A herczeg, midőn tizenkét év előtt Rómába jött, egy kis négyéves
leánygyermeket hozott magával, s annak a számára volt palotájának fele
megnépesítve egy csoport idegen alakkal, a minőket Rómában nem találni.
A leányt óhitű zárdaszüzek nevelték, a mi annál feltünőbb volt, minthogy
a herczeget magát mint igen buzgó katholikust ismerte mindenki, s meg
nem bírta magyarázni azt a makacsságot, a mivel Radziwill minden
rábeszélésnek ellenállt, hogy neveltesse védenczét valamelyik katholikus
zárdában. Radziwill állhatatosan megmaradt a mellett, hogy a leány a
görög szertartások szerint ismerje meg a vallást.
Ki volt az a leány? honnan került hozzá? azt nem tudta senki. Csupán
annyi volt kitudható, hogy a leány keresztneve: Anna.
Mi a leány Radziwillre nézve? Rokona nem lehet, mert hiszen óhitű;
gyermeke nem lehet, mert a herczeg még maga is ifjoncz volt, mikor a
négy éves leányt ide hozta. Az az ábrándja sem lehet vele, hogy ha
felnő, nőül vegye, mert akkor nem csinálna maga elé akadályt a különböző
hitvallás szerinti nevelésben.
Annyit azonban lehetett tudni, hogy a leány igen szép volt, valódi görög
arczél, finom egyenes orr, sugár, hajlott szemöldök, nagy metszésű
sötétkék szemek, psychei termet; egy tünemény az olympi hitregekörből.
Mégis azt hitték, hogy Radziwill elébb-utóbb szerelmes fog lenni ebbe a
lányba. Lehetetlen, hogy egy födél alatt lakjék vele oly hosszasan, és
mindennapi látásától el ne veszítse fejét, szívét, mindenét.
Persze, hogy el is veszítette.
Fejét, szívét, mindenét. Vagyonát is, lelkét ráadásul. Szegény herczeg!
Csakhogy azt soha sem tudta meg senki. Még mi sem fogjuk azt megtudni,
majd úgy eltünik ő előlünk, hanem azért mégis bizonyosak leszünk felőle,
hogy úgy volt.
Egy napon a herczeg meglátogatta Annát, s a nevelőnőnek azt mondá, hogy
egyedül akar védenczével szólani családi titkok felől.
Anna olyankor mindig le szokta a szemeit sütni, mikor a herczeggel
szemközt volt; talán tudta, hogy szemei milyen szépek s fukar volt
azoknak láthatásából juttatni védőjének? Talán félt attól a tűztől, a mi
annak a szemeiben ragyogott? Vagy talán sajnálta őt, hogy olyan rút?
– Kedves Anna, szólt Radziwill, megfogva gyöngéden a leány kezét; a
leány hagyta azt megfogni, és nem szorította vissza. Nekem hirtelen el
kell utaznom Szentpétervárra. Ott nagy változás történt, a czár meghalt,
s a czárnőt kikiáltották uralkodónőnek; az pedig lefoglaltatta
vagyonaimat. Nekem vissza kell sietnem, hogy magamat igazoljam. Ne
rettenj meg. Semmi baj sem fenyeget ott. Udvari cselszövény lesz az
egész, a mit megjelenésemmel majd szétoszlatok. De mielőtt elhagynám
Rómát, azt a titkot, a mi az enyém és a tied, a mi bennünket itt Rómához
kötve tart, fel kell előtted fedeznem, hogy őrizd azt magad, és tudd,
hogy mitől kell magadat őrizned. A te családi neved, melyet eddig ki nem
mondott előtted senki: Tarakanoff. Anyád az európai koronás fők egyik
leghatalmasbbika volt: Erzsébet czárnő.
E szóra, mint a villámlobbanás, tekinte fel Anna két nagy uralkodó szeme
Radziwill arczára, és arcza kigyuladt és keze megszorítá a férfi kezét,
mintha minden szemsugára, vérlángja és idege azt kérdezné tőle: «s hogy
mersz te hozzám közelíteni, ha ezt tudod?»
Hanem a férfi is visszaszorítá a keményre vált kezet, és nyugodt
tekintettel állt ellen a büszke szemvillanásnak, s azután folytatá:
– Apád pedig egy ukraniai balalaikaverő énekes volt, nagyapám udvarában
zsellér-jobbágy.
A szép szemek ismét lehunytak e szóval, hosszú pilláik alá elvonulva; a
kéz ismét élettelen tárgy lett Radziwill kezében s Anna arcza ismét
halavány, mint a görög templomok classicus szobrai.
Radziwill herczeg folytatá:
– Apád, a balalajkaverő énekes, igen szép ember volt; e szép fekete
hajfürtöket, e finom ajkat tőle örökölted el; de annál ragyogóbb volt
anyád szépsége, a czárnőé; e mélytüzű kék szemek, mint egy napot tükröző
tenger, az ő szemeihez hasonlók. Te örökléd mind a kettőtől, a mi olyan
szép volt bennük.
Hanem azért, hogy Fedornak olyan édesen éneklő ajka s oly sötét fürtei
voltak, s azért, hogy Erzsébetnek olyan szép kék szemei voltak, nem
volna szabad e kettőt egyesíteni magadban.
Neked nem volt szabad születned.
A czárnő soha sem ment férjhez.
Apám belső udvarnok volt palotájában, s a czárnőnek igen bizalmas
embere.
Egy éjjel, sötét téli éjszakán szmolenszki kastélyunk udvarán egy szán
állt meg, csengők nélkül, ostorpattogás nélkül, s abból egy
farkas-bundás férfi szállt le, a ki a kerti ajtón át észrevétlenül
feljött a kastélyba. Ez a férfi az én apám volt, Radziwill Péter.
Én egyedül voltam szobámban, midőn belépett hozzám, haja tele
zuzmarával, szakállán jégcsapok. Ágyban feküdtem és aludtam már.
– Kelj fel! kiáltá az öreg; komor haragos férfi volt, s kiránta az
ágyamból.
Azután egy pólyába burkolt kis gyermeket vett elő bundája alól, s azt
meleg helyemre fekteté és paplanommal betakargatá.
– Te kölyök! szólt apám, ez ágyban a czárné leánya fekszik; úgy gondold
meg, hogy ez ágytól három lépésnyi távolban maradsz, mert az a czárné
leánya. Te ide fogsz lefeküdni eléje a medvebőrre és huszonnégy óráig
meg nem mozdulsz mellőle.
Én bámulva kérdezém, honnan jutott apám e kincshez?
– Azt is megmondom, felelt ő, hogy tudjad. A czárné mult éjjel szült, s
gyermekét azonnal a bábaasszonynak adta át, hogy ölje meg, a bába azt
mondta, jó lesz, megöli, s átadta a komornyiknak, hogy a gyermeket meg
kell ölni. A komornyik odahozta hozzám, s azt mondta, hogy ezt a
gyermeket meg kell ölni. Én elhoztam ide és azt mondtam neki, várok vele
huszonnégy óráig, addig utánam üzenhetnek.
– És ha nem üzennek? kérdezém apámtól.
– Akkor, kölyök, rád bizom, hogy öld meg te. Neked még nem volt
gyermeked, nem félsz tőle, mikor a kezedbe veszed és sír.
Én is azt feleltem apámnak, jó lesz, majd megölöm.
Apám huszonnégy óráig meg nem mozdult palotája tornáczából, onnan leste
órahosszant a követet, ki az üzenettel jönni fog, hogy hagyja élve a
gyermeket. De üzenet nem jött.
Akkor odajött hozzám, én épen a kis gyermeket etettem tejes péppel, s
azt mondá:
– Kölyök, semmi hímezés-hámozás tovább! Vedd fel a gyermeket és vidd ki
az erdőre, és öld meg; de nagyon ne ríkasd. A hová eltemeted, jelt
csinálj fölötte.
Azzal maga bepólyázta a gyermeket ismét, megtörlé picziny száját,
megcsókolá nagy sötét szemeit és kezembe adta: «öld meg».
Én azt mondtam, «jó lesz, majd megölöm». Azzal bundám alá takargattam a
gyermeket és elvittem a szánba.
Csúnya havas éjszaka volt, a mint az erdőre mentünk, a szánt üzőbe vette
egy csoport éhes farkas; ha kivetettem volna nekik a gyermeket,
elvégezték volna helyettem, a mi rám volt bízva; én négyet lelőttem a
farkasokból, a többi elszaladt. A gyermek aludt csendesen a térdemen,
még a lövés hangjára sem ébredt föl, olyan jó helye volt.
Én pedig azt gondoltam az úton:
Ha az édes anyja eldobta, de nem ölte meg, ha a bábaasszony odaadta a
komornyiknak, de nem ölte meg, ha a komornyik odaadta az udvarnoknak, de
nem tudta megölni, s ha az udvarnok a fiára bizta: ugyan az én kezem sem
lesz gyorsabb, mint az övék.
Az erdő közepén lakott a vadászunk, húsz verstnyi távolban minden
helységtől, ahhoz vittem el a csecsemőt.
Annak a felesége épen szoptatott.
– Nézd, Zdenko, mondám neki, szerencsétlenség ért, gyermekem van, a kit
titokban kell tartanom, mert ha az apám meg tud valamit, agyonlő.
Elvállalhatod-e, hogy magadnál tartod?»
Ha azt mondtam volna neki, hogy adok sok pénzt, ha fenyegettem volna,
hogy ha elárul, főbelövöm, bizonyosan elárult volna; de mert szépen
kértem, megszánt s felfogadta a gyermeket és nem szólt felőle semmit az
apámnak; azt mondta: a felesége ikreket szült s bolondul járt vele; az
egyiknek fekete szeme volt, a másiknak kék.
Én pedig visszatértem az apámhoz.
– Megtetted, a mit parancsoltam? kérdezé ő. Megmernél rá esküdni a
feszületre? kérdezé, szigorú tekintettel nézve szemembe.
Én ezt felelém:
– Megesküszöm a feszületre, hogy azt, a mit te akartál, hogy tegyek ama
gyermekkel, – megtettem.
Erre ő azt mondá tompa, reszkető hangon:
– Úgy én is megesküdhetem annak, ki a gyermeket kezembe adta, hogy
megtettem azt, a mit akart, hogy tegyek.
– És így sorba esküdött egyikünk a másikunknak. Isten láthatja csak,
hogy igazán esküdtünk-e, vagy hamisan? mert ő látott a szivekbe.
– Az idő haladt, a kis leány történetét elfeledték. Én pedig mindennap
kijártam hozzá a vadászlakba, térdemen ringattam; mikor nőtt, olvasni,
irni tanítottam. Nagyon szerettem.
– A hosszú idő alatt, míg a lányka felnőtt, a balalajkaverő énekesből
belső kamarás, gróf, utóbb herczeg, végre a czárnő főlovászmestere lett:
a minisztereknél is hatalmasabb úr. Azt állíták, hogy titokban megesküdt
férje volt a czárnőnek.
– Ez időközben a czárnőnek ismét két fia született. Ezeket már nem
küldték születésük éjszakáján veszteni, hanem megkeresztelte őket fényes
nappal az archangeli püspök; maga a herczeg volt a keresztapa, s azután
egy udvari kamarás felügyelete alatt neveltettek, Tarrakanoff herczegi
név alatt. Szép két gyönyörű fiucska volt. Kár, hogy soha sem láttad
őket.
– Ekkor aztán néha fájni kezdett a czárnőnek a lelke az első eldobott
gyermek miatt. S egyszer annyira bántotta a szíve, hogy egy millió
rubelt igért annak a bábaasszonynak, a kire az elsőszülött megölését
bizta, ha azzal a hirrel jön vissza, hogy parancsa nem hajtatott végre,
a gyermek valahol él.
… Anna nyugtalan figyelemmel kezde hallgatni.
– A bábaasszony az igért egy millióból ötszázezer rubelt kinált a
komornyiknak, kire a gyermek megölését bízta, ha azt újra előhozza élve.
A komornyik még mindig igen jó alkut vélt kötni, ha a kilátásba
helyezett fél millió rubelből kétszázezeret apámnak igér a visszahozandó
gyermekért.
– Apám aztán egy napon azzal ront be hozzám, hogy elkezd szidni,
gazemberezni, a miért annyit vesztettem ismét a kártyán; nyakára járnak
a hitelezőim; igérte, hogy megbotoz, összetör, elküld az ólombányákba;
végül aztán kiengesztelte magát, s azt mondta, hogy most az egyszer még
jól járhatok, ha előhozom azt a kis gyermeket, a kit rám bízott, hogy
öljem meg; de épen azért bízta rám, mert tudta, hogy én, fiatal,
érzékeny szívű ifjoncz, azt nem fogom tenni; tehát százezer rubelt ad,
ha most előállítom.
– Bizony én akkor nagy pénzzavarban voltam; magamnak semmi jövedelmem,
sok adósságom; hanem azért vállat vontam, s azt feleltem az apámnak,
hogy én megöltem a leányt, a hogy parancsolá.
… A szép Anna nagyot sóhajta e szóra. Radziwill pedig elérté a sóhajt.
– Apám dühös lett e szóra; kutyának, farkasnak, veszett hyénának
nevezett; kiütötte a felső szemfogamat; emlékül most is hiányzik az; s
azzal lehúzta rólam az aranyhimzetes kabátomat, egy ingben kergetett el
kastélyából. És én még sem adtam oda a rám bízott leányt; – mert nagyon
megszerettem azt.
… A szép Anna kelletlenül fordította félre fejét.
– Sajnálod ugy-e, hogy miért tettem így? Miért nem adtalak elő, midőn
anyád, a czárnő kitárta karjait eléd? Talán most ott ülnél az
oranienbaumi kastélyban, a kék rendszalaggal válladon, s gyémántos
diadémmal homlokodon. Ott ülnél a hódolók serge közepett, herczegekre,
országnagyokra lemosolyogva. Ha én olyan nagyon nem szerettelek volna!
– Majd én megmondom, kedves Anna, hol ülnél te mostan.
– Anyád, a czárnő meghalt, s következett utána a trónra egy hidegvérű
porosz herczegnő, ki legelébb is férjét, a czárt taszítá le a trónról, s
a börtönben megmérgezteté; azután a lehető trónkövetelők ellen kezdte
meg a hajhát. A szegény Iván herczeget a schlüsselburgi várban megölték,
s két testvéredet, a Tarrakanoff fiucskákat odazárták a helyébe. Ekkor
megtudta a czárné, hogy még egy harmadik szülötte is volt Erzsébet
czárnőnek, s a világ azt beszéli, hogy az a leány még most is él, s
egykor pörössé teheti az ő utódaira nézve a trónt.
– Katalin czárnő elkezde az elsőszülött leány után fürkésztetni. Az
pedig jó helyen volt, az én védelmem alatt.
– A bábaasszonyt vallatóra fogták. Kétszáz kancsukát kiállt, akkor
kivallotta, hogy a komornyikra bízta a gyermeket; a komornyik kiállt
háromszázat, akkor rávallott az apámra; az apám kiállt ötszázat, akkor
kiadott engem. Én kiálltam ezeret – és nem árultalak el.
… A szép Anna szemeiben meggyült a köny. Ezer kancsukaütés e nemes
alakon! Ezer gyalázó ütés ő miatta! – – Csak olyan rút ne volna az
arcza!
– Elmult. Kihevertem. Semmi baj. Apám belehalt az ötszáz kancsukába;
gerinczét sérté meg a hóhér s elsorvadt bele. Nekem nagy összeg
készpénzt hagyott, s én azt kiküldve külföldre, a növendék leánykával
együtt elhagytam Oroszországot.
– És már most tudod, szép Annám, hol volnál, ha én mint gyermeket úgy
nem szerettelek volna? ott ülnél öcséiddel együtt, igenis ott ülnél a
schlüsselburgi bástyafal alatt; az eleven halottak sírboltjában, hol nem
számlálják a napokat, mert a nap nem jön fel az oda elzártra soha; mint
nem jött fel szegény Iván herczegre élte négy éves korától húsz éves
koráig, a midőn megölték. Ott ülnél most patkányok és hideg hüllők
társaságában, a kik még rútabbak – talán – mint én vagyok.
– Én Rómába menekültem veled. Ez az egyetlen város a kerek földön,
melynek falain belől a czárnő hatalmas keze el nem ér. Bárhol volnál
másutt a földön, vagy a tengeren: az orosz hatalom befonna hálójával,
beléd akasztaná körmét, kirántana menhelyedből. A világ minden
uralkodója vagy fél tőle, vagy barátságát keresi s egy halavány arcz
miatt ki akarná azt magára haragítani? De ez örök város senkitől sem
fél. Kívül áll ez a világon, túl a földi hatalmasok haragján. Itt védve,
biztosítva vagy. Megtalálhatnak, de el nem vihetnek; ha csak magad nem
válsz saját magadnak árulójává.
– Titkodat, melyet eddig tartogattam, fel kelle előtted fedeznem, mert
az út, a melyre indulok, nem tudom, hoz-e vissza valaha engem?
… Itt elhallgatott Radziwill, mintha időt akarna engedni a lánynak, hogy
mondjon valamit s Annának a szívében is volt egy ideig az a gondolat:
«ne menj hát azon útra; maradjunk itt együtt örökké; s ha te úgy
szerettél engem eddig, úgy foglak téged én szeretni eztán!» Hanem hogy
az arczára pillantott, elhallgatott vele. – Miért, hogy olyan rút az
arcza!
Pedig bizony jobb lett volna mind Radziwillra, mind Annára nézve, ha ezt
a gondolatot akkor el nem hallgatja.
Radziwill kezébe fogta Anna kezét, bucsúszorításul és gyöngéd szóval
inté, – mint atya leányát.
– Kedves Anna! te magad is szép vagy; de azért kérve kérlek, ne szeresd
a szépet! Oh, én tudom, mennyi virtus szép férfinak lenni. Láttam szép
arczokat, szép férfi alakokat, kiket a női kegy buta parasztokból
államvezérekké, rablókból herczegekké, ördögökből angyalokká varázsola,
semmi egyébért: egy szép sima arczért. Gyűlölöm őket! Nem azért, mert én
magam olyan rút vagyok. Áldom Istenemet, hogy képét belül engedi
viselnem. Egyedül te miattad gyülölöm őket. Előre látom, mint fognak
téged körülrajongni, ha én távol leszek, mint hizelgik be magukat
szívedbe. Oh, Anna, ne válaszsz a szép férfiak közül, mert azok között
lesz az áruló, ki téged megront. De borzadj, ha egy szőke fejet látsz,
és szót ne válts vele; mert rád nézve az az ördög alakja. Míg távol
leszek, egy jó barátném, Tortona herczegnő gondviselésére bizlak. Ő egy
eszes öreg asszonyság, kinél igen kellemes környezeted lesz. Mulass és
élvezd a világot. De mindenkor jusson eszedbe, hogy ki vagy? Előtted
álljon, hogy egy fejed felett lebegő korona kisér minden lépteden s
homlokodat emelten hordozni kényszeríti. Titkod zárkozottá tegyen. Légy
büszke, de senkinek el ne áruld büszkeségedet. Születésed titkát fel ne
fedezd, se barátnak, se barátnénak, se ellenségnek; se kevélységből, se
szerelemből. Szívedet be nem zárhatom; de még egyszer óvlak, hogy kerüld
azt, a ki szép, s ha nőül akarsz menni, legalább engedd azt nekem, hogy
én legyek násznagyod, s várd meg, míg visszajövök. Meglehet, hogy
diadalt hozok számodra, mert anyád trónja alatt forrong a nép.
Anna bizonynyal megsiratta Radziwillt, mikor az eltávozott Rómából; oh,
hiszen olyan szeretetreméltó ember volt, mikor arczára nem kellett
nézni; hanem azután könnyen el is felejtette. Új pártfogónője, a
herczegnő házánál zajos élet volt: a zárdai szigorban nevelt leány az
élvek mámorában egy új életbe álmodta át magát, s ki volna felelős az
álmaiért? Egy fiatal leány ifjúkori álmaiért?
Ne mondd egy fiatal leánynak azt soha, hogy veszély vár rá, mert bele
fog esni; – ne mondd neki, hogy mely tájakat kerüljön, mert azokat fogja
felkeresni; ne mondd neki, hogy ne szeresse a szépet, mert azt fogja
szeretni; ne mutass rá az árulóra, hogy ezt utálja, ezt gyűlölje, mert
azt fogja megszeretni, s azzal kárhozik el.
A herczegnő palotája gyülhelye volt a világváros czelebritásainak;
küludvarok követei, magas utazók, apró fejedelmek fordultak meg fényes
estélyein.
Hogyne hallotta volna meg Anna, ha mindenki azt beszélte, hogy ő ad
mégis legnagyobb fényt a Tortona palotának.
Meghallotta, meg is hallgatta: szívesen hallgatta.
Kereste a szép arczokat, s válogatott közöttük. Szép férfiarcz van
Olaszországban elég; hollóhajú ifjak, granáttüzű szemekkel. Az ifju
leánynak azok tetszettek mind. Oh, a bohókás Radziwill hogy adhatott oly
tanácsot, hogy «kerüld a szépet!» Hisz «galambnak galamb a párja».
Még egy kiváncsisága volt betöltetlen Annának, mit Radziwill jó tanácsa
felébreszte nyugtalan szívében: «Kerüld a szőkét!» mert az a te ördögöd
alakja.
Az nagyon szép lehet! Egy ördög, hosszú fénylő selyemhajjal, göndör
aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött; epedő nagy kék
szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Az ilyen ördögöt szép volna
látni.
Hiszen csak látni! Egyébre nem. De hisz azt kivánni sem lehet egy ifjú
leánytól, hogy mikor meg van neki mondva, hogy vannak ördögök selyem
szőke hajjal, kék szemekkel, egy ilyen ritkaságot látni ne kivánjon.
Hiszen vetődtek oda szőke arczok is: egy-egy angol követségi ifjú lord,
egy-egy németországi átutazó herczeg, egy-egy svéd tengerész; hanem
azokban Anna nem látott semmi ördögöt. Igen közönséges, mindennapi
emberek voltak.
Végre megjött az, a kit keresett. Egy estélyen a bajor követ mutatott be
egy szép szőke ifjut, a királyi testőrség kapitányi ruhájában, mint gróf
Hagenblitz Adolfot, a ki finom, elegans magaviseletével magára vonta a
közfigyelmet, mind a nők, mind a férfiak részéről.
S ha már a nők és férfiak észrevették, hogyne vesztek volna rajta Anna
szemei?
Ez az ő kereste szőke ördög volt; fényes hosszú selyemhajjal, göndör
aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött, epedő nagy kék
szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Ah, igen szép az ördög, ha ilyen.
Az ifjú testőrkapitány sok ideig nem látszott észrevenni Annát: – talán
csak úgy tett, mintha nem venné észre. Eleinte más szépségeknek
udvarolt, egy angol ladybe látszott szerelmesnek lenni, annak a kedvéért
mutattatá is be magát, ezt sugdosták felőle; s csak később, midőn egy
menuett alkalmával kezét kellett nyujtania Annának, látszottak a szép
ifjú leányon megakadni a szemei.
Az első szembeszédet később bizalmas szóváltás követte; azután mindig
sürübben járt a palotába az ifjú kapitány és azután mindig csak Annához
iparkodott közel lenni, csak vele sugdosott, és az mind szép, kedves
dolog lehetett, a miket sugdosott neki. Oh, milyen kedves az ördög,
mikor szőke!
Utoljára is azt vette észre Anna, hogy ő halálosan szerelmes ebbe az
ifjuba.
És az is ő bele.
Ha nem mondták is még egymásnak, titkos sóhajtások, epedő pillantások
régen elárulták.
És Anna gondolt néha arra, a mit Radziwill mondott neki: «fejed felett
lebegő korona kisér minden lépteden, az kényszerítsen homlokodat emelten
hordani»; de olyankor azt sugta magának szivében: ez ifju csak alacsony
gárdakapitány; de ha én czárnő volnék, ez ifju czár lenne kezem által.
És arról álmodott, hogy ez ifju a czári trónon fog egykor ülni, s az ő
keze viszi fel oda.
Milyen gondolatokat tud költeni az ördög, hogyha – szőke!
Azt mondják, hogy két szerető szív hamar megérti egymást. Annyi
bizonyos, hogy az egyik fél hamar azt hiszi magáról, hogy szeret.
Anna titkolózott védnője előtt, s elég ügyességgel birt akkor, midőn az
gyanút támaszthatott volna ellene, egy rá nézve egészen közönyös
imádójával foglalni el magát.
Alattomban pedig minden alkalmat felhasznált, hogy a szőkével
megértethesse magát.
A szőke értett is már mindent.
Tudta, hogy a leány szerelmét birja egészen s eljöttnek látta az időt,
melyben a szerelmes játszhatja azt a szerepet, a mely a szerelmes nőt
még szenvedélyesebbé teszi: a búsongó hallgatagot.
Oh, azok a nők! Oh, azok a leányok! Hogy meg vannak bolondulva egy
elkomorult arczú kedves miatt! A helyett, hogy ütnék arczul
legyezőjükkel az olyan haszontalan ficzkót, a kit tud érdekelni valami a
világon, a midőn birja már az egész világot egy odaadó szívben, s
kergetnék pokolba azt, a ki a mennyországban nem tud jókedvű lenni: még
ők járnak utána, még ők tudakolják, mi bánata lehet? Miért e felhő
homlokán? S óhajtanak megküzdeni a lidérczczel, mely a szerelmest
büvlánczával megfogta.
Anna észrevevé, hogy a szőke szomorkodik.
Ez különben is érdekessé teszi a szőke arczokat.
Természetesen első gondja volt megtudni, hogy miért szomorú a szőke?
Az pedig elkezdett neki egy hosszú históriát beszélni az égről, meg
külömböző utakról, melyek az égbe vezetnek, s szerencsétlen halandókról,
a kik ilyen különböző utakon járva, bármennyire nyujtsák is kezeiket
egymás után, elvégre is csak az égben találkozhatnak.
Anna már azon kezdett aggódni, hogy a szőke vagy rhodusi vitéznek
csapott fel, vagy kalugyer lett; míg az utoljára kideríté aggodalma
titkát, hogy a valláskülönbség mily nagy akadály két egymást szerető
szív útjában.
A bajor gárdatiszt természetesen nem volt egy hiten az orosz
herczegasszonynyal.
– Oh, ez semmi! szólt könnyedén nevetve a herczegasszony. Ha te a pápa
híve vagy: én is az lehetek könnyen. A pápa igen jó ember, áttérek hozzá
s imádkozom ezentul úgy, a hogy te.
Nem is nevezte ezt áldozatnak. Hiszen, ha már Radziwillt kidobta a
hajóból, miért ne hajíthatta volna utána még szent Cyrillt és Methodot
is?
– Hajh! kedvesem, sóhajta a szőke; az a baj, hogy nem is a pápa hive
vagyok, hanem Lutheré, a hitújítóé.
Anna kétszer is vállat vont.
– Hát leszek akkor én is lutheránus.
A szőke lábaihoz omolt az önfeláldozó kedvesnek s csókjaival halmozá el
kezeit; esküdve, hogy az angyaloknak nincs is szükségük valami speciális
vallásra, mert hisz ők maguk emelik föl az idvezülteket; már pedig Anna
valódi angyal.
Ez időtől fogva aztán egy új czelebritással szaporodott meg a herczegnő
látogatási terme.
E nevezetesség Doktor Björnsfield, hirhedett tudós volt, távol
Svédországból, nagy bölcsész és csillagász, ki nem is egyébért jött
Rómába, mint azt a teljes napsötétülést tanulmányozni, mely Európának
egyedül a déli részeiben lesz tökéletesen látható. Akkor egyszerre divat
lett a római hölgyeknél a csillagászattal foglalkozni; Björnsfield igen
díszes, elegans tünemény volt egy doktorban; szépen beszélt olaszul,
francziául; nagy, díszes magatartású, sima, egészséges arczú negyvenes
férfi lehetett; a legszeretetreméltóbb kor. Róma grófi és herczegi
hölgyei fél éjeken át elhallgatták magyarázatait a szabad ég alatt a
csillagképletekről.
Időközben pedig, a míg a többi szépeket az ég fényes betüinek ismeretére
oktatá a doktor, Annát megtanította – a sorok között olvasni. Őt Luther
vallására oktatá titokban.
Előtte fölfedezte, hogy a csillagászat csak mellékfoglalkozása, igazában
pedig stockholmi hittudor, ki barátjának, a kapitánynak különös
meghivására jött ide, a reformácziónak egy lelket Róma kellő közepében
megnyerni.
És Anna igen jó tanítvány volt, hamar felfogta az új tanok tételeit, s
igen kellemetesnek találta, hogy azok szerint a házasságkötés sokkal
kevesebb czeremoniával jár; nem kell hozzá annyi sokféle engedély,
ünnepélyes szertartás és nyilvánosság. Egy lelkész és két tanú egy hajó
födélzetén; aztán még két szív, a ki egymást szereti, és ez elég.