Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XLIX. KÖTET
VIRRADÓRA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
VIRRADÓRA
IRTA
JÓKAI MÓR
PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
CHINCHILLA HERCZEG.
(Beszély.)
A Manzanares partjain már virágoznak a mandulafák s a Guadarama
hegyhátokon még fehérlik a hó.
A síkon a tavasz, a mosolygó menyasszony, piros virággal a fején,
sárgazöld pázsit ruhában, nefelejts kék tavak nevető szemeivel; a tetőn
az agg féltékeny vőlegény zuzmarás szakállával, ködös rosszkedvével, jég
alatt bujdokló patakereivel, a kinek nagy biztatás kell, hogy rágondolja
magát s letegye hósüvegét s felöltözködjék gesztenyefáinak egyszinű,
komor sötétzöldjébe.
Don Calatayud mégis inkább lakik ott a Guadarama hegy havas gerinczén,
mint idelenn a Manzanares parti kastélyában, melyet mór építészek
emeltek, mór pénzzel fizettek.
Már két éve, hogy telet-nyarat ott tölt a rideg lovagvárban, pedig szép
fiatal felesége van.
Egyik azt mondja «pedig», másik azt mondja «azért, mert…»
Don Alfonzo de Calatayud a meghalt király főlovászmestere volt, s annak
kalandos életében sokféle szerepet játszott; hol cselszövőt, hol
szerelmest, néha hőst is. Győzte karddal, észszel, szenvedélylyel.
Mikor aztán a mostani király, Transtamare Henrik, elődét, a pápától
kiátkozott, s a mór fejedelemtől pártolt Kegyetlen Pétert legyőzte, ő is
egyike volt azon álczásoknak, kik a királylyal együtt Afrikába akartak
menekülni s útközben elfogatva, a győztes sátorába vitettek.
Ott volt és látta, midőn Péter király győztes ellenfelének szeme közé
vágta szarvasbőr keztyűjét, s azután kardot rántva, megrohanta őt
egyedül hadvezérei közepett. Igaz, hogy Transtamare Henrik toledói vasa
Péter király háta közepén jött ki, s Don Calatayud sárga sarui a
Bourgognei Raymond királyi család utolsó ivadékának vérét taposták fel;
de azért csak mégis látta ő Henrik királyt arczul üttetve, s egy arczul
ütött embert királyának nem vallhatott.
Ez volt az oka, – az ő állítása szerint, – a miért megesküdött apjának
hamvára, a szentekre és saját kardvasára, még pedig ipa és sógora előtt,
hogy a míg ez arczulvert király fog ülni Castilia szeplőtlen trónján,
addig az ő sarkantyus lépteinek visszhangját nem hallják meg Madrid
utczáin. Elment nejével, a szép Palombával együtt, vendégszeretetlen
várába, föl a hegyek közé, s ott lakott álló két esztendeig, nem
látogatva senkit s nem látogattatva senkitől.
A soknyelvű világ pedig más okait is keresi távollétének. Beszélnek régi
titkokról, Padilla Mária, a volt király kedvese idejéből: a
méregitalról, melylyel a törvényes királynét őseihez küldék, a
szaraczénokkal kötött nagy barátságról, Albohaczen aranyairól, még arról
is, hogy Don Alfonzo maga is mohamedánná lett, királyával, Péterrel
együtt, hogy a mór fejedelem segítségét megnyerje.
Sőt még azt is beszélik, hogy Don Alfonzónak alapos okai vannak azon
gyanuval űzni el álmai nyugalmát, hogy neje, a szép Palomba, aligha nem
gondol egyre azok közül, a kik Péter király pallosa elől Madridból
elmenekültek, s Henrik királylyal oda ismét visszatértek.
Pedig Don Calatayud csak hat évvel volt idősebb a neje apjánál s azt még
ez idő szerint is nagyon veszélyes udvarlónak tartották az asszonyok
körül. Bizonyság arra, hogy az életkortól nem függ a szeretetreméltóság.
Don Manuel de Ixoa, Palomba atyja, e leányán kivül még számos új névvel
szaporítá nemcsak a keresztyén világot, de mint a rossz világ mondja,
még a zsidót is, s különösen sokat tudott suttogni a hír arról a
leleményességéről, a mivel a megunt nőket egymás után hagyta menni – az
örökkévalóságba.
Utolsó előtti nejét – ez volt az ötödik, – épen a máglyára küldé. A nő
varázsló volt és eretnek. Kegyes férjnek ily bűnt nem szabad házánál
eltűrni. A gonosz világ nem átallta azt az indokot is rá keresni, hogy
az ifjú nő szemei nagyon sokszor találkoztak egy szép ifjú zsidó lovag
szemeivel, a kit Don Peixotonak híttak. Az igaz, hogy Don Yaime, e nő
fia, későbbi időkben nagyon felötlően emlékeztetett arczvonásaival Don
Peixotora, a mi, mint tudva van, onnan ered, ha a nők valakit nagyon
megcsodálnak.
Hatodik nejétől született Palomba. Ez a hatodik olyan szerencsés volt,
hogy leánya születésekor meghalt.
Donna Palombát gyermekkorától fogva kolostorban nevelték, s onnan csak
akkor hozták ki, midőn Don Alfonzóval oltárhoz kellett járulnia.
Ez akkor történt, midőn Transtamare Henrik a trónra lépett. Donna
Palomba a kolostorból egyenesen az alta viajai vár falai mögé vándorolt,
még pedig zárt és lefüggönyözött öszvérhintóban, hogy még a tájat sem
láthatta, melyen keresztülvitték.
Két esztendő telt le, hogy don Calatayud híven megülte fogadását alta
viajai várkastélyában, hogy onnan le nem jön addig és meg nem nézi a
hatvankét templomos Madridot, a míg Transtamare Henrik fog ülni Castilia
trónján.
Henrik király pedig nagyon jól ült azon a trónon, és senki sem
háborgatta őt rajta.
Egy este, Don Manuel de Ixoa hálószobájának a falán háromszor
megkopogtatták a táblát. Titkos folyosó rejtekajtaja volt ott, melyet
csak hárman ismertek, Don Manuel, a fia, Don Yaime, és a veje, Don
Alfonzo.
Don Manuel és Don Yaime együtt voltak a szobában. Ki lehet tehát a
titkos kopogtató?
Don Manuel maga sietett fölnyitni a rejtekajtót. A keményfa-táblázat egy
koczkája fölemelkedett s a ki belépett rajta, senki sem volt más, mint
maga Don Alfonzo.
A két férfi bámulva szegzé rá szemeit.
Don Manuel gúnyos dölyffel fogadta vejét:
– Transtamare Henrik még mindig király.
– Tudom, felelt az érkezett s széles kalapját még mélyebben húzta
szemébe, köpenyébe még jobban beburkolózott s leült a kandalló elé egy
karszékbe.
– Ön arra esküdött, Don Alfonzo, mondá neki Don Manuel, hogy nem fogja
addig lépteinek hangját hallani Madrid, a míg Henriket királynak híják
Castiliában.
– Ki hallotta, hogy esküdtem?
– Mi ketten.
– Önök nem mondják ezt tovább.
– A szentekre esküdött ön.
– Azok nem szólnak senkinek.
– És kardjára.
– Annak a markolata az én kezemben van.
– Apja hamvaira esküdött.
– Ki tudhat e felől bizonyost? Hátha nem is ismerem? Egyébiránt teszek
róla, hogy lépteim hangját ne hallják Madridban, zsellyeszékben fogom
magamat hordatni.
Don Manuel nevetett. Nem hizelgésből tette.
– De nem jöttem én ide enyelegni, kiálta fel daczosan Don Alfonzo, s
felugrott helyéből és lecsapta kalapját, szabadon hagyva arczára, nagy
kopasz homlokára sütni a kandalló világát. Mikor egy spanyol nemes az
arczába sütő világosság előtt megvallja: én megszegtem adott szavamat,
akkor nagy dolognak kellett vele történni. De megszegtem volna azt, ha
Salamon pecsétjével lett volna is lepecsételve s ha halva volnék is,
fölkelnék a kriptából, hogy bejőjjek Madridba. Hallgassatok rám, mi
történt velem, s aztán itéljetek: megtöri-e a történet az adott szavat?
Don Alfonzo aztán így kezdett mesélni:
– Jó két öles a fal, mely alta viajai váramat köríti, s kivül rajta még
két öl mély az árok, tele hegyes sánczkarókkal, sok szaraczént és
francziát látott az megszégyenülve visszavonulni.
– Nem hagyhatnád a kérkedést máskorra?
– Igaz. Tehát csak azt mondom, hogy váram fala elég magas, váram árka
elég széles. S én várfalam erkélyén, a hol reggelenkint a kastély őreit
szoktam kürttel költögetni, ezelőtt negyed nappal a párkányzaton, mely
alig tenyérnyi széles, egy tökéletes lópatkó nyomot találtam. A párkány
poros volt, a patkónyom egészen volt rajta. Hogy jöhetett oda ez a
lópatkó-nyom?
Erre a kérdésre bizony egyik úr sem tudott neki felelni.
Don Alfonzo folytatá:
– Tegnapelőtt, midőn ismét az erkélyre lépek, korán hajnalban, midőn még
mindenki alszik, egy teve-lábnyomot találok a párkányzaton. Azon éjjel
eső esett; a sáros lábnyom tökéletesen kivehető volt. Hogy jött oda ez a
teve-lábnyom?
Azzal sem szolgálhattak neki.
– Ma reggel pedig, kora szürkületkor, egész éjjel esvén a hegyek között
a hó, az erkély párkányán egy madár lábnyomot találtam.
– Már az könnyen odamehetett, szólt bele Don Yaime.
– De nem valami apró repülő madár lábának a nyoma volt az, hanem valami
óriási gázlóé; inkább hasonlatos a sárkány lábnyomaihoz, vagy a
milyennek a sátánt festik, hosszú körmökkel, széles talppal, emberi
arasznál kétszerte nagyobb csapákkal. Hát ez mi volt?
Don Alfonzo nem hagyta sokáig találgatni, hogy mi lehetett a rejtélyes
madár? az arab Roch? az ősrómai Stymphalida? a pogány griff? vagy az
orthodox sárkány? hanem folytatta a regét.
– A mint erkélyemről a váramhoz vezető útra letekinték, íme, folytatását
látom vala azon óriás madárnyomoknak az éjjel esett friss havon. Két-két
ölnyire egyik nyom a másiktól. Akkora lépések, a mekkorákat semmi
ismeretes állat tudtomra nem szokott lépni.
– A sátán volt! rebegé Don Yaime.
Don Alfonzo kardjára csapott.
– Egy Don Calatayud semmi élő teremtéstől meg nem retten! Láttam, hogy a
lépések jobbról jöttek s balfelé távoztak; nem szólék senkinek
csatlósaim közül: vevém kopjámat és kézíjamat s elindulék egyedül a
madárnyomok után. Nekem rendes négy lépést kelle tennem, míg egyik
nyomtul a másikig elértem. A nyomok levezettek az erdőbe, az erdőből az
irtványba, az irtványból a pagonyba, a pagonyból a vízmosásba, onnan
megint fel a hegytetőnek, a hegytetőn aztán egyszerre átváltoztak
lólábnyomokká, s mint ilyenek végkép elenyésztek előttem a harasztban.
– Ez valóban csodálatos történet! jegyzé meg Don Manuel, ujjait a
szenteltvíz-tartóba mártva s bűvrontó cseppeket fecskendve maga körül.
– Hallják önök tovább. Azon a helyen, a hol a madárnyomok átváltoztak
lónyomokká…
– Kétlábú volt? kérdé Don Yaime.
– Nem az, közönséges négylábú, vasalt patájú állat volt. Tehát azon a
helyen egy összehajtott pergament találtam, egy nyillal keresztülszúrva,
s e pergamentre kivül saját czímemet irva: Don Alfonzo de Calatayudnak.
Ime, a pergamen itt van erszényemben. Halljátok, mi van bele irva? «Don
Alfonzo de Calatayud! neked van egy szép leányod: Donna Palomba. Én
szerelmes vagyok szép leányodba, Don Alfonzo, s kérlek az atochai
szűzre, add nekem őt feleségül. Áldjon meg a nostra senora del Puerto.
Legalázatosabb szolgád: Chinchilla herczeg.»
E névnél elnevette magát Don Yaime. Don Manuel szigoruan tekinte rá s
leűzte arczáról a mosolygást.
– Ki az a Chinchilla herczeg? szólt, feltartva kezében a pergament, Don
Alfonzo. Én ismerem Castilia, Estremadura, Asturia, Valencia, Andalusia,
Navarra és Arragonia minden főnemeseit, mert egy sincs, a kivel baráti
poharat ne ürítettem, vagy ellenséges kardcsapásokat ne váltottam volna,
de Chinchilla herczegnek hirét sem hallottam soha. Nálam megvannak nagy
pergamen könyvben, a mit egy öszvér el nem bir a hátán, Spanyolországban
és Portugáliában, a Baleari és Canari szigeteken, Alhucemas, Melilla és
Zafarin szigetein lakó valaha élt és élő nemeseknek nevei festett
czímereikkel egyben; de ezt az ördöngős nevet nem találom közöttük. Ki
az a Chinchilla herczeg? A ki nekem, Calatayud grófnak azt meri írni,
hogy feleségemet leányomnak nézi, s tőlem: a férjtől, forma szerint
megkéri a kezét tulajdon hitvesemnek? Azért jöttem be Madridba, hogy ezt
az embert megöljem! És bejöttem volna, ha az égre volna is irva
astrologi jegyekben az a fogadásom, hogy nem jövök ide soha, s
valamennyi csillagásza Európának egyszerre olvashatná a megzavart
aspectusokból, hogy Don Calatayud, életében először, megszegte szavát!
– Tehát ön is Chinchilla herczeget keresi? szólt Don Manuel veje urához.
– Más is keresi talán?
– A hol csak Castiliában féltékeny férjek és szép asszonyok vannak. Szép
asszonyok keresik szemeikkel, haragos férjek kardjaik hegyével s míg
valószinű, hogy a szép asszonyok meg is találják, a bolond férjek
hasztalan szurkálnak utána az üres levegőbe.
– Ki ez a Chinchilla herczeg?
– Igen hatalmas ember, igen gazdag ember és igen szép ember.
– Ön ismeri őt?
– Mindenki ismeri Madridban.
– S nem tudja senki megölni?
– Nem, mert nem látta még senki.
– Nem látták s mégis ismerik?
– Mint az ördögöt; azt sem látta senki, a munkái után mégis ismeri.
Don Alfonzo most egészen eltévedt ebben a talányerdőben.
– Lássa Don Alfonzo, szólt bele most Don Yaime. Ez az ön története nekem
nagyon kedvező időben jön.
– Elment önnek az esze, Don Yaime?
– Sőt inkább! A madridi öreg lovagok most ezért az átkozott Chinchilla
herczegért valóságos párharczot viselnek a fiatal lovagokkal. Valamennyi
ifju, deli termetű lovag gyanujok tárgya lett s keresik rajtunk
tűzzel-vassal Chinchilla herczeget. Engem már három kegyetlen hidalgó
kerülget azzal a fenyegető szándokkal, hogy előteremtse belőlem
Chinchilla herczeget. Hiába esküszöm nekik a legszentebb szavakkal, nem
hisznek. Ha egy szalagot meglátnak a mellemen, egy keztyűt a kalapom
mellett: hat sértett férj ólálkodik utánam, előfognak, fakgatnak, kitől
kaptam? kivallatják velem, melyik donnánál jártam érte? s engem
minduntalan abba a kellemetlen helyzetbe hoznak, hogy vagy sorba kell
velük verekednem, vagy bizalmasan megsúgnom kinek-kinek szívhölgyem
nevét, a mi nagyon boszantó egy lovagra nézve.
Don Yaime kondorhajú, vastag szemöldökű ifju volt; akarta volna mutatni,
mennyire boszantja őt az, hogy a hirhedett szívrablónak őt gondolják, s
magában mennyire meg van elégedve azzal az öntudattal, hogy ez a gyanu,
az ő daliás alakját tekintve, születésére nézve ha nem törvényes is, de
természetes.
– De hát az én kérdésemre mért nem felel ön, Don Yaime? Én nem kérdeztem
öntől azt, hogy mit mondanak a hidalgók az ön kalapja mellé tűzött
keztyűkre, s a vállára kötött harisnya-szorítókra?
– Hát mit?
– Azt kérdeztem öntől: elment-e önnek az esze, Don Yaime, midőn azon
botrányt, mely rajtam történt, kedvező időben jöttnek nevezni
bátorkodik?
– Értem: rám nézve kedvező időben. Mert ha megtudják a dühödt férjek, a
kik most őrülten szaladgálnak Madrid utczáin, mint szoktak máskor
kánikula idején a veszett ebek, hogy Chinchilla herczeg saját testvérem
ellen is ily kárhozatos merényleteket kohol, akkor rögtön fel lesznek az
iránt világosulva, hogy mégsem én vagyok Chinchilla herczeg.
– Megtudják? kiálta fel Don Alfonzo haraggal; kitől tudhatná meg egész
Madrid, a mit csak mi tudunk hárman?
Don Manuel megnyugtatá e felől.
– Bizony megtudják azt, Don Alfonzo. Mert a negyedik, a ki tud felőle,
Chinchilla herczeg, ott hirdetteti ki kalandjait, a hol egész Madrid
hallja.
– De én a legelsőt, a ki felőle beszél, megölöm!
– Ah, Don Alfonzo; ne vélje ön azt, hogy Castilia veszett férjei, a kik
Don Yaime szavaként úgy szaladgálnak az utczán jelenleg, mint
kánikulában a víziszonyos ebek, épen csak arra vártak, hogy Don
Calatayud Alfonzo lejőjjön a Sierra Guadarama gesztenye-erdejéből a
végett, hogy egy gúnyolódó nyelvet elhallgattasson, ha az ellen a nyelv
ellen karddal lehetne hadakozni. Ön azzal, a ki köznevetséggé fogja
tenni esetét, nem verekedhetik.
– Miért nem?
– Mert nem lovag.
– Jó. Neki ajándékozom san christoforói váramat, jószágommal együtt;
átruházom rá arragoniai nemességemet, a mit úgy sem hordok czímeimben, s
akkor ő is lovag lesz.
– Még akkor sem verekedhetik ön vele, Don Alfonzo, mert ez alacsony
teremtmény – a király bolondja: Ninifa.
Don Calatayud keményen meg volt ütve e szó által, de mégis csak megállta
helyét.
– Még ilyen hitvány vér, az igaz, hogy nem volt a kardomon. De legyek
hát én még nagyobb bolond. Megverekszem a bolonddal.
Don Manuel csóválta a fejét.
– Mégsem fog ön vele verekedhetni, Don Alfonzo, mert az az emberiség
salakja egy szerecseny, egy fetishimádó, egy hitvány kutyalélek.
– És én nem bánom, ha hím majom is; megölöm! ordítá Don Alfonzó s félig
kirántá kardját.
– Hiszen épen az a legnagyobb hátrány, Don Alfonzo, hogy ez a nyomorult
állat, ez a Ninifa nem férfi, hanem leány; mert bizony mondom önnek,
hogy ha férfi volna, ha majom volna is, de hím volna: rég kioltották
volna az életét Castilia lovagjai s nem vártak volna Don Alfonzo de
Calatayudra, hogy alájőjjön altaviejai várából egy szemtelen gúnyolódó
vérét kiontani.
Don Alfonzo de Calatayud, mint vert ember, taszította vissza kardját
hüvelyébe.
II.
Még akkor az arab regevilág napja aranyozta be Spanyolországot.
Szaraczén kalifák uralkodtak a félsziget felén, összeszőve harczaik
történetét, játékaikat, szerelmeiket a spanyolokéval.
Araboknál volt a tudomány, a művészet, a poézis. Ők építették a tündéri
pálmaoszlopos csarnokokat, ők énekelték a bűvösbájos románczokat, mik
épen olyan sokáig fenmaradtak, mint azok az oszlopcsarnokok.
Nem voltak idegenei többé annak az országnak; királyai, mívelői voltak,
s úgy éltek abban a keresztyénekkel, mint egy testben két lélek.
Annyi király egy félszigeten, a mennyi egész Európában összevéve.
A mór szokások átlopóztak a nép mulatságaiba. Még akkor az
erkölcsnemesítő czivilizáczió nem hozta be a bikaviadalt, s a
vitézjátékokat nem izlelte a spanyol nemes, kinek, ha kedve támadt
lándzsát törni tréfából valakivel, csak a szomszéd város faláig kellett
ellovagolnia, hogy hasonló készségű ellenfélre találjon. Nem vitték ezt
a mulatságot a czirkusba.
Henrik király udvarában mór bohóczok mulattatták a nemes hölgyeket és
urakat, minőket Marokkóban tanítanak ki, gyermekkoruktól bohócznak
nevelve, aczélizmokkal, villámtréfával; a kik hat öles sima rúdra
felmásznak, míg a rúd végét a másik bohócz övébe dugva tartja, kik
elhajítják magukat a lóbált kötélen, s a szinkör egyik végétől a másikig
repülnek, kik köröskörül leszúrt hegyes kardok között bukfenczeket
vetnek, kik eleven piramidokat képeznek egymás vállára állva, melynek
hegye alant van, a társait emelő óriás; kik mérges kigyókat
tánczoltatnak, zeneszóra kényszerítve őket egyenesen fölállni; kik tudós
zöld madárkákat csatarendbe állítva, harczjátékot intéznek a szelid
viadorokkal; s közbe vidám tréfákat szórnak a nemes urak közé, miktől a
szép hölgyarczok itt-ott el is pirulnak még. Van köztük, a ki a sokhúrú
arab lanton csodaszép arab románczokat tud elverni, s más, ki csengő
hangon azokat elénekli. A szép dalokat utánok dalolja a nép az utczán.
De mindannyin túltesz a király kedvencz bolondja, Ninifa.
Ninifa leánynak született.
Mindannak, a mit e szóban szépnek, kedvesnek, óhajtottnak ismerünk,
Ninifa összesített ellentéte.
Arcza fekete és rút; ha mosolyog, valóságos ördög. Karjai hosszúk és
izmosak; széles válla, kurta nyaka van. Hangja vastag és recsegő. Tréfái
olyanok, mint a nyolczszemű marása.
Épen azért kedvencze mindenkinek, a kit még meg nem mart.
Minden vasárnap este közjáték van a buenretirói királyi palota kertében,
hol a király a grandokkal fedett mennyezet alól nézi az arab bohóczok
előadásait, míg a nép a szinkör nyitott felén tölti meg a sorompókat.
A játék végén szokott Ninifa előjönni; minden alkalomra tart valami új,
meglepő erőmutatványt, s annak a végén veszi a mandolinját s elkezd
rajta egy legújabb keletű románcz dallamot verni, melyben aztán a tréfás
szöveget is elénekli, a minek rendesen az a csintalan tartalma, hogy
Chinchilla herczeg hogy szed rá egy féltékeny férjet, a ki addig őrzi a
nejét, míg merő elővigyázatból elveszti.
A nép nevet a bohó történetnek, eltanulja azt dallamával együtt; hanem
az úri páholyrend mennyezetei alatt rendesen egy-egy hallgató nem nevet,
a ki a mese által találva érzi magát, s átkozódva keresi szemeivel az
átelleni sorok közt: vajjon melyik lehet az a Chinchilla herczeg?
A Chinchilla herczeg egészen népszerű alak már. Úgy beszélnek róla urak
és parasztok, mint a legjobb ismerősről. Chinchilla herczeg bőkezű,
ajándékozó; Chinchilla herczeg gavallér, nagylelkű; Chinchilla herczeg
szerelmes és szeretetreméltó, minden szép asszonynak titokban imádója,
és oly soknak imádottja, és Chinchilla herczeg a mellett vitéz és bátor,
ki ha kelepczébe jutott, ki tudja magát vágni karddal; bástyákra mászik,
mint a menyét; fut mint a paripa; úszik, mint a gyílk s sziklákkal
hajigál, mint a titánok.
Ki ne szeretné Chinchilla herczeget ismerni?
Hiszen vannak, a kik őt bizonnyal ismerik; hanem azok nem árulják el. A
nők.
És ezért futkosnak az utczán a madridi féltékeny férjek, mint a kiket a
nyolczszemű megmart; halálra keresve azt a láthatatlan férfit, a ki
minden zárt ajtón keresztül-kasul jár és a kit nem lehet megkapni sehol.
Hogy a tréfa tökéletes legyen, a király úgy tesz, mintha haragudnék
érte. Mielőtt a népmulatság megkezdődnék, a királyi hirnök trombitaszó
mellett hirdeti ki, hogy a gonosz szátyár Ninifa e diszes társaságból
kitiltatik, nehogy rút nyelvével új botránykozást okozzon; a sorompóknál
vigyázó őrök utasíttatnak, hogy őt be ne ereszszék, sőt ha megjelenni
bátorkodnék, ellenében kopjáik megfordított végét használni
serénykedjenek. Hasonló czélból az egész szinkör tíz lábnyi magas
palánkkal van körülfogva, a palánk széle keresztbeálló vasszegekkel
felboronázva, hogy a gonosz lopva se jöhessen be sehol, Chinchilla
herczegről mesélni.
A játék végén aztán mégis rendesen ott van Ninifa, minden alkalomra más
meg más cselt találva ki a bejuthatásra. A mór zenészek sipolnak,
trombitálnak, ütik az öreg dobot, egy intésre elhallgat minden hangszer,
hanem az öreg dob még azután is dobol, hogy nem ütik; a nép kaczag,
rémül, boszorkányt kiált, míg egyszer keresztülszakad a dob s kidugja
rajta a fejét Ninifa s elkezdi dalolni, hogy mit csinált Chinchilla
herczeg Don Caracassal, ki rézpánczélba öltöztette nejét s a pánczél
kulcsát mindig magával hordozta.
Máskor megint állatszelidítők mutogatnak tanult hiénát, ki irni, olvasni
tud; idomított krokodilust, ki szájába adott zablával lovagot visz a
hátán; egyszer aztán a nilusi szörny feláll a két lábára, s elkezdi
énekelni, hogy Chinchilla herczeg hogy ásat kincset arab mágusz
jóslatára a fukar Don Coriandóval s míg az a reves fa tövében a föld
közül válogatja a penészes tallérokat, az alatt Chinchilla Don Coriando
legdrágább kincsét rabolja meg.
Sőt arra is képes a bohócz, hogy a játék kezdete előtt elásatja magát a
szinkör homokjába, s mikor már azt hiszik, hogy sehogy sem képes
bejutni, kiemeli fejét a föld alól, lerázza magáról a homokot s
folytatja a történetet Chinchilla herczegről, meg Don Barbusio három
leányáról, kik mostoha apjukat felváltva teszik bolonddá, azzal, hogy
Chinchilla herczeg ellen lesbe állítják.
Azon a szombat napon, melyen Don Alfonzo is elviteté magát
gyaloghintóban a buenretirói palota játékszinéig, hogy ipa és sógora
páholysátorában meghúzva magát, e végzetes bohózatot végignézze, szinte
ki volt hirdetve trombitaszó mellett, hogy az a szemtelen, veszett,
kigyótajtékos nyelvű szörnyeteg, a Ninifa bolond, e diszes társaság
körébe sem az ajtókon, sem a sorompókon be ne eresztessék, se boros
tömlőben, se üreges hangszerekben, se vadállatok bőrében magát be ne
csempészhesse, mire nézve az őröknek szigorú parancsolat osztaték a
kapukon kivül.
Ezuttal is meg volt felőle győződve mindenki, hogy azért Ninifa még is
csak itt lesz, mikor híják.
A köznép, melynek nagyon tetszett ez a mulatság a nagyok rovására, a
bohócz mutatványok végén hangosan szokta a kedvencz szörnyeteget
követelni.
Ezen a napon különösen zajos jelleme volt a tisztelt alsóbbrendű
közönség magaviseletének. Összeesett a nap a mézeskalácsosok
szabadalmával, kik védszentjük nevenapját ülték, s az elfogyasztott
méhser követelővé tette a polgár urakat. Aztán a király sem volt jelen
ma; még reggel tudatta az alcadeval, hogy ma nem fog eljöhetni. Máskor
az ő jelenléte kissé fékezni szokta a népkedélyt. Ehhez jött még az is,
hogy nehány mutatvány rosszul sikerült; a karómászó alatt eltörött a rúd
s azt félholtan vitték el a térről, a hogy megütötte magát; a kigyók
semmi éneklésre sem akartak tánczolni, s a bohócz-troubadourok olyan
nótákat énekeltek, a miket már százszor hallott minden ember. Egy tudós
madár pedig azt az oktalanságot követte el, hogy elrepült s nem hagyta
magát többé megfogni.
A felséges nép magas elégedetlensége a mutatványok végén tetőpontjára
hágott; elkezdtek Ninifa után kiáltozni.
– Jöjjön Ninifa! Pokolba a bűvészekkel! Nekünk Ninifa kell! Halljunk
Chinchilla herczegről valamit.
A czeremóniamesterek, a heroldok és alguazilok hasztalan csitíták a
lármázókat, hogy ne lármázzanak, azzal is csak a lármát szaporíták.
A mennyezetes erkélyek uraságai is hallgatag egyezésüket látszották adni
e követelő zsibajhoz.
Ninifának azonban nem szabad bejönni. A tekintélyes alcade mozdulatlanul
ül az üres trón melletti emelvényen, s fejét rázva a hangos követelésre,
két összevont szemölde ijjából mérges nyilakat lövöldöz a sorompók
közönsége felé.
Ekkor egyszerre a palánkon kivül nagy lárma kerekedik; kaczaj, kiabálás,
ujjongó rivaj s mikor már a jó rend fenekestől felfordulni látszik,
hirtelen belép a magas palánkon keresztül egyetlen nagy lépéssel egy
óriási gólya.
Egy valóságos hű képviselője az eszterág családnak, fekete-fehér
tollazattal, piros csórral, piros lábakkal, hanem erősen nagyított
idomokban; feje és dereka akkora, mint egy emberé s lábai a termetnek
megfelelő arányban szabvák; az egész madár három ölet megközelítő óriási
szörnyeteg.
E nagy madár sajátságos fölléptére a népzaj rögtön kiváncsi zsibongássá
lohad le; ebből valami új tréfa lesz! A gólya hosszú léptekkel járja
körül a szinkört; egyik lépésétől a másikig egy lóugrás.
Don Yaime megtaszítá könyökkel Don Alfonzót.
– Ez a te madarad!
A gólya a királyi erkélyig lépdel, s miután félszemmel, madarak módjára
bepislantott és meglátta, hogy a király nincs jelen, nagy szomorúan
félreszegte a nyakát s elkezdett kelepelni, mint szokta a gólya, ha
előveszi a búskomorság.
Az alcade úr azonban úgy gondolá, hogy ő nem azért ül ott, az üres trón
alatt, hosszú fehér bottal a kezében, hogy neki egy gólya, bár milyen
nagy gólya legyen is, az orra alá kelepeljen, s felállván helyéről, igen
erélyesen kezdé követelni a csoda madártól, hogy rögtön igazolja
kilétét, jelenlétének okait és jogosultságát, nemkülönben aziránti
mentségeit, hogy merészkedett a magas palánkon egy lépéssel keresztül
lépni?
A gólya, fajának sajátságos hunyász hidegvérével engedte fejére omlani a
hivatalos kérdőpontok özönét, az alatt fejét behúzta két szárnya közé, s
nagyobb igazság kedvéért még az egyik lábát is felhúzta szárnya alá, és
így állt féllábon a haragos alcade előtt.
Mikor aztán az alcade kilármázta magát, a gólya eltátotta a csorra két
részét. S a mint a gólyafej ilyenformán kétfelé nyilt, a szétnyilt csorr
között Ninifa fertelmes pofája vigyorgott elő.
– Hohó Ninifa, ordított egyszerre a népség. Itt van Ninifa! Derék
Ninifa!
Az alcade azonban még mérgesebb lett e fölfedezésre s parancsot adott az
alguaziloknak, hogy dobják ki ezt az átkozott madarat a szinkörből, a
miből aztán tökéletes mulatság fejlődött ki a csőcselékre nézve,
minthogy Ninifát semmiképen meg nem tudták szorítani az alguazilok;
hosszú lábaival keresztül-kasul lépkedett a fejeiken át; egyet, a ki meg
akarta a lábát fogni, úgy felrugott, hogy az szétnyult, mint a béka, s
Ninifa még azt a tréfát is megtette vele, hogy a csorrával át kapta
derékon, mint gólya a békát, azzal fenyegetve, hogy lenyeli.
Végre, hogy lovas fogdmegek is kezdték üldözőbe venni, hirtelen
föllépett a népkarzat mellvédére, s ott két lábát a két sorompóra téve,
lekaczagott üldözőire, a kik a népsokaság közül már nem vehették ki a
bohóczot.
Ninifa ott állt a nép feje felett.
Úgy tapsoltak neki, mint egy diadalmas hősnek.
És most mit csinál Chinchilla herczeg?
Hahaha! Chinchilla herczeg?
Ninifa elővette egyik szárnya alól a mandolint s elkezdte rajta azt a
csintalan dallamot verni, melyen Chinchilla herczeg kalandjait szokta
énekelni.
– Most figyelmezz oda, mondá Don Manuel veje urának.
– Ki akarja hallani Chinchilla herczeg és hű gólyája történetét a
százszemű Don Argoszszal? rikácsolt boszantó éles hangon a bohócz.
– A gólyát és a százszemű Don Argoszt! ordítá egyszerre ezer meg ezer
hang a sorompókon. A sátormennyezetekben aggódva gondolák sokan, vajjon
melyikünk lesz ez a Don Argosz?
A bohócz a legkellemetlenebb rikácsoló hangon, melyet valaha nőtül
származott vadállat hallatott, kezdé el az új románczot:
«Manzanares kék vizébe
Hullatják a jázmin bokrok
Illatos virágaik.
Manzanares kék vizébe
Mártogatja fehér lábát
Az apácza. Hahaha!
Manzanares kék vizében
Tolvaj pontyok elkapkodják
A fehér virágokat.
Tolvaj mór jön csónakával
És a vizből elragadja
Az apáczát. Hahaha!
Sír a lányka és siratják; –
Csak tanitvány vala ő még;
Milyen angyalt veszt az ég!
Mór nevet. Majd megtanitják
Őt szeretni! Milyen angyalt
Nyert a földnek! Hahaha!
De meghallja a sikoltást
Hős lovag Chinchilla herczeg
És meglátja a leányt.
S szól: e drága kincs sem égnek,
Sem pokolnak igy ne jusson!
Hanem nekem. Hahaha!
Nyolczan voltak a berbérek,
Mind erős, kemény kalózok,
És Chinchilla egyedül.
Csónakon ők, ez lóháton
És elkezdte őket üzni
Hős Chinchilla. Hahaha!
Vizközépen utólérte
A kalózt jó lova hátán;
A rabló nevette csak;
A ki vizen csónak ellen
Lóháton jösz hadakozni,
De bolond vagy! Hahaha!
Hős Chinchilla dárdarudját
Csónak oldalába döfve
Felfordítja a kalózt.
Nyolcz rablót ott hagyja veszni,
S kihalászsza kengyelébe
Az apáczát. Hahaha!
A reszkető szép leánykát
Betakarja köpenyébe
Úgy szállítja vissza őt.
És hazáig nedves haját
Hogy száradjon, melengeti
Csókjaival. – Hahaha!»
A sokaság a refraineknél utána nevetett a bohócznak.
Don Alfonzo azt sugá Don Manuelnek, hogy még idáig a botrány nem valami
nagyon nagy.
Mikor azonban a bohócz egy perczre megállt, hogy hangszerén egy húrt
újra felajzzon, egy türelmetlen hang onnan a lába alól felkiáltott
hozzá:
– Hol van már Don Argos? Halljunk Don Argosról!
– Mindjárt jön! Tréfálkozék magas álláspontjáról Ninifa s folytatá a
románczot:
«Don Argos százéves ifjú,
Neki minden tagja száz:
Keze, lába és szeme.
Százlábu az ütközetben,
Százkezű az osztozásnál
A Don Argos. Hahaha!»
Don Alfonzo itt már kezdé csinyján érintve találni gyönge oldalait.
«A megmentett szép leánynak,
Kit neveltek szűz apáczák,
Vőlegénye Don Argos.
Eljön érte, el is viszi,
És azontúl, nejét féltve,
Százszemű lesz. Hahaha!
Őrzi szemmel, zárja kulcscsal,
Várat épittet körüle,
S maga benne a kapus.
Halálhirét hireszteli
S meggyászolja, csakhogy senki
Ne keresse. Hahaha!
Don Argos az egérlyukra
Is féltékeny; hátha onnan
Jön elő a csábitó?
Don Argos még a madárra
Is gyanakvó, hátha az hord
Izenetet? Hahaha!
Meglát egyszer bástya ormán
Éjjel esett hóba nyomva
Óriás madárnyomot.
Ragad íjat, puzdrát, kopját
És megindul üzni-verni
A lábnyomot. Hahaha!»
A három lovag összenézett. Erre a történetre már csakugyan rá lehet
ismerni.
A bohócz fertelmesül fintorgatta rút pofáját madár köntösében,
szétnyitott gólyacsorra közül, mintha öntetszőleg dicsekednék vele, hogy
szép dolog ilyen nagy madárnak lenni.
Közbe-közbe egy kicsit kelepelt is.
Azután gúnyos orrhangra csufitva dalát, folytatá:
«S mig az nyomot üldöz, addig
Hófehér hölgygyel beszélget
A Chinchilla herczege.
S mire hazatér Don Argos,
Nemcsak százszemű, hanem már
Százszarvu is. Hahaha!»
A csőcselék durva hahotája követte végszavait, mire a bohócz, hogy
senkit kétségben ne hagyjon a felől, ki lehetett az óriás madár, mely
Don Argost megtréfálta, lehoppant a magas korlátról a szintérre, s újra
kezdé a hajhát a kergető őrökkel, a kik elől végre ismét egy lépéssel a
magas kerítésen keresztül kimenekült.
A három sennor arczán nem lehetett észrevenni semmi felindulást, midőn
sátorukat elhagyták, hogy hordszekereikbe ülve, hazavitessék magukat.
Pedig a gúnyhahota még az utczákon is követte őket, s az átkozott
refrainet már széltére dalolták az öszvérhajcsárok: «Százszarvú lesz,
hahaha!»
Szótlanul találkoztak ismét Don Manuel kastélyában. Nem kérdezősködtek
tovább, nem magyarázták odább a történetet. Mind a három hallgatott
róla.
Ily arczulverő gúnyra szavakkal beszélni nem lehet.
Mind a hárman parancsot adtak lovászaiknak, hogy nyergeljenek. Egyik sem
mondta a másiknak, hová készül? Egyik sem kérdezte a másiktól, merre
indul? Hanem a mint esti angelus-csengetéskor a toledói kapu bezáratott,
egymásután rövid időközökben kopogtatott azon három lovag, kik még az
éjjel készültek Madridból útra kelni. Azok voltak Donna Palomba férje,
apja és testvére.
Mind a három lovag az alta viajai vár felé vezető útra tért. Legelől
haladt Don Calatayud Alfonzo, utánna Don Ixoa Manuel, leghátul Don Ixoa
Yaime. Ezer-ezer lépés lehetett közöttük. Egyik sem várta be a másikat;
egyik sem iparkodott az előtte menőt elérni; ügetett mindegyik magára.
Illik-e ez?
Hárman egy ellen! Három férfi egy nő ellen! Három fegyveres, haragos
férfi egy gyönge, reszkető asszony ellen!
Donna Palomba úgy hasonlított névtársához, a galambhoz! Olyan fehér,
mint a galamb, olyan szelid, mint a galamb, olyan félénk, mint a galamb.
Mint gyermek, kegyetlen apa házánál nevekedve, kinek holtát csak dajkája
titkolt könyeiből találgathatá; mint szűz, szigorú zárdanők szemei előtt
remegve; mint nő, féltékeny, kiégett keblű férj tekintetétől kinozva
untalan.
Egész lénye egy álomkép szende jelensége, melyre elég felnyitni a szemét
az álmodónak, hogy eltünjön előle. Talán egy erős szóval is meg lehetne
ölni? egy keserű gondolattal is megszakíthatnák a szivét? egy
rémtekintet is elég volna, hogy őt a túlvilágra rebbentse át?
Minek jönnek ellene méreggel és karddal?
Három haragos férfi egymásután lép be a szép halvány nőhöz, a férj, az
apa és a testvér.
Donna Palomba úgy fél mind a háromtól.
Az apa oly kegyetlen, a testvér oly szivtelen, a férj oly féltékeny!
– Donna Palomba! szól Don Ixoa Manuel. Mi önnek birái vagyunk. Ön
meggyalázta mindhármunk nevét. Ön itéletet fog tőlünk hallani.
A fehér hölgy még halaványabb lett; minden arcz, melyre tekinte,
villámokat lövelt szemébe; minden szív el volt előle zárva. Egyedül,
annyi haragos férfi ellen! egy gyönge galamb annyi oroszlán ellen!
– Feleljen ön, szólt Don Manuel, ki volt azon férfi, a kivel ön
találkozott az alatt, míg Don Alfonzo, önnek férje, kastélyából ördögi
cselszövénynyel elhagyta magát csalogattatni?
Donna Palomba meg volt némulva; egész teste, szive utolsó idegéig
remegett, még lelke is remegett, mintha érző anyag volna, a hogy remeg a
tüneményes délibáb.
Most Don Alfonzo szólalt meg, elővonva palástja alól kardját, s egy zárt
kristályüvegcsét sötétzöld smaragd nedvvel.
– Donna Palomba! Castiliában jogot adott Isten a férjeknek hűtelen
nejeiket megbüntetni; és ha nem adott volna, ők maguk vennék maguknak
ezt a jogot. Ön egy férfit ismert, mielőtt hozzám nőül jött volna. Önt
egy férfi szabadítá meg rabló mórok kezéből. Ki volt ez a férfi? Önt
újra fölkereste e férfi s ön nem kerülte ki tekintetét. Ezért a
tekintetért meg kell önnek halni, Donna Palomba. Ime a kard és a méreg.
Melyiktől irtózik kevésbbé? melyiknek adja meg magát?
Hideg vas és égető méreg! Oh hogy választhatna közülök a szegény
reszkető asszony!
Az apa kegyetlenül hagyta rá:
– Úgy van! válaszszon!
Nem is kérdik tőle, igaz-e a mivel vádolják? Nem is várják, tud-e
valamit mentségére felhozni? Már el van itélve. Csak a halál nemei
között válogathat.
A szegény gyönge nő szeretne odaroskadni apja lábaihoz, de mit használna
az érczszobor térdeit átkarolni? mit használna ennek mondani: irgalom!
védelem!
A büszke nemes urakat arczulcsufolták a piacz közepén; lehet-e irgalmat
várni tőlük?
Donna Palomba kétségbeesetten nézett majd egyik, majd másik férfi
arczára; végre Don Yaime odalépett hozzá és megfogta kezét.
– Légy nyugton, hugom, szólt hozzá, én majd megszabadítlak.
Donna Palomba belekapaszkodott testvére kezébe s azt hitte, hogy ez
mégis védni fogja őt.
– Minket vérig sértének, nekünk becsületünket vérrel kell tisztára
mosni. De mit használ czimerünkön az asszonyvér? Az asszonyvér
rózsaszin; még csak charactere sincs a czimertanban. Ez a két kegyetlen
ember itt karddal és méreggel kinál; én megvédelek tőlük, elviszlek egy
magányos kolostorba, a hol életed napjait folytathatod; nem engedem,
hogy megöljenek, ha megvallod nekünk ama férfi nevét.
Ah, milyen utálattal taszítá el magától testvére kezét a nő! Hisz ez a
legkegyetlenebb.
– Nem vallod-e meg? Az átkozottat, a gyalázatost? Nem mondod-e meg, ki
volt?
Mindhárman rivallva, kiáltozva rohantak az egyetlen gyönge asszony
ellen.
És a gyönge, halvány asszony most már nem volt gyönge, halvány; arcza
kipirult és egész teste lélekké vált, lélekké, melynek ereje van, a
földieknél nagyobb. Titkát akarták szivéből erővel kitépni. Megmutatta,
hogy ezt meg birja védeni.
– Nem!
Ez volt a rövid válasz.
– S te daczolni mersz velünk, te átkozott? Apáddal? Férjeddel?
Bátyáddal? Férfiakkal?
A nő arcza lángolt és idegei felmagasztosultak. Nyelve feloldult és
szelleme felszabadult.
– Igen! veletek! férfiakkal. Gyávákkal, kik hárman rohantok egy nőre,
kik kardot húztok egy asszony ellen. Gyülöllek, megvetlek, utállak. Ez
is három szó, osztozzatok rajta. Gyülöllek téged, ki azt mondod, hogy
apám vagy, s ki megmérgezted anyámat, midőn gyermekágyat feküdt; téged,
Don Manuel d’Ixoa, kit minden nőd, a kit eltemettél, csontkezével
fenyeget a másvilágról; kinek kezét borzadva csókoltam mindig, mert a
halálszag érzik rajta. Megvetlek téged, te nyomorú férj, porkoláb, nem
férj, ki szaraczénná lettél, kivégzett királyoddal együtt, s mégis hű
szerelmet követelsz egy keresztyén nőtől; téged, ki Istenedet
megtagadtad és minden szenteid. Pogány! hitetlen! hazaáruló! És utállak
téged, te korcs kölyök, ki czímeredet mosod! Mosd le róla a magad nevét,
te szenny! Ne nevezd testvéremnek magadat, anyád nem volt az én anyám, s
apád egy galileai zsidó volt!
Ah, ennyi arczulütés egy asszonytól, ennyi hatalmas férfinak!
Mindeniknek azt, a mi legjobban fáj, és mindeniknek olyat, a mi mind a
háromnak fáj, hogy necsak magáért, hanem egymásért is égjen mindeniknek
arcza.
– Némulj el!
Egyszerre három kard hegye fordult a nő szive felé.
És akkor Donna Palomba széttárta karjait s megdicsőült arczát vértanui
mosolylyal emelve ég felé, rebegé:
– Téged pedig, oh én kedvesem, egyetlenem, drágám, szeretlek, imádlak,
és meghalok érted.
Ezt jól is mondta, mert abban a perczben meghalt.
A három feldühített férfi kardvasa egyszerre járta át dobogó keblét.
Hiszen csak ezt akarta. Nehogy nyelve elárulja a szerető nevét, magára
bőszíté annak üldözőit, hogy e titok rejthelyét örökre elzárják.
– Oktalanságot cselekvénk, szólt Don Manuel, midőn leánya vérét letörlé
kardjáról.
– Valóban azt, mondá Don Yaime. Nem kellett volna őt így megölni. Be
kellett volna őt zárnunk, gyötrelemmel, lelki kínzással ki lehetett
volna tőle venni időjártával a meggyalázó nevét. Álruhás gyóntatónak
bevallotta volna, az éhségtől kimondta volna, mámoritaltól álmában
kibeszélte volna. És most így bezártuk magunk előtt az ajtót.
– Nem zártuk be, monda Don Alfonzo de Calatayud; jól van ez így. Ha az
élő nem akarta elárulni kedvese nevét, majd elárulja a halott. Ti
menjetek haza és hirdessétek ki a családi gyászt Madridban. Szóljanak a
harangok minden hetvenkét tornyában a városnak, beszéljen róla minden
ember, hogy Donna Palomba de Calatayud, Don Manuel d’Ixoa leánya
meghalt. Én az alatt az altaviejai sírkertben fölépíttetem az új
sírboltot, melybe el fog temettetni. E sirboltban még két ágy is lesz,
melyben kettő közülünk éjenkint hálni fog, míg a harmadik felváltva az
aranyos rácsajtón belül őrt álland. Ha úgy szerette őt a férfi, mint ő
szerette azt, majd eljön az éjjel kedvese sirjához, s akkor – kezünk
közt lesz.
A másik kettőnek megtetszett a terv. Jó lesz az így.
Ha az élő asszony el nem árulta szeretőjét, majd elárulja a halott.
Hogy fog csodálkozni a rejtélyes kalandor, ha majd éjféli hivására három
fegyveres alak támad fel előtte a sírokból, megkérdeni tőle, ki volt hát
az a Chinchilla herczeg?
III.
Lenn a Manzanares partján már sárga virág lepi a mezőket, piros virág a
fákat, mintha sárga hó, piros hó hullott volna; fenn a
Guadarama-hegyeken még hópelyheket szitál a szél.
A temető is fehérbe van öltözve még, közepén a fekete márványsírbolt.
Fekete ház, fehér mezőben. Ez a halál heraldikája.
Csak egy nagy jegenyefa a sírbolt mellett, áll, mint felkiáltójel az
iratlan lapon, mely égbe kiált, a lábainál nyugvó haláláért.
A szél tánczol a hómező felett.
Talán nem is szél az? ki tudja mi az? Talán a testet elhagyott lelkek
mozgása az? a kik megindulnak a port felkavarni, óriás oszloppá alakítva
az égig felvinni, régi szerelmüket az elveszett porhoz meg nem
tagadhatva, s ott minden atomjával, porszemével csókolóznak, ölelkeznek
annak az édes anyagnak, mely őket annyi földi örömmel töltötte el
egykor.
Talán a meleg nyárszaki szellő a szerető szivek ábrándos lelke, mely
most is szeret még virágok illatában bujálkodni, gondatlan ifju lánykák
csipkekendőit meglebbenteni, fehér keblek havát egy elszabadult
hajszállal csiklandani.
Talán a forró délövi szél azoknak a lelke, kik kielégítetlen hagyták el
a világot, vágyakkal, miket az élet nem töltött be, s most visszatérnek
a hő szomjtól, mit magukkal vittek, s feliszszák a föld teremtő nedveit.
Talán a hideg északi szél, a büszke nagy uraknak a lelke, a kik
boszankodnak azért, hogy a jobbágy nem süvegel, midőn poraikat
megtapodja, s zárt vetnek földekre, vizekre, a mik nem nekik adóznak
többé és letépik a fák gyümölcseiből a dézsmát, a mit nem nekik hordanak
többé.
S tán az a szél, mely üdítő esőkkel áztatja a földet, nem más, mint
azoknak a magas szellemeknek szent szövetsége, a kiknek csak egy
gondolatjuk volt életükben: a népek boldogítása, s e gondolat még most
is híven kiséri őket, s visszaidézi hazájuk határaihoz.
És mikor a rettenetes vihar nekizendül, az erdőirtó, a tengerkavaró
fergeteg, a láthatatlan lények legérezhetőbbike, az talán egy egész
szellemtábor, mely engesztelen maradt gyülöletét a föld lakóival
megéreztetni indul?!
… Ki az éjféli pusztaságban a levéltelen jegenye ágai között zengesz,
mint távoli orgonazúgás hangja, talán te vagy az: remegő, szerető,
megölt asszony lelke, ki hópelyheket szórsz az útra, hogy a sírodat
kereső kedves nyomra ne találjon, mely sírboltodhoz vezet, a hol
gyilkosaid várnak ő reá is, szomjas fegyverekkel?
A szél hordja a Guadaramán a hópelyheket.
Első éje még, hogy Palomba hideg szállásán alszik. Gyilkosai ott
virrasztanak mellette.
A boszú és a gyalázat égő pirja nem engedi érezniök, milyen hideg van!
A sírbolt előtt ég a halottnak gyujtott őrvilág; érczfáklyaserpenyőben a
vérfényű cziprusgyanta, melynek lomha füstjét kanyargatva kapkodja el a
szél, néha beveri a rácsajtón keresztül, eltöltve a kriptát nehéz,
kebelfojtó illattal.
A kriptán belül élnek, de nem beszélnek.
Három férfinak egyformán dobog a szive, egyformán sebesen. Mindhárom egy
tárgyról gondolkozik, s mit kezében melenget, az is egy gondolat, a kard
markolatja.
– El fog jönni, bizonynyal el fog jönni ide.
A vakmerő, ki kedveséért lóháton utána úszott a szaraczen hajónak, nem
fog remegni ellensége kriptájánál is megjelenni, arra a hírre, hogy
szerelmét oda tették le; s a ki úgy emlékezik a remegő alakra, kit a
hullámok közül mentett ki, s aztán nedves haját lehelletével szárítá
fel, el fog jönni, hogy most lehelletével melegítse fel azt, a kit
egyszer ölelve, soha többet elfeledni nem lehet.
El fog jönni, meg fog jelenni itt!
És akkor neki is meg van vetve már az ágya.
Egy koporsóba jut mind a kettő.
Legyen nekik, a hogy kívánták.
Az idő éjfélre jár már; a szél egyre haragosabban üvölt; majd-majd
eloltja a gyantamécs lángját. Alig hallani egyéb hangot tőle, úgy zeng a
közel erdő lombtalan ágaival.
Egyszerre aztán elcsendesedik, mintha aludni ment volna minden lélek; a
kakasok éjfélutánra szólnak lent a faluban. Kisértetek takarodója ez.
E rögtön beállt csendben úgy tetszik a három lovagnak, mintha valami más
is dobogna még, mint a rossz lelkiismeretű szivek.
Paripadobaj ez.
A felhős félhomályban, melyet a fátyolos hold arcza derenget, egy lovag
közelít a temető kerítése felé. A kapu tárva van, bejöhet rajta.
Ott leszökik paripájáról s megköti azt kantárjánál fogva a kapu
kilincséhez.
Arczát átvetett köpenye takarja félig, széles karimájú kalapja mélyen
homlokára van nyomva, mellette hosszú fekete toll lebeg.
Itt jön a Chinchilla herczeg!
A szél egész úton süvölté fülébe: «oh ne jöjj, oh ne jöjj!» most aztán,
hogy már megérkezett, az sem suttog többet, mintha el volna telve
örömtől, hogy ily közel éri őt a holt nő fekhelyéhez; mintha kívánná,
hogy maradjon hát örökre itt.
A keresőnek könnyű rátalálni a légyott helyére. Ott a fekete ház a fehér
mezőben, s előtte ég a halottak őrvilága.
Egyenesen feléje tart s midőn a sírbolt ajtajához ér, ott térdére
leroskad, s fejét a rácsozat aranyos czifrázatára nyugtatja le.
– Oh, Palomba, kedves Palomba!
A sirbolt-ajtó befelé nyilva feltárul, s a sötét üregből három férfi lép
a magányos látogató elé, meztelen kardokkal kezeikben.
– Hozott Isten, Chinchilla herczeg!
Az éjféli látogató felszökik helyéből.
– Lássuk hát, kit hínak Chinchilla herczegnek? kiált Don Calatayud, s
három kard hegye szegül a lovag szíve felé.
A Chinchilla herczeg letépi magáról köpenyét s elhajítja a hóra.
– A király! rebegik ketten, percznyi megdöbbenéssel.
– Transtamare Henrik! kiált haraggal Don Calatayud. Annál jobb!
S azzal mind a hárman egyszerre rárohannak.
A király kirántja kardját, s megkezdődik a bőszült viadal. Hárman egy
ellen. Három bántott büszke férfi, egy meglepett, megriasztott ellen. A
kardok ádáz csengése visszhangzik a temető magas falai között. Nincs
ember, a ki segítsen a megtámadottnak!
De a viadal alatt újra feltámad a szél, mintha a kardcsattogások verték
volna fel álmából s újult dühhel tép, üvölt, zilál s belevegyül a
harczba.
Elébb sürűek a kardcsattogások, később mindegyre ritkulnak, utoljára
csak két csókolódó aczél zenéje hangzik; végre elnémul az is.
A fehér mezőn csak egy alak marad állva, a többi lefeküdt.
Az újra támadt szél a viadal közben a három támadó lovag szeme közé
hordta a hópelyheket, s a király megölte mind a hármat.
KERÜLD A SZÉPET!
(Beszély.)
Radziwill János herczeg tökéletes mintája volt annak, a mit a
középkorban lovagnak neveztek. Bátorsága a csodatevéssel határos;
férfiui erőben fölülmulatlan, szíve érzékeny, mint egy gyermeké, lelke
áhitatos, mint egy aggé, és elméje oly éleslátó, mint szemei.
Testgyakorlatokban, vitézi tornákban első hős, csatákban nevetve
harczoló, s a hogy elmondhatta magáról egy éktelenül gazdag úr, hogy az
ország egyik határától a másikig utazva, mindenütt saját házában hálhat
meg, úgy elmondhatta Radziwill, hogy a mely városban megfordult,
mindenütt imádkoznak érte. Férfiak ellenében büszke, hölgyek iránt
kedélyes, tréfában kifogyhatlan, soha sem boszus, soha sem nehéz haragú,
valódi bálvány egy férfiban. Hangja csengő, mikor szeliden szól, dörgő,
mikor indulattól átmelegül, s képes magát lágyan behizelegni minden
szívbe.
Valóban, mikor Radziwill János herczeg lován ült, sisakrostélyát
leeresztve, akkor minden hölgy szerelmes lehetett belé.
Hanem aztán, mikor lováról leszállt, és sisakját letette, akkor vége
volt minden csalódásnak; termetének aránytalansága kitünt; rövid lábai s
hosszú kezei voltak, térdén alul értek ha leereszté, s arczát egészen
elcsúfította a himlő.
Már aztán lehetett ő derék ember, okos ember, vitéz katona, bölcs
államférfiú, nemes szív, költői kedély, hű, önfeláldozó lélek, sőt igen
gazdag ember, az mind nem ér semmit, idomtalan volt a termete, s rút
volt az arcza; semmi remény, hogy valami regényhőst lehessen belőle
idomítani.
Nem is sokáig fog alkalmatlankodni elbeszélésünk folyamában; ő kezdi, s
aztán mint szerény, nemes lélek, visszavonul s nem követeli, hogy
beleszólása legyen az általa megindított történetbe.
Radziwill herczeg a mult század közepén Rómában lakott; már több mint
tizenkét évet töltött ott saját palotájában.