_A férfi_ (egy halk, úgyszólván belső mosolygással veszi tudomásul ezt

az elhatározást; leül és egy mozdulattal szeretetreméltóan invitálja

kényelmes elhelyezkedésre az asszonyt is): Igen… hm… egyelőre csak arról

van szó, hogy ne dobasson ki. Mert az azután tulságosan nevetséges

volna. „Pincér, – dobja ki innen a férjemet.“ – Nem, elég volt az, hogy

eddig hiába jelentkeztem magánál kihallgatásra, és hogy amikor legutóbb

tüntetően beüzentem: mondják meg a nagyságos asszonynak, hogy a férje

van itt, – magának volt szíve akkor is elküldeni, úgy, hogy a pincér

vigyorogva jött ki: „A nagyságos asszony a férjét sem fogadhatja“. –

Ebből elég volt.

_Az asszony_ (konokul hallgat).

_A férfi:_ Hm… szóval ebből elég volt. (Gondol egyet és ő is elkezd –

egy belső mosolygással – hallgatni.)

(Hosszú hallgatás.)

_Az asszony_ (feléje fordítja hideg és megvető arcát).

_A férfi_ (nyugodtan, kényelmesen hallgat).

_Az asszony_ (idegesen, türelmetlenül néz rá).

_A férfi_ (hallgat).

_Az asszony_ (megbotránkozva): Hát mit akar tőlem voltaképpen?

_A férfi_ (ragyogó, kötekedő jókedv villan át az arcán; az ajkán majdnem

kipattan a felelete; de azután meggondolja a dolgot és ismét hallgat).

_Az asszony_ (felháborodva): Hát mit akar tőlem voltaképpen? (Hallgatás.

Megvetően, de szelidebben.) Hát kérem: mit akar tőlem voltaképpen?

_A férfi_ (feláll; szembe néz vele; nagyon nyugodtan, lassan átmelegedő

hangon): Én magát… drágaságom, kedvességem, életem egyetlen igazi, első

és utolsó szerelme… kétszer hozzám esketett, haragos és bánatos

feleségem… én magát…

_Az asszony_ (remegve áll lesben, mint egy haragos párduc): Maga engem?…

_A férfi:_… én magát… megint el akarom csábítani.

_Az asszony_ (felszisszen. A párduc lecsapott): Hah!… Elbizakodott

tökfilkó.

_A férfi_ (nagyon filozófusan): Tökfilkó is… elbizakodott is… nézzük

csak, nézzük csak… Valóban olyan mértéktelen elbizakodottság ez, mint

amilyennek maga ebben a haragos másodpercben látja? Nézzük csak…

_Az asszony_ (a nyugodt hang sérti, ingerli, felbőszíti): Ne nézzünk

semmit. Én… magával együtt semmit többé nézni nem akarok. Menjen el.

_A férfi_ (nyugodtan megrázza a fejét).

_Az asszony_ (magánkívül): Takarodjék innen.

_A férfi_ (rázza a fejét).

_Az asszony_ (felindultan siet a csengő felé).

_A férfi_ (megragadja a kezét).

_Az asszony_ (kiáltani akar).

_A férfi_ (válaszol a mozdulatára):… akkor kénytelen lennék… betömni a

száját.

_Az asszony_ (mélyen megbántva összecsuklik, tántorogva megy egy

székhez, ráomlik és zokogni kezd).

_A férfi_ (megáll mellette; nagyon gyöngéden, felsőbbséges

megindultsággal néz le rá; előbb engedi, hogy bőségesen kizokogja azt a

fájdalomhullámot, amely a szívét elöntötte; azután halkan beszélni

kezd): Mindez: brutális. Fájó keménység. Irgalmatlanság. Komiszság.

Nekem is fáj. – De szükség van rá.

_Az asszony_ (halkan sír): Miért?

_A férfi:_ Azért drágaságom, hogy maga is belássa, amit én már beláttam:

hogy maga tőlem el nem szakadhat, hogy maga – ha még olyan sértő módon

hagy is ott, és ha még olyan megalázóan bánik is velem – az enyém, hogy

nekem, igenis, lihegve kell maga után szaladnom, de hogy magának azután

vissza kell hozzám térnie.

_Az asszony_ (könnyek között): Most nem térek vissza.

_A férfi_ (gyöngéden): Dehogy nem… nézze, szívem: háromszor tért vissza,

miért ne térne vissza negyedszer?

_Az asszony_ (szepegve, keserűen): Éppen azért, mert negyedszer is

megcsalt.

_A férfi_ (nem hallja meg az ellenvetést): Kétszer úgy hagyott ott, hogy

haraggal, bántó és keserű szavakkal váltunk el egymástól, hogy hetekig

tartott, amíg bennem feltámadt az a meggyőződés, hogy nemcsak szeretem

magát, – azt mindig tudtam – hanem, hogy minden megaláztatást el kell

tűrnöm azért, hogy visszahódítsam. Minden megalázást eltűrtem. Magának

hetekig könyörögtem. Magát visszahódítottam.

_Az asszony_ (a könnyeibe merül): Ostoba voltam.

_A férfi_ (folytatja a kis előadását): Harmadszorra szó nélkül

otthagyott és beadta ellenem a válókeresetet. Elváltunk. A vége azonban

mi lett?…

_Az asszony_ (kétségbeesve szorítja ökölbe a kezét).

_A férfi:_ A vége az lett, hogy félév mulva láttam, hogy maga nélkül nem

tudok élni. És minthogy maga is látta, hogy nélkülem nem tud élni…

_Az asszony:_ Nem igaz.

_A férfi:_… nem tud boldogan élni, és minthogy én ezt hetekig minden nap

újra meg újra elmondtam magának, minthogy olyan forró szerelemmel

udvaroltam magának, amilyenre ember csak képes, végül… egy gyönyörü és

felejthetetlen éjszakán… elcsábítottam magát.

_Az asszony_ (fel akar pattanni): Tapintatlanság, hogy…

_A férfi_ (nem hallja meg ezt a szemrehányást; nagyon nyugodtan): Mit

volt mit tenni: ezután újra megesküdtünk. Másodszor esküdött nekem

hűséget. És másodszor is megszegte.

_Az asszony_ (villogó szemmel ugrik fel): Oh, a maga vakmerősége igazán

határtalan. Én szegtem meg a hűséget? Ki volt az, aki engem… nem

másodszor: negyedszer csalt meg a legarcátlanabbul, a legvakmerőbben,

nem is egyszer, többször, a legjobb barátnőmmel is, amíg végre… megint

kinyilt a szemem és… (Hidegen.) Ötödször nem megyek vissza magához.

_A férfi:_ De igen.

_Az asszony:_ Nem! Nem! Nem!

_A férfi_ (gyöngéden): De igen… igen… igen… Csak nem hitte, hogy én

engedem ezt az életet élnie… bánatosan, egyedül, hitvány hotelszobákban…

_Az asszony_ (fenyegetően): Nem leszek én sokáig egyedül.

_A férfi:_ De igen. Mindig egyedül lesz. Ne hitegesse magát: soha maga

mást nem fog szeretni. Amint nem tudta beváltani azt a fenyegetését,

hogy… nevetséges!… hogy majd visszaadja nekem a kölcsönt, amint ezt a

fenyegetését nem tudta beváltani, mert nem tud csalni, mert drága,

tiszta és becsületes asszony, – éppen úgy nem tud soha máshoz férjhez

menni, mert… mert hűségre született. Engem szeret. És hűséges. Nem tehet

róla.

_Az asszony:_ És maga?

_A férfi:_ Én nem vagyok… hűséges. Én sem tehetek róla. De magát

szeretem, csak magát szeretem; és maga ezért visszajön hozzám.

_Az asszony:_ Nem. Nem. (Keserűen.) Hogy egy év mulva megint jöjjön a

fájdalom, a csalódás, a keserűség, a megalázottság? Nem.

_A férfi:_ De igen. Mert gondolja meg, hogy előbb jön a szeretet, a

szerelem, a mámor és az összeolvadás… jönnek azok a felejthetetlen

napok, drága hetek és édes hónapok, amelyek a maga bocsánatát követik…

(Mosolyogva.) Újra fiatal házaspár vagyunk: új nászúton, új

mézeshetekben, egy fiatal házasság édes első hónapjaiban, – nem éri ez

meg azt… akármit, ami utána jön?

_Az asszony_ (bágyadtan): Nem.

_A férfi:_ De igen. Ha az ilyen… megszakítások nem jönnének maguktól,

akkor rendezni kellene őket. Ha a házastársaknak eszük volna,

időről-időre megszakítanák egy-egy nagy haraggal a házaséletüket, hogy

azután megint örülhessenek neki. A házasság csak így marad édes és

friss. (Nagyon melegen.) Gondoljon arra, milyen jó lesz most együtt

élni… milyen bizalmas, milyen meleg, milyen forró… (Megfogja a kezét.)

Ne habozzék, édes, drága, egyetlen szerelmem… soha ilyen lángoló

vágyódással nem vágyódtam maga után… soha ilyen végleges és örök

odaadást nem éreztem maga iránt… Menyasszonyom… (A dereka után nyul.)

_Az asszony_ (bágyadtan): Azt igérje meg legalább, hogy nem csal meg

többet.

_A férfi_ (megölelte): Nem igérem. Semmit sem igérek. (Az ajkát keresi.)

_Az asszony_ (fel akar lázadni; de a lázadása bágyadt): Akkor…

takarodjék…

_A férfi:_ Nem. Hiszen… nem is… engednél már… Nem is engednél… úgy-e

nem?…

_Az asszony_ (nem válaszol, de az ajkát átengedi egy hosszú, hosszú

csóknak).

Elég!

(Éjjel. A hotel étterme lassan kiürül. A cigány ritkábban játszik. Egy

kis asztalnál két frakkos úr ül. Két pezsgős veder áll mellettük, mert

az egyik az édes pezsgőt szereti, a másik a savanyut. Az egyik

szivarozik, a másik cigarettázik.)

_A szivarozó:_ Hát öregem, én annyit mondhatok, hogy nekem elég volt. Én

szeretem a feleségemet. De ha még megcsalom, hát az legfeljebb egynapos,

– dehogy egynapos: egyórás ügy lesz. Jövök, megyek, fizetek. Pász.

_A cigarettázó:_ Fuj, – mi lett belőled, ha már koncedálod, hogy a

vásári árú is változatosságot jelent. Hiszen ma már csak az utolsó

bugrisok nem tudják, hogy a vásárolható szerelemnél még a leglangyosabb

hitvesi ölelés is többet ér.

_A szivarozó:_ Hiszen… Igaz… Úgy van… De nekem elég volt. Én soha többé

nem akarok komplikációkat, felelősséget, tusakodást, lelkifurdalást…

Tudod: vagy én öregedtem meg, vagy a szerelem lett átkozott módon komoly

üggyé… én, barátom, soha többé… Hát különben elmondom az egészet.

Hallgass csak ide.

_A cigarettázó:_ Hallgatok.

_A szivarozó:_ Hát, barátom… tavaly ősszel a feleségemnek el kellett

mennie délvidékre, hogy a tüdőgyulladását egészen kiheverje. Elvittem

Beaulieube; elhelyeztem; hazajöttem. Tudtam, hogy neki egész télen ott

kell maradnia; tudtam, hogy nekem egész télen Budapesten kell maradnom,

akkor volt, tudod, a nagy birtokrendezés, minden másodnap ott voltam az

ügyvédemnél; de hidd el, nem gondoltam én a világon semmire, aminek

szerelem a neve…

_A cigarettázó:_ Hanem?

_A szivarozó:_ Igen: hanem…

_A cigarettázó:_ Egyszerre csak!

_A szivarozó:_ Egyszerre csak észreveszem, hogy az én ügyvédem a külső

irodájában tart egy kis lányt. Tizennyolc éves, nem is nagyon szép, de

olyan melegszemü, hogy valami furcsa melegséget érzel, ha rádnéz…

(Elbámul a levegőbe.) Ezt a melegséget még most is érzem, ha csak rá is

gondolok…

_A cigarettázó:_ No… és aztán egy napon…

_A szivarozó:_ Igen… Hát egy napon persze elkezdek vele beszélgetni. Hát

kedves, nagyon kedves. Persze, csak pár szót váltok vele… „itthon van-e

az ügyvéd úr“, – nincs, – „mikor jön haza“, – egy félóra mulva –

„megvárhatom-e?“ – tessék… Leülök. Nézem. Nem néz fel. Leveleket

kopogtat a gépen. A feje, a nyaka, a kemény fiatal teste elragadó,

tudod, valami egészen különös tiszta szépségü, valami rendkívüli

üdeségü, lányos, lányos…

_A cigarettázó:_ Jó. És?

_A szivarozó:_ Hát kérlek, én persze keresgéltem az alkalmat, hogy

egyedül találjam. Beszélgettem vele. Megbarátkoztunk. Az apja

pénzbeszedő; neki száz korona fizetése van, százötvenet vagy kétszázat

is kapna, ha németül tudna, most tanulja a német gyorsírást, de nagyon

nehéz…

_A cigarettázó:_ Te rábeszélted, hogy ne fáradjon.

_A szivarozó:_ Hát, öregem, nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én

szédítettem azt a lányt. Tudom is én miért: talán mert olyan… lányos

volt, megsajnáltam. Segíteni akartam rajta, de, hidd el, egészen

önzetlenül. Inkább – hiszen mondom én: öregszem – inkább az apjának

éreztem magamat, mint… (Szünet.)

_A cigarettázó:_ Hanem azután mégis történt valami, ami…

_A szivarozó:_ Nem, kérlek, nem történt semmi. Hanem esküszöm neked, én

hozzá se nyúltam volna ahhoz a lányhoz, ha… ő nem akarta volna. Hidd el,

hogy ő bátorított.

_A cigarettázó_ (fanyarul): Ő bátorított?

_A szivarozó:_ Nem, ne értsd félre; hiszen majd meglátod: milyen furcsa…

milyen tiszta teremtés volt ez. Ő bátorított: de ezt úgy értsd, hogy…

hogy amikor már szerelmes volt belém, akkor valami gyönyörü nyiltsággal

megmutatta… és amellett mégis csodálatosan lányos maradt… soha én ilyet

még nem láttam: egy ilyen csodálatos, szemérmes bátorságot, – hiába, te

ezt nem értheted.

_A cigarettázó:_ Mna… jó. Aztán?

_A szivarozó:_ Aztán: amikor én aztán, hogy egyszer egyedül voltunk,

megfogtam a kezét, szó nélkül engedte; amikor megöleltem, szó nélkül

engedte; amikor híttam, szó nélkül eljött hozzám.

_A cigarettázó:_ No ha ez ilyen egyszerűen bonyolódik le…

_A szivarozó:_ Várj csak. Ez a drága, kedves, egyetlen teremtés pontosan

tudta, hogy én ki vagyok. Tudta, hogy feleségem van. Sőt tudta, hogy a

feleségemet szeretem. De azonfelül: én lelkiismeretesen, gondosan és

pontosan el is mondtam neki mindent. Megmondtam, mire számíthat és mi

az, amire nem számíthat. Megmondtam, hogy pár hónapom van az ő számára

és azt mondtam neki, hogy ha szeret, tekintse ezt a pár hónapot a

sorstól való ajándéknak: legyen ez a pár hónap a boldogságnak, a

gondtalanságnak, a vidám szerelemnek a pár hónapja, amely után jön…

Istenem, majd jön valami, férjhez adom, tudom is én…

_A cigarettázó:_ No… és?

_A szivarozó:_ És a csodálatos az, hogy ő mindenbe jókedvvel, vidáman és

boldogan belement. Az az öt hónap nekem olyan felejthetetlen lesz… hidd

el, itt érzem a számon az ajka édességét… megborzadok a gyönyörüségtől,

ha rágondolok… ha száz esztendeig élek még, akkor sem tudok felindulás…

és megindulás nélkül rá emlékezni. Mert…

_A cigarettázó:_ Jó. Tovább.

_A szivarozó:_ Mert ez az édes, üde és tiszta lány minden odaadásával és

egész mámoros asszonyvoltában olyan jó, egyszerü, hálás, nyugalmas,

engedékeny és engedelmes volt, amilyennek én soha még a legszerelmesebb

nőt sem láttam. Soha egy ellentmondás. Soha valami ingerlékenység. Soha

valami szeszély, vagy türelmetlenség. Mindig: hála, boldogság, öröm,

mosolygó tiszta száj, amelyet megcsókolhatsz, ha kedved van rá és amely…

_A cigarettázó:_ Jó. Mindent tudok. A végét.

_A szivarozó:_ Itt a vége. A tél eltelt. Március végén a feleségem

hazajövendő volt. Elébe akartam utazni. Vele – a kis lánnyal –

megbeszéltem, hogyan gondoskodom a sorsáról; mindenbe belenyugodott;

mosolygott; az édes, mosolygó ajkak…

_A cigarettázó_ (türelmetlen mozdulatot tesz).

_A szivarozó:_ Egy este el akartam búcsúzni tőle. Éjszakára azonban még

ott tartottam magamnál. Maradt. Reggel elment. Egy utolsó csók! Isten

veled, – Isten veled. Mosolygott. Délben megyek a vasúthoz. Megveszek

egy déli ujságot. Olvasom benne, hogy szíven lőtte magát.

_A cigarettázó_ (meghökkenve): Micsoda?

_A szivarozó:_ Szíven lőtte magát. Tőlem hazament. Három sort írt.

Megunta az életét, senki más okot ne keressen, semmi más oka nincs az

öngyilkosságra. És szíven lőtte magát.

(Hosszú szünet.)

_A cigarettázó:_ Meghalt?

_A szivarozó:_ Rögtön. Én persze visszafordultam… láttam még… Olyan

szép, fiatal halott volt… olyan szép… fiatal… (Nem tud tovább beszélni.)

_A cigarettázó_ (nem szól; elgondolkozva szívja a harmincadik

cigarettát).

_A szivarozó_ (hirtelen feláll; a jegygyürüjével megkopogtatja a

poharát; halkan): Hát, öregem… nekem, nekem elég volt. (Szünet.

Türelmetlenül.) Fizetek.

_A cigarettázó_ (is feláll).

(Fizetnek és szótlanul mennek hazafelé.)

Baradlay kapitány.

_Budapest, 1913. tavaszán._

Baradlay kapitány hosszú, szomorú pillantással nézett a beteg után, aki

mögött becsukódott az ajtó, azután odafordult az igazgatóhoz:

– Kérem, – mondta halkan – hagyják meg az uniformisát, ameddig lehet.

– Ameddig lehet, igen, – felelte az igazgató – de ha egyszer…

– Igen, igen… hiszen én éppen attól tartok, hogy rettenetesen hatna rá,

ha elvennék azt a ruhát, amelyet úgy szeret… A leglelkesebb katona volt…

Hallgatott, azután fanyarul hozzátette:

– És a legtehetségesebb. Egy lángelme. Bátor. Erős. Acélos. És így kell

végződnie…

Lefelé mentek a lépcsőn. Átmentek az udvaron. A vasrácsos kapu előtt

megállott Baradlay kapitány és még egyszer megkérdezte:

– És semmi remény arra, hogy?…

Az igazgató vonogatta vállát. Baradlay kapitány lehajtott fejjel

folytatta:

– Én nem tudok elszakadni attól a reménységtől, hogy mégis… Mi egyelőre

titokban tartjuk a dolgot, hátha…

– Hiszen lehet, lehet…

– Akkor Isten vele, igazgató úr…

A kezét nyujtotta, útnak indult, de hirtelen visszafordult:

– Hanem kérem, – mondta nyugtalanul – itt… ugyebár… tökéletes az őrizet…

Lehetetlen, hogy… hogy… valami történjék…

– Hogy kiszabaduljon? Megszökjék?

Az igazgató intett a kezével.

– Lehetetlen, – mondta mosolyogva. – Abszolute lehetetlen.

Baradlay kapitány még egyszer köszönt, azután szomorúan indult hazafelé.

Csendesen és fáradtan ment és az a vágya volt, bárcsak jól kisírhatná

magát.

Harmadnap délelőtt sürgősen hivták a telefonhoz. Odament. Az igazgató

akart vele beszélni.

– Tessék, – mondta Baradlay.

– Kapitány úr, nagy sajnálatomra be kell önnek jelentenem, hogy a beteg

eltünt.

Baradlay felhördült.

– Hogyan? – kiáltotta haragtól dadogva a telefonba. – Hogy lehetséges

ez? Hát nem megmondtam, hogy úgy őrizzék, mint a… Nem megmondtam, hogy?…

Az igazgató mentegetőzött:

– Uram, bocsásson meg, erre nem számíthattunk. Ez példátlan… A beteg

vasrostélyokat tört ki puszta kézzel és két emelet magasságból ugrott le

a földre.

Baradlay elfojtotta a haragját és csendesen kérdezte:

– Jó, de hát megtettek most legalább mindent?… nyomában vannak legalább?

– Mindent megtettünk, – felelte zavarodottan az igazgató – de, sajnos,

olyan nyomtalanul tünt el a sötétben…

Baradlay felordított:

– Hát mikor szökött meg?

– Tegnap este… én azért vártam az értesítéssel, mert reméltem…

Baradlay fékevesztetten ordított bele a telefonba:

– Tökfilkó… gazember… hát nem megmondtam… Ezer meg ezer ember halálos

veszedelme… gyáva, szamár gazember…

Odavágta a kagylót az apparátushoz és hajadonfővel rohant le az udvarra.

Az udvaron ott állott egy szolgálati automobil. Baradlay felugrott a

chauffeur mellé:

– A telepre! – kiáltott az altiszt fülébe, aki a kormánykeréken tartotta

a kezét.

– Jelentem alásan, az ezredes úr parancsa az…

– Új parancsot adok. Az én felelősségemre: indulni.

Az altiszt a sapkájához emelte a kezét és ismételte a parancsot:

– A kapitány úr parancsára…

A gép elindult és Baradlay fogcsikorgatva hajolt a sebességmérő felé:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

A gép sziszegve repült végig az úton és nyolc perc alatt megtette a

tizenöt kilométeres utat. A chauffeur az országúton akart megállni, de a

Baradlay parancsára be kellett kanyarodnia a dülőútra, amely a

kőépületekhez vitt. A gép recsegve-ropogva dülöngött végig a rossz úton

és Baradlay nem tudta megvárni, amíg megáll. Kiugrott a szaladó gépből

és futva indult a szélső épülethez.

– Őrparancsnok! – kiáltotta messziről.

Az őrség parancsnoka sietett elébe.

– Járt itt valaki ma reggel? – kérdezte Baradlay lihegve.

– Igenis.

Baradlay sápadtan hallgatta az altiszt válaszát, még néhány kérdést

intézett hozzá, azután lehajtotta a fejét és eltakarta a szemét.

– Járt a hetes számú raktárban is? – kérdezte azután halkan.

– Igenis, kapitány úr.

Baradlay beleharapott az ajkába, összevonta a homlokát, gondolkozott,

azután indult fel az őrszobába. A telefonhoz ment, féltucat számot

keresett ki a telefonkönyvből és idegesen diktálta be őket a központnak.

– Sürgősen, kérem, – mondta türelmetlenül. – Kérem, tessék tudomásul

venni, hogy egy rettentő veszedelem meggátlásáról van szó.

Egy méltatlankodó női hang válaszolt neki:

– Mihelyt lehet… Ne tessék türelmetlenkedni.

Baradlay hevesen akart válaszolni, de kint automobilrobogás zaja

hallatszott és az altiszt halkan jelentette neki:

– Az ezredes úr.

Baradlay otthagyta a telefont és kisietett.

– Mi történt? – kérdezte tőle felindultan az ezredes.

– Rettenetes dolog, ezredes úr. A beteg megszökött.

Az ezredes meghökkenve nyult a bajuszához és idegesen csavargatta.

– Gondoltam, hogv nagy baj van, de ez mindennél rosszabb.

Egy pillanatig hallgattak.

– Ez borzasztó, – szólalt meg az ezredes – hát hogy lehetséges…

– Ah, azok a gazemberek ott… Megmondtam nekik… De ami legborzasztóbb:

tegnap este szökött meg és csak most értesítettek… És mire kiértem…

– Csak nem? – kérdezte elsápadva az ezredes.

– De igen, – felelte halkan Baradlay – hajnalban itt járt, elvitte a

gépet és… és a hetes számu raktárt majdnem teljesen kiürítette.

– Ez irtózatos.

Sápadtan néztek egymásra, azután Baradlay halkan mondta:

– Mindenekelőtt jelentést kell tenni a hadügyminiszteriumnak. Azután a

bécsi, pozsonyi és budapesti rendőrségnek. Azután…

– Igen, igen – felelte szinte lihegve az ezredes. – A telefon…

– Már kértem.

Odaálltak a telefonkészülék elé, Baradlay levette a kagylót és a

haragtól szinte őrjöngve sürgette meg az összeköttetéseket. Az ideges

női hang epésen válaszolt és Baradlay ekkor a postafőnököt kérte a

telefonhoz. Annak megmagyarázta, miről van szó és ekkor végre megkapták

az első összeköttetést.

– A borzasztó az, – sugta Baradlay gyorsan az ezredesnek – hogy a

rendőrség teljesen tehetetlen lesz… Egész gyalogezredeknek kell

kivonulniok és akkor is nagy kérdés, tudnak-e valamit elérni…

Az ezredes szótlanul intett igent, azután átvette a telefonkagylót és

elkezdett a hadügyminisztériummal beszélni. Baradlay leült és lázasan

jegyezgetett egy fehér ívpapirra, amelyet az őrségtől kért. Az ezredes

be akarta fejezni a beszélgetést. Ekkor odaugrott melléje:

– Értesítsék ők – sugta neki – a rendőrségeket. Ők gyorsabban tehetik.

Én azalatt elkészülök ezzel itt és öt perc mulva felolvasom nekik.

– Mi az?

Baradlay már visszaült az asztal mellé és sietve felelte:

– Ez egy… mozgósítási terv.

Az ezredes befejezte a beszélgetést, azután leült Baradlay mellé és

izgatottan nézte, hogyan repül végig a ceruzája a papiron. Baradlay nem

nézett fel a munkájából, de két perc mulva megszólalt:

– Most kérem újra a hadügyminisztériumot.

Az ezredes sietve ment a telefonhoz. Mire Baradlay felállott, már

nyújtotta feléje a kagylót:

– Itt van.

Baradlay jobb kezébe vette a kagylót, bal kezébe a teleírt papirlapot.

Jelentkezett:

– Itt Baradlay kapitány.

Azután folytatta:

– Minthogy a veszedelem rettentően nagy és minthogy sürgős intézkedésre

van szükség, minthogy továbbá mi jól ismerjük azokat a bosszúterveket,

amelyek a beteget foglalkoztatták és minthogy végül a rendőrség egészen

tehetetlen lesz a veszedelemmel szemben, mi egy tervet dolgoztunk ki,

egy gyors javaslatot a legsürgősebb parancsokra nézve, amelyek

véleményünk szerint kiadandók volnának. Alázattal engedelmet kérek rá

excellenciádtól, hogy előadjam.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– Mindenekelőtt, azt hisszük, alarmirozandó volna a bécsi helyőrség

valamennyi gyalogezrede. A legénység éles töltéssel látandó el. Ezek a

gyalogezredek kivezénylendők Bécs keleti határára, ahol sűrű vonalban

állítandók fel. Egy teljes gyalogezred vissza volna tartandó: részben

további rendelkezésre, részben… részben a Burg védelmére.

Megállt egy másodpercre, azután felelt arra az elszörnyedt kiáltásra,

amelyet hallott:

– Igen… fájdalom, ettől is tartanunk kell… a beteg bosszútervei között

ez is ott volt…

Megállt és visszafordult az ezredes felé.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Várnom kell. Ezt a parancsot rögtön kiadja. Nagyon helyes.

Újra beszélni kezdett:

– Igen. Itt vagyok. Az őrség megkapta a parancsot?… Igen, meg volna

hagyandó, hogy az egész őrség lépjen fegyverbe; kordon vonandó az egész

Burg köré és a – ha rákerül a sor – a vezénylő tisztek igyekezzenek

sortüzet adni a hang irányában. A gép, sajnos, nappal csaknem teljesen

láthatatlan. A motor zúgása az egyetlen áruló jel; csak félő, hogy a

nagyvárosi zaj ezt is elnyomja. Be kellene a közlekedést szüntetni.

Visszafordult az ezredes felé.

– Megtörténik – mondta halkan.

Aztán újra beszélni kezdett:

– Bécs városán kívül veszedelem fenyegeti a környék nyaralóhelyeit:

elsősorban Vöslaut. Azután: Salzburgot, sőt Münchent is. Még inkább

Pozsony és Budapestet. Egyszóval mindazokat a helyeket, amelyekhez a

betegnek legfájdalmasabb emlékei füződnek.

Válaszolt egy kérdésre:

– Ezek azok a helyek, ahol a felesége… ahol a felesége megcsalta,

illetőleg ahol a csalás felfedezése után a… a másik férfival élt… ahová

előle menekült.

Ismét kérdésre kellett válaszolnia:

– Lehet hogy más helyek is veszedelemben vannak. A parancs tehát

kiterjedhet a monarchia minden helyőrségére. De minthogy a beteg

boszútervei csak ezekre a városokra irányultak, és minthogy részben a

nagyvárosi romlottságnak tulajdonította felesége hűtlenségét, ezek a

városok szorulnak elsősorban védelemre.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– A bécs–budapesti vonalon, amennyire az idő rövidsége megengedi, a

rendszeres mozgósításnak egy fajtája volna elrendelendő. Fel lehet

tételezni, hogy a beteg azt az utat veszi, amelyet már többször megtett:

Bécstől egyenes vonalban Pozsonyig, Pozsonytól a Duna felett Budapestig.

A pozsonyi helyőrség el volna osztandó a nyugati dombokon és a

Dunaparton. A Győrben állomásozó gyalogezred azt a parancsot kapná,

hogy…

Lassan olvasta le a papirlap egész szövegét, mert a telefondrót másik

végén jegyezték az utasításokat. Mikor a szöveg végére ért, így szólt:

– Tartani lehet azonban tőle, hogy ha a beteget… nem sikerül idejekorán

ártalmatlanná tenni, ha észreveszi, hogy valóságos mozgósítás történt

ellene… hogy akkor óvatossá válik és menekül. Az üldözésére ebben az

esetben mi vállalkoznánk. Ha excellenciád elrendelné, hogy az

eseményekről értesítést kapjunk, akkor a telep tisztjei a

rendelkezésünkre álló gépeken a beteg üldözésére indulnánk. És ha

elérnők őt, – ami jó hírszolgálat segítségével lehetséges – akkor mi

ártalmatlanná is tennők…

Egy utasításra felelt:

– Természetesen nem veszélyeztetnők felesleges módon az életünket, hanem

lelőnők… igen, mint a veszett ebet… a beteget… szegény, boldogtalan

barátunkat…

A hangja elhalkult és akadozott. Rövid igennel válaszolt még egy

parancsra, azután letette a kagylót. Lassan visszafordúlt. Sápadtan

törölte le a verítéket a homlokáról.

– Maradjon itt, Baradlay, – mondotta az ezredes. – Én kiadom a

parancsot.

– Ezredes úr, – szólt halkan Baradlay – én a tizes számú gépet kérem.

– Nem, Baradlay, – felelte az ezredes. – Magának a másik _láthatatlant_

adom. Magának jut majd a legveszedelmesebb feladat…

– Éppen azért, – felelte halkan Baradlay. – Én azt akarom, hogy ő jól

lásson…

– De én nem akarom. Nekem nagyon is drága maga. Ha őt elveszítettük,

legalább magát…

Megindultan rázta meg a fejét és kiment. Baradlay magára maradt.

Fáradtan nézett maga elé és keserű, gyerekes tehetetlenséggel húzta el

újra meg újra egy síró mozdulattal a száját. Húsz percig ült így, amikor

megszólalt a telefon. Felugrott. A kezébe vette a kagylót, kérdésekre

válaszolt és parancsokat vett tudomásul. Bejött az ezredes. Baradlay

letette a kagylót.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Irtózatos, – felelte Baradlay. – Vöslaura három bombát hajított…

– Hát csakugyan ott kezdte?

– Ott. Az a legfájóbb emléke. Azt a villát, ahol… Azt eltörölte a föld

színéről. Most indul Bécs felé. A hadügyminisztérium azt parancsolja,

hogy a telep minden gépe induljon Bécs felé… hátha el lehet érni.

Akármelyik kivonult csapat megadja a felvilágosítást, ami még szükséges.

Az ezredes gondolkozott egy másodpercig.

– Mind indul, – mondotta azután – a maga kivételével. Magát itt tartom

még, Baradlay.

Kisietett. Baradlay odament az őrszoba ablakába és nézte, mi történik. A

nagy katonai telep minden repülőgépe kint volt már a mezőn. Egy részük

készen állott; a többi körül dühös és siető munka folyt: a

benzintartókat töltögették tele, a csavarokat próbálták ki; a szerelő

katonák izzadtan dolgoztak, a tisztek a végső utasításokat kapták meg az

ezredestől. Az ezredes a sapkájához emelte a kezét; a tisztek

szétrebbentek, de az ezredes még visszatartotta őket. Az egyik raktárból

rövid karabélyokat hoztak ki.

A karabélyok átvevődtek; a tisztek felvetették magukat a gépeik nyergébe

és az első gép suhanva, zúgva szárnyalt neki a mezőnek. Pár másodperc

alatt fellibbent a levegőbe és néhány perc múlva kis folt volt a

szemhatáron. Rögtön utána elindult a második, azután a harmadik és

nemsokára az egész nagyszerü madársor felvetette magát a levegőbe a nagy

vadászatra.

Az ezredes visszajött.

– Semmi hír?

– Semmi.

Leültek és hallgattak.

– Félek tőle, – mondta az ezredes – hogy magára is rákerül még a sor,

Baradlay.

Baradlay bólintott. Azután megint hallgattak. A várakozás tűrhetetlen

volt.

– Rettenetes, – mondta az ezredes.

Elővette az óráját.

– Hol lehet most?

Baradlay halkan és kétségbeesetten felelte:

– Oh… bizonyos, hogy már Bécs felett van.

A keze közé szorította a homlokát:

– A fél várost elpusztíthatja. Azok a rettenetes bombák, amelyeket

együtt próbáltunk ki… Egyetleneggyel egy egész palotát!…

Felemelte a fejét:

– És hogy felrakodott… Mint aki egész városokat akar kipusztítani… Azért

haladt eddig olyan lassan előre.

Felugrott.

– Rossz tanácsot adtunk a hadügyminisztériumnak, – mondta. – Bécs utcáit

és háztetőit kell katonasággal megrakni.

Az ezredes habozott egy másodpercig, azután a telefonhoz lépett. De

ugyanekkor már meg is csendült a telefon. Az ezredes izgatottan kapott a

kagyló után. Amikor letette a kagylót, reszkető ajakkal fordult

Baradlayhoz:

– Bécs felett kering… Először a Burg fölé indult. Nem látták jól, bár

elég alacsonyan repült, de húsz sortüzet adtak a hang irányában. Azt

hiszik, megsebesült… de egy bombát mégis sikerült ledobnia. A Burg

udvarára… Megölt tíz katonát, megsebesített egy egész századot, Bécs

őrjöng a rémülettől… az utcán csak katonák vannak… a tüzérség is

kivonult… természetesen csak kézi fegyverrel, természetes, hogy ágyúval

nem lőhetnek rá…

– Természetes, mondta szórakozottan Baradlay.

Mind a ketten ennél a részletnél akadtak meg, mert az egész lelkük

dermedten meredt a szörnyű vizióra, amelyet az üzenet felröppentett

előttük. A Burg… amelyet ezer meg ezer szurony hiába vesz most körül… Az

óriási város, amely felett szinte láthatatlanul, zúgva kering a halál…

Mit lehetne tenni? Mit lehetne?

Újra megszólalt a telefon. Az ezredes megrettenve ugrott fel és szinte

vonakodva lépett a készülékhez, mint aki már nem akar több szörnyü hírt

hallani. Dideregve fogta a kezébe a kagylót, felelt és kérdezett, azután

remegő lábbal lépett visszafelé egyet és fáradtan leült.

– Mi az? – kérdezte halkan Baradlay.

Az ezredes dadogva felelte:

– Bécs utcáin nincs élet… A villamoskocsik ott állnak… mindenki leugrált

róluk… az emberek meg vannak őrülve a félelemtől… Előbb nem vették

komolyan a dolgot… a sortüzeket sem… De a… a beteg a Ringen ledobott

három bombát egy szállodára, amelyben a felesége… És most mindenki rohan

a pincékbe. Az egész szálloda összeomlott…

Baradlay szótlanul hallgatta.

– Más nincs? – kérdezte azután.

– De igen. A tisztjeink lassanként megérkeznek… Körül akarják fogni.

Elhallgatott. Végtelen percek teltek el hosszu sorban, egymás után egy

teljes óra hosszat. Akkor ismét megcsendült a telefon. Az ezredes

meghallgatta az értesítést és a parancsot, azután letette a kagylót és

visszafordult.

– Baradlay, – mondta röviden – indulnia kell.

Baradlay felugrott.

– Mi történt? – kérdezte kifelé menet.

– A tisztjeink körülfogták, de áttört közöttük. Lőttek rá. Visszalőtt.

Pisztolya is van. Kettőt megsebesített. Nem súlyosan. Most indult kelet

felé.

– Budapestnek megy, – kiáltotta Baradlay.

– Bizonyosan. Magának meg kell előznie. Meg _kell_ előznie, Baradlay.

Baradlay lehajtotta a fejét és halkan mondta:

– Budapesten van az anyám és a menyasszonyom.

Az ezredes nem felelt. Megálltak a gép előtt. Az ezredes figyelmesen

megnézte a gépet, a hadsereg nagy kincsét és titkát, amelynek a fehér

zománca most fényesen csillogott a napsugárban, és amely pár száz méter

magasságban láthatatlanná lesz ettől a zománctól. Figyelmesen,

megindultan nézte a gépet, megvizsgálta, megsimogatta, mint valami

élőlényt, azután hirtelen odafordult Baradlayhoz:

– Menjen, Baradlay, – mondta rekedten – és… vigyázzon magára, édes fiam.

Baradlay felugrott a gépre; nem tudott szólni; könnyes szemmel intett az

ezredesnek, megindította a motort és tíz másodperc múlva már fent úszott

a levegőben. A megindultsága ekkor rögtön elmúlt; munkában volt; katona

volt; harcba megy; ölnie kell. Összeszorította az ajkát, hidegen nézett

maga elé és kemény elszántsággal mérlegelte, mit kell tennie.

Megelőzi: ez bizonyos. Megelőzi: – de hátha nem is jön Budapest felé?

Mindegy. Ha nem jön Budapest felé, akkor üldözzék a többiek. Neki most

Budapestet kell megvédenie.

Lenézett. Alatta ott volt a Duna csillogó szalagja; mindjárt itt van

Komárom. Ebben a másodpercben eszébe jutott, hogy elfelejtettek valamit

és a következő másodpercben már meg is győződött róla, milyen igaza

volt, amikor boszankodott magára a feledékenysége miatt. Elfelejtették

értesíteni az egész dunai vonalra kirendelt katonaságot, hogy elsőnek ő

jön, és most ez a katonaság ő rá lő… Lent sortüzek ropogtak gyors

egymásutánban; a hangjuk elhalkulva jutott fel hozzá, de a golyótömegek

fütyülését jól hallotta. Mit csináljon? Elkanyarodott a dunai vonaltól.

Itt mindenütt golyózápor fogadná most már… semmiképpen sem lehet

jeleznie, hogy ő nem üldözött, hanem üldöző.

Kerülnie kell a védelem vonalát. Kerülnie kell a lakott területet. De

ugyanezt teszi majd a beteg is… Felujjongott erre a gondolatra. Hiszen

akkor világos: Komáromot, Esztergomot, Vácot kikerüli, északnak csap és

északról fordul délre; a Rákos tájékán kell rá várnia.

Eljutott a Rákosra és nyugodtan keringett a levegőben. Minden izgalma

elmúlt. Kivette a pisztolyát és megpróbálta. Rendben volt. Most jöhet az

összecsapás. Dél régen elmúlt és egyszerre elmosolyodva vette észre,

hogy heves éhséget érez. Megnézte az óráját. Három óra.

Gondolkozóba esett: hátha mégsem erről jönne. Hátha a jobbparti hegyeket

veszi és Buda felől repül a város fölé. Megdobbant a szíve. Fölfelé

irányította a gépét, feljutott kétezer méter magasságba és kétségbeesve,

kutatva nézett szét: nem látja-e meg valahol. Azután kétségbeesve

ereszkedett ismét lejebb: a keresés úgy sem használ semmit. A gép már

ezer méterről szinte teljesen láthatatlan; megtalálni nem lehet, csak

véletlenül – csak kiszámítottan – találkozni lehet vele. Az idő múlt, ő

fáradtan keringett fent a levegőben és egyre nyugodtabb lett. Gyötörte

az éhség; a feje zúgott; a szeme előtt tüzes karikák táncoltak és

remegő, kínzó agya egy fájdalmas vizióval gyötrődött: a beteg a másik

oldalról rohanja meg a várost, ő harcra kél vele és a katonák odalent

nem a beteget teszik ártalmatlanná, hanem őt lövik le…

Félt. A lehetőségek, amelyek kínozták, a rettentő várakozás, a feszült

figyelem, az izgatottság, az éhség, mindez elkábította. Didergett.

Fázott és félt. És az az érzése volt, hogy elveszti a gépe felett való

uralmát; a zuhanás ijedelme rohanta meg újra meg újra.

Előrehajolt a gép nyergében és a földre kezdett figyelni: foltokra,

amelyeket a mezőn látott. Mik azok? Emberek? Mit csinálnak? Miért élnek?

Ne éljenek. Voltak másodpercei, amikor nem tudta már, nem ő-e a beteg,

aki elindult városokat elpusztítani. Az üldöző ő, vagy az üldözött? Két

láthatatlan gép kering a magasban; az egyik hajszolja a másikat; nem őt

hajszolják-e… Nem őt akarják-e megölni?

Nyugaton már piroslott a szemhatár; a napgolyó bágyadt, vörös felhők

között készült lebukni. Baradlay elcsüggedve és kábultan várta az

éjszakát, amikor egyszerre egy ismerős hangot hallott. Mi ez? Egy motor

zúgása. Nem az ő motoráé? Nem. Áthallatszik az övének a zúgásán; ismerős

az üteme; ezt a motort ők ketten építették bele egy csodálatos gépbe: ő,

Baradlay, és az, aki most a gépen jön.

Megrázkódott és olyan lendülettel egyenesedett ki, hogy szinte

megbillent a helyén. De ez után a veszedelmes mozdulat után biztosan és

keményen fogta meg újra a kormányt. Tiszta volt a feje. Vége volt minden

viaskodásnak: a teste gyengeségével, a lelke izgalmával, szenvedő agya

fájó vizióival. Tiszta volt a feje és biztos volt a szeme.

Hol van az a gép? Tiszta és biztos szemmel kereste a motor zúgásának az

irányában. Hol van? Ah… a lenyugvó nap ferde sugarai megtörtek rajta egy

másodpercre… egy másodpercre tisztán lehetett látni…

Ott van. Olyan gyorsan kanyarodott feléje, hogy a gépét szinte

felbillentette. De nem érzett többé veszedelmet, nem félt többé

semmitől… vigyázni csak azért vigyázott, mert neki kell győznie. A gyors

kanyarulattal a közelébe jutott; még közelebb akart hozzá jutni; nem

szabad többé elveszítenie a szeme elől egy percre sem, mert jöhet a

sötétség és akkor…

A közelében volt, de ekkor a másik is észrevette őt. Észrevette és meg

akart előle szökni. Baradlay kapitány most annyira volt tőle, hogy

minden mozdulatát látta már: látta, hogyan nyúl a kormányhoz, látta,

hogyan kanyarodik el előle, látta, hogyan indul felfelé, hogy lerázza

magáról. A nyomában maradt. Tudta, hogy ha másképpen nem tud boldogulni,

akkor inkább összetöreti mindkettejük gépét és elpusztítja vele együtt

magát; de a város fölé nem szabad eljutnia…

A beteg azonban ezt akarta. Kitért és a város felé indult. Fölfelé és a

város fölé. Baradlay kapitány elérte. A balkeze a kormányon volt; a

jobbkezében a pisztolyát tartotta. Félperc múlva fedetlenül van előtte a

beteg.

Ebben a félpercben egyszerre elöntötte a szánalom a szívét. A nagy

testvéri szeretete felgyúlt a szívében és félig öntudatlanul,

megindultan belekiáltotta a beteg nevét a levegőbe. A beteg feléje

fordult és felemelte a pisztolyát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a

két gép ingott az összezúduló levegőáramlástól. A beteg felemelte a

pisztolyát. Meg kellene előzni. Baradlay hagyta. Az az érzése volt, hogy

át kell engednie az első lövést. Hadd lőjjön ő először. A beteg

felemelte a pisztolyát, de a pisztoly nem sült el. Minden tölténye ki

volt lövöldözve. A beteg ekkor a bombái felé nyúlt.

Baradlay látta a mozdulatát, látta, hogy a vállából lassan folyik a vér,

– ott már puskagolyó érte – tisztán látta a lehajtott fejét. A város

első házai fölött repültek. Baradlay látta, amint kiegyenesedik;

felemelte a pisztolyát, gondosan célzott és mély szánalommal a szívében,

megindultan, de biztosan és pontosan szíven lőtte.

A Csornay-család.

A legfiatalabb Csornay-fiu, a kis Csornay József ötödik fiúnak született

a Csornay Péter előkelő, híres és nevezetes családjában. Már a jötte

úgyszólván kedves szüleinek akarata ellenére történt: Csornay Péterék

ekkorra éppen megelégelték az ég áldását és úgy érezték, hogy a

villámgyorsan növekedő, félelmetesen kamaszodó és kábító tevékenységű

négy fiúval éppen elég dolguk lesz. Az ég azonban nem ügyelt az

óhajtásaikra és a felserdülő négy fiu után ötödiknek beállított az elég

kelletlenül fogadott kis Csornay József.

Amilyen vegyes érzelmekkel fogadták az érkezését, olyan vegyes

érzelmekkel kísérte azután egész családja a növekedését és a

kifejlődését is. A legkisebb Csornay-fiu ugyanis mindenféleképpen

elütött négy bátyjától; sőt túlzás nélkül lehetett mondani, hogy ezer év

óta, amióta a Csornayak Magyarországon vannak, ilyen sarjadéka még nem

volt az ősi fának. A kis Csornay József mindenekelőtt egész életében

kicsi maradt: alacsony, vékony, nyugtalan és ideges. Négy bátyja egy-egy

szálfa volt, egy-egy fiatal medve, félelmes talpu és félelmes körmű: ő

se nagyra nem nőtt, se verekedővé nem lett, se mulatságaikban velük nem

tartott. Azonkívül: már gyerekkorában a legfurcsább hajlamokat árulta

el. Amíg a többiek édeskeveset törődtek vele, hogy édesapjuknak milyenek

az anyagi viszonyai, a kis Csornay József már gyerekkorában azt

firtatta, van-e még valami a Csornay-vagyonból, és meglepően korán azt

állította, hogy a legfontosabb dolog sok pénzt, minél több pénzt, minden

pénzt megszerezni. Hogy ezzel a türelmetlenségével sokáig egyedül állott

a családjában, az kevéssé zsenirozta; hogy gyerekkori csereberéi és

korán kifejlett üzérkedő hajlamai miatt közmegvetésben volt része, azon

egy cseppet sem illetődött meg; és amikor a gimnáziumot elvégezte, akkor

gyors elhatározással szakított a család tradicióival: nem ment a jogra

és nem törekedett a vármegyéhez, hanem hirtelen elvégzett egy

kereskedelmi tanfolyamot, – még pedig Hamburgban – azután hazajött és

még hirtelenebbül beállott társnak egy igen szerény marosvári pénzváltó-

és banküzletbe, amelybe a hozzáértésén kívül elsősorban a nevét és az

összeköttetéseit hozta betét gyanánt. A családi lenézés ekkor teljessé

lett iránta; elegáns és szép bátyjai Jusszufnak, jebuzeusnak,

izmaelitának és még rosszabbnak nevezték, és amennyire lehetett,

kerülték a vele való érintkezést. Így tartott ez két évig, amikor végre

megjött a fordulat.

A fordulat ott kezdődött, hogy Csornay Péter, aki főszolgabíróból

alispánná, majd alispánból főispánná lett, egy kedvezőtlen kormányválság

után kicseppent a főispánságból és nagy bőségben lévő idejét arra

használta fel, hogy alapos szemlét tartson vagyoni helyzete felett. A

szemle szívet busító eredménnyel járt; és ha kétségek még maradtak

volna, ezeket a kétségeket végleg eloszlatta a hitelezőknek az a

beláthatatlan serege, amely a nyugalmazott főispánnál nem volt hajlandó

türelemmel várni mindarra, amire az aktiv főispánnál türelemmel várt. Az

öregedő Csornay Péter így rájött arra, hogy sok pénzt, minél több pénzt,

minden pénzt meg kell szerezni és a család megszokott lelkesedésével,

lendületével és okosságával fogott neki a dolognak. Mindenekelőtt arra

gondolt, hogy képviselővé választatja magát; de a választások még messze

voltak, és arról, hogy az álmélkodva és nagy tisztelettel emlegetett

budapesti nagy üzletek közvetlen közelébe férkőzzék, így egyelőre le

kellett mondania. A szerencse azonban kedvezett neki és egy bizonyos

összeköttetést a budapesti nagytőkével így hamarosan megteremthetett. A

dolog úgy történt, hogy a hollódi gróf a kaszinóban azt mondta, hogy

egész nagy hollódi birtokát el akarja adni. Az öreg Csornay Péter,

akinek ekkor állandóan a budapesti nagy üzletek jártak az eszében,

ajánlkozott rá, hogy ő nyélbe üti az eladást. („Jobb, ha úriemberre

bízod magadat.“) A hollódi gróf hajlott a dologra, és az öreg Csornay

Péternek két nap múlva kezében volt az opciós levél. A hollódi birtok

féléven belül tíz millió koronáért neki eladatik. Az opciós levél az

egész Csornay-családban nagy örömet keltett; nyilvánvaló volt, hogy a

birtok többet ér tíz milliónál. („A mai időben, amikor a parasztot a

nyavalya töri a földért.“) A kérdés csak az volt, mi a további teendő. A

további teendőkre nézve a család gyorsan határozott:

– Fel kell menni Árkay Jenőhöz.

A család egyhangúlag ezen a véleményen volt, csak a kis Csornay József

tiltakozott kézzel-lábbal Árkay ellen. Nem kell hozzá menni. Erőszakos.

Megbízhatatlan. Képes a legnagyobb aljasságra. A család lehurrogta az

ellentmondást. Árkay a legnagyobb ember. Árkay csinál meg minden nagy

üzletet. Az Árkay keze között ömlik át a nagy pénzfolyó.

– De megbízhatatlan, ha mondom.

– Hogyne! A te bájzlid a megbízható, és a Magyar Földhitelbank

százmilliós alaptőkéje a megbízhatatlan.

– Minden aljasságra képes.

– _Én velem_ szemben nem.

Elintézett dolog volt: az öreg Csornay Péter megy egyenesen Árkayhoz,

akit a pártkörből úgyis ismer, aki a leggyorsabban csinál meg minden

nagy üzletet, és akinek a révén egy megyebeli család már nehéz

százezrekhez jutott. Az öreg Csornay Péter felment tehát Budapestre és

elment Árkayhoz. Árkay – amint előrelátható volt – elragadtatással

fogadta. Vele – amint előrelátható volt – félmillió korona közvetítési

díjban megállapodott. És félév múlva – amint előrelátható volt –

kegyetlenül becsapta.

Csak azt csinálta ugyanis, hogy az öreg Csornay Péter révén érintkezésbe

lépett a hollódi gróffal; meggyőzte őt arról, hogy közvetítőre semmi

szükség; a tárgyalásokat halasztgatta, az üzletet perfektuálta, ismét

perfektuálta, hónapokig egyre perfektuálta, és amikor félév múlva az

opció lejáróban volt, kifejezte a sajnálkozását. Az öreg Csornay Péter

kapkodott fűhöz-fához, megpróbálta egy másik banktól huszonnégy óra

alatt megszerezni a tíz milliót, és amikor ez csodálatosképpen nem

sikerült, hazautazott Marosvárra és összegyűlt fiai előtt sírva fakadt.

A sírásra volt is némi ok. Az elmúlt félév alatt a család nagyon is a

zsebében érezte a félmilliót: úgy élt tehát, mint akinek megvan a

félmilliója. A régi hitelezők mind erre a félmillióra utaltattak, sőt a

félmillióra való hivatkozással újabb hitelezők is kreálódtak. De ami

ennél még rosszabb volt, és ami valóban okot adott a sírásra: Csornay

Péterben ez az ügy az erkölcsi világrendbe vetett hitet ingatta meg,

felvilágosította arról, hogy ez a világ nem a lehető világok legjobbika

és – úgy látszott – örökre visszariasztotta minden próbálkozástól,

megtörvén minden energiáját.

Ekkor lépett akcióba a kis Csornay József. Síró apját nem tudta

megvígasztalni, elbúsult szálfa-bátyjait azonban maga köré gyűjtötte és

elmondta nekik, mi a teendő.

– Nagyon tévedtek, – felelte várakozó pillantásukra – kereskedelmi úton

ezt a pénzt, amelyet tőletek elloptak, visszaszerezni már nem lehet.

Hanem hiszen ti nem vagytok kereskedők, hanem urak. Urak vagyunk, mi?

A négy szálfa elbúsúltan intette, hogy igen.

– Hátha urak vagyunk, legyünk urak – mondta a kis Csornay József.

Közölte a teendőket négy bátyjával, és a négy közül a két fiatalabbal

habozás nélkül felutazott Budapestre. A másik kettőnek meghagyta, hogy

távirati hívására tartsák készen magukat. Budapesten a kis Csornay

József bevezettette magát bátyjaival a kaszinóba, amelynek ő nem volt

tagja és megmutattatta magának Árkay Jenőt, aki igen nehezen lett

tagjává a kaszinónak. Árkay Jenő középtermetü, mosolygó és elegáns úr

volt és a kis Csornay József rögtön indult, hogy beszédbe ered vele,

amikor értesült róla, hogy estére kaszinó-bál lesz, és hogy a bálon

Árkay családostul lesz jelen. A beszélgetést erre elhalasztotta estére.

Az elhalasztott beszélgetés este azután megtörtént. A kis Csornay József

bemutattatta magát Árkaynak és megkérte rá, adna neki egy rövid

audienciát. Az audiencia megadatott. A kis Csornay József az audiencián

egyszerűen, nyiltszívűen és szerényen arra kérte őméltóságát, hozza

helyre azt a hibát, amelyet a bank – a bank – apjával szemben

elkövetett. Jogilag, sőt koncedálja: kereskedelmileg is az elintézés

rendben van. De csak formailag van rendben.

– Hja, – mondta Árkay Jenő lekötelező mosollyal – az üzletben a formák

döntenek.

– De nemcsak üzletemberek vagyunk, – vélte udvariasan a kis Csornay –

hanem emberek is, sőt úriemberek is.

– Igen, – felelte lekötelező mosollyal Árkay – itt igen. Itt úriemberek

vagyunk, kint üzletemberek.

– No, ha csak itt úriemberek vagyunk!…

Árkay Jenő meghökkenve nézett rá, de a kis Csornay József udvariasan

elbúcsúzott tőle és őszintén sajnálkozott, hogy a dolgot nem lehetett

elintézni. Ő maga is üzletember és szerette volna a dolgot üzletemberek

módján elintézni, így kénytelen ráhagyni az elintézést a fivéreire, akik

persze semmit sem értenek az üzlethez és úgyszólván nem is mások, csak

éppen úriemberek. Ezzel ajánlotta magát.

Árkay visszament a bálterembe és visszament a kis Csornay József is. A

legfiatalabb bátyjának, aki várt rá, nemet intett. A legfiatalabb bátyja

– aki közigazgatási gyakornok volt a vármegyén – erre összeráncolta a

homlokát és a maga részéről igent intett. A kis Csornay ennek

következtében azután megállott egy sarokban és nyugodt érdeklődéssel

várta a fejleményeket, a nagy Csornay pedig belefúrta magát a tömegbe.

Lassan és nehezen haladt előre, mert a tömeg igen sűrü volt, de a

haladása mégis biztos és egyirányu volt; mint egy szép frakkos árbóc,

ingott a felé a tájék felé, ahol az Árkay Jenő mosolygó feje volt

látható. Soká tartott, amíg ideért. Amikor azután ideért, akkor az

események gyorsan követték egymást. Amennyire utólag meg lehetett

állapítani, ez történt.

A frakkos árbóc kikötött annál a kis szigetnél, amelyen Árkay állott és

jól irányított lépéssel rálépett az Árkay Jenő lakkcipőjére. Árkay Jenő

felszisszent, mire az árbóc megkérdezte, mi tetszik. Árkay Jenő erre

felsőbbséges, de kínos mosollyal megmondta a nevét, abban a jól

megalapozott hitben, hogy a bemutatkozás elintézi a kis ügyet. Ehelyett

az történt, hogy az árbóc megmozdult és kijelentette, hogy

csirkefogókkal nem fog kezet, majd amikor Árkay Jenő sápadtan kikérte

magának ezt a hangot, felemelte rettentő medvetenyerét és szeliden arcul

legyintette a sápadt pénzfejedelmet. Az egész ügy villámgyorsan zajlott

le; illendő csendességben; mindössze tíz-húsz ember látta és

húsz-harminc hallotta; és hogy öt perc múlva ujjongó kárörömmel vett

róla tudomást az egész terem, arról a nagy Csornay nem tehetett. Ő a

kaszinó egyik igazgatójától bocsánatot kérvén azért, hogy indulatain

uralkodni nem tudott és néhány barátjának elmagyarázván indulatai okát,

eltávozott a kaszinóból, mindössze azt a jogát tartván fenn, hogy a

szintén távozó bankvezérrel három golyót váltson, és hogy az

eredménytelen golyóváltások után átnyújtsa neki azt a minden parade-ot

átvágó primvágást, amely a specialitása volt.

Árkay Jenő tehát megkapta ezt a szép primvágást és egy hétig boldog

elégtétellel hurcolta vastag kötéssel ellátott fejét egész Budapesten

át. Egy hét múlva azonban az öröme váratlanul elborult. Este történt, a

pártkörben volt, miniszteri kézszorításokat fogadott, amikor egyszerre

egy alacsony termetü, ideges és finom fejü fiatal urat vett észre, aki

feléje tartott. Ez a fiatal úr a kis Csornay volt, aki bevezettette

magát a klubba a számos marosmegyei képviselő közül az egyikkel, aki –

természetesen – éppen úgy, mint a többi, atyjafia volt.

A kis Csornay József tehát udvarias mosolygással közeledett a hősies

pénzfejedelem felé és összecsapta előtte a bokáját:

– Méltóságos uram, – mondta – csak a mély sajnálatomnak akarok

kifejezést adni a felett, hogy a bátyám elragadtatta magát, és hogy az

ügyet egyelőre ilyen módon kellett elintézni.

A hatalmas pénzember bekötött fejére utalt egy udvarias intéssel és ez

intés jól esett volna a sebesültnek, ha egy kellemetlen szó meg nem

ragadt volna a fülében:

– Egyelőre? Hogy érti ezt?

A kis Csornay válasz helyett megszólított egy öreg urat:

– Andor bátyám, szabad kérnem.

Odafordult Árkay Jenőhöz:

– Bocsánat egy percre, méltóságos uram, üzleti ügyem van.

Az egy perc nagyon hosszu lett. Az öreg úrral hosszasan tárgyalt és a

hosszas tárgyalás alatt Árkaynak elég ideje volt felfedezni a teremben

egy ismeretlen fiatalembert, aki aggasztóan hasonlított ahhoz a frakkos

árbochoz, amellyel neki olyan kellemetlen találkozása volt. Elszoruló

szívvel várta tehát a hosszu tárgyalás végét, és amikor a kis Csornay

József végre felkelt és elbúcsúzott az öreg úrtól, ő hatolt oda hozzá.

– Szabad kérnem, – mondta szeretetreméltóan.

A kis Csornay Józsefet karonfogta és karonfogva sétálgatott vele fel és

alá a teremben.

– És hát hogy is értette azt, hogy egyelőre?

A kis Csornay nyíltszívűen nézett a szemébe:

– Úgy, kérem, hogy én szerettem volna a dolgot üzleti módon elintézni.

Nem sikerült. Tehát a bátyáim veszik a kezükbe a dolgot. Ők pedig

úgyszólván semmi egyebek, csak úriemberek; természetes tehát, hogy nincs

meg bennük az üzletember higgadtsága. Most János bátyám próbálkozik

majd…

Árkay Jenő aggódó tekintetet vetett az egyelőre csendben meghúzódó

szálfára.

– Talán a kedves bátyja? – kérdezte megilletődve.

– Igen, – felelte a kis Csornay könnyedén – harmadik aljegyző Maros

vármegyénél.

Árkay megilletődve és elgondolkozva nézett végig a kétméteres aljegyzőn,

habozott, azután gyorsan határozott. Előbb elmosolyodott és megkérdezte:

– És sok van még otthon ebből a fajtából?

– Oh, csak még két szolgabíró, – felelte a kis Csornay könnyedén.

Árkay Jenő azonban ekkor már bevonta egy sarokba:

– Tudja mit, beszélgessünk inkább mi arról a dologról. Üzletet

üzletemberekkel szeretek lebonyolítani, nem úriemberekkel.

Ott a sarokban azután le is bonyolították az egész üzletet. A kis

Csornay előnyös helyzetének tudatában irgalmatlannak és

kérlelhetetlennek mutatkozott, miáltal teljes mértékben kivívta magának

az Árkay Jenő elragadtatott elismerését; mikor a sarokból kijött, hogy a

várakozó szálfának igent intsen, becses összeköttetése volt már a

Földhitelbankkal, másnap vitte haza a családnak a pénzt, ezzel

helyreállította a Csornay Péter hitét az erkölcsi világrendben és ez

időtől fogva ő intézte a Csornay-család anyagi ügyeit, sőt úgyszólván

egész földi sorsát.

Férjhezadás.

Krausz Klárika elvégezte a helybeli felsőbb leányiskola négy osztályát

és ekkor rövid ideig úgy érezte, hogy pályát kell választania. A

barátnői sokat beszéltek munkáról és szabadságról; egyikük-másikuk

valóban tovább tanult; egy-két hónapig tehát Klárika is úgynevezett

harcot vívott a szüleivel a végből, hogy küldjék fel őt Budapestre a

gimnáziumba. Édesatyja, Krausz Farkas ecet- és élesztőgyáros azonban oly

haraggal tiltakozott annak még csak a gondolata ellen is, hogy az ő

lánya dolgozzék és ne menjen férjhez, – ami a számára egyet jelentett –

hogy Klárika hamarosan feladta a harcot és megelégedett bizonyos kisebb

eredményekkel: így azzal, hogy zongorát kap, ami eddig vétkes és

nagyzoló pazarlásnak tekintetett, továbbá, hogy ezentul gyakrabban

viszik el a városi színházba, ami eddig elérhetetlen vágy volt a

számára, végül hogy jövő télen két-három hétre felmegy Juli néniékhez

Budapestre.

Ezek az igéretek be is váltódtak, és Klárika nemsokára megfeledkezett

róla, hogy nemrégiben mindenáron munkát és szabadságot akart. Csendesen

éldegélt a terjedelmes Krausz-házban, meghallgatta délben és este, amint

az édesapja beszámolt az édesanyjának az üzletről, – amely hála Istennek

állandóan pompásan ment – egy kicsit résztvett a háztartás vezetésében,

egy kicsit főzögetett, sokat olvasott, egyszóval készült rá, hogy

férjhez menjen. Ami a zongorát illeti, nemsokára kimaradt a városi

zenedéből, megvette és szépen lejátszotta az új operetteket, sőt a

kottás polcán volt egy Chopin-kötet és két Verdi-opera is, amelyeket

időről-időre szintén levett. Olvasmányai között a legnagyobb helyet

Jókai foglalta el, de szorgalmasan olvasta a napilapok tárca-novelláit

is, és egy-két év mulva – mert anyja határozottan támogatta ezt a

kérését – előfizettek egy irodalmi hetilapra is. Az anyjával néha elment

az irodalmi kör felolvasásaira, de itt nem érezték jól magukat, mert a

felolvasásoknak zsur-jellegük volt, és mert az ő társadalmi állásuk – az

öreg Krausz Farkas igen alacsonyan kezdte – még azon a szűkebb körön

belül is bizonytalan volt kissé, amely felekezeti korlátoktól megszabott

szűkebb kör a számukra egyáltalában szóba jöhetett. Ezért nem jártak

szivesen még az ő nőegyletük mulatságaira sem, és a kellemetlen és

bizonytalan érzés akkor sem mult el, amikor a Klárika egyik bátyja már

ügyvéd és a másik már mérnök volt, és amikor a két házasulandó

fiatalember családi értéküket jelentékenyen emelte.

A Krausz Klárika élete így folydogált csendesen előre. Igen csinos, igen

kedves és igen derék, csendes és egyszerű lány lett belőle, akinek a

szívéből szinte kicsordult a jóság, aki tele volt azzal a vággyal, hogy

szeressen és hogy szeressék. Az idők folyamán rövid ideig szerelmes volt

a városi szinház bonvivant-jába, de ez a szerelem véget ért, amikor a

bonvivant-t egyszer színpadon kívül meglátta; azután szerelmes volt egy

medikusba, aki távoli rokon volt, de akit szívében szintén elejtett,

mikor híre jött, hogy a medikus Budapesten lumpéletet él, rossz nők

társaságában tölti éjjeleit és költi a pénzt. Ettől kezdve a szerelmei

inkább csak álmodozások voltak már: félévig álmodozott egy

zongoraművészről, aki lejött Budapestről koncertet adni és akit, mint

zeneértő, természetesen meghallgatott; majd egy évig álmodozott egy

híres költőről, aki az irodalmi körben verseket olvasott fel; félév

jutott a főispáni titkárnak, aki mindennap az ablakuk előtt ment el,

félév egy híres tudósnak, akinek csak az arcképét látta egy képes

ujságban, végül ezek az alakok mind összeolvadtak egyetlen ideális

képben és elalvás előtt most már ez a kép jelent meg a Klárika lelki

szeme előtt.

Az idő változatlan következetességgel folydogált, Krausz Klárika

belelépett huszadik évébe, majd be is töltötte huszadik évét. Az a

csendes, de egyre hevesebbé váló izgalom, amely az időnek események

nélkül való folyását eddig a Krausz-házban kisérte, ekkor heves

válságban tört ki. Nyilvánvalóvá lett, hogy az egész ház katasztrófának

érzi, hogy Klárika eddig még nem ment férjhez, katasztrófának érzi

titokban még a felvilágosult mérnök-fivér és ügyvéd-fivér is. Ha

szemrehányásokat Klárikának éppen nem is tettek azért, hogy eddig

férjhez nem ment, abban a módban, ahogyan siratták, volt némi

szemrehányás; öreg Krausz, aki általában magánkivül volt, mindenesetre

kijelentette, hogy ime ide visz az a finomság, az a híres műveltség,

zene és költészet.

Klárika megadással hallgatta a vihar zúgását, a család azonban lázas

tevékenységbe fogott. Levél ment mindenekelőtt a mozgékony és kiterjedt

ismeretségű Juli nénihez Budapestre, azután Dávid bácsihoz Marosvárra,

továbbá Szőllősre, Aradra, Nagyváradra, mindenhová, ahol csak rokonok

voltak. Nincs-e arrafelé egy jóravaló fiatalember? – Klárikát ismeritek;

mennyit kap: tudjátok.

Mennyit kap: ez természetesen azt a pénzösszeget jelentette, amelyet a

jóravaló fiatalember átvesz azon a napon, amelyen Klárikát, a kedves és

szelíd szűzet asszonnyá teszi. A rokonok valóban tudták, hogy mekkora ez

a tekintélyes összeg, és a szétrebbent levelekre, mint a sűrű zápor, úgy

susogtak vissza a levelek. A Krausz-házban reggel és este nagy

tanácskozások folytak, többnyire az ügyvéd-fivér és a mérnök-fivér

bevonásával, de természetesen mindig Klárika kizárásával. Az élesztőgyár

irodájában ott hevertek az asztalon a rokoni levelek és a tanácskozók

mintegy sorra tapogatták a felvonuló jóravaló fiatalembereket. Egy

különös asszentálás volt ez; a sorozó-bizottság nagy gonddal kereste ki

a férjet Klárikának.

Nagy gonddal kereste ki és hetek teltek el, amíg végre ráakadt. Kiben ez

volt a hiba, kiben az; tucatszámra hullottak át a jóravaló fiatalemberek

a rostán, míg végre egyikük fennakadt. Ez a megmaradó fiatalember ügyvéd

volt Marosvárott; kezdő, de igen szorgalmas; nem hírneves, de maga is

igen tehetős, vallásos ortodox családból való, nem lángelme, mint az

ügyvédfivér mondta, de rendes, takarékos, – egy kissé talán tulságosan

is takarékos – olyan, aki együtt tartja a vagyont és jó férj lesz. Ez a

fiatalember, névszerint Gabler Ede, szemeltetett ki arra, hogy a Klárika

férje legyen.

Az előzetes lépések ekkor már megtörténtek volt. Dávid bácsi már szólt

is egy szót Gabler Lipótnak, az Ede apjának, aki viszont a fiával

beszélt, elannyira, hogy már csak egy egyszerű levélváltásra volt

szükség és nem csupán az elvi megállapodás jött létre, hanem

megállapodás történt – így mondta az ügyvéd-fivér – a modus

procedendi-re nézve is. A megállapodás ez volt: Gabler Ede dr. ne jöjjön

át ide hozzánk, mert ez olyan pletykás hely és itt rögtön tele van egy

vendég hírével az egész város; sokkal egyszerűbb lesz, ha mi megyünk át

Marosvárra, látogatóba Dávid bácsiékhoz, úgy se láttuk már egymást

ides-tova hat éve, a Hermin esküvője óta, odaát azután feltünés nélkül

meg lehet csinálni, hogy a fiatalok találkozzanak.

Így is történt. Egy szép tavaszi napon felkerekedett az anya, az

ügyvéd-fivér és Klárika; vonatra ültek és átmentek Marosvárra. Öreg

Krausz felindultan búcsúzott el tőlük és speciálisan Klárikát olyan

meghatottan csókolta homlokon, mintha máris menyasszony volna. Az anya

is izgatott volt, sőt emelkedett hangulatban volt az ügyvéd-fivér is.

Maga az eset hősnője, a szelíd és kedves Klárika nyugodt volt, hallgatag

volt és enyhén álmodozott. Az utazásról és az utazás céljáról csak

előtte való nap értesült, de hetek óta tudta, hogy a lázas tevékenység,

amelynek a nyomait látta, az ő érdekében folyik, és nem lehet mondani,

hogy a dolog kellemetlenül érintette volna. Ellenkezőleg: bizonyos

kellemes nyugtalanságot szerzett neki ez az ő személye érdekében folyó

heves tevékenység, és most, amikor végre vonatban ültek, hogy nevezetes

események színtere felé haladjanak, kellemesen és langyul álmodozva

nézte a zöld mezőket, amelyek mellettük elsiklottak.

Négy óra mulva megérkeztek Marosvárra, ahol Dávid bácsiék már az

állomáson várták őket. Nagy csókolózás volt, azután bevonultak a

városba, amelyet Klárika hat év óta nem látott és amely határozottan

tetszett neki. Dél volt, az utcán sokan jártak, a Fő-utca korzója nagyon

népes volt, Klárika és a mamája egy féltucat pompás tavaszi kosztümöt

diagnosztizált a korzón. A város határozottan kellemesnek mutatkozott.

Hazaérve ebédhez ültek és ebédnél Klárika is értesült róla, hogy ebben a

kellemes városban nem pazarolják az időt: délután van a nőegylet

majálisa, erre a majálisra ők is elmennek. És a majálison természetesen

különböző ismeretségeket fognak kötni.

Az idő kellemes beszélgetés közben gyorsan mulott és alig keltek fel az

asztaltól, már itt volt az ideje az átöltözködésnek. Az anyja valami

báliruhafélét akart Klárikára feladni, de Klárika a jóízlés nevében

kivívta, hogy legelegánsabb ruháját, egy igen egyszerű, de neki kitünően

álló lingerie-ruhát vehessen fel. A lingerie-ruha valóban pompásan

állott neki; Klárika karcsú, finom és üde volt, kipirult arcú, várakozó

szemű édes szűzlány.

Pontosan félhatkor ott voltak a majális színhelyén, a városi közkertben.

Itt egy tisztáson már folyt a tánc; egy másik tisztáson, a vendéglő

előtt terített asztalok állottak. Klárikáék – az anya, az ügyvéd-fivér

és a rokonság – ide telepedtek le egy asztal mellé, uzsonnát rendeltek

és nézték az egyre növekedő forgalmat és az egyre jobban dagadó táncot.

Klári káék tartózkodva szemlélődtek, a marosvári rokonok jobbra-balra

köszöntek. Klárikának lassan már amugy is kezdett a torkába feldobogni a

szíve, amikor a beszédes Dávid bácsinak egy hangos szavára ez az igen

erősen igénybe vett szív egyszerre csak olyat dobbant, mintha ki akarna

ugrani a helyéről. A beszédes Dávid bácsi ugyanis, aki eddig éppen a

hangosságával mindent megtett, hogy az ismerősöket távol tartsa az

asztaluktól, egyszerre így kiáltott fel:

– Jó estét, doktor úr…

Majd villámgyors egymásutánban a következő nem nagyon helyénvaló, de

igen hathatós kedvességeket mondta:

– Hol jár erre, ahol a madár se jár? Nem ülne le hozzánk egy kicsit?

Ugyan üljön le, ne vigye el az álmunkat.

A doktor úr közeledett, bemutatások következtek, a doktor úr leült, és

Klárika, akinek a szíve az előbb akkorát dobbant, mintha ki akarna

ugrani, most egyszerre úgy érezte, mintha a szíve meg akarna állni. A

doktor urat melléje ültették, ő lesütötte a szemét és az az érzése volt,

hogy mialatt a többiek tüntető tapintattal beszélgetnek, neki cseppekben

folyik ki a szívéből a vér.

Mert az, ami történt, rettenetes volt: valaki kilépett a messzeség és az

ismeretlenség homályából; egy ismeretlen doktor úrból ismerős doktor úr

lett; és míg az ismeretlen elviselhető, sőt kellemes volt, addig az

ismerős türhetetlennek és kétségbeejtőnek bizonyult. A doktor úr leült

Klárika mellé. És a szakálla ritkás barna volt. Az orra lapos. A szeme

veres. A foga rossz. Alakja hosszú és görbe. A szája rút. És a hangja az

orrán keresztül érkezett meg. Amit mondott, az nem volt kellemesebb a

hangjánál. Előbb a többiekkel beszélgetett. Dávid bácsi ugyanis mondta

neki, hogy kedves tőle, hogy ide jött. Erre ő felelte, hogy szívesen

jött ide. Ide szívesen jött. Mert ő megválogatja, hová megy.

– Magamfajtáju embernek vigyáznia kell rá, hová ül. Mindjárt van egy-két

mama, aki rossz néven veszi, hogy nem hozzájuk ültem.

Önérzete, az nyilvánvalóan volt neki. De kedves is tudott lenni.

Nemsokára azután ugyanis Klárikához fordult:

– Nagysád, – mondta neki – bájos egyéniségét, remélem, hosszabb ideig

üdvözöljük most itt.

Ekkor Klárika nem birta tovább. Első aléltságából lassan magához tért;

és amint magához tért, olyan keserűség és olyan düh fogta el, amilyent

eddig nem is ismert. Ezekben a percekben fájóan érzett reálitás lett

számára a házasság, amely eddig bizonytalan és ködös álom volt. Most

egyszerre érezte, mit jelent az, hogy valaki együtt él egy férfivel; egy

lakásban lakik vele és egy szobában alszik vele. És az a gondolat, hogy

neki _ezzel_ kell együtt laknia, hogy őt ezzel akarják összecsukni egy

életre, hogy ide hozták és felkinálták _ennek_ itt, ez a gondolat úgy

fellázította a vére minden cseppjét, a gyomrát és az epéjét, hogy egész

szelídsége és kedvessége haragra és elszántságra változott. Érezte, hogy

valami hallatlan dolgot fog csinálni. Dühtől remegve oda is fordult a

válaszra váró doktor úrhoz, két nagy lélegzetet vett, és azután a

kegyetlen válasz helyett, amelyet adni akart, visszafojthatatlan,

fájdalmas, elveszett zokogásba tört ki.

Az asztalnál kínos ijedelem támadt erre a váratlan zokogásra. A doktor

úr konsternálva volt és már kezdte elhatározni, hogy fel fog háborodni,

a többiek pedig mindent megtettek, hogy Klárikát lecsillapítsák és

különösen a zokogását elhallgattassák. A fáradozás teljesen hiábavaló

volt. Klárika, visszatarthatatlanul, az egész testével, hangosan

zokogott és minthogy a szomszéd asztaloktól kezdtek oda fordulni, az

ügyvéd-fivér gyorsan beszerzett információ után felkelt, karon fogta

Klárikát, maga után intette az anyát, és a kis csapatot bevezényelte a

vendéglőnek erre a célra kinyittatott különszobájába.

A különszobában azután intim, de heves harc zajlott le egyrészről

Klárika, másrészről anyja és fivére között. Anya és fivér kértek és

könyörögtek, igértek és fenyegetőztek, kapacitáltak és toporzékoltak, de

mindez semmit se használt. Klárika magánkívül, újra meg újra és minden

csitítás ellenére feltörő zokogással, testét és lelkét újra meg újra

elöntő undorral kiáltotta:

– Utálom! Utálom!

És hogy sohase akarja többé látni. És a közelébe ne jöjjön. És igenis,

ez az utálat megmarad, nem fog csökkenni, inkább nő. És ő ezt az embert

nem szokja meg, ellenkezőleg egyre jobban utálja majd. És ő nem bánja,

hogy szolíd és takarékos és akármicsoda; és ha őt agyonverik, azt se

bánja; és ha kinozzák, akár rögtön megy ki és beleugrik a Marosba.

Klárikára nem lehetett ráismerni, és a bátyja nemsokára fel is adta a

küzdelmet. Klárikát otthagyta az anyja gondozására, ő pedig elbúsultan

indult vissza Dávid bácsiékhoz, hogy a kellemetlen fordulatról

informálja őket és a doktor úrnak hazudjék valamit. Útközben egy volt

iskolatársa feltartotta; kelletlenül beszélgetett vele egy ideig; azután

otthagyta. Mikor Dávid bácsiékhoz megérkezett, a hazugságra már nem volt

szükség; a doktor úr időközben elhatározta volt, hogy felháborodik és

valóban távozott is egy másik lányos asztalhoz. Így el lehetett mondani

a teljes igazságot és zavartalanul lehetett boszankodni és elbúsúlni az

ostoba lány miatt.

A társaság tehát búnak adta a fejét és szomorúan mélázott az élet

alattomos cselszövényein, amikor Dávid bácsi búsan, odavetően

megkérdezte az ügyvéd-fivért:

– Láttam, Schwartz Árpáddal beszéltél, mit mondott?

– Ah, – felelte boszúsan az ügyvéd-fivér – azt kérdezte, ki az a szép

lány, akivel itt ültem. Klári nagyon tetszik neki.

Dávid bácsi erre egyszerre felélénkült.

– Te, – mondta megrendülve – tudod te, hogy ez a Schwartz Árpád nagyon

jóravaló fiatalember?

– Koldus – felelte az ügyvéd-fivér megvetően. – Emlékszem rá az

iskolából.

– Nagyon tévedsz, – felelte Dávid bácsi. – Az apja nagyon megszedte

magát és ő most kétezerholdas bérleten gazdálkodik.

A társaság erre felpezsdült, gyors tárgyalás indult meg és a dolog vége

az lett, hogy mire Klárika vörösre kisirt szemmel visszajött, akkorra

Schwartz Árpád ott ült már az asztalnál. Klárika, akinek visszajövetelük

percéig harcolnia kellett az anyjával, nagyon megörült, amikor a doktor

úr helyett őt találta itt. Schwartz Árpád gazdászkülsejű, kis

hetykekalapos nagy darab legény volt, lesült arcú, hízásnak induló,

barna kutyaszemű és nagy bajuszú. Klárika nagyon tetszett neki, amit

hamarosan meg is mondott. Hallgatott ugyanis egy ideig, azután őszinte

elismeréssel így szólt Klárikához:

– Az áldóját, de szép lány maga.

Majd:

– Volnék magáért két hétig juhászkutya.

Végül:

– Tudja, ilyen asszony kéne nekem a tanyára.

Klárika csodálkozva, megdöbbenve, majd nevetve fogadta ezeket a

nyilatkozatokat; nem érezte magát olyan rosszul, mint a doktor úr

mellett, de azt sem lehet mondani, hogy jól érezte volna magát. Ha arra

gondolt, hogy ezzel a hetykekalapos, hangos, kövér fiúval kellene együtt

laknia, nem érzett undort és nem érzett örömet, némi fáradságot és nagy

csodálkozást érzett. Ezzel? Egy szobában? Egy életen át? Furcsa.

Árpád később inni akart, de a család ekkor felkerekedett és hazafelé

indult. Árpád hazakisérte őket, de Klárika mellől útközben elvonta őt

Dávid bácsi, aki behatóan tárgyalt vele. A tárgyalásnál Árpád is

legénynek bizonyult a talpán; a részleteket elismételtette, a számokat

háromszor is elmondatta, a fizetés feltételeire nézve pedáns kikötéseket

tett. De a dolog így is rendben volt, és Dávid bácsi Árpádot előre

bocsátván Klárikához, már most az anyát és a fivért vonta hátra és őket

informálta igen behatóan.

Az információ tudomásul vevődött; és miután Árpád elbúcsúzott és

másnapra meghivatott és a család végre ismét a lakásban volt, a bátyja

foghegyről és kissé szemrehányóan így szólt Klárikához:

– Hát ehhez elmennél?

Klárika gondolkozott egy kicsit, azután bágyadtan így felelt:

– El.

El is ment hozzá, és le is élt vele egy egész életet.

Velencei kaland.

Mikor a fiatal szász herceg – a szász választófejedelem fia, a későbbi

lengyel király, háromszáz asszony erős szeretője – Velencébe érkezett, a

velencei köztársaság szenátusa megengedte Velence asszonyainak, hogy

amíg a fejedelmi vendég a város falai között marad, színes ruhákat és

gyémántékszereket hordjanak. A szász herceg ekkorra elfelejtette már azt

a fájdalmat, amelyet spanyolországi kalandja okozott neki és mohón és

mámorosan vetette magát Velencének, tenger királynőjének kitárt karjai

közé. Már első éjszakáján puha és illatos velencei karok között aludt el

és velencei karok közül szabadította ki magát, amikor hetek mulva egy

hűvös hajnalon örökre elhagyta Velencét.

A három nobile, akik a szenátus rendeletéből Velencében kalauzolták,

előbb a nagy csatorna mentén álló palotákat mutatták meg neki, azután

sorra felkeresték vele a város minden rejtett pompáját: eldugott

palotákat, amelyek hallgatva nézték magukat egy-egy melléklaguna csendes

vizében.

– Egy bukott hadvezér palotája – szólt a második napon egyik kisérője.

A herceg kérdezősködött és kisérői elmondták neki, hogy a palotában egy

kilencven éves aggastyán lakik, aki negyven éve nem mozdult ki a

házából: fogva tartja a szégyen, hogy évtizedekkel ezelőtt elveszítette

a köztársaság egy háboruját.

– A halálfejű grófné palotája – szólt azután a másik nobile.

A herceg ismét kérdezősködött és kisérői ekkor elmondták neki, hogy a

palotában egy nő lakik, huszonhat-huszonnyolc éves lehet; Velence

legnagyobb családjának utolsó ivadéka. De látni sohasem látta még senki,

mert a grófnőnek halálfeje van.

– Hogyan? – kérdezte megütődve a herceg.

– A feje – magyarázta a nobile – olyan, mint egy temetői koponya. Hús és

bőr van rajta, de a teremtő akaratából a feje még sem nyújt a szemnek és

a szívnek kellemes látványt, hanem elriasztó, mint a halál lárvája. A

nép tudja a történetét is ennek a csodának. Volt a szerencsétlen

teremtésnek egy őse, aki…

A herceg azonban nem volt kíváncsi erre a történetre, borzongva fordult

el a néma palotától és a gondola új utcába siklott velük.

– Ez a Trompertia háza…

A herceg ekkor már nem kérdezősködött. Trompertia nevét ismerte;

kiváncsian és jókedvűen nézett fel a széles ablakokra és boldogan

nevette el magát, amikor az egyik ablak mögött meglátta a Trompertia

selyemruhás alakját és szőkefürtös fejét. Kivánságára a társaság

elhatározta, hogy az estét Trompertiánál, a nagy kurtizánnál töltik.

A herceg mámoros volt Velencétől és Velence szerelmes volt a hercegbe. A

herceg szórta a pénzt és a velencei asszonyok szórták neki a csókjaikat;

és egy napon egy gondolás alázatos hajlongással, de bizalmas mosollyal

ismét egy asszonykéz írta levelet adott át a hercegnek. A herceg

elolvasta a levelet és nevetve kérdezte:

– Ki küldi?

– Kegyelmes herceg, – felelte a gondolás – a Madonna szívére esküszöm,

hogy most én sem tudom. Egy öreg asszony adta át: sohasem láttam eddig.

– Választ hová kell vinned?

– Sehová. Nem is várnak választ. „A herceget várjuk“ – mondta az öreg

asszony.

A herceg gondolkozott egy másodpercig, azután megrántotta a vállát és

nevetve mondta:

– Jó. Ott leszek.

A gondola éjjel féltizenkettőkor elvitte arra a helyre, amelyet a levél

megjelölt. Amikor partra szállt, egy alacsony nő – öreg asszonynak

látszott, a főkötőjétől nem lehetett az arcát látni – megfogta a herceg

kezét és szótlanul menni kezdett. Sikátorokon, házakon, kapuk alatt

mentek át, egy hídra kapaszkodtak fel és alattuk felcsillant a laguna

sötét vize, a herceg már türelmetlenkedni kezdett, amikor az öreg

asszony halkan megszólalt:

– Mindjárt ott vagyunk.

Ott voltak. Alacsony ajtón át márványlépcsőjű csarnokba jutottak; a

márványlépcsőn ragyogó pompájú terembe. A terem csilláraiban minden

gyertya égett, mintha a palotát ünnepre világították volna ki; a terem

tele volt fényességgel és ebben a fényességben hallgatag pompával álltak

a drága brokáttal bevont, faragott nagy karosszékek. A herceg dobogó

szívvel nézett körül és az öreg asszony pihenéssel kinálta meg. De a

herceg nem akart pihenni. Az öreg asszony ekkor étellel vagy itallal

kinálta meg. De a herceg sem enni, sem inni nem akart. Az öreg asszony

ekkor átvezette egy szobasoron, amely végig ragyogóan világos volt,

azután megállott egy magas, fehér ajtó előtt.

– Ide – mondta halkan – a hercegnek magának kell belépnie.

A herceg boldogan, elszántan, dobogó szívvel nyitott be az ajtón. Az

ajtó rögtön bezárult mögötte és ő egy másodpercre szinte megingott a

lábán, mert sűrű, mély sötétségben volt és mert sem előre, sem hátra nem

mert lépni. A kardja után nyult, de megmozduló kezét elfogta egy puha és

kicsi kéz.

– Itt egy szék, – szólt egy halk hang, – üljön le.

A herceg átengedte magát a puha és kicsi kéz kalauzolásának és boldogan,

gyöngéden szorította rettentő erejü markába ezt a forró és reszkető

kezet. A kéz szép; a reszkető hang, amelyet hallott, édes; a ruhák,

amelyek itt mellette suhognak, drágák és az illat, amely belőlük árad,

mámorító.

A herceg leült; a kis kéz vissza akart húzódni, de ő nem engedte; a

láthatatlan asszony rövid, remegő erőlködés után tehát megadta magát

ennek a fogságnak, ott maradt állva előtte, és halk, de zengő hangja

ismét megszólalt:

– Herceg, – mondta – ne ítéljen meg azért, amit tettem…

A herceg elmosolyodott a sötétségben.

– Mind így kezdik, – gondolta.

Megnyugtatta a láthatatlan asszonyt, hogy nem ítéli meg és a dereka után

nyúlt. A karcsú derék azonban kisiklott a kezéből és a remegő hang ismét

megszólalt:

– A boldogságos Szűz látja a lelkemet, hogy olthatatlan és

ellenállhatatlan szerelemből tettem. Ha rákerül a sor, meg akarok és meg

fogok bűnhődni érte; vezekelni fogok egy életen át; de most…

– Igen – szólt türelmetlenül a herceg.

A láthatatlan asszony még védekezett.

– Csak akkor, hercegem, – mondta reszketve – ha megigéri, lovagi szavára

megfogadja, hogy mindenben engedelmeskedik nekem és hogy sohasem akar

látni.

A herceg mindent megigért, forró vággyal ölelte meg a láthatatlan

asszony karcsú derekát és mámorosan kereste meg az ajkát. A karcsú

asszony elbágyadva adta át magát a csókjainak; de később védekezett még

és a herceg álmélkodva és boldogan mondta magában, hogy lány volt az,

aki neki ajándékozta magát.

– Szeretsz? – kérdezte a herceg.

– Halálosan.

– Mióta?

– Mióta itt vagy. Láttalak már az első napon; láttalak a doge esti

ünnepén; láttalak a Santa Maria Formosában, ahol sokáig nézted –

hitetlen! – a Barbara képét; – mióta itt vagy, körülötted vagyok.

– Kit szerettél előttem?

– Soha senkit.

– Kit szeretsz, ha elmegyek?

– Soha senkit. Ha elmégy, vége az én életemnek.

– Zárdába kell menned?

– Ha elmégy, akkor vége az én életemnek.

Hajnalodott és a láthatatlan nő búcsúzott a hercegtől.

– Mikor látlak? – kérdezte a herceg.

– Soha.

– Mikor jöhetek?

– Amikor akarja, herceg.

– Holnap.

– Holnap.

A gondolás másnap ismét eljött a hercegért; az öreg asszony elvezette a

palotába, de más úton vezette, mint előtte való éjjel. A palota ismét

fényben úszott, a találkozás szobája ismét sötét volt és az éjszaka

mámoros.

– Látni akarlak – mondta búcsúzáskor a herceg.

– Nem lehet.

A herceg könyörgött és a hangja végül egy lázas, türelmetlen és síró

gyermeké volt. A láthatatlan asszony ekkor térdre esett előtte,

átkulcsolta a lábát és zokogva mondta:

– Egyetlen, első és utolsó szerelmem, életem egyetlen és úgyis eltünő

boldogsága: ne kívánd. Itt a nyakam, fojts meg, ha akarod; itt a kardod,

szúrd át vele a szívemet; boldog vagyok, ha a kezedtől halok meg, – de

ezt ne kivánd.

A herceg meghatva hajolt le hozzá, felemelte és megcsókolta puha,

illatos és gömbölyű nyakát, amelyet megfojtásra kinált neki. A napok

azután gyorsan teltek és az éjszakát a herceg a láthatatlan nőnél

töltötte. Soha ilyen mámoros szerelmen sem azelőtt, sem azután meg nem

mámorosodott, soha ilyen őrjöngő, boldog és édes csókokat sem azelőtt,

sem gazdag életében azután nem kapott. A kíváncsiság boszantotta és

gyötörte néha, de velencei barátainál óvatosan kérdezősködhetett csak,

mert a kérdezősködés tiltva volt és ő félt tőle, hogy elveszti ezt a

páratlan és csodálatos szerelmet. A láthatatlan asszonynak egy-egy

szavából, egy-egy célzásából azt következtette, hogy azok közül a nők

közül való, akikkel nappal mosolyogva, vidáman és néha közömbösen

beszélget; feszült figyelemmel nézegette néha sorban ezeket a nőket s

egyszer felvillant a lelkében az a reménység, hogy láthatatlan szeretője

az a szép és szellemes Mocenigo grófné talán, aki öt erkölcsösen és

büszkén elutasította. Nyiltan elutasította talán és titokban…

A napok azonban multak és a hercegnek indulnia kellett. A rajnai

hadjárat volt kezdődőben és a herceget hívták hazafelé. Az ismeretlen

asszony fájdalmasan zokogott erre a hírre, de az ellentállását nem adta

fel, úgy hogy a herceg Vitzthum grófnak keserűen és dühösen panaszkodott

e miatt a konokság miatt. Fiatal barátja és apródja, mint rendesen, most

is szolgált neki jó tanáccsal és a herceg megállapodott vele, hogy most,

amikor úgyis örökre elhagyják Velencét, búcsúzóul elrabolják ismeretlen

szeretőjének a titkát, amely az ő kezükben nem árthat senkinek és

amelyet nevetséges dolog előlük őrizni.

Az utolsó éjszakán tehát így szólt szeretőjéhez a herceg:

– Holnap indulok. De ha még holnap éjjel velem akarsz lenni,

találkozzunk valahol a szárazföldön. Akkor innen délután elmegyek, de

csak holnapután reggel indulok Padua felé.

Ismeretlen szeretője nyugtalanul sóhajtozott a herceg karjai között,

azután megszólalt:

– Van ott egy kis nyárilakom. Eljösz oda?

– El.

A herceg másnap délután elutazott Velencéből és egész Velence sajnálta,

hogy a kedves, szép és bőkezű herceg elhagyja őket. A herceg azonban

áthajózott a szárazföldre, ahol várt rá a kisérete. A kiséret

elhelyezkedett egy fogadóban és a herceg türelmetlenül várta az

éjszakát. Az éjszaka végre eljött és vele az öreg asszony, aki a

herceget kalauzolni szokta. Eljött és elvezette a herceget egy alacsony

házhoz, amely nagy kert közepében állott; a házban egy kivilágított

szobába és onnan egy sötét szoba becsukott ajtaja elé.

A herceg belépett az új szobába és soha láthatatlan szeretőjének a

csókjai olyan féktelenek és olyan fájdalmasan forrók még egyszer sem

voltak, mint ezen az éjszakán; soha láthatatlan szeretőjének kemény,

lányos és mégis asszonyos melle olyan illatos, soha lágy karjának a

szorítása olyan őrjöngő, soha a szerelmes fuldoklása, a meleg hangja

olyan zokogó nem volt, mint ezen az éjszakán.

– Hadd lássam az arcodat – könyörgött a herceg.

– Nem, – sóhajtotta egy fájdalmas szívből kifakadó sóhajtással

láthatatlan szeretője – nem… _ezt_ vidd el magaddal…

A csókját kínálta és a szeméből forró könnyek peregtek.

– Ezt vidd el magaddal; és az életemet vidd el, mert ha elmentél, vége

az én életemnek…

A herceg mély megindulást érzett és már azon gondolkozott, ne adjon-e

jelt Vitzthumnak, ne keljen-e fel és ne mondja-e meg neki, hogy nem kell

a tervet végrehajtani. De szégyelte volna magát Vitzthum előtt; és mire

eszébe jutott, hogy egyszerűen hazudhat neki valamit; akármit,

akármilyen nevet, már későn volt. Kint lábdobogás hallatszott,

ökölcsapások döngtek egy bezárt ajtón, recsegve dőlt be a beroppantott

ajtó, egy izgalmat játszó hang kiáltotta: „mit tettetek a herceggel,

hová tettétek?“ – egy rémülten sikoltozó öreg asszonyt lódítottak félre

erős férfiöklök és a felrántott ajtóban ott állott Vitzthum magasra

emelt fáklyával a kezében.

A fáklya lobogó vörös fénye beltöltötte a szobát és a herceg elsápadva

és rémült irtózattal eresztette el szeretője meztelen karját, amelyet

hatalmas kezével fogva tartott. Eleresztette; a lába reszketett a

rémülettől és a homlokán az iszonyat verítéke ütődött ki. Az asszony,

akinek a karját eleresztette, a halálfejű grófné volt.

A Vitzthum magasra tartott kezében is reszketett a fáklya és a herceg

rémületét féktelen düh váltotta fel. A haragtól elvakulva kapta fel a

kardját, de a térdelő asszony megelőzte. Ájuló, gyötrődő, fájdalmas

szemében egy villanás villant fel, villámgyors mozdulattal a tőre után

nyúlt, amely ott hevert egy kis asztalon és biztos mozdulattal

markolatig beledöfte a szívébe.

A szívéből kibuggyant a vér és karcsú teste vergődve hullott le a

földre. A herceg ijedten állott kivont kardjával a kezében; haragja és

iszonyata küzdött a részvétével; végre föléje akart hajolni, de a

haldokló asszony elfordította tőle az arcát.

A herceg megrendülten indult ki a szobából; magával ragadta Vitzthumot

és kiparancsolta az embereit a házból. Kint hajnalodott már; a herceg

gyorsan lóra ült és dideregve és szótlanul lovagolt Padua felé.

Zsalud Sámuel.

A vicinális vonat megállott és Zsalud Sámuel szíve megdobbant a

büszkeségtől. Egy második osztályu fülke ajtajában elegáns fiatal

kisasszony jelent meg és ez a karcsu és finom úri leány az ő leánya

volt: Zsalud Irénke, az angol kisasszonyok felsőbb lányiskolájának

végzett növendéke, Egerből a szülői házba visszatérő úri hajadon, művelt

és vagyonos eladó lány. Zsalud Sámuel lesegítette a lányát a magas

lépcsőről, tartózkodóan megölelte, azután kísérte kifelé. Az állomás

épülete előtt ott állott a kocsi; még nem hintó, mert ez még nem illette

meg Zsalud Sámuelt, – hintón talán csak a lánya járhat majd a

kúnszállási érzékenység sérelme nélkül – tehát nem hintó még, hanem

azért már úri, könnyü, sárga kocsi, két lóval, kalapot billentő

kocsissal a bakon. Zsaludék felültek, a kocsi elindult. Apa és lánya

beszélgetett.

Zsalud Sámuel fekete kabátban volt. Ünnepi, fekete ruháját vette fel

mindig, ha valahol dolga után járt és az állomáshoz való kirándulás

különösen kötelezőnek tüntette fel a fekete ruhát. Zsalud Irénke könnyü,

nyári batisztruhát hordott, egy kicsit túlságosan dús díszítéssel.

– Kedves lányom, – mondta Zsalud Sámuel a jegenyesor elején – hazatérsz

a szülői házba.

– Igen, apa. Milyen nagyszerü.

Ez a könnyed hang nem volt kedvére Zsalud Sámuelnek; a fekete ruhában

kiegyenesedett a kocsin, elhallgatott és méltóságossá vált. Erre a lánya

is hallgatott. Zsalud Sámuel azonban túlságosan tele volt büszkeséggel

és túlságosan sok szeretettel foglalkozott egy gondolattal, semhogy

sokáig hallgatni tudott volna. A jegenyesor végén megszólalt tehát:

– Ha életedet oda akarod fűzni egy szeretett férfi életéhez,

válogathatsz a társadalom legjobb elemeiben.

Ez a közlés már érdekelte Zsalud Irénkét, aki felelevenedve kezdett

kérdezősködni azután, Csányi Tóni itthon van-e már és a Koltai-fiút nem

helyezte-e át a főispán. Zsalud Sámuel nagy elégedettséggel látta, hogy

lányának érdeklődése a társadalom legjobb elemeit keresi fel és örömmel

válaszolt minden kérdésre. A lelkes kérdezés azonban lassanként akadozni

kezdett és valami közelgő veszedelem érzésétől elsötétedtek a derült

válaszok is. Apa és lánya körül ott libegett és végül leszállt,

lecsapott egy kikerülhetetlen, elháríthatatlan és kényelmetlen kérdés.

Hosszabb hallgatás előzte meg és a kocsi bekanyarodott az utcába, már

szinte ott volt a ház előtt, mikor Irénke suttogva, gyorsan,

szégyenkezve kimondta:

– A műhely megvan még?

Zsalud Sámuel a fekete ruhában olyan méltóságosra fújta fel magát, amint

csak tudta, és fenséges volt a hangja, amikor válaszolt:

– Megvan. Mert jegyezd meg, lányom, az ipar a nemzeti vagyonosodás

fondámentuma.

Irénke felhúzta az orrát, de a nézeteltérések tisztázására már nem

került a sor, mert a kocsi megérkezett és behajtott az udvarra. Az

udvart kis kerítés választotta két részre; az egyik rész egy széles

gangu, úri ház kertes tiszta udvara volt, a másik rész a műhelyhez

tartozott. A műhely előtt ott állott egy kopott eperfa; az eperfa alatt

asztal, az asztal mellett négy legény, négy inas. Dél volt. Ebédeltek.

Irénke egy kelletlen pillantást vetett rájuk és alig biccentett a

fejével, amikor köszöntek neki. Zsalud Sámuel egyáltalában nem fogadta a

köszönésüket. Irénkével bement a házba, bent rögtön leült a terített

asztalhoz és komoran várta Irénkét, aki gyorsan tett-vett, rakosgatott

és rendezgetett még a lakásban. Zsalud Sámuelt komor és nehéz gondolatok

gyötörték.

– Az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Zsalud Sámuel kora ifjúságában megtanulta és azóta sok százszor elmondta

már ezt az igazságot; az iparos kör elnöki székében,

magánbeszélgetésekben, sőt néhányszor az úri kaszinóban is, ahová két

évvel ezelőtt felvették. Elmondta minden lehetséges alkalommal, – fekete

ruhában, dülledt méltósággal – de a helyzet az volt, hogy a nagy

igazságot, az egész _fondámentumot_ lelkében már régen elárulta. Zsalud

Sámuelnek volt egy féltve őrzött titka: szégyelte a mesterségét, útálta

az egész cipészi ipart; nagy lelki tusákat vívott, ne adja-e fel egészen

a mesterséget és ket évvel ezelőtt, mikor az úri kaszinóba felvették,

meg is ígérte Irénkének, hogy nemsokára bezárja a műhelyt. Kiderült

azonban, hogy az úri kaszinóban éppen azért bántak jól vele, mert az

iparosok vezérét látták benne, kiderült, hogy az iparos kör elnöki

székét ott kellene hagynia, ha a műhelyt becsukná és Zsalud Sámuel így

vérző szívvel volt kénytelen ragaszkodni hozzá, hogy –.

– Jegyezd meg, lányom, még egyszer: az ipar a nemzeti vagyonosodás

fondámentuma.

Az asztalhoz ülő Irénkét rideg és fenséges kitanítás fogadta. Irénkének

tudomásul kellett vennie, hogy apja egész vagyonának, – háznak,

tanyának, szőlőnek – szintén az ipar volt a fondámentuma; meg kellett

fogadnia, hogy nem nézi le a tisztes ipart; meg kellett fogadnia, hogy

elmegy az iparoskör majálisára; meg kellett fogadnia, hogy büszke lesz,

ha egy kérges tenyeret megszoríthat…

– … mert az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke szinte sírt az ebéd végén és bizonyosan sírt volna, ha Zsalud

Sámuel abba nem hagyja előadását, hogy elinduljon tépett lélekkel az úri

kaszinóba. Zsalud Sámuel vitte tragikus ellentmondásokkal teli, tépett

lelkét az úri kaszinó felé, Irénke pedig felszabadultan kutatta át a

házat és az udvart és eljutott egészen a műhelyig, ahol Bordás Bálint

első legény egy csokor virágot nyújtott át neki. Irénke erre két köszönő

szó után méltatlankodva visszavonult.

A kúnszállási nyári szezón igen mozgalmas volt. Előbb jött az iparoskör

mulatsága, hol is Irénkének alkalma volt megmutatni, hogy nem veti meg a

kérges tenyereket; a mulatság elején nagy harcot vívott magával, mert a

szóban lévő kérges tenyereket igen lenézte, amikor azonban minden

ünneplés neki jutott ki, akkor elfelejtkezett érzelmeiről és mámorosan

táncolt. Ez volt az első mulatság. Jött azután a tűzoltó-majális, azután

a kaszinó tavaszi mulatsága, ezekre több kedvvel készült Irénke, mint az

iparoskör mulatságára, de egyiken sem érezte olyan jól magát, mint éppen

az iparoskörben. A társadalom legjobb elemei ugyanis itt kissé

tartózkodóknak mutatkoztak; itt másoknak jutott ki az általános

ünneplés; Csányi Tóni és a Koltai-fiu megelégedett egy-egy udvarias

fordulóval; Irénke már a tűzoltó-majálison is űlt volna, ha az

iparosifjúság nincs jelen, a kaszinóbálon pedig valóban ült is. Ült

árván, anyátlanul és elhagyottan és Zsalud Sámuel – hosszu fekete

kabátban – vérbe boruló szemmel és tehetetlenül nézte a terem túlsó

végéről. Irénke a tűzoltó-majálison kelletlenül és szenvedve táncolt az

iparosifjakkal; ide azonban fájó szívvel kívánta az iparosifjakat.

Ugyanígy Zsalud Sámuel is, aki a terem végében – hol fekete ruhájában

szenvedett – a következő beszélgetést hallgatta végig:

– No, táncolj vele… Csak egyet.

– Melyikkel?

– Azzal ott… a sovány szőkével.

– Óh, a suszterkisasszonnyal?

Egy nagy kékmáslis rendező kapacitált egy Ferenc József-kabátos fiatal

urat. Zsalud Sámuel fel akart fortyanni, az járt az eszében, hogy kézen

fogja a leányát és hazaviszi innen, a Ferenc József-kabátos fiatal úr

azonban elszánta magát a táncra és Zsalud Sámuel maradt. Hajnaltájban

meg is vigasztalódott kissé, mert Csányi Tóni – a Sátory Panni távozása

után – mégis csak el kezdett Irénkével foglalkozni.

Így telt el a hosszú kúnszállási nyár, megkezdődött a csendes

kúnszállási ősz, jöttek az esők is, nagy sár volt az utcán és éjszaka

fagyott már, amikor Irénke betegeskedni kezdett. Sápadozott és szédült,

nem tudott enni és ebédnél egyszer elájult. Zsalud Sámuel szalajtatott

Korn doktorért, azért érte, mert pár héttel ezelőtt megfordult a

fejében, hogy doktor is lehetne a veje. (Az a kis valláskülönbség

kiegyenlíthető; a huszadik században élünk.) Az öreg Schwartz doktor

helyett a fiatal Korn doktort hivatta tehát.

A fiatal Korn megérkezett, de mert sürgős dolga volt, – nagybeteghez

hívták Zsadányba – csak egy pillantást vetett a már eszméletre tért

Irénkére, megállapította, hogy semmi komoly baj nincs, és megigérte,

hogy másnap reggel eljön és alaposan megvizsgálja a kedves beteget.

Zsalud Sámuel megmelegedő szívvel hallgatta az ígéretet. A kedves beteg…

Igazán nincs semmi akadály. A huszadik században élünk.

Korn doktor másnap reggel eljött és alaposan megvizsgálta és alaposan

kikérdezte Irénkét. Zsalud Sámuelnek a másik szobában kellett megvárnia

a vizsgálat eredményét. Derült mosolygással várta a doktort, a doktor

belépése azonban az arcára fagyasztotta a mosolygást. Ohó! Mi az? A

diagnózis, amelyet ő várt, úgy hangzott valahogyan, hogy nincs itt semmi

baj, nagy lány lett a kis lányból, itt az ideje, hogy férjhez adjuk.

Erre egy barátságos mosolygás lett volna a válasz, és az a kérdés, nem

tudna-e a doktor úr egy olyan derék házasulandó fiatalembert, mint

amilyen ő maga… Szó szót követett volna és – a huszadik században élünk.

A doktor e helyett rágja az ajkát és zavarodottan csavargatja a

bajuszát. Mi az? Mi a baj?

Semmi különös baj. Csakhogy Irénkét jó lesz hamarosan férjhez adni. Mert

a baba így nagyon is korán fog megszületni. Igaz: vagy hat hónap még

van, de hárommal bizony már elkésett az esküvő. No, nem kell ezt azért

az embernek úgy a lelkére venni, Zsalud úr, a fontos az, hogy a fiatal

anya egészséges lesz; és természetes, hogy a dolog köztünk marad; nem

kell erről senkinek tudnia…

A doktor ajánlotta magát és Zsalud Sámuel lélektelenül bámult utána.

Olyan szörnyü szégyenkezést, olyan megsemmisülést érzett, hogy előbb se

szava, se gondolata nem volt. Halálsápadtan, remegő kézzel szorította

meg a doktor kezét, azután ingadozva állott meg a szoba közepén, fekete

ruhájában. Ingadozva állott és percekig tartott, amíg ki tudott gyúlni,

fel tudott lobogni, egy harsány ordításban ki tudott törni féktelen

haragja.

Elordította magát és berontott a másik szobába. A másik szobában

sápadtan, megadással, halált váróan ott várt rá Irénke. Zsalud Sámuel

felemelte a kezét, de a felemelt kéz reszketni kezdett és lassan

lehanyatlott. Ezt a sápadt leányt? Inkább önmagát. Önmagát kellene

megbüntetnie; ő nem vigyázott a leányára eléggé; ő vitte oda az úrfiak

közé; ő örült, ha az úrfiak táncolnak vele; ő adta át az úrfiaknak…

Melyik volt? Most semmi mást nem akart tudni egyelőre. Hiszen elvenni

most már aligha veszi el, de legalább meglátjuk, mit lehet tenni. Tehát:

melyik volt? Ki volt?

Irénke engedelmesen, reszketve súgta:

– Bálint.

Zsalud Sámuel elképedt. Nem emlékezett semmiféle Bálintra. A Csányi-fiu

Tóni; a Koltai-gyerek Sándor. Miféle Bálint?

– Bordás Bálint.

Zsalud Sámuel felüvöltött. Ezt nem várta. Mindenre el volt készülve; még

azt a riadtan felvillanó gondolatot is megforgatta rettegő elméje

egyszer, hogy nem egy úrfival lesz dolga, hanem talán kettővel is;

mindent lehetségesnek tartott, de ezt nem. Ettől megrendült és

megtántorodott.

Irénke sírva hajtotta le a fejét ismét felemelkedő ökle elől, de a

Zsalud Sámuel ökle most sem sújtott le rá. Más dolga lesz most az

öklének.

Zsalud Sámuel megfordult és kirohant a szobából. Átszaladt az udvaron és

kirúgta maga előtt a kis rácsos ajtót, amely a másik udvarba nyílott. A

másik udvaron egy tőke állott, a tőkébe belevágva egy balta. Zsalud

Sámuel kirántotta ezt a baltát és magasra emelte a levegőbe.

A legények bent dolgoztak a fűtött, belső műhely ben. A hűvös külső

műhelyben egyedül dolgozott Bordás Bálint első legény. Zsalud Sámuel

berúgta az ajtót és kemény dobbanással átlépte a küszöböt. A szeme véres

volt; a torkán egy új ordítás tört hörögve kifelé; a keze görcsösen

markolta a baltát.

Bordás Bálint ránézett és barna arcán egy kis sápadás suhant át. Egy

másodpercnyi ideje volt arra, hogy elhatározza, mit tegyen. Védekezni

vagy menekülni: nincs más. Az egy másodperc azonban még nem telt el és

Bordás Bálintnak más jutott eszébe. A Zsalud Sámuel ordítása még nem

harsant ki a remegő torkon, a balta még nem suhant fel olyan magasra,

hogy lecsaphasson, amikor Bordás Bálint tiszta barna szemével belenézve

Zsalud Sámuel véres szemébe, emelt és csengő hangon megszólalt:

– Jó reggelt, _édesapám!_

Az ordítás, amely a Zsalud Sámuel torkán ki akart törni, hirtelen

megakadt a vonagló torokban és hosszu hörgéssé vált, a felemelt balta a

dühös lendület közepén táncolni kezdett és az ordítani és ölni készülő

ember zavarodott szavakat hörögve, megtántorodva állott meg az ültéből

nyugodtan rápillantó legény előtt. Az egész helyzetbe valami új elem

került; két olyan szó, amelyet nagyratörő, de becsületes álmodozások

súgtak a végső percben egy megrettent legénynek, ez a két szó új útat

mutatott Zsalud Sámuelnek; sok lenézés és sok hiúság eljutott a nagy

leszámoláshoz; Zsalud Sámuel visszatántorgott a küszöbre, ott nagy

lélegzeteket vett, mint a fuldokló, akit kimentettek a vízből, azután

végigsimogatta fekete ruháját, odafordult a sápadtan váró Bálinthoz és

lesütött szemmel, de olyan hangon, mint amilyenen a nemzeti vagyonosodás

fondamentumáról szokott beszélni, de ezúttal teljes meggyőződéssel, sőt

őszinte örömmel, felszabadultan és már eljövendő nagyapai örömeit is

élvezve egy kissé, hangosan mondta:

– Jó reggelt, _édes fiam!_

Dömötörék és Sebőkék.