Dömötör Mihály asztalosmester agyon akarja ütni a lányát. A lány –
Borbála – a földön zokog, az anyja sikoltozva áll előtte:
– Azt ütné inkább agyon… azt a gazembert, aki elszökött… ott égesse el a
tűz a csontját, ahol van… ott sülyedjen el, ahol van… az szédítette, az
hazudott neki, mit tudhatta ez a boldogtalan, hogy elszökik majd… de a
boszorkány-anyjának is letépem a kontyát… az biztatta rá, hogy menjen
el, hiszen Pista el akarta venni… az, meg az apja… volnék csak én férfi,
tudom, rájuk gyujtanám a házat… Hát te, mamlasz, mit állsz itt… no csak
eredj, vedd el most azt a gyenge virágszálat, azt a halottképü
paszulykórót… a te testvéred nem volt jó a bátyjának, te csak járj
utána, mint a bolond… más a bátyját ütné agyon, te még majd elveszed a
hugát… eredj no…
Dömötör Péter asztaloslegény komoran áll a szoba ajtajában és nyugodtan,
halkan, sötéten feleli:
– Rám kell bízni.