintha még nem elég bűz volna ezen az elátkozott milliók szigetén,
ez a chinai had is hozott magával valami sajátságos specificus maró
illatot, a mit már a távolból meg lehetett érezni; minden ruháján,
kalyibáin megérzett az, pedig a kalyibasort minden nap végig kellett
látogatnia Jacinthnak, hogy nem maradt-e valamelyik otthon? S ha az
otthonmaradó beteg, vagy épen meghalt, meg kellett tudnia, igazán beteg,
igazán meghalt-e? mert az mind pénzveszteség, és csak neki veszteség.
Jacinth úgy tekintette már itt az embereket, mint a körüle nyüzsgő, maró
és undorító férgek legnagyobb és legkellemetlenebb válfaját.
És midőn este későn, a sivár napi munkában kifáradva, a tengerpartra
vert négy czölöpön nyugvó szabad fekhelye alá megtért, elővette
tarisznyájából a napközben lőtt tengeri tyúkot, tüzet rakott kőszénből
és száraz hinárból, s maga leült melléje vadpecsenyéjét megkoppasztani,
megsütni, hogy elkészüljön vele, míg az apály tart, s mire a dagály
visszajön, akkorra felkapaszkodhassék fekhelyére, mely alatt a
visszatérő hullámok mormognak majd egész éjjel csendesen; ki mondta
volna, hogy ez a fél vad ember, feketére sült torzonborz arczával, övig
érő poros csizmáiban, könyökig felgyürkőzve, itt, a messze világló tűz
mellett, a tenger partján, a divatkirályok városának egyik detronisált
fejedelme, a ki nem kivánkozik innen oda vissza?
Csunya élet pedig biz ez! Zöld mező nélkül, friss viz nélkül, virág
nélkül, tiszta levegő nélkül, művelt emberek nélkül!
De kivált asszony nélkül!
Semmi sem oly sivatag eszme, mint az, hogy legyen egy puszta, tengertől
körülvett tér, a hol asszonyi kéznek nyoma nem látható, a hol asszonyi
hang nem hallható.
Hisz még a fogolynak is jobban esik, ha börtöne ablakából a porkoláb
feleségét hallja gyermekeire zsémbelni.
Az Iquique szigeten mit keresnének nők?
Ez az élet nem nekik való.
Ebben érezte Jacinth legnagyobb elhagyatottságát.
Oh, mikor tengerre szállt, akkor azt hitte, hogy a nőgyülöletet hozza
egyedüli szállítmányul Európából, de itt lassankint megtanítá az idő,
hogy egy szűk téren lenni, a hol mindig csak egyedül férfiakat lehet
látni, fele útja a meghalásnak.
Egyszer a kalyibák sorát végigjárva, egyiknek az ablakában egy
virágcserepet látott, mely tengeri homokkal volt megtöltve s abban
zöldült egy azon sziklai növények közül, a mikhez olyan nehéz jutni. Ki
gondol itt arra, hogy virágot tartson az ablakában? Lehet-e ilyen
gondolatja másnak, mint nőnek? Benyitott a kalyibába; ott négy chinai
ült a földön s havi pénzére koczkázott. Kérdezte tőlük, hogy ki az, ki
itt virágtenyésztéssel foglalkozik? Azok ránéztek, vállat vontak s
játszottak tovább. Ünnepnap volt, nem tartoztak neki feleletet adni.
Hanem az üzlet jól ment. A szokott szállítmányosok megjelentek
rakhajóikkal a kikötőben s fizettek igen szép guineekkel. Az első három
hónap alatt annyi chilii salétromot elárusított Sabron, hogy nemcsak az
egész évi haszonbérlete, hanem még egyszer annyi nyeresége volt már
félre téve.
E siker csak annál jobban ösztönözte. Egy jó öreg liverpooli hajós
ugyan, ki legutoljára vásárolt tőle, figyelmezteté, hogy nemsokára
következik az esős időszak, akkor jó lesz legalább négy hétig
pihentetnie a munkát, mert az nagyon egészségtelen időjárás itten, jobb
volna az alatt magának átmenni Ayacuchoba; de Jacinth már annyira fel
volt izgatva a keresetvágytól, hogy nem hajtott a jó tanácsra s miután
egy szállító yankee épen az esős időszak kezdete alatt szólt be hozzá,
hogy ő most gyapotkelméket visz La-Serenába, ha azt kirakta, visszatér
és négyszáz tonna guanót szeretne felvenni, 40 dollárral tonnáját,
Jacinth szerződött vele, s kettős napszámot igért mandsujainak, ha az
esőben is dolgoznak, hisz könnyen lehet azon segíteni, csak gátnákat
kell ásni befelé a hegytömegbe, ott azután szárazon lehet dolgozni.
Az angol hajósnak igaza volt; ez kétszeres napszám mellett is
kétszeresen rossz munka. Az éjjel-nappal szakadó esőtől feneketlen
dágványnyá ázik keresztül az a veresbarna tömeg, s most már ragályt
lehel ki magából; az egész szigetet ellepi a sürű lilaszürke polozsna
köd, mely semmi szellőnek nem enged, ott fekszik rajta lomhán s
rothasztó lázakat tenyészt, a mik aztán, a mint az első forró nap rásüt
arra az ölnyire leázott tőzetszigetre, mint a jó arató, úgy söprik az
érett embereket.
Jacinth nem törődött vele: chinait kapni eleget. Maga miatt pedig nem
aggódott. Neki élnie kell; ő nem fog ráérni, hogy beteg legyen, mert
neki még sok dolga van a világban.
Az egész esőszak alatt térdig érő piszokban járt a szakadatlan munka
után, osztotta a rakit a munkások között, meg a rágni való dohányt, a mi
neki sem fogyott ki a foga alól soha.
Sok embere kidőlt a munkából. Jó tizedrész munkaképtelenül feküdt már,
azokat ő gyógyította, rakival és dohánynyal. Az a legjobb. Míg jól van
az ember, csak sok rakit kell inni és sok dohányt rágni; ha baja van,
még több rakit inni, még több dohányt rágni, ez a gyógyszer. Az ember
azután vagy megél, vagy meghal.
Az esőszak vége felé készen volt a megrendelt mennyiségű guano, be is
pakolva szépen tonnákba a hosszú szárnyékok alatt; hanem Jacinth is
készen volt valamivel, a miről azt hivé, hogy örökké tart, az
egészségével.
Eleinte azon vette észre, hogy mikor valami madárra akar lőni, egy madár
helyett mindig kettőt lát; azután meg, mintha a lábai ólomból volnának,
s nem akarnának térdben meghajolni, míg a füleiben oly forró zúgást
érzett, mintha köröskörülötte egy tenger volna, tele forró zsírral, mely
a tűzön sistereg.
Ez a sárgaláz.
A yankee megjött, hanem Jacinthot már az ágyban fekve találta. Jacinth
azért nem hagyta magát a láz által üzletében megzavartatni, legfeljebb,
hogy a nyelvének nem esett jól angolul beszélni, kérte a yankeet, hogy
beszéljenek inkább spanyolul. Úgy is megértették egymást.
Jacinth elmondta, hogy a kialkudott árú készen áll, de már annak hajóra
szállításával csak fáradjon maga a vevő, mert ő nem birja a lábát. A
mire az szívesen vállalkozott.
Mihelyt be lesz hordva a guano, az árát is megküldi.
Jacinth arra kérte még, hogy ő alkalmasint nagy beteg fog lenni, tehát
hagyjon itt nála egyet a legényei közül, a ki betegsége alatt ápolja,
nagyon meg fogja fizetni; lám, most nincs senkije ezen a kutyán kivül.
A yankee igérte, hogy küld ápolót is, orvost is, gyógyszert is, pénzt
is, frissítőket is, csak tessék megnyugodni.
Jacinth aztán csak ablakából nézte egész napestig, míg a tonnákat a
hajóra hengergették. Este a yankee nem jött vissza. Jacinthnak igen
nyugtalan éjszakája volt. Mindig azzal vesződőtt, hogy a pénzt még nem
kapta meg, hátha a yankee az éjjel megszökik?
Reggel, mikor fölébredt, első dolga volt az ablakon kitekinteni. A
kikötőben híre-hamva sem volt a yankee hajójának. Nem küldött biz az se
doctort, se orvosságot, se betegápolót, de még a pénzt is elvitte
magával.
Jacinth kiáltani akart, s nagy rémülettel vette észre, hogy semmi hangja
sincsen; fel akart kelni, és lábai meg voltak meredve. Egyedül volt, nem
tudott magán segíteni.
Csak az ujjaival birt még füttyöket vetni. Azért tette, hogy a ratler
kutyáját ezzel a hanggal előcsalja valahonnan. Az sem jött. Az is elment
a yankeevel. Nem lehet tőle rossz néven venni. Nagyon keserves élete
lehetett itten.
Jacinth tehát ott feküdt egyes-egyedül, meglopva, ágynak szegezve,
elfelejtve.
A romboló láz teljes erejével kitört rajta, s a testi kínokat még
fölülmulták a lélek szenvedései, miket saját fellázadt phantasiájától ki
kellett állania.
Lábai hidegültek, dagadtak, és ő azt képzelte, hogy egy nagy mérges
kígyó csúszik felfelé lábszárain, hideg gyűrűivel átfonva azokat, s
mindig följebb-följebb kúszva undok sima testével, s nincs senki, a ki
azt a kígyót elűzze onnan!
Majd ismét egy egész tábor fehér hangya rohanta meg lázháborgása
képzelmében; azok befúrták magukat testének belsejébe, morzsánként
őrölték, rágták le izmait; bebújtak a fülein és keresték a nyilást
lecsukott szempilláin, hogy szemeihez férhessenek, és senki sincs, a ki
azokat leseperné arczáról, hogy legalább azt ne bántsák.
Azután meg azt képzelte, hogy a sok esőzéstől fenékig átázott
guano-talaj elkezd süppedni alatta, és ő tehetetlenül hanyatlik bele
mindig mélyebben, mélyebben, s e zápult posványnak minden porszeme él,
nyüzsög, vonaglik, csiklandja kínzó ingerrel minden idegét; már ajkáig
ér a posvány és nincs senki, a ki kezét nyujtaná, hogy kivonja abból.
Azt is képzelte, hogy a munkások megtudták betegen fekvését; megtudták,
hogy nem birja magát lőfegyverével védeni és most eljönnek, hogy
kirabolják. Már ott néznek be ablakain, már betódultak az ajtón:
kérdezik, hogy hová rejtette el a pénzét? ő mond nekik mindig más meg
más rejtekhelyeket, sehol sem találják; utoljára kínozni kezdik,
kőszénparázs fölé tartják, homlokát szíjjal szorítják össze, körmét
késekkel hasogatják fel és nincs köztük egy irgalmas lélek, a ki
megszánná, s egyszerre keresztülütné szivén a kését, hogy vége lenne
mindennek.
És az a kínzó hőség! a saharai szamum sorvasztó lehellete az arczán.
Mint szomjazik, mint eped egy ital hűsítőért! Testének minden pórusa
szomjazik, és nincs, ki egy ital vizet ajkaihoz tartson!
Milyen üdvözölt volna most egy női arcz! Milyen vigasztaló volna most
egy női hang!
A beteg lehunyta szemeit és várta, hogy meghaljon.
Az a sok fenevad, mely lehunyt szemei előtt ágyára mindenünnen
felkapaszkodik, majd csak megöli már.
E mély lázrohamban, mely félig álom, félig pokol, egy hang szólal meg
fölötte:
– How do you do? sir!
Jacinth felnyitja szemeit s maga elé bámul.
A hang női hang volt. S az arcz, mit maga előtt látott, egy nőnek az
arcza.
És ez nem volt álom.
IV.
A hang, mely Jacinthot felkölté, nem volt kellemes, csengő, dallamos
hang, a hogy a női hangról mondják a költők; rekedt, durva fahang volt
az, és az arcz nem volt egy földi angyal arcza, hanem egyike a legrútabb
chinai néptypusoknak, otromba vonásaiban nehéz megkülömböztetni az
asszonyt a férfitól, ki épen oly sima képet s kontyba csavart hajat
visel, mint felesége és leányai.
A Jacinth ágya fölé hajló arcz tömpe pisze orrú volt; ajkai szélesek,
vastagok, előre álló fogsorokkal, szemei aprók, szempilláinak metszése
fölfelé kanyaruló, álla benyomott és arczcsontjai kiülők, és ehhez az
egész arcz színe a minden emberi színváltozatok közt a
legkellemetlenebb: egészen pergamensárga, legkisebb szinezete nélkül a
pírnak.
Hanem azért női hang volt az és női arcz.
A némber fehér cserépkorsót hozott magával s abból egy lapos csészébe
töltött valami szürkés fehér nedvet, s azt biztató intéssel nyujtá
Jacinth ajkaihoz.
Jacinth megitta azt az utolsó cseppig. Ha méreg lett volna is, azt is
megitta volna. Azonban épen nem volt méreg; valami czibere nemű savanyú
ital volt az, némi kesernyés utóízzel, mit belefacsart növénynedv adott
neki.
Jacinthnak úgy tetszett, mintha ez ital után rögtön elvesztek volna a
fehér hangyák testéről és beleiből; a rút arcz mosolyogva intett neki,
mintha mondaná: úgy-e jó volt? és mikor mosolygott, akkor még rútabb
volt.
Azután leült a némber Jacinth ágya végéhez s egy durva szőrszövettel
elkezdé dörzsölni a lábait.
És Jacinthnak úgy tetszett, mintha az a hideg kígyó lecsavarodnék
lábszárairól lassanként, s utoljára egy élettelen tarka szalaggá
változnék át.
Ez alatt csendesen elaludt.
Első valódi alvás volt ez betegségében; rémlátomások nélküli, üdítő
álom.
Mikor fölébredt, a sárga női arcz még mindig ott volt előtte. Ismét
töltött neki abból a savanyú nedvből, ő ismét megitta, az alak ott
maradt mellette, mintha nem volna egyéb dolga, mint az, hogy őt
virraszsza.
És ott maradt mindaddig, míg betegsége meg nem fordult. Akár éjjel, akár
nappal nyitá fel szemeit a beteg, azok mindannyiszor e furcsa,
szilvamag-alakú szemekkel találkoztak.
Jacinth keresztüllábolta a sárgaláz válságát. Alig jutott hangjának
birtokába vissza, alig lett nyelvének ura ismét, midőn azt arra
használta fel, hogy megkérdezze rejtélyes ápolójától:
– Ki vagy te? Hogy hínak?
– Nevem Xin. Fun-Cho napszámos leánya vagyok, a kinek ablakában látta ön
azt a zsázsavirágot, a mi után a minap tudakozódott. Ennek a leveleiben
van az a keserűség, a mitől a láz elmúlik. Apám küldött ide, hogy legyek
kéznél, ha valamire szüksége lesz az úrnak.
Az a leány naponként, az alatt, míg Jacinth aludt, kötélen bocsáttatá le
magát apjával a tengerparti sziklák meredélyein, hogy azokat a
gyógynövényeket megszedje, a mik csak ott a sziklarepedésekben
tenyésznek, s miket azért ültetett oda az áldott természet, hogy kész
gyógyszert adjon a betegség ellen, mely ez éghajlat alatt honos.
Jacinth jobban kezdett lenni, hanem ennek a betegségnek az a tulajdona,
hogy a fellábbadozó egy ideig második gyermekké lesz: fél a magánytól, a
sötéttől, megijed minden zajtól, kényeskedik, képzelődik, s mindig azt
szeretné, ha mesélnének neki.
A beteg kiállhatatlan ilyenkor, változékony szeszélyeivel.
Xin az alatt sem tágított Jacinth ágya mellől; mesélt neki, a hogy
gyermekeknek szokás, elébb, míg gyönge elméjűek, meséket, miknek ege
Chinában van: a haniangi gránátalma ágáról, mely a szép Xelenhoa kezében
kivirított és almát érlelt, annak a bizonyságára, hogy nem ő gyilkolta
meg mostoháját; a csodás Luen folyóról, melybe ha kilencz vesszőt
hajítanak, hat éjszaknak, három délnek úszik benne; a Makán szellemről,
ki a tengerben lakik s az a sajátságos szeszélye van, hogy ki nem
állhatja a pecsenye szagot, azért a chinai hajósok nem mernek a hajón
húst vagy halat sütni, mert a Makán rögtön felháborítja ellenük a
tengert. Később, a mint mondani szokták, mikor már a gyermek esze érik,
regélt neki kifogyhatlan csodákat hazája növényeiről, virágairól,
állatairól; a kőről, mit a kígyók egymás fejére fújnak, a tollas
kígyókról és a madárról, mely a kinyilt virágból repül ki, s vele
együtt, mikor az elhervad, ő is elvész; a szinváltoztató rózsákról, mik
reggel mindig fehérek, estére mindig pirosak, a Chifung virágról, mely
előre megérzi a szelet s leveleit az ellenkező oldalra fordítja, a
honnan annak jöttét várja; a Quee fű gyökeréről, melyet ha valaki
megrág, úgy nevet tőle, mintha gyöngén csiklandoznák, s a császári
kertek Lichi fáiról, miknek gyümölcse piros szív alakú; zöld fák, mikről
piros szívek függnek; és a szívgyümölcsnek mézíze van és rózsaillata.
Úgy elmulatott e bohóságokon a gyógyuló beteg.
Mikor aztán még jobban megerősödött az elméje, akkor komolyabb tárgyakat
keresett a mulattatására Xin; regélt Jacinthnak a chinaiak
földmíveléséről, a fensíkká vágott tetejű hegyekről, mik lépcsőzetes
szakaszokra vannak osztva, ott a chinai nép rizst tud termeszteni, s
mértföldekről vezeti földjére hosszú bambuszcsöveken az öntöző vízet.
Hogy úsznak a falvak a folyókon! Egész falvak tutajokra építve, kertek,
veteményes ágyak a bambusztalpakon, miket földdel borítottak be. Hogy
viszik a gazdálkodást kacsákkal, a kiknek semmi birtokuk sincs a földön
(mert China népe nem fér már egymástól), a kik egész életöket a víz
hátán töltik, s reggel kieresztik kacsáikat a mezőkre, azok nem bántják
a növényt, hanem a szöcskéket, ártó bogarakat szedik össze, a gazdák még
fizetnek is a tisztogatásért; hogy futnak este megint haza a kacsák a
hajókra, a mint elkezdenek nekik dobolni; pár nap mulva a hajóhad
kacsáival együtt alább úszik, s így él egy egész néposztály. Elmesélte
neki, hogy főznek Xansiban a tűzkutakon, kemenczét csinálván a földből
kijövő naphta fölé; ez az, a mivel a chinaiak itt a szigeten ruháikat
bekenik, ingeiket belemártják: annak a szagát nem állhatják a bogarak s
nem marják őket oly nagyon. Meg is nevetteté Jacinthot azokkal a
mesékkel, hogyan kergeti bele a tóba, vizbe, egész China népe egyszerre
talpra állva, a repülő sáskákat, mindenünnen összeterelve őket nagy
lármával egy helyre, míg azok fáradtan a vízbe leomlanak tömegestől;
aztán meg, hogy milyen a chinai fiakker kocsija? Csak egy kereke van, az
is a középen, három ember ül benne, egy középen, kettő szélről, s tartja
az egyensúlyt, elől egy ló belefogva, hátul a kocsis gyalog, fogja a két
rudat s ügyel reá, hogy az egykerekű jármű fel ne billenjen.
Sokat köszönhetett Jacinth ezeknek az együgyű meséknek, mert a láz maga
legfeljebb is azzal végződik, hogy meghal az ember, de a gyógyulás
többnyire búskomolyságot hagy maga után, ha a lábbadozó kedélyét nem
ápolják.
Jacinth úgy megszokta már ezt a rút arczot látni, úgy elhallgatta ez
idomtalan ajkak regéit naphosszant.