hogy mondjon neki jövendőt.
A jósnő azt felelte Doriának:
– A gyermek, kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi!
– Ez jól van mondva, helyeslé Doria s egészen meg volt elégedve a
jóslattal.
– Most jósolj nekem, szólt Baróthy.
A jósnő azt mondá neki:
– A gyermek, kit nőd szülni fog, úgy fog élni, mint hű dajkája
unokádnak!
– Nesze neked: a tied leány! tréfálózék Doria.
Baróthy kissé kedvetlen volt, hanem azért csak megadta a fogadott tiz
aranyat a jósnőnek.
A várba visszamenet Doria vette észre, hogy Baróthy rosszkedvű.
– Bajtárs! Legjobban van így. Azt a két gyermeket összeházasítjuk.
Baróthy arcza egyszerre felderült erre a szóra.
– Igazán mondtad, s akkor mind a kettőnknek van fia is leánya is.
– Az enyim a tied is, a tied az enyim is.
– Együtt fogjuk őket neveltetni, hogy egymást megszeressék.
– Igen. Együtt, folytatá Doria. Itt az udvarnál, én nálam mind a kettőt.
– Ohó, bajtárs! tiltakozék Baróthy. Azt nem úgy értettem; a míg
kicsinyek, hét esztendős korukig, jobb a gyermekeknek falun nevelkedni,
mint egészségtelen nagy épületekben, hol rossz a viz, rossz a levegő, a
test nem fejlődhetik ki. A falusi élet a gyermekek legjobb dajkája. Hét
éves koráig mindkettő nálam legyen, azontúl legyen a te gondod.
– Ah, erre nem állunk rá! A hét első esztendőt! mikor a gyermek
legkedvesebb, mikor az anyjának még az ölében fetreng; mikor a
bajuszomba kapaszkodik s úgy tánczol a térdemen! Azt nem adom oda! Hogy
én ne magam tanítsam őt arra a vakmerő vállalatra, mikor a gyermek
legelőször megkisérti az apja csizmája hegyétől az anyja kebléig a maga
lábán elmenni gyalog: abból semmi sem lesz.
– Tehát mást mondok. Azt tesszük, hogy három esztendős koráig mindegyik
legyen otthon, akkor azután felváltva, egyik évben nálam mind a kettő,
másik évben nálad.
– Nem úgy lesz. Egy egész év megint hosszú idő. De gondold meg, a mit én
mondok. A józan ész is azt tanácsolja. A te eszméd nem ér semmit. Egyik
esztendőben falusi, a másikban meg városi nevelés. Ez képtelenség. Az én
eszmém sokkal jobb. Legyenek a téli félév alatt mi nálunk, kik szüntelen
az udvarnál vagyunk, itt a leányod finom, tanult nevelést kap: arra
valók az apáczák. Nyáron meg legyenek mind a ketten ti nálatok. Ott meg
az én fiam tanul meg ijászni, lovagolni. Nos? adj kezet rá.
Baróthy már szinte felcsapott barátjának, akkor jutott eszébe, hogy:
– Mi itt szépen megalkuszunk előre; de hát az asszonyok?
Ez Doriát is elnémította kissé.
Bizony, az asszonyok is beleszólnak még ebbe.
Később mégis csak nekibátorította magát s elkezdett hetvenkedni.
– Eh, mit? az asszonyok? Az én asszonyom teszi azt, a mit én
parancsolok.
– Könnyen beszélsz – a háta mögött.
– Szembe is! Micsoda? No az igaz, hogy eddig mindig az történt, a mit ő
kivánt; de csak azért, mert én is úgy akartam.
– Úgy akartad, mert ő kivánta. Ezt nevezik parancsolásnak és
engedelmeskedésnek.
– De apró dolgokban, igen! tüzeskedék Doria. Hanem az öregénél nem
szándékom engedni. Ez pedig öreg dolog: mikor két családnak az örök
frigye, boldogsága forog kérdésben.
Baróthy visszarántá mentéjénél fogva tüzeskedő barátját, ki nagyon is
nekiindult a hegynek buzgalmában, pedig gyalog sorban voltak.
– Ne veszszünk ezen össze bajtárs. Hiszen még az is meglehet, hogy mind
a kettő leány lesz.
– Vagy mind a kettő fiu. Igaz biz az.
Azzal kezet szorítottak s jót nevettek saját bohóságukon.
* * *
Két hét mulva ugyanazon az úton találkozik a két bajtárs, az egyik a
Dunáról jött fel, a másik a várból lefelé. Mind a kettőnek valami fanyar
komolyság ült az arczán.
– Látod, szólt Doria, nem jó az embernek előre valami jövendőt olyan
szépen kiálmodozni. Már én azt hittem, hogy családaink milyen világ
végéig tartó családdá fognak összeforrni. Bolond volt az a jósnő! Most
kapok tudósítást Budáról.
– Úgy-e hogy bolond volt? Én is mondtam. Engem is most értesítenek
Keszthelyről.
– Kár, bizony nekem is leányom lett, sóhajta szomorúan Doria.
De Baróthy felkaczagott örömében.
– Hisz akkor sebaj! Mert nekem meg fiam lett.
S azzal a két jó barát, ország-világ bámultára, utcza közepén egymás
nyakába borúlt és összecsókolózott.
* * *
Úgy történt, a hogy a két úr felfogadta.
A mint a két gyermeket az anyatejtől elválaszták, azontúl mindegyiknek
két anyja volt és két nevelő apja: majd az egyik, majd a másik úr
lakában növekedtek, mint két testvér. Eleinte a szülők maguk akarták,
hogy egymást megszeressék, később aztán annyira elválhatlanok lettek,
hogy az anyáknak saját érzelmeiket kellett megfosztani, midőn majd
egyik, majd másik hónapokig nem láthatta gyermekét.
Olyankor aztán, mikor hosszú idő mulva mind a két gyermek ismét apai
lakot változtatott, az átcserélt szülők alig ismertek rájuk. Mennyit
szépültek! milyent nőttek! Milyen kedvesek! és mennyivel jobban szeretik
egymást! Különösen Baróthyt fogta el a bámulat, midőn újra látott
gyermekei évről-évre tudományos előhaladásaik próbáival lepték meg.
Hiszen Baróthy is tudott írni, olvasni, s egy-egy levelet is képes volt
becsületadással megszerkeszteni szomszéd urak czímére; de a mennyi
mindent a visegrádi barátok és apáczák a két gyermek fejébe vertek,
azoknak nagy részéről bizony neki fogalma sem volt. Milyen szépen tudtak
együtt énekelni mindenféle szent zsolozsmákat!
Csak azon panaszkodott, hogy a gyerekek nagyon is gyöngéd arczszint
kapnak a visegrádi anyjuknál, a sok betütanulástól.
Persze, hogy nem olyan színben voltak, mikor ő a Balatonmellékén töltött
félév után ismét visszaszállítá őket télire, akkor meg Dorián volt a sor
bámulni, hogy nem csak a fiu, hanem a leány is mily piros-pozsgás
arczczal kerül haza, hogy veri fel a házat vidám lármájával; hogy
megerősödött mind a kettő; hanem annyi igaz, hogy a sok szép tudományt,
a mit magával vitt, szépen el is felejtette, mert bár való ugyan, hogy
nagy Lajos király idejében még Magyarországon nem tanulhatott meg senki
káromkodni; – ez a szokás a török idő alatt támadt, – de bizony a nagy
tudákossággal sem igen rontá el a termetét. Volt azután megint egy ideig
dolguk a barátoknak, apáczáknak, míg a két rugkapálózó napsütötte
porontyból ismét szép illedelmes, könyvbekönyöklő tanítványokat
szelidíthetének.
És a tudós tanítóknak évről-évre nehezebb lett a dolguk. Baróthy
rendszere annál nagyobb hatalmat vett a tanítványokon. Nagy gyermekek
lettek már: a leány nem is gyermek többé, éveit tekintve; az ifju Bálint
sem az már, herculesi idomait nézve; hanem kedélyében még most is
mindkettő gyermek, még mind a kettő testvér.
Azt tanulták mindig, hogy nekik egymást szeretniök kell, mint
testvéreknek, ezt taníták nekik barátok és apáczák, ezt a könyvek, ezt
apák és anyák, és az erdei hangok, a miket annyiszor hallgattak, egyedül
lovagolva patakok mentében.
Már tizenhét évesek voltak s még mindig azt hitték, hogy úgy szeretik
egymást, mint testvérek szokták.
Nagyon is rendes dolog volt, a mi felvilágosítá őket arról, hogy ez nem
úgy van.
A visegrádi vár akkorában hemzsegett a rómaiaktól, kik a forradalmi
izgalmak elől a magyar királyhoz menekültek, tőle várva az olaszországi
zavarok lecsillapítását s azok között volt a Cefrani grófok egyik
ivadéka is. Cefrani Felipo, két gyermekével: Enricoval és Pelinettával.
Enrico husz éves délczeg lovag volt, Pelinetta pedig Ilonával egykorú,
csakhogy ő már a nápolyi udvar légkörében növekedett, s hallotta
Boccaccio regéit, a hosszú pestis korszaka alatt.
Enriconak megtetszett Ilona, kivel már akkor a királyi udvarnál is
találkozhatott s apjaik régi ismerősök lévén, házukhoz is eljárogatott.
Könnyen sikerűlt neki az őszinte, nyiltkedélyű Doria Bálint szivét is
megnyerni.
A római úgy tette magát, mintha valóban Doria testvérének tartaná
Ilonát. Ismeretségük rövidebb volt még, hogysem családi titkaikat
tartozott volna ismerni, s kissé maga Ilona is engedte szívesen, hogy őt
Doria grófnőnek tekintsék, mert apja után csak nemes leány volt.
Ezért a kis hiúságért meg kellett lakolnia.
Egy napon Enrico kilesve az időt, melyben Bálintnak, ki már akkor a
király testőre volt, a várpalotában kell lennie, Ilonát felkereste, s a
hajadont, fogadott anyja Doria grófnő előtt egész ártatlan arczczal
fölkérte, hogy legyen olyan jó, adja át testvérének, Bálintnak e hímzett
kardkötőt, melyet testvére Pelinetta igért számára készíteni legutóbbi
találkozásukkor, hogy a virágvasárnapon tartandó tornajátékon viselje.
Doria grófnő is vette észre, de Enrico is azt a hatást, a mit ez izenet
Ilona arczán láthatóvá tett. A leány elsápadt, reszketett. Mégis erőt
vett magán, s azt kérdezte Enricotól:
– Kérte Bálint bátyám ezt az övet Pelinettától?
Enrico igen kicsiny hazugságnak tartotta azt mondani, hogy:
– Kérte.
Azzal Ilona összehajtogatá az övet s eltette szekrényébe.
– Át fogom a bátyámnak adni.
E percztől fogva tudta Ilona, hogy mi külömbség van testvérek és
szeretők között.
Nem várt reá többé azon bizalmas örömmel, mint eddig, és mégis jobban
várta megérkeztét, és mikor megérkezett, akkor kerűlte őt. Mikor távol
volt, mindig vele beszélt lelkében, s mikor jelen volt, egy szava sem
volt hozzá. És a mellett egyre halaványodott; mindig szomorú, mindig
mélázó volt, s ha észrevette, hogy figyelnek arcza változására, olyan
rosszúl illett rajta a hirtelen erőszakolt derült kedv.
A ki leghamarább észrevette Ilona kedélyének változását, az maga Bálint
volt.
Lehetetlen volt rá nem jönnie, hogy ez a szomorú arcz, ez a szemrehányó
bánat neki szól.
Hiszen gyermekek szoktak egymással koczódni, s azután rövid időre
megharagszanak egymásra; de ez már nagyon soká tartott, s Bálint nem
tudott magának számot adni felőle, hol és mikor bánthatta ő meg Ilona
hugát, hogy az ilyen ferdén néz rá?
Végre is egyenesen megkérdezé tőle magától.
– Ilonka hugom, te engem egy idő óta rossz szemmel nézesz; mi bajod
velem? mondd ki egyenesen; ha az én hibám, helyrehozom én; ha a te
hibád, helyrehozod magad. De én rám haragudnod nem szabad.
– Nem haragszik te rád senki, kedves bátyám; felelt neki Ilona. Inkább
nagy örömet akarok neked szerezni s azt titkolgatom előtted.
– No azt bizony hát jól tennéd, ha nem titkolgatnád sokáig; mert a nagy
öröm miatt már kezd a kedvem elmenni az egész világtól.
Ilona annál szomorúbb arczot mutatott, minél vígabb akart lenni Bálint.
– Te egy szép hölgynek elmondtad, hogy a jövő virágvasárnapi tornán
először fogsz lándzsát törni a sorompókban.
– No, az igaz.
– Az a szép hölgy meg akart lepni téged egy himzett övvel, melyet a
tornán fogsz viselni.
– No, ez igen kedves titok.
– Ugy-e bár? Az a szép hölgy hozzám küldte ezt az övet, hogy bátyámnak
adjam át. Nézzed, itt van.
Bálint még az öv átadásakor is mind azt hitte, hogy a szép hölgy, a
kiről Ilona beszél, senki sem más, mint ő maga, s miután a hímzett övet
igen pompásnak, gyönyörűnek nevezte volna el, hálából egy csókot akart
érte adni az ajándékozónak. Hanem az távol tartá őt magától.
– Oh, kérlek, ne enyelegj. Te jól tudod, hogy ki küldi ezt. Ne tréfálj
velem. Te jól tudod, hogy az Pelinetta.
Bálint azt hitte, hogy Ilona csak kötekedik vele; hanem amint azután
látta, hogy Ilona szemében lassankint ragyogni kezd az a kicsiny kis
tenger, a min a legjobb hajósok is annyiszor hajótörést szenvednek,
akkor egyszerre dühbe jött s olyat kiáltott Ilonára, hogy az majd
összeroskadt ijedtében.
– Ki mondta ezt?
Ilona úgy meg volt rettenve Bálint dühös arczától, hogy az első
ijedtségben kiejtette előtte Enrico nevét, a mit azután megbánt nagyon,
mert Bálint oly dühbe jött rá, hogy szerteszét tépte az egész övet, s
szörnyen fenyegetőzött, hogy Pelinetta lábaihoz fogja annak rongyait
hajítani, ott, a hol legtöbb ember fogja látni.
Ilonának nagy könyörgésébe kerűlt erről lebeszélni, s a tépett rongyokat
kihizelegni összeszorított ökléből.
– Lásd, hiszen utoljára is, az nem vétek, ha egy szép leány egy lovagnak
kardkötőt hímez, azért nem kell haragudni.
Oh, pedig mint örült neki, hogy Bálint úgy haragszik érte.
– De mikor én nem kértem tőle; sem tőle, sem senkitől.
– Talán Enriconak mondtad?
– Hazudott, ha azt mondta neked. Azt is tudom, hogy miért mondta neked.
De megtanítom becsületre, ha Rómában meg nem tanították!
Bálintot nem birta Ilona visszatartóztatni. A fiunak minden ujja
hegyéből szikrázott a verekedési vágy. Egyszerre három felé is futott; a
lovászmesterhez, az apjához, meg Baróthyhoz, fellármázta minden
ismerősét, hogy ő Cefrani Enrikóval meg akar verekedni életre-halálra, a
király és a lovagkör előtt; mert Enrico oly rágalmat terjesztett ő
ellene, a mivel becsületes lovagnak tovább élni nem lehet.
Hanem azt egyiknek sem akarta megvallani, mivel rágalmazta őt Enrico?
Csak hogy ő annyira meg van sértve általa, hogy gyalog, lóháton,
pánczélban vagy puczéron, dárdával, karddal, alabárdhegygyel, akár
buzogánynyal kész megverekedni vele; míg lábát torkára nem teheti, és
hazug rágalmait vissza nem vonatja vele.
A kihívás a királynak is tudtával lett, s Lajos nem volt megakadályozója
az ilyen becsületi kérdések kivívásának Maga elé hivatá a két apát, a
lovászmestert és a fiut. A király azt mégis meg akarta tudni, hogy
mennyire főbenjáró az a sérelem, a miért valaki ordáliákra akarja idézni
ellenfelét?
Bálint úrfinak tehát elő kellett hordani jó okait, a mik végett
Enricoval verekedni akar.
– Gonoszul rágalmazott.
– Mi volt a rágalom? kérdé a király.
– Az volt, hogy rám fogta, mintha én testvérétől, Pelinettától egy övet
kértem volna, a mit a tornán viseljek.
– Hát ez sértés?
– Sértés, mert hazugság!
– És ha hazugság, rágalom-e? gondold meg csak, hogy mi az a rágalom.
– Meggondoltam. De nem az a kérdés, hogy mivel rágalmazott? Hanem az,
hogy ki előtt rágalmazott?
– Hát ki előtt rágalmazott?
Bálint úrfi félreszegte a nyakát, szerette volna, ha ilyesmi felől nem
lett volna ő felsége olyan nagyon tudnivágyó: végre is csak kimondá:
– Hát a hugom, Ilona előtt.
– Vagy úgy? szólt a király mosolyogva. No fiam, csak eredj haza, majd
elvégezzük a többit.
A két apát ott tartá a király.
A mint Bálint kilépett a királytól, Doriából kitört az apai indulat.
– Az én fiam megbolondult!
– A te fiad szerelmes Ilona hugába, szólt mosolyogva a király, s jól
teszitek, ha mentül előbb összeházasítjátok őket.
A király és a lovagkör azután a jelen esetet megvitatván, ezt a
határozatot adták ki mind a két lovagra nézve, hogy:
«miután és mivelhogy Doria Bálint lovag magát rágalmazottnak véli
Cefrani Enrico lovagnak azon állítása által, mintha ő Cefrani Pelinetta
úrleányt, fegyverzetén fölül viselendő, a harczjátékban szineit bevalló
kardkötő ajándékozására kérte volna fel, – s minthogy e tagadásával azon
esetben, ha Cefrani Enrico állítása igaz, viszont Doria Bálint sérti meg
Cefrani Pelinetta úrleányt: annálfogva mindkét fél egyenlően sértő és
sértett lévén, határoztatik: hogy közöttük lovagias párharcz fog
dönteni; minthogy azonban a sérelem tárgya nem főben járó ügy, és így
véres kimenetelre nem jogosított; annálfogva sem szúró, sem vágó, sem
öldöklő, sem zúzó fegyverek kezeikbe nem adatnak, hanem mind a két fél
öldöklő szerszámok nélkül, könnyű szövet ruhában fog megjelenni a
küzdtéren, és mindegyiknek kezébe adatik a heroldok által – egy zsák.
A melyik a másikat a zsákba bele tudja húzni, az ellenfelét oda viheti a
sértett úrleány lábaihoz, s addig a zsákból ki nem bocsátandja, valamig
a legyőzött ott be nem vallja hazugságát és ünnepélyesen meg nem követi
a sértettet.»
Ez volt a király és a lovagkör határozata.
A zsákpárbaj az olasz udvaroknál nem volt szokatlan neme a tornának, s
épen oly ünnepélyes ordáliának vétetett, mint mikor két keresztyén ember
kifent karddal tör egymás ellen, s voltaképen semmivel sem nagyobb
bolondság az utóbbinál.
Virágvasárnapját megelőző szombaton ment végbe a különös párharcz, az
udvar és a nép szeme láttára.
A két küzdő fegyvertelenűl jelent meg a küzdtéren, föveg és sarkantyúk
nélkül. Ott megvizsgálták, hogy nincsen-e náluk rejtett tőr, vagy egyéb
ártó eszköz, a mivel egymás életében kárt tehessenek; azután mind a
kettőnek kezébe adtak egy durva szövetű zsákot.
Doria Bálint elhajítá a magáét. Minek több egynél? Ellenfelét saját
zsákjában is megfoghatja, ha tudja.
Hanem ez a tudás a legkeservesebb feladat. Mert az ellenfél, termetre
jóval magasabb, erejére nézve sem megvetendő; aztán eleven embertől, a
ki lovagczímert visel, ennyi szem láttára nem lehet azt kivánni, hogy
mint egy akarattalan tömeg, magát egy szűk zsákba, akár alulról, akár
felülről kezdve bele engedje szép szerével rázatni.
Azonkívül még Ilona jelenléte is fokozta a két ifjú erélyét, kibe
Cefrani nem volt kevésbbé szerelmes, mint Doria.
Midőn Cefrani üres kézzel látta maga felé közeledni Bálintot, ő a maga
zsákját karikába gyűrve jobb markába fogta s eldugta a háta mögé, míg
előrenyújtott balkarjával ellenfelét kötekedő tusára ingerlé.
Cefrani ügyes öklöző volt, s nem volt kevesebb szándéka, mint Bálintnak
alkalmilag egy hatalmas ütést adni az arczára, s míg annak a szemei
kápráznak, jobbjával hirtelen a fejére vetni a zsákot.
Bálint azonban észrevette a goromba szándékot s midőn Cefrani ökle
nagyon közel járt az orrához, hirtelen megkapta azt mind a két kezével s
öklénél fogva egyet facsarított a karján, a mitől az kénytelen volt
egyszerre háttal fordulni felé s a következő pillanatban már a fején
volt a zsák.
Hiába szabadította már azután ki öklét Cefrani Doria kezéből, hiába
feszíté oldalbordáiba könyökét, hiába rugdalt, kapálózott; a zsákból nem
birt menekülni. Utóbb elestek a földre, ott hempergőztek, egymást tépve,
döngetve; de azért mégis az lett a viadalnak a vége, hogy Bálint egész a
bokájáig húzta Enricora a zsákot, s a két lábánál övével összekötötte a
közönség rengeteg hahotája között.
Akkor azután felveté a tele zsákot a vállára, s odavitte azt az
emelvényre, Ilona elé.
Ott azután lábra állítá, s megfogván fogával a zsákot, ott a hol a
varrás volt rajta, egyet repesztett azon, – kése nem volt, hogy
szakíthatta volna, – épen csak akkora nyílást repesztett rajta felülről,
a hol Enrico kidughassa a fejét.
– Most valld meg, hogy nem volt igaz, a mit felőlem hiresztelél.
A zsákból kidugott fő töredelmesen hajolt előre, mint a ki igent int.
– Megköveted-e őt és engemet a király és a nép előtt?
A begyűrt lovag csak nem felelt, s midőn Doria egy kis csendes
hátbaütéssel figyelmezteté, hogy most ne sokat gondolkozzék azon, hogy
mit mondjon? akkor vette észre, hogy a kihez beszél, az egy élettelen
alak; arczában semmi vér, szemeiben semmi fény.
Hirtelen végigrepeszté az egész zsákot, mire Cefrani, mintha minden
tagja úgy lett volna külön összerakva lábaihoz roskadt.
Talán elájult – talán tetteté magát, – vagy talán megölte a szégyen?
Cefrani gróf, mikor fiát legyőzve látta, hirtelen eltávozott, leányát
Pelinettát is magával vivén; a király az élettelen Enricot is utána
küldé. Az olasz család még azon éjjel elutazott; azt mondák,
Görögországba mentek. Élve vitték-e el magukkal Enricot, vagy halva? az
nem tudatott meg. Nem is tudakozódtak utánuk.
Hanem ez eset után Doria és Baróthy átlátták, hogy a gyermekekkel tovább
tréfálni nem lehet, mert azok nem gyermekek többé.
A király is azt mondá nekik: Házasítsátok őket össze minél elébb, mert
külömben ez a tüzes ficzkó minden nap megeszi egy lovagomat, a ki a
kedvesére mer nézni.
Úgy is történt. A lakodalmat megülték még azon évben új kenyérrel, s
alig volt az új pár a mézes hónapokon túl, midőn Lajos királynak
Lengyelországba kellett menni, hadjáratra gonosz északi népek ellen.
(Bár akkor láttunk volna hozzá, hogy jól elkerteljük magunkat előlük!)
A királytól Doria Bálintnak sem lehetett elmaradnia. Atyja beteges volt
már, nem mehetett a téli hadjáratba; a fiúnak kellett folytatni a haza
iránti kötelességet. Egyébiránt ipja is vele ment, Baróthy, ki még
mindig megülte a nyerget.
Bizony öt hónapot ültek ottan, és Bálint és Ilona öt hónapig nem
láthatták egymást. Izenetet is csak gyéren vehettek egymástól. Lengyel
kereskedők hordták akkor a levelet.
Az ötödik hónap végén mind a kettő izenetet kapott egymásfelől, Bálint
örvendetest Ilonáról, Ilona szomorút Bálint felől.
Bálintnak apja irt Budáról, hogy neje fiat szült, szerencsésen; gyermek
és asszony ép, egészséges.
Ilonának is apja irt Lengyelországból, hogy Bálint ugyan kitűntette
magát a harczban; hanem nehéz sebet kapott; soká tartott, míg felüdűlt,
most azonban már kigázolt a bajból, s mihelyt annyira fellábad, hogy a
hosszú utat tengelyen megteheti, a vezér parancsára, haza fog Budára
indulni.
Arra a hírre, hogy férje hazatér, Ilona egészen boldog lett; arcza
visszanyerte elébbeni életszinét, s ha aggódó szívét árnyékolta is néha
felleg, mit a betegen fekvő férj miatti gond támasztott, a repeső
gyermek arcza elmosolyogta azt onnan.
A királyné megigérte neki, hogy tudatni fogja vele a napot, melyen
Bálint útra kelhet, Lengyelországból vett tudósításai után.
Egy napon Ilona örömhírként fogadta a királyné meghívását, hogy jelenjen
meg a várkastélyban.
Ő ragyogó arczczal sietett fel; a királyné borúlt arczczal fogadta.
– Férjem útra kelt? – ez volt első kérdése.
– Hét nap alatt megérkezik, felelt neki a királyné.
– Oly soká! sóhajta vágyva a szerető hölgy.
– Rövid napi járásokat tehet csak, mert még sebei alig hegedtek be,
viszonzá hidegen a királyné; egyébiránt elég jókor fog megérkezni, hogy
a rossz hírt megtudja.
– Minő rossz hírt? kérdé elsápadva az ijedtségtől Ilona.
A királyné az udvarhölgy arczára szegzé szemeit és monda:
– Cefrani Enrico megérkezett.
Ilona végigborzadt e név hallatára. A tenger fenekén szerette volna az
embert tudni.
– Mit akar itt ez a nyomorúlt, gyalázata piaczán?
– Mit akarhatna mást, mint a más gyalázatát árulni? Ismered e levelet?
E szónál a királyné egy négy rétre hajtott pergamentet tartott Ilona
elé.
Ilona zavartalanul felelt:
– Ismerem, én irtam.
– Akkor azt is tudod, hogy mi van beleírva?
– Szó szerint: «Kedves barátom! Férjem nehéz beteg. Nem tudom mi
történik velem, ha ő meghalna! Segíts, vigasztalj. Azt igérted, hogy ha
ismét visszahívlak bárhonnan, eljösz hozzám. Ha valaha szerettél: jöjj
sietve.»
A királyné zord tekintettel nézett Ilonára, midőn a nő a levél tartalmát
elmondá.
Ilona pedig nyugodt arczczal mondá:
– Én e levelet Fra Gaetanonak írtam, ki gyermekkori nevelőnk volt, s
mindkettőnket nagyon szeretett. Fölséged tudja, hogy innen mint orvos a
florenczi udvarhoz hivatott meg, hol világhírűvé lett. Hozzáírtam, hogy
jöjjön minél előbb, férjemet gyógyítani; a levelet a követ, Delfini
vitte el.
A királyné homlokáról elsimultak a redők, de arczán megmaradt az aggály
köde.
– Akkor, gyermekem, e levél rossz kezekbe került, Delfini bizonyosan
találkozott Florenczben Cefranival, s ráruházta a megbízást, ez a
nyomorúlt pedig maga jött e levéllel ide és most azt hireszteli, hogy
ezt neki irtad.
Ilona kétségbeesve kulcsolta össze kezeit.
– Istenem! Mi lesz ebből?
– Én nem tudom – szólt a királyné. Magam elhiszem, a mit te mondál; de a
világ, tudod, mindig a rosszabbat hiszi. Most eredj haza, és várd be,
míg férjed hazajön. Ez a férj dolga.
Ilona felháborodott szívvel sietett haza.
Jó híre, neve így megszeplősítve, a házas örömek örök kútforrása ily
undok féreggel megfertőztetve! Miért nem férfi ilyenkor az asszony, hogy
saját kezével vághatná a rágalmazó arczába a visszatorlást?
Azt hitte: az ilyen undok rágalom ellen fel kell lázadni az egész
világnak. Ki a női erényt csúfolja, az Istent csúfolja, s azt
kötelessége a legelső férfiúnak, a ki vele találkozik, leütni, mint egy
veszett ebet, hogy többet ne harapjon. Bizonynyal Enricot tizen, huszan
kihívják párharczra a rágalomért, mielőtt Bálint hazaérkeznék; hiszen a
két családnak annyi rokona van, Bálintnak annyi jó barátja van.
És aztán a kis gyermek is mosolyogva tekinte rá s a gyermek mosolya
lecsendesíté a háborgó tengert az anya keblében.