szavában oly vakon tudott hinni, hogy ne hitt volna abban, a kiben a
férfi hisz?
Anna egészen boldog volt. Már előre kitervezték az éjt, melyen ő és
kedvese váltott lovakon Civittavecchiáig fognak szökni; ott készen vár
rájuk a hajó, mely őket tova szállítja; a lelkész már elment előre a
hajóra: az ott fogja őket egybeesketni. A hajóskapitány és a kormányos
lesznek a tanuk.
Odaadta a leány már mindenét, a mi egy hajadon szívének titka, az
imádott férfinak; csak egy volt még előtte rejtve: születésének
rejtélye.
A jó Radziwill ezt köté leginkább lelkére, hogy jól megőrizze; mert ha
el találja bocsátani, elveszti vele magát, és elveszti jóltevő barátját,
ki e perczben épen az oroszlány kézcsókolására járul, a ki rá
gyanakszik, s ha gyanuja igaz, széttépi.
Anna ezideig győzött a gyermeki hiúságon; megállhatta, hogy ifjú
kapitányának el ne dicsekedjék vele: «ez a fő, mely válladon nyugszik
most, egy koronát viselhet egykor!»
Anna tudott sokáig hallgatni a feje fölött lebegő koronáról.
Valahányszor erre gondolt, olyankor eszébe jutott Radziwill, s azt
hitte, hogy annyival mégis tartozik annak, ki érte ezer kancsukát
elszenvedett, hogy el ne árulja soha.
Erősen föltevé magában, hogy e rejtélyt a sírba fogja vinni magával.
Lesz egyszerű boldog nő, és elfeledi, hogy valaha czárnő leányának
álmodta magát.
De hát, mi a leányok ereje?
Egy este a szőke a kétségbeesést tükröző arczczal jelent meg a Tortona
kastélyban. Irigyei ugyan azt mondták, hogy vonásai oly dultak, mint a
ki két nap két éjjel korhely mulatságokban dorbézolt; de a világ szeme
rossz; egyedül a szerető leány szeme lát: ő találja ki az igazi okot.
Adolfot valami nagy csapás érhette. Azt is kitalálta, hogy e csapás
szerelmüket érő csapás volt.
– Mi történt veled? kérdezé, félrevonulva a társaság zajától, Hagenblitz
kapitányt.
– Földre vagyok sújtva, monda a szerető. Most kaptam atyámtól levelet,
válaszul azon levelemre, melyben áldását kérem házasságunkra.
– Megtagadja? kérdé Anna megütközve.
A szőke nem felelt; csak lesütötte szemeit.
Anna aztán kevélyen hátat fordított neki s ment vissza a társaságba
tánczolni.
Bár maradt volna meg a sértett büszkeség érzeténél; de ha mutatta is,
hogy közönyösen mulat, szemei észrevették, hogy egy szomorú csillagfény
mindenüvé kiséri: dult arczú kedvesének tekintete.
Annyit mégis kötelességének tartott saját maga iránt, hogy megkérdezze a
szomorkodó szeretőtől, vajjon mi kifogása lehet egy Tarrakanoff
herczegnő ellen egy gárdakapitány apjának? s egy újabb találkozónál
előhozta ezt neki.
Ekkor a szőke ifjú könyező szemekkel ragadá meg kezét.
– Oh, Anna! Bocsáss meg, hogy ily sokáig tudtam előtted rejtegetni
titkomat; én nem vagyok puszta gárdakapitány; a Hagenblitz név csak
egyik őskastélyunkról átvett álnevem; én fia vagyok egy németországi
uralkodó herczegnek, a ki saját rezidentiájában lakik, s lovasságot is
tart; nevem Kreuz-Hoch-Löwenstein Adolf; uralkodó fejedelmi prinz! És
atyám nem akarja engedni, hogy rangomon alul álló nőt adjak leendő
országanyául a Löwenstein fejedelemségi jobbágyaknak.
Oh, ha egy perczre is jutott volna eszébe Annának Radziwill intése: «el
ne áruld születésed titkát se barátnak, se szeretőnek!»
Azt kellett volna mondania e nyilatkozatra: «jól van hát: édes
háromnegyedrész fejedelem uram, keress magadnak egy negyedik negyedrész
herczegasszonyt, hogy egész ember lehessen belőled. Jó tánczos voltál.
Adieu. Én egész férfit keresek, s maradok magamnak.»
A helyett még azt is meghallgatta, hogy Adolf nem akar élni tovább. Az
atyai hatalomszó meggátolhatja őt abban, hogy boldog legyen, de hogy egy
golyót keresztül repítsen a szívén, abban nem akadályozhatja meg. Ő
számot vetett az élettel, s minthogy Annával boldogul élnie nem szabad:
tehát inkább meg akar halni.
Anna elhitte neki, hogy meg akar halni.
Akkor csak arra kérte, hogy legyen szives még egy napig élni az ő
kedveért, s holnap korán reggel a kerti pavillonban megjelenni, a hol
valamit fog vele közleni, a minek a legújabb felfedezésre nagy befolyása
lehet.
Anna nagyon szerelmes volt abba az emberbe.
Másnap reggel, korábban a határidőnél, megjelent Anna a kerti
pavillonban. Nagy önfeledtség volt tőle, de azt hivé, hogy feje fölött
egy korona lebeg, az minden eleséstől megvédi.
Mikor az ifju szerető megjelent a pavillon-ajtóban, akkor parancsoló
hangon mondá a feléje sietőnek:
– Maradjon ön tíz lépésnyi távolban! Én is fejedelemnő vagyok!
A szőke, meglepetést mutatva, állt meg azonnal.
Azzal Anna kivonva kebléből azon iratokat, miket Radziwilltól kapott,
mint születése titkának bizonyítványait, azokat letevé egy asztalra, s
azután inte az ifjunak, hogy menjen oda és olvassa el azokat.
Az ifju olvasott és azután meghajtá térdét Anna előtt.
– Bocsánat, fenséges úrnőm!
Anna kezét nyujtá neki, hogy bocsánatáról biztosítsa
– Lehet-e az ön családjának kifogása ellenem? kérdezé büszkén a leány.
– A Kreuz-Hoch-Löwensteini dynastia büszkének érzendi magát, ha első
harczosa lehetend egykor az orosz fejedelmi trón jogos sarjadékának,
felelt rá a szőke még büszkébb elszántsággal.
Anna azt hivé, hogy tehát mégis meglelte az igazit!
Férfit, a ki szeretetreméltó, és fejedelmet, a kinek trónja első lépcső
leend anyja magas uralkodói székéhez fölemelkedésre.
– Vegye ön ezen iratokat és vigye el fenséges atyjához.
– Fölösleges volna, miután fenséges atyám szívem választottja ellen nem
tett egyéb kifogást, mint azt, hogy nem fejedelemnő. Ez akadály
eltünvén, birom föltételes áldását, s nem szükséges egyéb, mint
megbizott alter egoját fenséges atyámnak, a derék Björnsfieldet beavatni
magas titkunkba, melyhez ha ő megnyugvással járul, egybekelésünk között
semmi akadály nem leend.
Annának eszébe jutott, hogy Radziwill mire kérte: ha férjhez mégy, várj
meg engem, hadd legyek legalább násznagyod; – a szőke előtte járt a
leány eszének.
– Egybekelésünkkel pedig sietnünk kell, és azt legnagyobb titokban kell
végrehajtanunk, mert jól tudod, hogy Rómában protestáns esketés nem
mehet végbe nyilvánosan.
Anna természetesnek találta ezt.
– Tehát még ma este. A mára hirdetett szinjáték alatt, midőn mindenki a
röppentyűk bámulatával lesz elfoglalva, jöjjünk e pavillonban össze.
Björnsfield fog itt várni reánk, két tanuval, kik igen tiszteletreméltó
férfiak, mint atyám hajóhadához tartozó tisztek. Az esketési szertartás
öt percz alatt be van végezve; akkor fedett hintón, mely a sikátorban
vár reánk, észrevétlen eltávozunk, rendelés lesz téve váltott előfogatok
iránt egész Civitavecchiáig, ott horgonyoz atyám negyven ágyus hajója, a
«Drache», s ha annak a fedélzetén leszünk, senki sem szakíthat le
keblemről többé.
Anna helyeslé az indítványt, s még meg is csókolta érte vőlegényét.
Minden úgy történt, a hogy kivánták. Ég és föld kedvezett e
cselszövénynek. Az esteli kerti ünnepélyen derült ég fogadta a tűzijáték
emelkedő csillagait, ide lent pedig száraz avar fogadta a leszálló
csillagokat; a cziprusberek valahol kigyuladt, az égésből nagy zavar
támadt, a növendékek sikoltozva futottak szerteszét, a férfiak nagy
igyekezettel láttak az oltáshoz, kiki elfeledte a másra való gondját, s
a közzavar órájában senki sem ügyelhetett rá, hogy az égő cziprusberek
világítása mellett a kertilakban mi megy végbe?
Ott négy férfi és egy hajadon találkoznak össze.
A férfiak közül kettő a násztanu, egy a vőlegény, egy a pap, a leány a
menyasszony.
A protestáns szertartás rövid és körülménytelen. Az áldás kimondása után
a tanuk aláirják a házassági okleveleket, egy a vőlegénynek jut, egy a
menyasszonynál marad.
Azzal a két tanu Björnsfielddel előre siet, hogy a megrendelt
előfogatokat eleve kiállítsa a futók számára; míg Anna vőlegényével
együtt a kert utain keresztül a park ajtaját siet elérni, hol a rejtett
kocsi vár reájuk.
Odáig eljutnak észrevétlenül, Anna kedvesétől emelve a hintóba
felszökik, utána boldog vőlegénye, a hintó ajtaja becsapódik és már most
előre!
Anna vőlegénye mellett ült már, s valami új érzelem fogta el szívét.
De ez nem az öröm, nem a kéj érzése volt, hanem valami titkos félelemé.
Ott ült már a szép szőke ifju mellett, ki álmainak eszményképe volt,
vállait annak karja tartá átölelve, és mégis úgy borzadozott e perczben,
mintha egymáson verő szíveik közé Radziwill rút, jóságteljes arcza
emelkednék ijesztően s számon kérné: «miért árultad el magad, miért
árultál el engem?»
A hintó sebesen gördült tova; még lámpái sem voltak meggyujtva, hogy az
üldözők észre ne vegyék.
– Ha utolérnének? rebegé Anna, reszkető szóval.
A csók elfojtotta félelme hangját.
A legelső állomásnál, hol lovakat váltott, a kocsis figyelmeztette az
uraságot, hogy a távolban fényes pontok látszanak sebesen közeledni.
Azok az üldözők.
A Tortona-kastélyban észrevették már Anna eltünését s nyomában voltak.
– Siessünk.
A fénylő pontok az éjben hol közelebb jöttek, hol távolabb maradoztak.
Anna reszketett: ha utólérnék!
A legutolsó állomáson, mely Róma és Civitavecchia közt volt, a szőke
alkuba ereszkedett a postamesterrel valamennyi fogata iránt, hogy azt
mind magával viszi, az utánuk jövőknek ne maradjon váltani való friss
fogat. A postamester vonakodott, mentegetőzött. Utoljára Anna gyémántos
gyöngylánczát veté neki oda díjul, s ez használt. Minden előfogat a
menekülőkkel ment, az üldözők nem válthattak paripát.
Anna csakugyan megmenekült – attól, hogy jó barátai utólérjék.
Midőn Civitavecchiához elértek, már akkor hajnalodni kezdett; s a hogy a
csillagok egyenkint kialudtak a felpirosló hajnal előtt, úgy aludt ki a
félelem is Anna szívében a szerelem előtt.
A kikötőben várt rájuk a sajka, mely a tengermagason horgonyozó hajóra
volt szállítandó a boldog új házasokat.
Anna könnyebbült szívvel foglalta el helyét a csónakban, s midőn a
parttól eltaszíták azt, még annyit sem mondott, hogy «addio».
Pedig a szép olasz partok, bókoló narancsfáikkal mintha mindazt
integetnék utána: «addio, addio! Mi téged úgy szerettünk itt, soha sem
hullott sárga levelünk a fejedre; addio, addio! Itt védve, oltalmazva
voltál; narancsfa, olajfa árnyéka szent, nem bánthatott benne senki,
addio!»
Anna nem viszonozta a bucsúzó zöld partok szavát, elfordult a csónak
másik oldalára, hogy a hajót lássa, mely kedvese országának színeit
viseli.
Ott lebegett a sík víztükör felett büszkén a pompás két sor ágyus
fregatta. A legdrágább gyöngysor, a mivel a legnagyobb urak
büszkélkednek.
Annának nagyszerű fogalmai támadtak azon német fejedelemség hatalma
felől, mely ily pompás ékszereket viseltet a tengerrel.
«Tehát mégis fejedelemnő lettem!» gondolá magában büszkén.
Az evezőcsapások mind közelebb vitték a szép hadihajóhoz, már kiveheté,
hogy a hajószemélyzet mind föl van állítva tiszteletére a
hajó-mellvédeken, a tengerészek a vitorlapóznákon, egész fel az
árboczkosárig, a tisztek díszöltözetben állnak az emelvényen; ez mind az
ő tiszteletére történik.
A csónak odaért a hajóhoz; az emelő-daru vaskarja átszállítá róla a
hölgyet, a férfiak felkúsznak a kötélhágcsón.
A födözetre érve, a szőke karja alá vette Anna kezét s a sorfalat képező
katonaság között odavezeté őt, a hol a tisztek álltak az emelvényen. Ott
egy perczre magára hagyta s ő maga felszökött az emelvényre a tisztek
közé.
Annát meglepte ez elhagyatás s fölveté szemeit.
Elég bámulni valója volt.
Először az, hogy Björnsfield, a ki őt eddig mint lelkész oktatá és
megesketé, ezúttal pompás aranyos admiráli egyenruhában áll előtte,
széles selyemövvel, gyémántos érdemrendekkel rakva, háromszögű tollas
kalappal. Másodszor pedig az, hogy férje, a szőke fejedelem egész
alázattal lép Björnsfieldhez s halk susogással mond neki valamit, mire
az leereszkedő arczczal megveregeti a jelentésttevő vállát.
Az alattvaló szolga az ő fejedelme vállát!
Azután pedig Björnsfield lelép az emelvényről, odamegy Annához, megfogja
a hölgy kézcsuklóját s nyers hangon e szavakat mondja neki:
– Tarrakanoff Anna leányasszony! én tégedet az én úrnőm, a czárnő
parancsára, e hajó födélzetén, mely Oroszország területe, ezennel
foglyommá teszlek!
Pedig e perczben olyan jó lett volna nem látni, nem hallani, – nem
lenni.
Ébren kellett lennie, és látnia, éreznie mindent; nem mondhatta:
«álmodjam mást!»
Látnia kellett, mint lép oldala mellé kétfelől, jobbról, balról egy-egy
fegyveres őr, míg a hajóporkoláb, süvegéhez emelt kézzel, a tengernagy
parancsát várja.
És ez az ember, a ki lelkébe lopta magát, mint ábrándjai eszményképe,
felé se tekint többet, hanem föllépve a hajóemelvényre, a többi
tisztekkel szorongat kezet, s nagy tréfásan mesél nekik valami vidám
történetet, valószínűleg azt, hogy mint keríté e hajóra Tarrakanoff
Annát.
Oh, ez a nevető arcz!
E perczben tudta meg Anna, hogy milyen borzasztó arcza van az ördögnek,
mikor szőke.
A kétségbeesés és utálat erejével taszítá el maga mellől az őrt a
szerencsétlen hölgy, s egy szökéssel a hajó mellvédén termett.
Nem sikerült magát a tengerbe ölhetnie: megakadtak a mellvédben
menyasszonyi köntösének virágfüzérei, s a másik perczben már erős kezek
ragadták meg fejedelmi liliomfehér karjait.
Most a nyomorult teremtés küzdeni kezdett bakóival; azok lerántották a
földre, összetépték lenge ruháit, megkötözték, és hosszúra lebomlott
hajánál fogva hurczolták a hajófödélzet alá, s ott azután szűk
fülkéjében odalánczolák a hajó gerendáihoz.
Nem megmondta-e ezt előre Radziwill?
Radziwill! Ha valami fekhetett még nehezebben a rútul elárult áldozat
szívén saját nyomorú sorsánál, s ha kínozhatta valami még jobban, mint
az árulás fölötti iszonyat, úgy az ez a név volt.
Ezt az embert, ki picziny gyermekkorától annyi jót tett vele, ki őt oly
mélyen szerette, s kinek semmi más vétke nem volt, mint hogy arcza rút,
ő átkozottul elárulá, kezébe adta egy pokoli ellenségnek, kinek bűnei
között a legkisebb az, hogy arcza szép.
Elméje egészen megzavarodott e gondolatban. Az egész mennyországot
felforgatta képzeletében, a hogy az eddig vallásos áhitattal alkotva
volt; a szép sima arczú lényeket, a hogy az angyalokat festik, repülő
szőke hajakkal, mind leküldé a poklokra; rút, ripacsos szörnyek az
angyalok; az az igazi Isten-arcz, az ördög alkotott mindent, a mi kivül
ragyog, belül rohadt.
És ha az ördög nem volna olyan hatalmas úr, a tengernek kellene elnyelni
azt a hajót, hogy soha ne lássa a finn partokat.
Szegény Anna! hasztalan imádkozott a zivatarnak, hogy sujtsa oda a
gályát, mely tömlöcze lett, a legelső kősziklához, a zivatar sem
hallgatott rá. Kedvező szél fujt az orosznak.
Szerencsésen megérkeztek a kronstadti kikötőbe, onnan más hajóra
szállíták Annát, s abból egyenesen börtönébe vivék.
A börtönnek a Newa parton kellett állania, mert a hajótól odáig nem
messze volt az út. Itt Anna lábaira két hosszú lánczot vertek, miknek
végei a két átellenes falba voltak megerősítve, s a kettő együtt
fekhelyéről eltávozni nem engedé.
Itt ült a szerencsétlen ifju hölgy naphosszant, éjhosszant, homlokát
térdeire fektetve, s fejét átfonva karjaival és nem tudta, hogyan kell
meghalni?
Még azt sem, hogyan kell aludni? A rettenetes ébrenlét el nem hagyta sem
éjjel, sem nappal. Folyvást kinzá öntudata, hová jutott, mivé lett?
Naponkint egyszer megnyilt ajtaján egy négyszögű szelep, s azon egy
hosszú vasrúd benyult hozzá, felfűzött vizes korsóval és kenyérrel, azt
letette lábaihoz, a tegnapi vizeskorsót felölelte kampójára s
visszahúzódott, mint valamely vadállat kaliczkájában!
Az ajtóval átellenes falon pedig egy ablak volt, hanem az be volt
falazva egészen, csupán legfölül volt rajta hagyva egy tallérnagyságú
lyuk. Azon keresztül jöhetett tömlöczébe a napvilág.
De a napfény is meg volt törve valami tárgy által, mely kivülről e
nyilást elállta, s csak órai időközönkint tünt el egy-egy pillanatra.
Anna sötéthez szokott szemei felfedezték, hogy ez a tárgy, mely közte s
a napfény közt áll, egy emberi arcz.
Őr van állítva börtöne elé, ki óránkint fölváltva, folytonosan reászegzi
szemét és el nem mozdul onnan. Éjszakára az ajtó négyszögű nyilásán át
lámpafényt vetnek reá.
Ez borzasztó kinzás volt a szemérmes hölgyre nézve; éjjel-nappal
szüntelen-szakadatlanul egy idegen férfi tekintete előtt lenni; egy
felnyitott szem elől nem menekülhetni sehova.
Arról, hogy az a világító rés az ablak legmagasabb részén volt, s a
künnjáró léptekből sejtheté, hogy börtöne félig földalatti építmény.
Néha úgy tetszett neki, mintha lábai alatt lánczcsörrenéseket hallana;
vagy tán csak képzelte így; saját láncza csördült.
Egy álmatlan éjjel azonban világosan hallá, hogy mélyen lábai alól, tán
félöles boltozaton keresztül, egy teljes férfihangtól énekelt zsolozsma
tör fel.
«De profundis ad Te clamavi, Domine!»
Anna összerezzent. E hangban Radziwill szavát vélte felismerni.
Tehát ott lábai alatt még egy másik börtönosztály van egy mélyebb emelet
lefelé a sötétség országában. Ott már sem éjjel, sem nappal.
Ki is lehetne az más, a ki oda lenn a de profundist énekli, mint
Radziwill? Az ő vallásának zsolozsmája ez.
Bizonyosan azért hozták őt ide, az ő tömlöcze alá, hogy az áruló hadd
hallja meg áldozata kesergő énekét s álmai még egy rémmel szaporodjanak;
azzal, ki az ő könnyelmű szerelme miatt még egy öllel mélyebb sirba
jutott elevenen.
Anna lelkét azontul csak e rémkép foglalta el. A meglánczolt Radziwill.
Miatta jutott ez élők sirjába az is s a leleményes kegyetlenség azt
gondolta ki, hogy épen Anna börtöne alá zárta be áldozatát; hadd hallja
annak mindennapos gyászénekét ott lábai alatt.
– És én még e zsolozsmáknak is útjokban állok!
Ez izzó vád kinzá Anna lelkét.
Az apostata, ki elesküdte magától apai vallását, nem tisztult hitből, de
vak szerelemből, most elhagyva az égiektől, mint eleven gát fekszik
útjában az imádkozónak, kinek imája, rémhite szerint, az ő börtönén nem
törhet keresztül.
Oh mint szerette volna ez énekhangok után halkan utána rebegni: «Kyrie
eleison», de attól félt, hogy a sötétség rémei kaczagni fognak e
szavára.
Más szerencsétlennek reményt az ád, hogy a halálban hisz; neki még a
túlvilágtól is félnie kellett: hogy fognak elfordulni tőle ott is ama
fényes arczok, miktől elfordult ő egy mosolygó halandó átkozott
lárvájaért?
És így folytak napok napok után.
Anna sorsában semmi változás nem történt. Senki meg nem látogatta;
börtönajtaját soha meg nem nyitották. A mely öltönyben elfogták, abban
volt azóta éjjel-nappal, és gondolkozhatott felőle, ha annak virágos
himzetein végignézett, hogy ez menyasszony-öltözete, s ez lesz halotti
meze is, akkor már talán lerongyolva, szétmállva, elszakadva, mert ebben
a börtönben öltönyt nem változtatnak.
S amaz örökké ébren levő szem a félvilágos gömbölyü nyiláson át folyvást
áldozatán függött.
Csak ez mulna el onnan! Csak egy napra, csak egy órára. Ne állna közte s
az Isten napvilága között egy ellenséges emberarcz!
Egyszer teljesült ez a kivánsága.
Egy éjjel kinos rémlátó álmaiból ágyudördülések ébreszték fel. Még sötét
volt odakünn is, de a falakon keresztül lehete hallani a dobszó
riadóját, a siető nehéz lépteket, a szitkozódó vezényszót; később azokat
a rejtelmes zürhangokat, mint mikor utczai harcz van, a csapatok
előre-hátra futnak, a rend felbomlik, a vezérek szavába a közemberek
belekiáltanak. Távoli ordítás, félrevert harangok és földrengető
ágyuzás.
Annának egy gondolat villámlott át szivén. Tán kitört a lázadás ő
miatta. A nép megtudta, hogy törvényes fejedelemnője börtönben szenved,
s most megostromolja a nagyok palotáit; győzni fog, börtöne kapuit
betöri, lánczait leveri s diadallal fogja magával vinni.
Reggel, mikor a nap kisütött, bámulva látta, hogy az a kerek nyilás most
nincs emberi arcztól elfoglalva; a hajnalsugár szabadon süt be rajta
börtöne sötétjébe.
Ezt a gömbölyű fényfoltot, mely homlokára esett, jövendő dicsősége
előhirnökének képzelé Anna.
És aztán arra gondolt, hogy ha ő ma még a trónra jutna, mit tenne akkor?
Legelső gondolata az a szőke fő volt.
Milyen szép szőke fő és milyen rút szív hozzá! A mit a természet
elrontott, azt ő helyrehozná, elválasztaná a szép főt a rút szivtől, a
főt bebalzsamozva kristálykoporsóban ott tartaná magánál, a szivet
kidobatná az ebeknek!
Csalóka álmok! Az a kerek fény nem dicsőségének hanem halálának hirnöke
volt.
Nem néplázadás volt az, a mi a távoli morajt költé. A harangszó, az
ágyuzás nem a zendülés uralgó hangjai voltak, a börtönt nem a győzelmes
nép elől hagyták el sietve a csapatok, hanem azért, mert a Newa elönté a
várost.
A nyugati szél megtörte a jeget s erőszakosan hajtá a Newa torkolatán
fölfelé, mitől a visszaszorult hullám nehány óra alatt öles magasságú
árral borítá el az utczákat.
Az ár oly gyorsan jött, hogy a börtönökbe zárt rabokat bizony ott
feledték; s azon a napon másfél ölesre emelkedett a víz a földszine
felett. Annának nem sokára ki kelle ábrándulnia utolsó kisértő
reményéből, mikor a földalatti börtönökben elkezde zuhogni a réseken
betóduló ár.
Még egy ideig hallgathatta a kétségbeejtő énekhangot ott lábai alatt.
«De profundis ad Te clamavi, Domine;
Exaudi vocem meam!»
Hallhatá ezt egyre közeledni, a mint a haldoklót a boltozathoz közelebb
emelé a víz, hallhatá annak utolsó halálordítását és azután nemsokára
láthatá, mint kezd el azon a gömbölyű nyiláson át, melyen rövid ideig az
éj világa sütött fejére, egy világoszöld vízsugár beomlani börtönébe,
mint tölti meg e vékony sugárú zuhatag kétségbeejtő lassúsággal börtöne
üregét, hogy emelkedik a hideg ár lelánczolt termetén följebb, följebb,
míg eléri homlokát, mely fölött nem lebeg a mentő fejedelmi korona
többé.
Az ár elvonulása után minden rabot, ki e földszinti és földalatti
börtönökbe volt zárva, halva leltek azokban. Ki tehet róla? Isten
csapása volt.
E sorsot osztá Erzsébet czárnő leánya is, a szép, az imádott, az
ünnepelt Tarrakanoff Anna.
És miért? Egy szép szőke arczért!
Orloff Alexis, a szőke imádó pedig gróffá lett és kapott ajándékba
jutalmul tízezer parasztot.
BARÓTHY ILONA.
(Beszély).
Róbert Károly idejében két fiatal lovag kötött egymással jó barátságot
az udvarnál: Doria Rafael és Baróthy Simon.
Az egyik a királylyal együtt bejött olasz levente, a másik magyar dalia;
mindkettő életkorra és kedélyre nézve egyenlő; harczban, harczjátékban
mindig egymás mellett; erszényük közös, becsületük is közös; a ki az
egyiket sértette, mindkettőt sértette.
Mikor Baróthy Simon egy napon azt mondá Doria Rafaelnek: «én
megházasodom», Doria azt felelte rá: «akkor nekem is meg kell
házasodnom, mert nős és nőtlen ember között nem üdvös a barátság».
És ő is utána látott, hogy nőt kapjon; kapott is; mind a ketten egy
napon tartották ki lakodalmukat Visegrádon.
Doria azután ott maradt fiatal nejével Visegrádon, Baróthy pedig
hazament balatonmelléki várába.
Egy év mulva ismét összejöttek a királyi lakban.
Baróthy feljött nejével együtt Keszthelyről, a király hivatta, hogy
rábízza a zalamegyei bandériumok vezetését; a havasalföldi vajda ellen
kellett készülni.
A két fegyvertárs nagyon örült a találkozásnak.
– Hát nőd?
– Hát a tied?
Ezek voltak első kérdéseik.
Az egyik nem hozhatta fel magával, a másik kénytelen volt a magáét
egyidőre Budára küldeni. Mind a kettőre nagy ok volt.
– No, ez derék! szólt Baróthy, mi egy napon lettünk boldog férjek, s úgy
eshetik, hogy egy napon leszünk még boldogabb apák.
– Szeretném tudni… kezdé Doria; aztán abbahagyta a dolgot.
– Mit szeretnél tudni? Talán én megmondhatom.
– Ejh, azt te sem tudhatod. Azt szeretném tudni, vajjon fiam lesz-e,
vagy leányom?
– No bizony, azt én is szeretném a magam részére tudni.
– Van itt egy jósnő, a vár alatt lakik; az megszokta az ilyesmit
mondani.
– Bolondság.
– Meglehet hogy bolondság; de mi ifjú legény korunkban sok bolondságot
megtettünk egymás kedvéért, tegyük meg most azt: menjünk oda s kérdezzük
meg tőle.
– Könnyű neki jóslani, miután csak kettő közül van választás: vagy fiu,
vagy leány; nagyot nem tévedhet.
– Ejnye! Te talán sajnálod azt az egy aranyat, a mit neki kellene adnod?
– Egy aranyat? menjünk! Adok neki tizet.