előtt sem másod-, sem harmadnap, hogy Doria Bálint fegyverzetében
megjelenjen a rágalmazót istenitéletre hívni, a nő erényét a napsugárban
és a vérben tisztára, fényesre mosni. Azok mind azt mondák, hogy ezt
végezni a férj dolga.
Bizonyos, a világ mindig a rosszabbat hiszi.
És negyednap már a gyermek mosolygása alig-alig tudta lecsillapítani a
háborgó tengert az anya szívében.
Ilona elmondá apjának is sérelmes haragját. Azt hivé, ha más nem, az apa
fogja eltiporni a nyomorúlt rágalmazót. – Az is nagyon hideg maradt. Azt
felelé: «ez majd Bálint dolga lesz.»
Még az apák is azt tartják, hogy: «az asszony csak asszony!»
Egyedül a férjnek illik kardot húzni azon jelszó mellett: hogy «az
asszony angyal!»
És a férj vitéz dalia volt bár, de csak most kelt föl halálos ágyából;
nem sokára törődötten, lázasan megérkezik, kimerülve hosszas sebláz
miatt, megfogyva nagy vérvesztéstől, és a midőn hordszékéből kiveszik,
rögtön pánczélját öltse fel? és kiálljon hitvese jó nevéért életével
koczkázni?
Oh, a gyermekmosolygás már nem tudta lecsillapítani a háborgó tengert
többé. Ilona egész nap sírt, és indulattól zaklatottan járt szobáiban,
férje fegyvertermében keresztül-kasul, és nem talált e kétségbeejtő
kelepczéből szabadulást.
A hatodik nap is eljött végre, Bálint útrakelésének hatodik napja.
E nap reggelén hírül vivé Ilona apródja a főlovászmesternek, hogy Doria
Bálint az éjjel megérkezett, egy nappal hamarább, mint várták, s holnap
neje rágalmazóját a sorompók elé Istenitéletre hívja, karddal,
pánczélosan, élet-halál harczra.
A kihívás még az nap a város minden kapujánál kürtszó mellett
kihirdettetett.
Az pedig nem volt Doria Bálint, a ki Enricót istenitéletre hívta.
Doria Bálint még akkor egy napi járó földre volt Budapesttől. Mint
lábbadozó beteg, sem szekéren, sem lóháton nem tehetvén meg a hosszú
utat, kénytelen volt arra az unalmas nemére az utazásnak vállalkozni,
hogy egy hordhintót két öszvér hátára kötöttek, ebben fekve hozták el
nagy vigyázattal egész Hatvanig.
A hatvani csárdában megálltak etetni, s ott épen szemközt találkoztak a
királynak egy társzekerész osztályával, mely ruhákat szállított
Lengyelországba. Bálint a hintó ablakán keresztülhajolva, beszédbe
elegyedett a szekeret kisérő banderista hadnagygyal, s kérdezé tőle, mi
ujság Pest-Budán?
– Oh, uram! Nagy ujság van! felelt az. Holnap reggel fog a derék vitéz,
Doria Bálint megvívni a sorompók előtt Cefrani Enricoval felesége jó
nevéért; életre-halálra fognak tusakodni.
– Az lehetetlen! monda Bálint; hisz Doria nincsen otthon.
– Megérkezett tegnap éjjel. Ma hajnalban, hogy a városból kijöttünk,
trombitaszó mellett hirdették ki a kihivást; a saját füleimmel
hallottam. Bánom, hogy otthon nem lehetek, mikor vívni fognak.
– Lehetetlen! Lehetetlen! ismétlé Doria Bálint.
– Lehetetlen hát! pattogott vissza a hadnagy. Tudom én, hogy lehetetlen.
Tudom én, hogy Doria Bálint betegen feküdt hét napi járó földön is túl.
De ha meghallotta, hogy a feleségét meggyalázták, koporsóból fölkelt,
mégis eljött, repülve jött, még is megérkezett. Még sem volt lehetetlen!
Doria Bálint rögtön nyergeltetett kísérőivel. Alig mondott fogadj Istent
a hirmondónak. Sietteté kisérőit, hogy induljanak; ha egész éjjel mennek
is, ha minden ló kidűl is, holnap reggelre meg kell érkezniök Budavárba.
Mentek is egész éjjel, a lovak rogyásig fáradtak; de hajnalra meg is
látszott a távolban Buda vára.
Az éjjeli útban Bálintot kitörte a láz, a lelki küzdelem segített hozzá.
Az izgató harag, a boszú keserű vágya felforralta vérét; egész éjjel
arról álmodozott ébren, hogy reggel mint fog ő bálványa rágalmazójával
összecsapni. Iszonyú kardcsapásokról álmodott, mik alatt vas törik, ló
rogyik, emberhalál esik, s midőn megvirradt a nap, akkor oly bágyadt
volt, hogy alig bírta a fejét fölemelni.
Hanem azért mindegy! Mégis helyt kell neki ma állani.
A czinkotai csárdán innen utólérték közel falvakból jövő lovagok, kik
azt hihették, hogy a lefüggönyözött öszvérhintóban valami kényes
udvarhölgy viteti magát s adogatták az utasítást a kisérőknek, hogy ha a
viadalra törekesznek, csak velük tartsanak. Ide kinn fog az megtartatni,
a rákosi gyepen. Amott vannak felütve a sátorok, a király és az udvar
számára; nagy térség körülfogva kötéllel, a népségnek belül a tarkára
festett sorompók, azokkal a kétnyelvű lobogókkal a rudakon.
A pihent lovas vitézek egyenkint mind elhagyták az öszvérhintót;
leghátul maradt az a sietők mögött s akkor érkezett már meg a torna
helyére, mikor a hirnök a harmadik kürtszóval adott jelt a viadalra.
Bálintnak úgy tünt föl mindez, mintha csak lázálmainak folytatása volna.
A körülkerített viadaltér, mely oly régi ismerőse a hajdan
lovagjátékaiból; a tömérdek ismerős arcz, kik őt mind nem látszanak
észrevenni, vagy megismerni; – a király s a királyné komoly alakjai az
emelvény mennyezete alatt; – a czímeres heroldok; – és azután a megnyiló
sorompókon egymással szemközt belépő két pánczélos viador.
Az egyik Enrico alakja, nemcsak czímeréről ismerni rá, mely paizsán
ragyog, de hetyke járásáról, feje hordozásáról is, bár sisakrostélya le
van eresztve.
De ki az a másik dalia, ki a hirnök ezen hivására: «Doria Bálint, jelenj
meg!» a küzdtérre kilép?
Tetőtől talpig pánczél fedi tagjait, sisakja leeresztve, csak hosszú
arany színt játszó haja hullámzik ki alóla.
Doria Bálint elgondolkozott róla, kinek lehet ismerősei közül olyan szép
hosszú aranyszín haja, a minő neki magának volt, míg sebesült fejéről az
orvos tőbül le nem vágta? Nem emlékezett barátai közül ily alakra.
Pedig jó barátnak, vagy rokonnak kell lenni, a ki a beteg lovag
fegyverzetében helyette kiáll. Nagyon jó barát lehet az, a ki
életre-halálra fogad el csatát a felvett czímer becsületeért. Hanem
hiszen ilyen jó barátja van az embernek igen sok.
Az ismeretlen alak bal karjára csak egy kis gömbölyű paizs volt fűzve,
minő csak díszmenetekhez, nem viadalhoz való; hanem jobbjában felismeré
Bálint ősi kardjai közül azt, melynek neve, lapjára arany betűkkel
kiverve: «nos ambo» (mi ketten); hosszú, nehéz, egyenes kard, nem is egy
kézre, de két marokra való. Ez nem jó választás volt. Akár ki tette, nem
értett a fegyverválasztáshoz.
Bálintnak mindezt végiggondolni lázas látásában csak nehány pillanatnyi
ideje volt; a következő pillanatban hangzott a herold kiáltása.
– Doria Bálint felelj az Isten előtt; tiszta hited szerint akarsz-e
megvívni hitvesed ártatlanságaért?
Bálint lázas kézzel taszítá fel hordszéke ajtaját s kilépett belőle,
hogy a hívásra feleljen: «itt vagyok! engem illet e kérdés! Én vagyok
Doria Bálint!»
De ezt nem mondhatá el. A jövő percz mindenki figyelmét lefoglalta.
Útját nagy néptömeg állta el a sorompókig.
– Előre! A szentháromság egy Isten nevében!
A Doria-czímeres lovag e szónál elveté magától paizsát, mint ki nem
szándékszik védni, csak támadni s két kézre kapva a rettentő «nos
ambo»-t, szilaj dühvel rohant ellenfelére; egyetlen ádáz ütést mérve
annak oldalára.
Ah, ily ütést nem tehet férfi; így csak asszony üthet, ki férje kardját
saját jó híreért fölemelte, s egyetlen ütésben összpontosítá lelke és
teste minden erejét!
Enrico látta a csapást jönni; fel is fogta azt pajzsával, de rosszúl, a
kard a paizs szegélyén kicsorbult, de hegyével mélyen behatott a lovag
oldalába, ott, hol az öv a pánczélt összefoglalja. Enrico messze
elterült a csapástól s vére végigfestette a fövényt.
Még egyszer fel akart emelkedni; de ellenfele rátaposott mellére, s
legázolta a földre, és akkor vassarkával sisakos fejére hágva, kardja
hegyét a sisakrostélynak szegzé szótlanúl.
A királyi hirnök, látva a kihívott bukását, fölkelt emelvényéről, s
átható hangon kiálta:
– Cefrani Enrico lovag, vallj igazat, az Isten nevében!
Cefrani fölemelte jobb kezét, kihullatva markából a kardot.
Ez kegyelemkérés volt.
A győztes dalia levette fejéről a lábát, s arra Cefrani balkönyökére
emelkedve, sisakrostélyát feltaszítá. Arcza vértelen volt már, de ajka
véres.
– Elismered-e, hogy Doria Bálint nejét méltatlanul rágalmaztad? kérdé a
hirnök.
– Elismerem, hörgött a vert lovag, halálkíntól vonagolva.
A győztes viador e szónál a királyi sátormennyezet fölé fordult sisakja
zárt rostélyával, mintha azt hinné, hogy diadalmas arczának azon is
keresztül kell ragyogni, s kardját magasra felemelve, hegyét a királyné
felé fordítá, mintha a kard hegye válaszolna arra, a mit egy kígyónyelv
hegye mondott.
Abban a perczben, midőn karját fölemelte, – a levert lovag testének
végső erejét, lelkének végső dühét összeszedve, felszökött fektéből, s
tőrét kirántva öve mellől, azt markolatig döfte ellenfelének oldalába,
ott, hol a hónalj alatt a puszta selyemköntös látszik.
Egy éles sikoltás hangzott, mely nem férfi hangja volt; a Doria-czímeres
lovag elbukott a fövényen s sisakja messze gördült le fejéről.
Az elszörnyedés rémkiáltása zúdult fel a tömegből. A meggyilkolt dalia
arcza női arcz volt. Mindenki megismeré benne Baróthy Ilonát, Bálint
ifjú nejét.
A nyomorúlt orgyilkos egy meggyilkolt angyal arczának szemrehányó
tekintetét vitte magával a pokolba.
A kitört zavarban lázas fővel tört magának utat a népen keresztül Doria
Bálint meggyilkolt nejéig, kit a királyné sátorába vittek.
Ilona mosolygott, midőn szemei Bálintra estek; «nem fáj nagyon», menté
magát előtte.
De a férj lábaihoz veté magát s tetőtől talpig csókolgatá a drága
termetet, ki ily egyenlőtlen harczra vállalkozott, egy nő egy ördög
ellen! Miért fogott az kardot, ki csak virágokat letépni tanult eddig?
A nő azt mondta: nem fáj nagyon; az orvos, ki megvizsgálta a sebet, azt
mondá: «nem fáj soká».
Ilonának nem sok órája volt élni.
Mikor ezt Bálint megtudta, le akarta saját sebeiről szakgatni a
kötelékeket, hogy együtt haljon meg nejével.
Ilona odaölelte őt magához és fülébe sugá:
– Egészen árva legyen-e gyermekünk? Apát, anyát veszítsen egyszerre?
Maradj itt vele és szeresd őt én helyettem is.
A gyermeket, kit anyja a harcz előtt maga után hozatott, hogy ha el
talál esni abban, még egyszer megcsókolhassa, odahozták a sátorba. Ilona
karjaiba vette őt, megcsókolá, azután férje karjaiba tevé, halkan
rebegve:
– Fogadod – haldokló nőd lelkének üdvére, – hogy élni fogsz –
gyermekünkért?
Bálint térdre rogyott, gyermekét kebléhez ölelve, és sóhajta:
– Fogadom. Én lelkem üdvösségére.
Ilona mosolyogva nézett le reájuk: a gyermekre, a ki nevetett, s a
férjre, a ki zokogott.
És mikor szemeit lehúnyta, még akkor is mosolygott. Nem fájt nagyon, nem
fájt soká.
A két öreg, a két apa pedig a tábori ágy fejénél egymás kezét szorítva,
suttogá rejtelmesen.
– Ez úgy halt meg, mint férfi.
– És emez úgy él, mint gyermekének hű dajkája.
A RÚTAK RÚTJA.
(Elbeszélés.)
I.
Monsieur Sabronnak semmi egyéb baja nem volt a világon, mint hogy igen
gazdag volt; igen szerették az asszonyok, s rendesen győztek a
versenyparipái – s hogy ő ezt mind nagyon megunta már.
A finom világ azon arszlánai közé tartozott, a kiknek megengedi a
hatodik nagy hatalom (nem a sajtó, hanem a divat), hogy ujdonságait
«lance»-irozzák; legyen bár e lendítendő divatczikk kalapminta, szép
asszony, zongoravirtuoz, vagy uj szerkezetű sétakocsi.
Mr. Sabron nem kezdhet oly bohóságot, hogy rögtön utána ne csinálják,
kivéve azt az egyet, ha egy szép nőnek udvarol: jól tudják, hogy ott nem
lehet vele versenyezni; oly izléssel, oly elegancziával nem tud
pazarolni senki, mint Jacinth; mert hisz a pazarlás is lehet undorító,
ha nem ért hozzá az ember, s nevetségessé teszi a nem jól proporczionált
egyenmértékkel az adót is, meg az elfogadót is.
Jacinthnak a legszebb asszonyok egyike volt szeretője; híre járt, hogy
el is veszi.
Madame Laferrand hotele vetekedett azon időben Rachel kisasszonyéval;
Jacinth vette neki. Az ő izlése szerint volt az egész berendezés;
mindenütt comfort, elegancziával párosulva; – művészi alkotás mellett
lakályos kényelem; összhangzatos pompa és nemes izlés; – mert hisz ahhoz
nagy tudomány kell, megitélni: márvány és virág, selyem és kristály,
mozaik és csipke, porczellán és maroquin, bársony és arany hogyan
egyesüljenek egymással arra a czélra, hogy kölcsönösen elmondhassák, mi
segítettünk visszaragyogni arra, a mi valamennyünk szépségét egymagában
egyesíti, a szép asszonyra!
És Jacinth megszokta már, hogy ennyi szépség mind az ő szolgálatára
álljon. Úgy találta, hogy ennek egészen így kell lenni. A légkörhöz
tartozott ez már nála, a levegőhöz, a mitt beszívott. S lélekzetet venni
mindenesetre igen jó dolog, csakhogy azt az ember még sem számítja az
élvezetei közé. Jacinth úgy volt az egész élettel, mint mikor az ember
egy regénynek a végét már előre tudja; – lehet az azután igen szép
történet, de nem érdekel többé.
Leghamarább észre szokták pedig venni az asszonyok, ha valaki únja azt,
hogy olyan jó dolga van.
Egy este a szinház előtt meglátogatta Jacinth madame Laferrand-ot, a
kiről azt beszélték, hogy menyasszonya.
A párisi nő, a mellett hogy szép, bir valami adományával az emberi
tündérségnek, mely megigéz, azzal a tökéletes kaczérsággal, mely
egyenesen a kedélyből fakad, s épen azért hódít, behizelgi magát.
Cornelia a legnagyobb nyájassággal fogadta Jacinthot.
S Jacinth úgy találta, hogy ez megszokott dolog, nem is lehet máskép. A
nők nyájasak kedveseikhez, és az igen természetes.
Máskor legalább engedelmet szokott elébb kérni, hogy szabad-e szivarra
gyujtania Cornelia szobájában, a mi ugyan mindig megadatott neki, de a
mely kérelmét figyelmes férfi annyiszor a mennyiszer mindig újra
benyujtani köteles; most ezt is elmulasztá s kérdetlenül gyujtatta meg a
vaniliaillatú havannát.
– Ön ma reggel nem jött el velem az iparműtárlatba, – szólt hozzá
szemrehányólag a szép hölgy. – Kénytelen voltam magamat Mr. Diapréeval
odakisértetni.
– Jól tette, Cornelia. Én nem szeretem a boltkirakatokat bámulni.
– Tehát ön előtt a világtárlat csak egy nagy boltkirakat? Hanem hogy ma
délután a longchampsi futtatáson nem volt ön jelen, azon igazán
megbotránkoztam, pedig saját lova, az Abdelkader nyerte a császárdijt.
– Nem érdekelt az egész futtatás. Lord Flensdale visszahúzta a
futtatásból a Cornflowert, az orosz herczeg Samylja az úton
megbetegedett, ez a kettő tette volna kétségessé a versenyt. A többi
lovat ismerem már; tudtam, hogy az Abdelkader nyer. Nem érdekelt.
– De ma este el fog velem jönni a «Cameliás hölgy» első előadására?
– A regényt olvastam. Tudom előre, hogy tetszeni fog nagyon.
– Madame Doche fogja játszani Margitot; a haldokló jelenetben fölséges
lesz.
– Majd talán a haldoklására elmegyek. Tudom előre, hogy szépen fog
játszani.
– Az sem érdekli önt?
– Láttam már igazán is meghalni szép asszonyt: az máskép megy, mint a
hogy a szinpadon csinálják.
– De hát szinház után csak el fog ön jönni? Joachim is itt lesz és
hegedülni fog.
– Bizony Isten, eljönnék, ha senki se hegedülne. Tudom előre, hogy
elragadó lesz.
Cornelia rámosolygott Jacinthra, s játszadozva csavargatá ujja körül
hosszú selyem szőke hajának egy fürtét, mely hosszan omlott le
csipkeőrzőtt keblére.
– Hát az érdekelni fogja-e önt, hogy én férjhez megyek? szólt ültéből
előrehajolva, csak azért, hogy a kristály hamucsigát a márvány
mozaik-asztalon keresztültolja Jacinth elé, hogy abba verje le a
szivarhamut, ne a bársonyszőnyegre.
Jacinth egész nyugalommal kené be a szivarhamuval a hamucsigát tartó
vizi nympha ábrázatját, s csak azután felelt meggondolt udvariassággal.
– Oh igen. Ez mindig érdekelni fog. Csakhogy arról meg épen nagyon jól
van szerencsém értesülve lenni.
– De nem önhöz megyek nőül, hanem Mr. Diapréehoz; – szólt a szép hölgy s
hajfürteit két kezével egyszerre hátra vetette, hogy semmi vonás se
legyen eltakarva arczából: olvashasson belőle Jacinth, kitárt könyvként.
Jacinth egy perczre meg volt lepve, de azt sem árulta el.
– Ah! Ez csakugyan érdekes. S miért találta kegyed Diaprée urat olyan
szeretetreméltónak?
– Azért, a mit beszélt.
– Tehát az ékesen szólásért? Pedig dadog.
– Az igaz, hogy egy kicsit aprózza a kiejtést; hanem a szavak értelme
elfeledteti azt.
– Tehát mit beszélt kegyednek Mr. Diaprée?
Cornelia félkönyökére dőlt a kereveten, úgy hogy feje hozzáért Jacinth
vállához, s szemeivel úgy kellett rá felnéznie. Így dől a him oroszlánra
az állatszelidítő nő, tudva hogy bár mennyire fogja ingerelni, az nem
harapja őt meg.
– Azt beszélte önről, hogy ön igen pazarló, vagyonának felét eltékozolta
egy asszonyra.
– No, az igaz, szólt Jacinth s újra meggyujtotta szivarját, mely elébbi
meglepetésében kialudt.
– De hát az rosszul van.
– Ez a nő: kegyed.
– Tudom. Az mindegy. Az az önök hibája, nem a mienk, ha vagyonukat
miattunk elpazarolják. Önök olyanná tehetnek minket, a milyenné akarnak.
Ha önök azt kivánják, hogy együnk fekete kenyeret, hát eszünk fekete
kenyeret; s ha önök azt akarják, hogy igyunk felolvasztott keleti
gyöngyöket, hát iszunk azt. Ez önt nem menti.
– Hát ne mentsen. Legyen úgy. Ez az én dolgom, nem mr. Diaprée-é. Hát
azután mit mondott?
– Azután meg azt mondta, hogy ön a vagyona másik felét egy jó barátjának
adta át minden hypotheca nélkül.
– Becsülete a biztosíték.
– No hát az az ember önnek a biztosítékával együtt ma éjjel beleölte
magát a Szajnába. Szerencsétlen vállalkozások tönkre tették. Ezt nem
tudta ön még előre ugy-e?
Jacinth nem szólt ugyan semmit, de arczának meg kellett engednie, hogy
elárulja, hogy de már ez a történet mégis kezdi érdekelni.
– Látja tehát, kedves barátom, ön igen válogatott szavakban tud
beszélni, de elmulasztá adósától fedezetet venni; Diaprée úr pedig dadog
ugyan, és olyankor nevetnek rajta; de nem mulasztá el vagyonát
biztosítani.
És itt a szép hölgy büszkén hátraveté fejét, mint a kinek legnagyobb oka
van arra, hogy elkezdjen neheztelni.
Jacinth felállt a székéből s azt mondá:
– Önnek tökéletes igaza van Cornelia. És most hát bocsánatot kérek
öntől.
– Miért?
– Azért, hogy épen ma elmulasztám engedelmet kérni arra, hogy szabad
legyen a kegyed szobájában szivarra gyujtanom, midőn épen nem volt már
rá jogom.
Azzal kioltá szivara végéből a tüzet, s a megmaradt csutakot azon
kormosan eltevé fehér atlasz mellénye zsebébe.
– Mit csinál ön? kérdé vigjátéki hangon Cornelia.
– A menykőbe is! ha megbuktam, hát mától fogva elkezdek gazdálkodni.
Cornelia kedélyesen elnevette magát (olyan szeretetreméltó volt, mikor
nevetett).
Jacinth vette a kalapját és kezet csókolt; a szép hölgy még félgyöngéden
meg is szorítá a kezét, s egész a látogató teremig kikisérte.
És Jacinthnak, míg e ragyogó termeken végighaladt, még csak az sem
jutott eszébe, hogy «mindezt pedig én adtam neked, s te most engem innen
kilöksz!»
Egészen máson járt az esze.
S többet nem is látta ez életben azt az asszonyt, ki még azon az
estélyen víg társaság előtt adta odább Jacinth bonmot-ját a
megtakarított szivarcsutakról, a midőn egy kis ideig vitatkoztak is
azon, hogy mihez fog nyulni ez eset után Jacinth? Strychninhez-e, vagy a
szenes serpenyőhöz, vagy a pisztolyhoz? S abban aztán mindnyájan
megnyugodtak, hogy gentlemanhoz ily esetnél minden tekintetben
legillendőbb expediens a pisztoly.
Aztán nem beszéltek róla tovább.
II.
A perui állam megbizottja, Malagrida úr már a hatodik héten át
hirdetteti minden hírlapban, hogy a kik a guano-szigetek bérletére
vállalkozni akarnak, vele a napnak ezen s ezen óráiban értekezhetnek; a
mi annak a jele, hogy még mindig nem akadt olyan vállalkozóra, a ki
megtetszett volna neki.
A longchampsi futtatásról is elmaradt a miatt, hogy két igen bizonyos
ügynök biztatta, hogy egyezkedni akar vele; a kiket aztán estefelé
kénytelen volt elvégre is kiboxirozni az ajtón. Hogyne? Az egyik azt
akarta kikötni mulhatlan feltételül, hogy neki a perui kormány kőből
építtessen oda házat, s ha egy évnél tovább ki nem állja meghalás
nélkül, gyermekeinek évdijat fizessen; a másik pedig azt követelte, hogy
az ő személyes biztossága végett tizenkét katonát tartson ott a perui
kormány s egy yachtot a kikötőben azon esetre, ha kényszerítő
körülmények menekülésre találják őt ösztönözni.
– Ezekkel nem lehet beszélni. Nagyon ismerik már a dolgot.
Még egy yankee-nek is utána kellett dobnia a kalapját, ki jelentetlenül
jött, s szintén bérletre alkudozott, de oly furfangosan, hogy a bérletet
tisztán fel akarta calculálni beruházásokra, s lassankint kiderítette,
hogy egy sousnak sem birtokosa, hanem még útiköltséget is a perui
kormánytól akar kapni.
Ezt is kénytelen volt kilökni a szobájából a bankár.
Már késő este volt. Malagrida úr a fatalis ügylet miatt mindenünnen
elkésett, a hova készült; épen a szinházba menésre lett volna még ideje,
midőn újra jelentenek be neki egy uraságot, ki okvetlen ez órában akar
még értekezni.
– Vigye a manó! Ereszszék be hát, mit akar?
Malagrida úr elé egy elegans gavallér lépett, kit ő bizonyosan elégszer
láthatott divatos tilburyjében vágtatva, tán a névjegyén olvasott nevet
is hallotta már elégszer emlegetni.
A gavallér a legválasztékosabb izléssel, a legújabb divat szerint volt
öltözve; viaszsárga keztyük, lábain fénymázos topánkák, inge himzett,
nyakkendője gondosan csokrozott, atlasz mellényének gombjai gyémánt
solitairek; egész modora finom és megnyerő. Látszik rajta, hogy ez
tanult «úr lenni».
– Malagrida úrhoz van szerencsém? kérdé udvarias modorral a látogató.
A bankár fejével inte, hogy ő az s leültette késői vendégét.
– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram?
– A guano-szigetekről akarok értekezni, szólt a dandy, levetve magát a
legközelebb álló székre.
– Ah! A bankár ezzel a fölkiáltással azt akarta kifejezni, hogy «ime,
ismét itt van egy ember, a ki bolonddá akar tenni.» Tessék kérem.
Melyikről akar kegyed tudakozódni? Az Iquique büdösebb, de épen azért
tartalmasabb, többet behajthat; a Chinche kevésbbé büdös, de kevésbbé is
jövedelmező.
– Tehát csak maradjunk az illatosabbnál. A parfume csak parfume. Mi a
bérlet ára annak az elsőbbinek?
– Harmincz ezer frank, uram.
– Igen jól van. Őszinte akarok önhöz lenni, uram; mint illik üzleteknél
becsületes emberekhez. Én tegnap még gazdag voltam, s ma tönkre vagyok
juttatva. Nem okolok senkit: saját emberismeretlenségem okozta ezt.
Tőkéim visszahozhatlanul odavesztek, s nekem újra kell kezdenem az
életet. A mi ingóságom van, azt eladom. A butoraimat nem számítom
semmibe; az kincs, mikor vesszük, szemét, ha eladjuk. Hanem a
versenyparipáim ára bizonyos pénz. Ha azokat eladom, s ha a bevett árból
nehány becsületbeli tartozást kifizetek, marad 40 vagy 50 ezer frankom,
a szerint, a milyen vásárra találok. Az nekem eddigi szokott életmódom
mellett épen hat hétre volna elég; azzal tehát felhagyok, s kezdek
valami tisztességes üzletet. Helyesli ön?
– Tökéletesen.
– A hirdetményekben olvastam önnek felhivását, s gondolám, az épen nekem
való lesz; hiszi ön, hogy ez nyereséges vállalkozás lehet?
– Uram. Gavallérral lévén dolgom, én is őszinte szóval akarok fizetni.
Ez a bérlet lehet kétszeres haszon; lehet tizszeres haszon; lehet
szegény nyereség; lehet egész veszteség; lehet semmi.
– Magyarázza meg világosabban, kérem.
– Tehát az üzlet titka ez: a perui kormány odaád a vállalkozónak egy
szigetet, mely felszinétől öt ölnyire lefelé egy darab értékesíthető
kincs; a guanonak állandó és biztos piacza van; Anglia a nélkül nem
termelhet. Ismerek vállalkozót, ki tiz év alatt milliomossá lett utána,
hanem azután megint tiz másikat, ki egészen tönkre jutott vele. Az
egészben az a kérdés, hogy van-e önnek oly biztos felügyelője, kiről jót
állhat ön magának, hogy a rettentő életmódot az emberölő szigeten
kiállja, a munkát vezetni képes, s a mellett se meg nem hal, se meg nem
szökik, a mire két igen csábító oka van. Az egyik az, hogy minden pénz
az ő kezébe gyül össze; a másik pedig az, hogy van az esztendőnek két
olyan szaka, a melyben – pedig a többi sem igen kellemes – valódi
vastermészet, nem is vas, valódi kaucsuktermészet, vízhatlan és
rozsdamentes természet kell hozzá, hogy az ember az állomásán
megmaradhasson. Az a tiz bérlő, a ki egymás után tönkre ment, mind azon
bukott meg, hogy a felügyelői megszöktek a pénzzel, vagy a pénz nélkül,
a mit valóban nem is lehet csodálni.
– És a tizenegyedik, a ki milliomos lett?