SZEREPLŐK:

_Lilla_

_A férje_

_Egy fiatal orvos_

_A báró_

_A direktor_

_A professzor_

_(Csendes szoba a nagy házban. A középen asztal. Néha zeneszó hallatszik

be.)_

_Lilla:_ A vendégek lassan elszélednek.

_A férje:_ Csak a fiatalság táncol még.

_Lilla:_ A menyasszony már messze jár.

_A férje:_ A menyasszony azóta meg is érkezett már. Asszony lett az

unokád, Lilla.

_Lilla:_ Asszony lett. – Az idő hajnal felé jár. Milyen szép tavaszi

hajnal. – Az Isten áldja meg az unokánkat.

_A férje:_ Úgy szeresse az élet, mint téged. Úgy kényeztesse. Legyen

olyan boldog, olyan édes, olyan tiszta asszony, mint te. Úgy szeresse a

férje, mint én tégedet.

_(Megcsókolja Lilla kezét, megcsókolná a száját is, de Lilla

figyelmeztetőn, gyöngéden eltolja magától.)_

_Lilla:_ Nézd csak, öregem…

_A férje_ _(visszahúzódik)_.

_A fiatal orvos_ _(aki óvatosan benézett a szobába, most belép):_

Méltóságos asszonyom…

_Lilla:_ Nézd csak, öregem, itt van Pál doktor, az a kitünö fiatal

orvos, akit kedves barátunk, a professzor volt szíves ajánlani és aki

megteszi nekünk azt a nagy szívességet, hogy lejön hozzánk.

_A férje:_ Nagyon örülök. Nagyon lekötelez bennünket.

_A fiatal orvos:_ Méltóságos uram…

_Lilla:_ Holnap délután indulunk. Velünk indulhat, ugy-e? Fiatal

embernek nem kell nagy készülődés… Hm. A professzor mondta, hogy egy

nagy munkájával akar odalent elkészülni.

_A fiatal orvos:_ Igenis, méltóságos asszonyom.

_Lilla:_ És ez a munka… meddig tarthat, mit gondol, amíg elkészül… ezzel

a munkájával?

_A fiatal orvos:_ Hm… én azt hiszem… bizonyosra veszem…

_A férje:_ Lilla, kérlek… nézd, szívem, ennek semmi köze a te

állapotodhoz, a doktor úr mindenesetre elkészül majd nálunk a

munkájával, de azért…

_Lilla_ _(előrehajol):_ Mondja, kedves fiam, mennyi időt szánt erre a

munkájára? Feleljen!

_A fiatal orvos_ _(hipnotizáltan):_ Egy évet, méltóságos asszonyom…

_Lilla_ _(hátradől, egy kissé elsápad, egy kissé megborzong):_ Egy évet.

Egy évet. _(Elborúlva néz maga elé, összeszedi magát.)_ És mondja, fiam,

az ilyen nagy betegség természetesen előbb testi összeroskadással jár;

én olvastam valahol a szót hm… marazmus… ugy-e, fájdalmakkal? és gyors

megrútulással?

_A férje:_ Kérlek, Lilla, hiszen teneked semmi olyan komoly bajod…

_A fiatal orvos_ _(szinte könnyezve):_ De méltóságos asszonyom…

_Lilla:_ Mondja, fiam, azzal jár ugy-e?… Hiszen ez természetes…

_A fiatal orvos_ _(hiába akarja elfordítani a fejét, a Lilla szuggesztiv

tekintetére kénytelen egy beleegyező fejmozdulatot tenni)_.

_Lilla_ _(bólint, elhallgat; súlyos csend. Sóhajtva):_ Nehéz dolga lesz

velem, kedves fiam. Én nem vagyok türelmetlen beteg, de a legtürelmesebb

is… _(Bágyadt mozdulatot tesz; nagyon kedvesen.)_ Majd az uram és a

fiaim igyekeznek meghálálni a kedvességét. Hát isten vele, kedves fiam.

És viszontlátásra holnap!

_A fiatal orvos_ _(föláll, kezet csókol)_.

_Lilla_ _(a férjéhez):_ Kísérd ki öregem a doktor urat. És nézz körül a

vendégek között. Nekem itt beszédem van.

_A férje_ _(nyugodtan):_ Ide küldjek valakit?

_Lilla:_ Már idehivattam őket. A báró, a direktor és a professzor.

Mindjárt itt lesznek. És egy félóra múlva te visszajössz és akkor

hazamegyünk. Menj, öregem.

_A férje_ _(az orvossal elmegy)_.

_Lilla_ _(egyedül marad. Megborzong. Küzd magával. Az órára néz. Föláll,

a zongora mellé lép és halkan dúdolva énekel)_.

_A báró_ _(belép):_ Milyen szép a hangja, Lilla!

_Lilla_ _(visszafordul; nyugodtan):_ Magának már régen le kellett volna

feküdnie. De láttam, hogy ilyen mértéktelen kicsapongásra adta magát,

azért hivattam ide.

_A báró:_ Lilla, énekeljen! Olyan régesrégen nem énekelt már nekem,

Lilla. Emlékszik még rá… maga a zongora mellett ült, egyedül voltunk…

_Lilla_ _(fölkel a zongorától):_ De most nem leszünk egyedül.

_A báró:_ Miért? Mi az? Ki jönne ide?

_Lilla:_ Már itt is van. Pontos, mint mindig. No, nyelje el…

_A direktor_ _(lassan bejön)_.

_A báró_ _(pattogva):_ Mi ez? Ki ez? Mit akar itt ez az ember?

_A direktor_ _(nyugodtan, hidegen monoklisan):_ Én sokkal több joggal

kérdezhetném, hogy mit akarsz voltaképpen te itt?

_A báró:_ Te, hogy én mit akarok?

_A direktor:_ Én, hogy te mit akarsz!

_A báró:_ Engem ő hivatott!

_A direktor:_ Ő engem hivatott!

_A báró_ ⎫ _(szemrehányón):_ ⎫

⎬ ⎬ Lilla!

_A direktor_ ⎭ _(kérdőre vonva):_ ⎭

_Lilla_ _(mosolyogva néz rájuk)_.

_A professzor_ _(csendes, komoly, öreg úr):_ Lilla, hivatott?

_A báró:_ ⎫

⎬ Lilla!

_A direktor:_ ⎭

_Lilla:_ Üljenek le!

_A professzor_ _(szótlanul leül)_.

_A báró:_ Nem ülök. Ezekkel együtt?

_A direktor:_ Szép társaságba kerültem a maga révén, Lilla.

_Lilla:_ Csend!… Holnap, ugy-e, együtt ebédelnek?

_A három öreg úr_ _(morogva):_ Igen.

_Lilla:_ Este együtt vacsoráznak?

_A három öreg úr:_ Igen.

_Lilla:_ Két hét múlva együtt utaznak Pöstyénbe?

_A három öreg úr:_ Igen.

_Lilla:_ Hát akkor tűrjék el egymást itt is.

_A báró_ _(a másik kettőre halkan):_ Küldje el őket!

_A direktor_ _(gőgösen, monoklisan):_ Nem szeretem magát, Lilla, ezek

között a léhűtők között látni.

_A professzor_ _(egy kicsit búsan, de nyugodtan odanyomult Lillához.

Nagyon közel jutott hozzá. Megfogta a kezét)_.

_A báró_ _(észreveszi, felriad):_ Ah! Ha! Mi az? Mi az ott? Lilla,

küldje el ezt az embert!

_A direktor:_ Lilla, kérem, ami sok, az sok.

_Lilla_ _(elvonja a kezét a professzoréból, nagyon energikusan):_ Csend!

Csitt! Üljenek le már! Lesz itt csend, igen, vagy nem?

_A három öreg úr_ _(megjuhászodik)_.

_Lilla:_ Leülni. Maga ide, maga ide, maga ide. _(A báróhoz, egészen más,

csevegő, üzleti hangon:)_ A fiam holnap elmegy magához a várhelyi birtok

ügyében. Helyes?

_A báró_ _(duzzogva):_ Helyes!

_Lilla_ _(a direktorhoz):_ Magát arra akartam kérni, hozza rendbe a

hámosfalviak kölcsönének az ügyét. Megteszi?

_A direktor_ _(duzzogva):_ Tudja, hogy ha maga kéri…

_Lilla_ _(a professzorhoz):_ Magának köszönöm, hogy ezt a Pál doktort

szíves volt nekünk ajánlani. Nagyon kedves és nagyon buzgó

fiatalembernek látszik.

_A professzor_ _(félhangon, duzzogva):_ Persze, már szerelmes magába.

Miért kacérkodik vele?

_Lilla_ _(nem figyel a szemrehányásra, hátradől, mosolyogva végignéz

rajtuk. Mindhárman duzzognak. Lilla bort önt nekik):_ No itt van. Édes

bor. Öreg embereknek való. Koccintsanak velem. A maguk egészségére!

_A három öreg úr_ _(kényszeredetten koccint)_.

_Lilla_ _(az ajkához érinti a poharat. Leteszi. Mosolyogva néz körül

rajtuk. Elfogódott. Nem tudja, hogyan fogjon a dologhoz)_.

_A báró_ _(heveskedve, mint mindig):_ És ezért csődített ide engem?

Ezekkel együtt?

_A direktor_ _(odahajol Lillához):_ Minek hivatta ezeket is?

_A professzor_ _(halkan):_ Hogy ez a társaság mire való?

_Lilla_ _(határozottan):_ Magukat én ide azért gyüjtöttem, hogy

elbúcsúzzam maguktól.

_A báró_ _(morog):_ Ahhoz elég lettem volna én is.

_A direktor:_ Lehetne azt ezek nélkül is.

_A professzor:_ Minek ahhoz ez a társaság?

_Lilla_ _(elnyomja a lázadást):_ Csitt! Mikor tanulják meg végre, hogy

az én jelenlétemben is elviseljék egymást? Másképpen éjjel-nappal együtt

vannak. Szerelmesek egymásba.

_A báró_ _(morog):_ Maga mellett nincs más szerelem, csak…

_A direktor:_ Nem szeretek maga mellett senkit se látni.

_A professzor_ _(morog):_ Nem helyeslem, hogy ezek maga körül vannak.

_Lilla_ _(melankólikusan):_ Mikor tanulják meg? Sok idejük már nincs rá!

_A három öreg úr_ _(morog)_.

_Lilla:_ Csitt! Maguktól én most el fogok búcsúzni. _(Habozva:)_ Nem

azért, mert elutazom haza. Hiszen nyáron lejöhetnének. Nem azért, mert

maguk nemsokára elutaznak. Hiszen nyár végén visszajönnek. Nem is azért,

mert… _(Gondolkozik, megakad.)_

_A direktor:_ Hát miért már a jó isten szerelmére?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Azért kedvesem, mert én nemsokára meghalok!

_(Nagy elhallgatás. Az urak megmerevednek. Csend. Csendesen

mosolyogva.)_ És mert én soha többet nem látom magukat és mert maguk

soha többet nem látnak engem. _(Még egy kis szünet.)_

_A báró_ _(tombolni kezd):_ Hahá! Nagyon jó. Ez aztán kitünő! És

kitünően is mondta.

_A direktor_ _(segít neki a tombolásban):_ Hahá! Ezen nevetek. Ezen

megpukkadok nevettemben. _(Mind a ketten tombolnak, csapkodnak, igen

nagy zajt csapnak.)_

_Lilla_ _(nézi őket, elérkezettnek látja az idejét, hogy véget vessen a

zajnak. Egyszerűen rámutat a professzorra):_ Ő nem nevet.

_A professzor_ _(valóban nem nevet. Mereven és sápadtan ül a helyén és

most már hiába próbál úgy tenni, mintha ő is tombolni akarna):_ Ho-hoha…

én azt mondom… én… én…

_Lilla_ _(leinti):_ Hagyja; – ugy-e, maga nem nevet? _(Kissé, de csak

egy kissé elérzékenyülten a kezét nyújtja neki.)_

_A professzor_ _(szótlanul ráhajlik a kicsi és még mindig meleg és

gömbölyü kézre, a lehajlása és a kézcsókja igen hosszu és amikor

kiegyenesedik, gyanúsan reszket a bajusza)_.

_A másik két úr_ _(erre lassan egy-egy nagyszemü kőszoborrá merevedik.

Nem értik a dolgot. A halál emlegetése magában véve is kellemetlen)_.

_Lilla_ _(válik ismét a helyzet urává. Megint nyugodt és megint

mosolyog):_ No nem lesz az azért holnap. De sok időm nincs. És holnap…

holnapután már kezdek… nagyon csunya lenni. Összemenni, nyöszörögni.

Elfakuló, elvakuló, elpusztuló, rútul haldokló öreg asszony lenni. És

mert maguk azt adták nekem, ami az életükben kedvesség és szépség és

jóság volt, én nem akarom, hogy végül is belőlem az jusson maguknak, ami

rút és visszataszító. Az emlékükben, az emlékükben így maradjak meg.

_(Kiegyenesedik. Mosolyogva néz le rájuk.)_

_A báró_ _(remegő hangon):_ Milyen szép!

_A direktor_ _(remegő hangon):_ Milyen szép!

_A professzor_ _(remegő hangon):_ Lilla!

_Lilla_ _(a meghatottságuk rá is átragad):_ Maguktól én hát elbúcsúzom,

kedves barátaim! Hogy az életem kedves volt és szép volt, abban maguknak

nagy részük van. Hogy az élet magukat én nekem adta, én azt neki nagyon

köszönöm. Hogy maguk én hozzám… sok évig… sok esztendeig… sok tíz

esztendeig… nem is tudom már meddig, olyan jók voltak, azt most, azt

hiszem először, de bizonyosan utoljára – nagyon, nagyon-nagyon köszönöm.

_(Az egyik kezét a bárónak, a másik kezét a direktornak nyújtja, a

professzorra, aki vele szemben ül, a könnyei között átmosolyog. Nagy

hallgatás. Néhány gyanus nesz; azt mondaná az ember: gyereksírás, ha nem

csupa öreg ember volna jelen.)_

_Lilla_ _(hősiesen küzd az elérzékenyülésével, azután kifakad):_ Ejnye,

aki adta, sok hős férfia! Rájuk nézett a kakas. Mi történt velük, hogy

egyszerre így fölveszik a dolgot? Lesz itt mindjárt csend!

_A báró:_ Lilla, maga nem tudja…

_A direktor:_ Lilla, ha maga tudná…

_Lilla:_ Nem tudom, tudnám, mindent tudok. Ejnye teremtette, hát azt

hiszik, hogy nekem könnyen esik? Készültem ám én is rá, három hétig,

négy hétig; de ha egyszer meg kell lenni…

_A báró_ _(tüzesen):_ Meg kell? No, majd azt meglátjuk, minek kell

meglennie. Hát azt hiszi, engem eltilthat attól…

_Lilla:_ Csitt. Azt. Eltiltom. Közelednie se szabad hozzám. Most nekünk

el kell búcsúznunk, egyszerűen, szépen, tisztán. Mindenkorra. Nem is

olyan nehéz. No, de nagy dolog is; már az unokám is asszony. Itt az

ideje, hogy elmenjünk. Ami eddig volt, szép volt, az Istent káromolnám,

ha panaszkodnám.

_A direktor_ _(panaszosan):_ És mink, Lilla?

_Lilla:_ Maguk is éltek eddig, szépen éltek, jól éltek.

_A báró:_ De ezentúl; maga nélkül…

_Lilla_ _(csendes, boldog nevetéssel):_ Óh én nélkülem, kellek is én már

a maguk életében…

_A báró:_ ⎫

⎪

_A direktor:_ ⎬ Lilla!

⎪

_A professzor:_ ⎭

_Lilla:_ Na hát akkor is csak meg lesznek nélkülem… ezentúl majd máshoz

járnak látogatóba, ezentúl majd másnak beszélik el, mi történt magukkal,

örömet, bánatot; mástól kérnek tanácsot és más veszekszik magukkal, ha

nem vigyáznak magukra.

_A báró:_ Más!

_A direktor:_ Hát azt hiszi…

_A professzor:_ Hiszen nem is hiszi, Lilla!

_Lilla:_ No most elég volt, egy-kettő, véget vetni a búcsúzkodásnak.

Ebből most már csak rossz dolog lehet, panaszkodás, nyafogás. Maguk most

innen elmennek.

_A professzor:_ Ne küldjön még el, Lilla. Inkább megigérjük, hogy nem

leszünk terhére.

_A báró:_ ⎫

⎬ Nem!

_A direktor:_ ⎭

_A professzor:_ De ne küldjön még el. Legalább ez az egy óra legyen még

az enyém _(kijavítja)_, a miénk. Hadd üljünk még itt csendesen magával

és hadd élvezzük, hogy velünk van.

_Lilla:_ Ez, ez már okosabb beszéd. Még ezt az órát kiélvezni… Nekem

most nincs semmi fájdalmam. Nyugodtan ülök itt. Akik körülöttem vannak,

szeretnek. Az unokám asszony lett. És ez itt édes bor. _(Fölemeli

poharát. Iszik, csend. Leteszi a poharát.)_ Csend van, nincs semmi

bajom, boldog vagyok. _(Rájuk mosolyog. Csend. Messziről hallatszik a

zene.)_

_A báró_ _(remegő kézzel bort tölt az üresen letett pohárba)_.

_Lilla:_ Boldog vagyok. És maguk miért nem szólnak?

_A három öreg úr_ _(hallgat)_.

_Lilla_ _(a báróhoz):_ Hát maga, nagy hős, örökké verekedő, maga miért

nem szól?

_A báró_ _(elfordítja a fejét)_.

_A direktor_ _(lesüti a szemét)_.

_A professzor_ _(végre megszólal):_ Lilla, hát mégis, mégis jelentettem…

jelentettünk mi magának valamit?

_A másik két öreg úr_ _(egyszerre figyelni kezd)_.

_Lilla:_ Nagyon sokat jelentettek. Az életem hiányos lett volna maguk

nélkül. Nem lettem volna boldog maguk nélkül.

_A direktor:_ Igazán, igazán boldogtalan lett volna, ha elhagy…

elhagyjuk?

_Lilla:_ Az lettem volna.

_A báró:_ ⎫ Sohase mondta!

⎪

_A direktor:_ ⎬ Sohase akarta bevallani.

⎪

_A professzor:_ ⎭ Mindig letagadta!

_Lilla:_ Nem jó, ha a férfiak azt tudják.

_A báró:_ ⎫ De letagadta!

⎪

_A direktor:_ ⎬ Küldött Fel is, le is út.

⎪

_A professzor:_ ⎭ Mehetünk, ha tetszik.

_Lilla_ _(szeliden):_ De azért úgy-e mégis tudták. Úgy-e, hogy tudták?

_A három öreg úr_ _(dacosan és mogorván hümmög)_.

_Lilla:_ Ne morogjanak már itt. Tudták, mindig tudták. Már harmincöt

évvel azelőtt pontosan tudták.

_A báró_ _(felnéz, ránéz, elszörnyed):_ Harmincöt évvel ezelőtt! És

harmincöt éve vezet az orromnál fogva.

_Lilla:_ Megbánta? _(Hallgatás.)_ Nem érte meg?

_A báró_ _(mogorván):_ De megérte.

_Lilla:_ Akkor hát…

_A báró_ _(izgatottan):_ Harmincöt éve szolgálom. Reménytelenül. És

most, amikor… amikor a reménytelenséget megszoktam, most itt hagy…

_Lilla_ _(félig mosolyogva):_ Báró, mit vet a szememre? Hogy meghalok?

_A báró_ _(levegő után kapkod):_ Nem, nem, de, de én… én. _(A könnyeivel

harcol.)_ Micsoda rettentő sors ez! Hogy az az asszony, akit én

szerettem és akin kívül soha én senkit se szerettem, már a más felesége

volt. És a legtisztességesebb asszony volt. A legtisztább asszony volt,

akit én hiába imádtam, és akinek én hiába könyörögtem. _(A könnyeit

nyeli.)_ Egy elvesztett életen, egy elpazarolt életen keresztül.

_Lilla_ _(szinte bocsánatot kérve):_ Kedves, kedves jó barátom!

_A báró_ _(tul akarja kiabálni a meghatottságát):_ És most köszöni a

hűséges szolgálatot és most elmegy és most énnekem semmit, de semmit nem

ad.

_Lilla_ _(ijedten):_ Mit adjak, kedves barátom?

_A báró_ _(a könnyei között kiabál):_ Mit tudom én? valamit… valamit…

_Lilla:_ Kedves, kedves barátom, hogy szeretném megajándékozni magát,

hogy szeretnék magának adni valamit, valami nagyon értékes értéket,

valami feledhetetlen és becses emléket, valamit, ami… de mit adjak?

_A báró:_ Mit tudom én? Egy jó szóval többet. Többet, mint egy jó szót.

Valamit, ami csak az enyém. Azt, hogy én, csak én jelentettem magának

valamit, hogy én jelentettem a legtöbbet, többet, mint ezek itt.

_A másik két öreg úr_ _(féltékenyen megmozdul)_.

_Lilla_ _(nem veszi észre):_ Hogy tombol, hogy toporzékol. Hogy

követelődzik. _(Nyilvánvalóan kedve telik ebben a tombolásban.)_

Akárcsak harmincöt évvel ezelőtt.

_A báró:_ Tombolok? Követelődzöm? Hányszor mondta. De én soha többet

már. _(Elfogyott az ereje.)_ Minek? Hiszen tudom. _(Szomorúan.)_ Soha

maga engem egy cseppet, de egy cseppet sem szeretett.

_Lilla_ _(a mély és őszinte szomorúság nagyon hat rá. Félig

akaratlanul):_ Ki mondja azt?

_A báró_ _(felkapja a fejét):_ Hát szeretett? Vallja be, most vallja be

végre, hogy szeretett. Bevallja? Igen?

_Lilla_ _(a megrohanás váratlan volt, még ingadozik egy másodpercig,

azután csendesen bevallja):_ Igen.

_A báró_ _(ujjongva, szikrázó szemmel):_ Igen, szeretett, mindig tudtam.

Engem szeretett. Mindig szeretett.

_Lilla_ _(megzavarodik, végigsimítja a homlokát, eltakarja egy

másodpercre a homlokát, azután halkan korrigálja a büszke kiáltást):_

Nem mindig!

_A báró_ _(csalódottan):_ Nem? _(Gyanakodva.)_ Nem akar becsapni? Igazat

mond?

_Lilla_ _(egy pillantást vet a másik két öreg úrra, akik remegve, de

feszesen ülnek a helyükön, és határozott hangon mondja):_ Igazat.

_(Tiszta pillantással néz a báró szemébe.)_

_A báró_ _(lesüti a szemét, halkabban, mintha el tudná érni, hogy a

másik kettő ne hallja):_ Igazat! Hát nem mindig. Hát mikor? Mondja meg,

mikor volt az? mikor volt úgy? Mikor szeretett engem?

_Lilla_ _(ő is halkan beszél):_ Három éve volt akkor, hogy hozzánk járt.

Várjon… én huszonnyolc éves voltam…

_A báró_ _(elgondolkozva):_ Akkor?

_Lilla:_ Akkor!

_A báró_ _(hirtelen eszébe jut valami):_ Abban az évben is…

ezernyolcszáznyolcvannégyben, amikor egész nyáron együtt voltunk a

Balatonnál?

_Lilla_ _(habozik):_ Abban az évben is.

_A báró:_ Az ura heteket töltött Budapesten?

_Lilla_ _(nem akar felelni, el akar fordulni)_.

_A báró_ _(nem engedi, magánkívül):_ Várjon még. Erre az egyre még

felelnie kell. _(Remegve.)_ Kérem, könyörgök, feleljen még erre az

egyre. _(Nagyon halkan.)_ Ha én akkor sértődötten és elcsüggedten nem

hagytam volna abba a dolgot… Ha én tovább is könyörögtem volna. Ha

tovább is követelődztem volna. Ha… ha nem engedtem volna becsapni

magamat azzal, hogy maga sértődést és haragot mutatott akkor… akkor

_(izgalomtól remegve)_, akkor meghallgatott volna?

_Lilla_ _(el akar fordulni)_.

_A báró_ _(nem engedi):_ Meghallgatott volna?

_Lilla_ _(halkan, szinte pirulva):_ Meg.

_A báró_ _(rábámul, előbb meg akarja fogni a kezét, de Lilla elvonja.

Erre felugrik és mértéktelen izgalomban, büszkén rohan fel és alá):_

Hohaha! Hohohó! Hohohó!

_Lilla_ _(zavarodottan és szégyenkezve ül a helyén. Lesüti a szemét.

Zavarodottságában a poharát emeli fel és üríti ki. Még mindig lesütött

szemmel):_ Istenem, hajnalodik, menni kell haza!

_A direktor_ _(izgatottan és halkan):_ Ő most büszke és boldog. De

énnekem, énnekem semmit se mond.

_Lilla_ _(zavartan):_ Mit mondhatnék?

_A direktor:_ Nekem az életből nem jutott semmi. Én sohase kaptam

semmit. Én rám még csak nem is gondolt soha… úgy… másképpen.

Szerelemmel.

_Lilla_ _(kínos zavarban):_ De kedves barátom.

_A direktor:_ Én még azt a jutalmat se kaptam soha, hogy a… _(elhallgat,

mélységesen el van keseredve)_.

_Lilla_ _(legyőzi a szégyenkezését, felemeli a fejét. Elhatározza, hogy

rendet csinál. Gyöngéden):_ Hogy a gondolataim? Hogy az álmaim?

_A direktor_ _(duzzogva):_ Igen.

_Lilla:_ De kedves jó barátom, hiszen maga tudja…

_A báró_ ⎫ ⎫

⎬ _(megáll és emésztő féltékenységgel figyel):_ ⎬ Mit?

_A direktor:_ ⎭ ⎭

_Lilla:_ Mit? édes istenem, hát én mondjam meg? Maguké hármuké volt az

életem, az életem szebbik része, a vágyódásaim, az álmaim. Én jó feleség

voltam, nem lehetett nálam jobb. Az uramat szerettem is, kezdettől

mostanig. De –.

_A direktor:_ De?

_Lilla:_ De maguknak, mindegyiküknek sorra eljött az ideje.

_A direktor_ _(mohón):_ Az én időm… Akkor volt úgy-e… maga… harminc éves

volt?

_Lilla_ _(mosolyogva biccent igent)_.

_A direktor:_ Mikor maguknál töltöttem a nyarat?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Nem. _(Szünet.)_ Utána következő nyáron a tenger

mellett.

_A direktor_ _(elképedve):_ Oh, és én azt hittem, hogy akkor már vége

mindennek. _(Szemrehányón.)_ Maga akkor úgy tett, mintha vége volna

minden érdeklődésének. Miért tett úgy velem?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Miért hitte el nekem?

_A direktor_ _(felindultan rázza az öklét):_ Oh, oh, oh, oh én. _(A

homlokát üti.)_

_Lilla_ _(komolyan fordul a professzor felé)_.

_A professzor_ _(halkan és komolyan):_ És én…

_Lilla:_ És maga… De édes, kedves barátom… évekig, évekig. Amikor a

fiatal asszonyság véget ért és én hozzájutottam a maga komoly

barátságához, harmincöt, harminchat, harminchét éves koromban. Csak

akarnia kellett volna.

_A professzor_ _(elsápad):_ És én nem mertem. _(Kétségbeesve

gondolkozik.)_ De hiszen én azután megpróbálkoztam. Amikor mindennap itt

voltam. Azon a télen, amikor a nagy betegségből felépült.

_Lilla:_ Igen, de akkor már késő volt. Akkor már vége volt.

_A professzor_ _(az öklével üti a fejét):_ Oh, én átkozott barom!

_Lilla_ _(végignéz rajtuk, felcsillan a mosolygása):_ Midegyiküknek

eljött az ideje. _(Vonogatja a vállát. Nagyon halk, kacér

mentegetődzéssel.)_ Én nem tehetek róla, hogy nem használták ki.

_A három öreg úr_ _(kiki a maga módja szerint toporzékol)_.

_Lilla:_ És most igazán búcsúzni kell. Mindjárt jön az uram. _(Szünet.)_

Talán búcsúzóul mégis tudtam adni valamit maguknak. _(Szünet.)_ Olyasmit

mondtam el, amit más asszony elvisz a sírjába. Én azt itt, mielőtt

elmennék meghalni… hogy megmutassam a szeretetemet és a hálámat –

elmondtam. _(Szünet.)_ Nem örülnek neki?

_A báró:_ De igen, kedves Lilla.

_A direktor:_ Édes Lilla!

_A professzor:_ Drága Lilla, bűbájos Lilla!

_A báró_ _(felhorkan):_ Megálljunk csak! Igaz-e ám, amit elmondott?

Egész életünkben az orrunknál fogva vezetett bennünket. _(Ránéz a másik

kettőre.)_

_A másik kettő_ _(igent int)_.

_A báró:_ Hátha most is? – Lilla, nem hazudott?

_Lilla_ _(elneveti magát, amint a gyanakvó arcokon körülnéz):_ Kedves

barátom, ilyent egy asszony nem hazudik, még a halála előtt se, azért

se, hogy az emléke kedves legyen. _(Szünet.)_ Igazat mondtam. De… kedves

lesz most majd az emlékem maguknak?

_A három öreg úr_ _(meghatva igyekszik a kezét megcsókolni. Őszinte

meghatottság)_.

_A báró_ _(feldörmög):_ De… nem lett volna-e jobb, ha az őszinteséget

harmincöt évvel azelőtt kezdte volna?

_A direktor_ _(helyesli):_ Harminckettővel ezelőtt.

_A professzor:_ Harminccal! Harminccal!

_Lilla_ _(megrázza a fejét, szelíd melankóliával):_ Nem mindegy-e most,

mi történt? Harmincöt évvel azelőtt? _(Hallgatás.)_ Ugyan vallják be.

Olyan mindegy: így volt-e, úgy volt-e?

_Az öreg urak_ _(dörmögnek, de nem tudnak ellentmondani s a

dörmögésükből kihallatszik ez is):_ Bizony!

_Lilla_ _(most már ezzel se elégszik meg):_ Nem jobb-e, hogy így

történt? Hogy magukat így megtarthattam? Hogy maradt álomnak az, ami

jobb, ha álom és illuzió marad!

_Az öreg urak_ _(halkan dörmögnek):_ Talán jobb.

_Lilla:_ Igy nyugodtan, csendesen, békésen búcsúzhatom el mindhármuktól.

Ha engem szerettek, csendesen megsirathatnak. Jön az uram. Az isten már

most áldja meg magukat.

_A báró:_ Lilla, Lilla! _(Nem akarja elereszteni a kezét.)_

_Lilla:_ Menjen. Menjenek haza. Régen le kellett volna feküdniök. _(A

direktornak meg a professzornak nyujtja a kezét.)_

_A direktor:_ Lilla, Lilla!

_Lilla:_ Menjenek haza, menjenek. És ma… még egyszer álmodjanak rólam.

Isten áldja meg magukat!

_(A Lilla férje megjelenik az ajtóban. A három öreg úr könnyes szemmel

még egyszer meghajol, azután elmegy. A Lilla férjétől baráti, de futó

intéssel búcsúznak el.)_

_A férje:_ Mi az? Mi ez itt? Mi volt ez itt? Mi van veled, Lilla?

_Lilla:_ Elbúcsúztam tőlük. _(Másról akar beszélni.)_ A fiatalok még

mindig táncolnak?

_A férje:_ Még mindig. _(Nyugodtan.)_ De mi volt ez itt? Te… te meg vagy

hatva és ennek mind a háromnak könnyes volt a szeme.

_Lilla:_ Istenem, hát elbúcsúztam tőlük. A kocsit iderendelted? Kint

egészen világos van már.

_A férje:_ A kocsi lent áll. _(Nyugodtan.)_ De mi volt ezzel a három

emberrel? Mit akartak ezek itt? Mit akartál velük te? Miért nem mentek

ezek már régen haza? Mit vágtak ezek ilyen arcokat?

_Lilla:_ Mi bajod van neked az én három öreg gavallérommal? A legjobb

barátaid.

_A férje:_ A te három öreg gavallérod. A legjobb barátaim. Három rideg

betyár. Mit érzékenyülnek nekem ezek itt el?

_Lilla:_ De ha mondom: elbúcsúztam tőlük.

_Férj:_ És ez a három rideg betyár azt úgy a szivére vette?

_Lilla_ _(a vállát vonogatja)_.

_A férje:_ A te három gavallérod? Hogy ezek mindig itt lábatlankodnak

nálunk? Mit akartak itt? Az én szép szememért nem.

_Lilla_ _(a vállát vonogatja)_.

_A férje:_ Soha nélkülük nem lehettél. _(Nyugodtan.)_ Nekem fel kellett

jönnöm Budapestre: már ott az egyik. Nyaralni mégy: ott a másik.

Hazajövök délután: itt a harmadik. Húsz éve, huszonöt éve, harminc éve.

Mit akartak ezek itt?

_Lilla_ _(elmosolyodva vonogatja a vállát)_.

_A férje:_ Miért nem szólsz, kérlek? És voltaképpen miért nem házasodtak

ezek meg? Miért nem szólsz, kérlek? És mit akartak ezek itt örökké te

körülötted? Miért nem szólsz, kérlek? Miért nevetsz? Miért nem szólsz,

kérlek?

_Lilla:_ Öregem, öregem, most kezdesz féltékeny lenni? Soha eszedbe nem

jutott, soha rá nem gondoltál! Most? Most? Most?

_A férje_ _(meghatva):_ Lilla, bocsáss meg, – nekem mindig reszketve

kellett volna féltenem téged.

_Lilla:_ Sohase kellett féltened engem. Soha egy percre se, öregem. És

most? Jó Isten…

_A férje:_ Lilla, én úgy szeretlek téged; én úgy bíztam benned, Lilla!

_Lilla:_ És én meg is érdemeltem, öregem. Nem hiszed, hogy én

megérdemeltem?

_A férje_ _(meghatva):_ De hiszem, Lilla! Te voltál a legtisztább

feleség és a legnemesebb asszony. _(Szünet.)_ Csak hogy miért

érzékenyültek ezek úgy el?

_Lilla:_ Én megmondom. Mert elbúcsúztam tőlük… Most már érted?

_A férje:_ Hja úgy? úgy? Most már értem.

_Lilla:_ Jó barátaink voltak. Jó barátaim voltak. De szeretni? Ah,

menjünk haza.

_A férje:_ Menjünk, Lilla. De mondani akartál valamit. Nem akartál még

mondani valamit?

_Lilla:_ De. Azt, hogy _(elgondolkozik, a távolba nézve nagyon halkan

elmosolyodik, aztán komolyan és őszintén:)_ szeretni én csak téged

szerettelek egész életemben.

_A férje:_ Édes Lillám!

_Lilla:_ Csak téged, öregem, soha, soha senki mást. Menjünk haza!

_(Függöny.)_

Az Atlantik-hotel.

Sándor, kedves és okos barátom búcsúzni jött hozzám.

– Egy évig, – mondta – amíg a gyár és a vasút üzemben nincs, aligha

jövök haza Budapestre.

– Majd meglátogatlak én, – mondtam. – Hol fogsz lakni?

– Még nem tudom. Három kis város között van választásom, mind a hármat

érinti a vasútunk: Kékesd, Margitmező és Nádvár.

– Válaszd Nádvárt, – mondtam neki.

– Miért?

– Nem emlékszel rá? Félévvel ezelőtt nagyon szerepelt az ujságokban, –

valami házasságtörési dráma volt benne – akkor azt írták a lapok, ott

vannak Európa legszebb asszonyai.

Sándorral, kedves és elegáns barátommal fontosabb érvet, döntőbb okot

nem közölhettem volna. Nádvárt választotta, ragyogó szemmel. Búcsúzott

tőlem és jókedvűen elutazott.

Három hónap múlva, nyár közepén lementem meglátogatni. A látogatásért

hálás volt és vidáman mutatta meg nekem az egész girbe-görbe kis várost

nevetségesen kis házaival és nevetségesen kis kertjeivel.

– Ebben a házban, – mondta azután egy nagyobb házra – ebben lakik a

város legszebb asszonya. Porlakyné. A főjegyző felesége.

– Úgy? Igen.

Délután különböző látogatásokat tettünk és uzsonnatájra eljutottunk

Porlakyékhoz. Nagy társaság volt náluk. Igen jól fogadtak. Porlakyné

igazán nagyon szép asszony volt, és Sándor nyilvánvalóan nagyon

érdeklődött iránta. Amikor estefelé hazamentünk, hosszu hallgatás után

végre – minden nagy diszkréció és tapintat mellett is – ráterelődött a

beszélgetés; és Sándor, kedves, okos és elegáns barátom ekkor legnagyobb

bámulatomra elkezdett panaszkodni. Minek tagadja, – mondta – ő

keservesen szerelmes ebbe az asszonyba. Eleinte természetesen csak

időtöltésből foglalkozott vele; ahányszor ránézett pohos és sörszagu

férjére, mindig bizonyosra vette, hogy rövid idő alatt boldogul vele; az

asszony mutatott is eleinte hajlandóságot, sőt azt lehet mondani,

határozott érdeklődést és vonzalmat iránta; de amint a dolog

előrehaladt, egyszerre csak kezdett visszahúzódni, nem akart vele

egyedül találkozni, most már csak nagy társaságban fogadja és a nagy

társaság közepett is kikerüli… Kétségbeejtő.

A dolgot magam is figyelemreméltónak találtam. Az asszony szép volt és

fiatal, a férje igazán nagyon pohos és nagyon sörszagu. Sándor pedig a

legszebb, legelegánsabb, legkedvesebb fiu, akit ismerek, az a fajta,

amely az asszonyoknak első látásra szimpátikus és azután egyre

kedvesebb: derült, erős, szép és bársonykezü férfi. – Érthetetlen.

Pár nap múlva ott kellett hagynom Sándort a bánatával és a tervrajzaival

Nádvárott és haza kellett jönnöm Budapestre. Négy hónap telt el, amíg

újra ellátogathattam hozzá. Nagyon örültünk egymásnak, azután

elindultunk sétálni. A séta iránya most más volt, mint négy hónappal

ezelőtt, de a kis házak között most is eljutottunk egy nagyobb házhoz.

– Ebben a házban lakik, – mondta Sándor – a város legszebb asszonya.

Fischer Ottokárné, a gróf főbérlőjének a felesége.

Ránéztem, de ekkor már neki is eszébe jutott első nádvári látogatásom és

elnevette magát. Elnevette magát, azután elszomorodva legyintett egyet.

– Majd bemutatlak neki, – mondta sóhajtva – majd meglátod, milyen szép

asszony.

– De miért sóhajtozol? – kérdeztem nevetve.

Ekkor keserves sóhajtozások és őszinte keserüségü káromkodások között

elmondta, hogy három hónappal ezelőtt bánatában végre el kezdett

udvarolni ennek az asszonynak, abból az egyetlen okból, hogy a másikat

féltékennyé tegye. Ezzel kezdte az udvarlást, de a rosszhiszemü

udvarlásból hamarosan igen jóhiszemü udvarlás lett. Nagyon megtetszett

neki ez az asszony. És eleinte nagyszerüen is ment minden. Úgy látszott,

mit, úgy látszott? – úgy volt, hogy az asszony türelmetlenül várt rá,

hogy vele foglalkozzék már. Nevetséges kimondani, pedig úgy van: ez az

asszony szerelmes volt beléje. És a férje jóval idősebb az asszonynál.

És mégis ő csalja az asszonyt. És még hozzá kártyás és reggelig mulató.

– És?

Sándor keservesen káromkodott:

– És miután egyszer egy félórás egyedüllét után megcsókoltam, és miután

ezt a hosszu csókot kábultan és bágyadtan visszaadta, – egyszerűen

kitiltott a házából. A forma kedvéért elmehetek hozzá, ha még vagy egy

tucat ember van nála, de egyedül nem lehetek vele, és tilos minden

bizalmas szó.

– Szomoru…

Sándor fanyar arcot vágott és megcsappant kedvvel beszélt a városról, az

asszonyairól, a saját üzleti ügyeiről, az egész világról. Délután

Fischeréknél uzsonnáztunk; itt más társaság volt, mint a főjegyzőéknél,

de a háziasszony valóban igen szép volt. A Sándor rosszkedvét nagyon

érthetőnek találtam.

Amikor négy hónap múlva újra látogatást tettem nála Nádvárott, akkor

nagy meglepetésemre még rosszabb kedvben találtam. Olyan rossz volt a

kedve, hogy egy negyedóráig úgy éreztem, nem lát szívesen, és hogy még

aznap vissza akartam jönni Budapestre. Hamarosan kiderült azonban, hogy

félreértettem a rosszkedvét. Engem nagyon szívesen lát. Örül, hogy

jöttem, igazán hálás érte, más itt a baj.

– Hát nézz meg engem, – mondta sápadtan és keserüen. – Hát mi történt

velem? Hát ragyás lettem én? Vagy borszagu a leheletem? Megútál engem

az, aki jobban megismer?

– Mi az? Mi történt?

Sándor elpanaszolta; és pedig most már nem tréfás fanyarsággal, hanem

mély keserűséggel, dühvel és megszégyenüléssel. Hogy, úgy látszik, ő

olyan ember, aki már semmiféle asszonynak nem kell.

– Igen, – mondtam neki – hiszen azzal jöttem, hogy megkérdezem tőled,

melyik _most_ a legszebb nádvári asszony.

Rosszkedvűen rázta meg a fejét. Most mutathatna nekem már tíz házat is.

Huszat is. Pontosan… várjunk csak… tizenkettőt. Mert mi történt? Azok a

megszégyenülések és felsülések, amelyek érték volt, végre is dühbe

hozták őt. Majd megmutatja ő. Azzal a lázzal, azzal a heroikus

erőfeszítéssel, amely huszonhárom-huszonnégy éves korában fűtötte volt,

el kezdett foglalkozni egyszerre egy tucat asszonnyal. Hadd lássuk, mit

tudok!… És mit tudok? Semmit se tudok. Eleinte mindegyiknél nagyszerűen

ment minden; már úgy látszott, hogy egy tucat helyen kap kárpótlást két

kudarcért, amikor lassan kiderült, hogy minden reménység csaló volt.

Amint bizalmasabbá lett egy-egy barátság, amint őt jobban megismerték,

amint hevesebbre fordult az ostrom, – minden ház bezáródott előtte.

Szívesen látják most is, de csak tanúk előtt. Amint egy asszony őt

jobban megismeri, – megútálja.

– Ugyan, – mondtam. – Talán rosszul választottad ki azokat az

asszonyokat, akiket…

– Rosszul?! – felelte keserűen. – Hiszen már valamennyivel

megpróbálkoztam, aki csak számba jöhet. Ez a legnagyobb szégyenem: már

olyanokhoz is leszálltam, akik… szóval, akiket voltaképpen útálok.

– És?

– És azok is kidobtak.

Az arca sápadt volt, a szeme beesett, az ajka keserü. Őszintén

sajnáltam, mert tudtam, hogy igazán szenved: eddig nagyon szerencsés

volt minden asszonyi ügyben és az életet mindig tartalmatlannak és

értelmetlennek érezte, ha valami szerelmi ügyecskéje nem volt. Próbáltam

vígasztalni:

– Nézd, – mondtam – talán régibb igényekkel kerültél szembe?…

– Eh, – mondta boszúsan – dehogy. Rozoga és kellemetlen férjekkel csak.

Ezek a kisvárosi gavallérok nem számítanak. És… és azokat a helyeket,

ahol egy-egy ilyen parfümös legény (nem hinnéd: ezek parfümözik

magukat!), ahol egy ilyen édes legény befészkelte magát, messze

elkerültem. Még ez a vígasztalásom sem lehet meg.

Próbálkoztam még egy-két ellenvetéssel, de ő minden ellenvetést

elhallgattatott. Nem, ne is beszéljek, itt nincs vígasztalás; – ő

szomorúan megöregedett, vagy útálatossá vált, vagy tudja az ördög, hogy

mi van… Tudja az ördög, amely régen elvihette volna ezt a nevetséges

fészket. Ezt a nevetséges fészket, amelyet egy hónap múlva, hála

Istennek, úgy itthagy, hogy vissza se néz. Ha az a vígasztalása nem

volna, hogy egy hónap múlva Budapesten lesz, akkor búskomorrá kellene

lennie.

Nádvári látogatásom ezúttal elég borús kedvben telt el. Tettünk ugyan

egy csomó látogatást, de Sándor fáradt volt, sápadt, hallgatag és

rosszkedvü. Amikor elbúcsúztam tőle, megölelt és azt mondta:

– Sírni tudnék, hogy nem ülhetek be veled a vonatba, hanem itt kell

maradnom még egy hónapig ebben az átkozott fészekben. Viszontlátásra a

drága Budapesten!

Egy hónap múlva megérkezett és a harmadik napon már kiderült az arca és

ragyogott a szeme. Valamelyik elhagyott asszony ismét átvette a szerepét

az életében. Budapestet általában mohón és boldogan élvezte és még a

körutak kormától és porától is el volt ragadtatva. Attól a tervétől is

elállott, hogy lakást rendez be magának. Elhatározta, hogy ott marad

állandóan az Atlantik-szállóban, ahová eredetileg csak egy-két hétre

ment. Ebben is élvezni akarta a nagyvárost: a liftet, a telefont, a

pontos kiszolgálást, a hallt, az étterem színház utáni életét.

Esténként az Atlantik-szálló halljában is találkoztunk. Itt határoztuk

el mindennap, hogyan töltjük el az estét. Egy este, hét óra tájban,

amikor a hallba bementem, egy nagyon ismerős külsejü, szép asszonnyal

találkoztam az ajtóban. Egy másodpercnyi gondolkozás után ráismertem: a

szép Fischerné volt Nádvárról – és még idejekorán köszöntem neki:

– Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, alig ismertem meg, váratlanul

ért, hogy itt láttam, de annál jobban örülök…

A szép fekete asszony kissé tartózkodóan válaszolt rohamos

nyilatkozataimra.

– Igen, – mondta – annyi bevásárlásom van, már egy éve halasztgatom,

most végre fel kellett jönnöm.

– Nagyszerü, – mondtam – tudja-e, hogy Sándor barátom véletlenül szintén

itt lakik az Atlantikban.

Szép fekete szemöldökét felhúzta.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Még mondott néhány jéghideg szót, azután meglehetősen kegytelenül

elbocsátott. Éreztem, hogy valami nincs rendben és bizonytalan boszúság

kínzott. Amikor Sándor jött, el akartam neki mondani.

– Képzeld, – mondtam – ki van itt: Fischerné Nádvárról.

Szép, szürke szeme elsiklott a távolba.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Nem folytattam, de most már bizonyosan tudtam, hogy rosszul érzem

magamat. A vacsoránk nem is volt olyan jókedvü, mint rendesen. Sándor

szórakozott volt. Én nem tudtam mit mondani. És féltíz tájban Sándor el

is búcsúzott tőlem. Holnap, mondta, korán kell felkelnie; megy haza.

Hazament és a következő napokban nagyon el volt foglalva. Egy hét múlva

azután megint szabadabb lett és ekkor folytattuk vidám és közös

éjszakázó életünket. De ez az élet nem tartott sokáig. Vagy egy hét

múlva az Atlantik halljában megint ismerős asszonnyal találkoztam.

Ezúttal rögtön ráismertem: Porlakyné volt Nádvárról. Most óvatos voltam,

nem akartam ráerőszakolni az örömömet és a társaságomat, és amikor ő

nyújtott kezet, akkor sem kérdezősködtem. De ezúttal villámgyorsan pergő

nyelvvel, kedvesen és elegánsan ő adott meg minden felvilágosítást:

– Feljöttem már egyszer, – mondta – meglátogatni szegény Boca nénémet.

Tudja, az anyám unokatestvérét, ő is Nyéky-lány, a Nyéky Ábris lánya,

aki margitmezei képviselő volt, mink mind margitmezeiek vagyunk, de

Budapestre már megint alig lehet ráismerni.

Ragyogóan pirosló kis szája elragadóan kerepelt, és miután ő mindent

elmondott, és miután én egyet-kettőt hümmögtem, kegyes volt kegyesen

elbocsátani. Sándornak a találkozásról semmit se szóltam; talán

éjféltájban szóltam volna róla, de Sándor már tizenegy óra tájban

hazament. Ekkortájt megint olyan rengeteg sok dolga volt.

Hónapok teltek el és a dolga csak egy-két napra kevesbedett meg. És az

Atlantik-hotellel is különös dolog történt. Ezt a szép uj hotelt Nádvár

valósággal felfedezte. Híre mehetett Nádvárott, milyen pompás

berendezésü és mégis polgári áru szálló ez, mert a következő hónapokban

a hotel csak egy-két napra volt nádvári vendég nélkül. A nádvári

asszonyoknak sorra dolga akadt Budapesten; megtörtént, hogy egyszerre

két nádvári asszony is szállott meg a hotelben. Sándor, elegáns és

kedves barátom ekkor kezdte újra felvenni azt a régi tervét, hogy lakást

rendez be. Mégis: állandó életnek nem való ez a hotel-élet. Egyelőre

azonban maradt a hotelben és a hotel halljában én sorra találkoztam

azokkal a kedves és csinos asszonyokkal, akikkel Nádvárott futó

ismeretséget kötöttem. Egyik megismert, másik nem, de aki megismert és

kegyes, futó beszélgetésre méltatott, azzal most már tudtam miről

beszélgetni. Budapest helyett Nádvárról beszélgettünk. Hogy milyen

kedves, de különös egy kis város ez. Milyen pletykás egy ilyen kis

város, – szoktam például mondani. Kedves szemét ilyenkor mindegyik tágra

nyitotta, naiv száját elcsucsorította és kövérkés kezét felemelte:

– Oh, nem is képzeli, – felelte meggyőződéssel. – U-tá-latos

pletykafészek.

Móni.

… Ez a Móni életéről, szerelméről és haláláról szóló történet, amelyet

Németországból hoztam magammal.

Én akkor második asszisztens voltam az élettani intézetben. Egy napon

bejön az egyik szolga és legberlinibb dialektusában, kissé zavarodottan

így szól a professzoromhoz:

– Herr Jeheimrat, – itt van a Móni.

– Kicsoda? – kérdezte meglepetten a professzor.

– Egy kövér fiatalember… azt mondta: csak mondjam, hogy itt van a Móni.

– Hozza be.

Móni bejött, ha ugyan a járását járásnak lehetett nevezni. Mert inkább

gurulás volt. Két zsíros rövid lábán szaporán begurult; behízott két

szeme vidáman és bizalmasan pislogott ránk, és szőkésvörös arcán

megelégedett mosolygás ült.

– Én vagyok a Móni, – mondta mosolyogva.

A professzor még mindig bizalmatlanul, ismeretlenül nézett rá. Móni erre

latinul megmondta, hogy ő a kétszivü ember, és amikor ennek a

kijelentésnek sikere volt, hősiesen, de könnyedén el kezdett dobálózni a

szakkifejezésekkel. A professzor félbeszakította:

– Jó, jó, – mondta barátságosabban – de nem annyira hozzánk kellett

volna jönnie…

– Kérem, – szakította félbe Móni könnyedén – a belgyógyászaton már

voltam, de kötelességemnek tartottam, hogy a titkos tanácsos úrnál is

jelentkezzem. Üdvözletet hoztam különböző intézetekből. Berlinben,

kérem, két hónapig vizsgáltak… érdekes vérnyomási kísérletek…

A professzor félbeszakította. Hozzánk fordult:

– Ha az urak közül akarja valaki…

– Tartsuk itt, – mondta az első asszisztens, – volna egy-két

demonstráció…

– Jó. Hát várjon pár percig.

A professzor befejezte a szemléjét a munkáinkon; Móni ezalatt szerényen,

de otthonosan helyet foglalt; a professzor azután visszavonult a

szobájába és az első asszisztens megállapodott Mónival arra nézve, mikor

és meddig áll az intézet rendelkezésére.

– Igen, – mondta – és ami az ügy anyagi részét illeti…

– Kérem, – szólt Móni könnyedén – megállapított honoráriumom van. Itt

van, kérem, a kis könyvem: belejegyezték a professzor urak Berlinben,

Göttingenben, Halléban, Bonnban… igen meg voltak elégedve a

szolgálatommal és…

Odagyűltünk Móni köré és Móni hosszabb előadást tartott nekünk

önmagáról.

– Én, – mondta – egyedül álló specialitás vagyok az egész világon. Az

orvosi tudomány nem ismer ez idő szerint egyetlen hasonló esetet sem…

Mert, kérem, az, hogy a szív a jobboldalra tévedt, az mindennapos és a

tudomány szempontjából teljesen értéktelen eset…

Látnivaló volt, hogy Móni nagyon lenézi azokat, akiknek a szíve a

jobboldalon van. Egy kollégánk közbeszólt:

– De tavaly Erlangenben bemutattak ám egy valódi kétszívűséget…

– Hogyne, – mondta Móni gúnyosan – tanulmányozhatja is a doktor úr…

spirituszban. Hatnapos korában meghalt. De én, kérem, ezzel a két

szívvel felnőttem, henteslegény lettem, sertést öltem, hurkákat tömtem…

Most már nagyon jól mulattunk rajta. Móni megkritizálta az intézetünk

berendezését, – kopottnak és elavultnak találta – és elmondta, hogy most

már egészen feladta a régi mesterségét. És hogy miből akar élni? A két

szívéből. Miből lehetne megélni, ha nem ebből? Egyelőre még a német

egyetemeket se járta végig. És hol van még Angolország. Hát még Amerika!

Vannak ott milliárdosok, akik miniszteri fizetést fognak neki adni, hogy

lekösse magát valamelyik egyetemhez, és vagyont fognak neki adni, hogy a

halála után az odavaló patológiai intézetre hagyja a testét. Meg lehet

ebből a két szívből élni. A legszebb élet ez a világon.

Városról-városra, mint a méh virágról-virágra. És mindenütt ünneplik,

ahová csak érkezik…

Móni vidáman hencegett, amikor a nevető medikusok közül egyszerre

előlépett és hosszu fehér köpönyegében előtte megállott egy feketehaju

szép lány.

– És mondja, kérem, – szólt mosolyogva Móninak – ha szerelmes, akkor

melyik szíve fáj?

Móni ránézett, ravaszul kacsintott egyik kis szemével és rövid

gondolkodás után így válaszolt:

– Nem fáj nekem egyik se. Szerencsém van nekem a nőknél. Mihelyt

meghallják, hogy két szívem van, már kíváncsiak rá, hogyan dobog együtt

a kettő.

A Móni válaszán nevettek, de a feketehaju lány komolyan kérdezte tovább:

– És mondja, kérem, ha egyszer boldogtalanul lesz szerelmes, melyik

szívébe fog belelőni?

Az első asszisztens rosszalólag mosolygott és halkan mondta:

– De Lidi!

Franciául folytatta:

– Maga ezzel is kacérkodik.

Lidi változatlanul komoly arccal nézett Mónira és várta a választ. Móni

nem tudott válaszolni. Nézett a feketehaju lány szürkészöld szemébe;

ravaszul akart hunyorogni és felsőbbségesen akart mosolyogni, de a dolog

nem sikerült. Móni megzavarodott. Lidi makacsul és nyugodtan kérdezte:

– Melyik szívébe?

Móni nem tudott válaszolni. A hencegésének nyoma sem volt már.

– Mert – folytatta Lidi könyörtelenül – a tudomány számára önből semmi

egyéb nem néz ki… a tudomány öntől ezt az egyetlen nagy szolgálatot

várhatja… és az az egyetlen nagy kérdés, hogy ha baloldali szíve úgy

megsérül, hogy az másnál halált okozna, akkor jobboldali szíve elég

komoly szerv, elég igazi szív-e arra, hogy egymagában is ellássa a két

szív funkcióit. Máskülönben ugyanis ennek a külön szívnek semmi értéke

sincs, nem is igazi szív, hanem valami korcs képződmény, amely megcsalta

a hallgatózókat…

A medikusok nevettek, a Móni arca lángba borult.

– Ez nem igazi szív? – kiáltotta felindultan.

Le akarta vetni a kabátját, hogy a második szívét rögtön

megvizsgáltassa, az első asszisztens azonban karonfogta a lányt és

félrehúzta.

– Lidi, – mondta neki – maga tűrhetetlen. Ezzel is tudna kacérkodni!

– Miért ne, – felelte a lány nyugodtan – ez is férfi.

– Ezt is boldogtalanná tenné.

– Ez is férfi.

A Lidi ismert, és nagy nőgyülölő költőktől átvett álláspontja az volt,

hogy nő és férfi halálos ellenség. Lidi egyelőre az aki bírja, marja

állásponton volt szerelmi dolgokban és ezt a meggyőződését mindenütt

érvényesítette, ahol lehetett. Mónival szemben is, aki most lángba

borúlt arccal kínálta neki a második szívét megvizsgálásra.

Az első asszisztens azonban visszafordult hozzá, felvétette vele a

kabátját és elég ridegen azt mondta neki, hogy elmehet és jelentkezzék

majd a megszabott időben. Móni durcásan vette fel a kabátját, gyanakodva

nézegetett rá és távozás előtt kétszer is kísérletet tett rá, hogy

Lidihez jusson.

– Hát csak parancsolja megnézni kisasszony – kezdte el a mondókáját.

Az első asszisztens mind a kétszer félbeszakította:

– Jól van, kérem. Most menjen.

Móni végre lassan és elszomorodva kigurult az ajtón. Harmadnapra volt

rendelve, de már másnap megint jelentkezett az intézetben és azt a

kisasszonyt kereste. Szerencsétlenségére az első asszisztenssel

találkozott, aki kikergette. Móni ekkor már tisztában volt azzal, hogy

itt féltékenységgel van dolga, amint azt nekem nyiltszívűen elmondta.

Ekkor ugyanis engem keresett fel.

– A doktor úr, – mondta az első asszisztensről – elzárja előlem a

kisasszonyt…

Hevesen hunyorgatott:

– Pedig én mégis meg fogom neki mutatni, hogy nem vagyok csaló.

A Lidi lakása címét kérte. Nem mondtam meg neki. A portást azonban

készpénzének nagyobb felével megvesztegette, és amint másnap hallottam,

csakugyan jelentkezett a Lidi lakásán. A feketehaju lány maga beszélte

el.

– Becsületszavamra mondom, – beszélte mosolyogva – könnyes szemmel kért,

vizsgáljam meg a második szívét.

– És maga?

– Megvizsgáltam.

– És ő?

– Kissé remegett… hihetetlen, hogy el van hízva.

– Tudja, Lidi, – mondtam neki – ami sok, az sok. Ha én a maga vőlegénye

volnék, én sem volnék elragadtatva tőle, hogy maga minden jelentkező

kétszívü férfinak megvizsgálja a második szívét.

– Nekem nincs vőlegényem, – felelte dacosan és otthagyott.

Az első asszisztens a vőlegénye volt, de Lidi a menyasszonyságot

szégyenlendő állapotnak tartotta és még azt is szívesebben vette, ha az

első asszisztensről azt mondták, hogy a szeretője, mintha azt mondták,

hogy a vőlegénye.

Móni ezen a napon, amint megrendeltetett, el is jött az intézetbe. Nem

volt olyan vidám, mint amikor megérkezett volt; zavarodottan

hunyorgatott és egyre forgatta a fejét, mert mindig Lidit kereste.

Amikor Lidi végre megérkezett, minden módon beszélni akart vele, és Lidi

hideg és nyugodt mosolygással szóba is állott vele. Az első asszisztens

remegett a dühtől, de most már nem tehetett semmit, mert Lidire nézve

most már a szabadság kérdése volt, hogy Mónival annyit beszéljen,

amennyit akar, és mert közöttük szigoru megállapodás volt jelenre és

jövőre egyformán, hogy mindegyikük azt teszi, amit akar.

Egy hét múlva, késő este – az első asszisztens éppen elment és én még

ottmaradtam az intézetben dolgozni – halkan felnyílt az ajtó és olyan

gyorsan és olyan lopva, hogy szinte megijesztett, besurrant rajta Móni.

– No, mi az, Móni, – mondottam boszankodva – ilyenkor tesz maga

látogatásokat?

Lihegve intett kifelé, az első asszisztens után:

– Vártam, míg a doktor úr elmegy; az ő jelenlétében nem akartam…

– No jó, – hát mi az, Móni?

Móni előbbre lépett. Vörös és duzzadt arca egy hét alatt megsápadt és

megnyúlt egy kicsit; kis szeme felindultan csillogott:

– Arra akarom a doktor urat megkérni, – mondta igen alázatosan – hogy ha

itt az intézetben valami mód volna rá, hogy én ittmaradhassak…

– Miféle mód?

– Ha valami állás… Szolga, vagy más efféle…

Felálltam.

– De Móni, – mondtam – ha volna is… sokat kell ám itt dolgozni, lótni,

futni, nem magának való az, – hát nem a legszebb élet már a magáé…

városról-városra, mint a méh virágról-virágra?…

Móni nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét… Megsajnáltam.

– Nézze, Móni, – mondtam – ne bolondozzon. Hiszen látom: maga szerelmes.

Bánatosan intett, hogy igen.

– No jó, – mondtam – mással is megtörtént már az, nem szégyen az; hanem

ha az ember látja, hogy reménytelen a szerelme, akkor szedje össze magát

és álljon tovább egy házzal, ha teheti.

A Móni széles arca vonaglott. Harcolt a szavakkal, amelyeket ki akart

mondani, végül töredezve és dadogva kiáltotta:

– De… miért… volna reménytelen?…

– No, Móni, – mondtam.

De Móni félbeszakított.

– Miért volna, – kiáltotta magánkívül. – Kicsoda ő? – Egy olyan doktor,

amilyen még sok van, – nem is elsőrangu fiziológus, – szellemes, de

megbízhatatlan kutató, – hanem olyan, mint én, nincs még egy a világon.

– Ezt Liditől hallotta, ugy-e?

– Igen, – felelte szégyenkezve.

– Hát Móni, – mondtam – ne vegye komolyan, amit az a lány mond. Maga nem

érti azt a hangot, amelyen ő magával beszél…

Alaposan, a szükséges kegyetlenséggel és teljes részletességgel

felvilágosítottam Mónit; végül azt tanácsoltam neki, keressen fel sietve

egy másik egyetemi várost. Móni megtörten hallgatott; végül megrázta a

fejét és felzokogott:

– De mikor úgy szeretem.

– Más is volt már szerelmes.

– De én mind a két szívemmel szeretem, – ordította Móni.

Megfordult és sírva szaladt el. Ezt is a lánytól hallotta, gondoltam; és

őszintén sajnáltam Mónit és nagyon kíváncsi voltam rá, mi fog történni.

Az történt, hogy Móni a belgyógyászati klinikán csakugyan kapott valami

alkalmazást és nem utazott el. Nem utazott el, ellenben az egészen

szokatlan munkától, a nagy bánkódástól és az álmatlan éjszakáktól,

amelyeket fantasztikus tervek kovácsolásával töltött, hihetetlenül

lefogyott. Szinte lötyögött a bőrében; olyan volt, mint egy összelapuló,

szürke zsák, siralom volt ránézni. A gyors fogyástól viszont valami

szívbajt kapott, úgy hogy a két szíve a maga új zörejeivel ismét egészen

érdekes jelenség kezdett lenni.

Móni azonban már nem volt olyan büszke a két szívére, mint azelőtt. Most

már egyetlenegy gondolat foglalkoztatta: Lidi. A lány, akinek nagyon

terhére volt már, keservesen megbánta, hogy a Móni két szívét

felébresztette, és megpróbált elzárkózni előle. Ebből kisebbfajtáju

botrányok lettek; Móni éjjel-nappal őrt állt az utcán, szerelme lakása

előtt – a belgyógyászati klinikán azért nem csapták el, mert most már

igazán kíváncsiak voltak gyorsan fejlődő szívbajára – és egyszer éjjel

be is próbált hatolni a lakásba. Lidi megsokalta a dolgot és

elhatározta, hogy véget vet neki. Véget is vetett.

Az első asszisztensünk váratlanul megkapott egy rendkívüli tanárságot;

amikor ezt Lidi meghallotta, így szólt hozzá:

– Ha meg tudja csinálni, hogy holnap esküdjünk, jó. Ha nem, én holnap

elutazom, még pedig egyedül.

Az esküvőt nagynehezen nyélbe lehetett ütni huszonnégy óra alatt és így

másnap együtt utaztak el. Az elutazás nem ment baj nélkül. Már az

anyakönyvi hivatalba is csak a legravaszabb csellel lehetett elszökni az

őrtálló Móni elől; amikor azután a vasúthoz mentek, akkor Móni üldözőbe

vette őket. Rendőrrel kellett az állomásépületből kituszkoltatni, hogy

beszállhassanak a vasúti kocsiba.

Móni tusakodott kint a rendőrrel, bent pedig elindult a vonat. Látni

lehetett, amint felrobog a töltésre. Móni kitépte magát a rendőr kezéből

és tébolyodottan kezdett a vonat után rohanni. A vonat gyorsabb volt;

elhagyta őt és tízperces futás után Móni félig ájultan zuhant végig a

földön, valahol a töltés mellett. Sokáig feküdt ott, azután kábultan

felült és hol az egyik szívére, hol a másik szívére szorította a kezét;

majd félig eszméletlenül bujdosott még pár óra hosszat, de estefelé

bejött a városba és régen előkészített revolverével szíven lőtte magát.

A rendes szívébe, a baloldaliba lőtt bele és szépen, szabályosan

meghalt. A patológiai intézetben felboncolták, de a boncolás semmi

különös tanulsággal nem járt. Mintha Móninak nem is lett volna még egy

szíve, amely külön fájt, mióta megtanították rá, hogy a két szíve arra

való, hogy mind a kettő fájjon.

Párbaj.

A négy Flower-nővér közül én Mabelnek tetszettem, de nekem Gwendolyne

tetszett. Mabel afféle kedves kis polgári kurtizán volt, aki

időközönként – úgyszólván minden városban, ahol hosszabb ideig énekel és

táncol – enyhe lángocskával fellobog, gyorsan támadt szerelmét habozás

nélkül tudtára adja annak, akit illet és kiválasztottjával azután – az

engagement ideje alatt – mintegy szelid házasságban él. Egészen más volt

Gwendolyne, aki természetesen egyik Flower-lánynak sem volt testvére, és

akit tulajdonképpen Mary Richardsonnak hívtak. Gwendolyne tehát, akit

ezentúl egyébként Marynek fogok nevezni, – Mary tehát szokatlan és

rendkívüli jelenség volt. Mindenekelőtt: nem egyszerűen szőke angol

szépség, mint a többiek; az ő szőkesége alatt feketeség lappangott;

valami déli vér, amely ki tudja mikor keveredhetett bele gyarmatjáró

őseinek a családfájába; mélytüzü fekete szem a szőke hajkorona alatt;

összeérő sürü szemöldök; a tagjainak egy csodálatos lágysága és

gömbölyűsége, – valami maori fejedelem lányát vehette el az ötödik

nagyapja, aki matróz gyanánt ment Ausztráliába és egy darabig császár

volt talán a Csendes-óceán egyik szigetén.

Mary azonkívül hallgatag volt, jéghideg, rejtelmes és félelmetes. A kis

Mabel korán felébredt féltékenysége már a második napon figyelmeztetett:

– Vigyázzon, vele veszedelmes dolog elkezdeni.

Természetes, hogy ez a figyelmeztetés csak arra volt jó, hogy még

hevesebb vágyódással foglalkozzam Maryvel, akinek a kedvéért most már

minden este ott ültem a nézőtéren, és akinek az énekét és a táncát és

egész rejtelmes és tikkasztó lényét imádandónak találtam. A fáradozásom

egyelőre úgyszólván semmi eredménnyel sem járt. Előadás után mindennap

ott voltam a négy angol lány szűkebb társaságában, de Mary olyan

közömbösséggel, olyan felséges lenézéssel bánt velem, hogy a helyzet

eleinte egészen reménytelen volt. A változást egy tomboló és részeg

éjszaka hozta meg. A négy angol lány közül a másik háromnak ezen az

éjszakán különös jókedve volt. Sokat ittak, a rendesnél is többet, és

féktelenül táncoltak az elég szűk különszobában, amelybe a társaság

elvonult. A másik háromnak ekkorra már megvolt az időleges párja, még a

búba borúlt Mabelnek is, aki italba és szerelembe fojtotta a bánatát, és

aki csak néha-néha emlékeztetett engem egy szemrehányó pillantással

arra, hogy mit mulasztottam el. Hajnal tájban, már szinte az oszladozás

előtt, a tomboló mulatság hirtelen texasi, vagy ha úgy tetszik: bihari

jelleget öltött. Az egyik lány – majdnem egészen részegen – elhatározta,

hogy kidobja a szívéből egy régi szerelmét. Szimbólikus cselekedet

gyanánt kirántott tehát a blúza alól egy nagy medaillont és földhöz

vágta. A medaillon nem törött el és a benne rejtőző arckép nem semmisült

meg. A lány erre felkapta a medaillont, felakasztotta a falon egy szögre

és magánkívül kiabálta:

– Adjatok egy revolvert, hadd öljem meg.

A férfiak zsebéből erre előkerültek a pisztolyok; a lány azonban

túlságosan részeg volt arra, hogy fegyvert lehetett volna a kezébe adni;

a medaillont tehát a lányok visítozása és a férfiak üvöltése közben mi

négyen vettük egymásután célba. Negyediknek jöttem én, és – talán mert

én voltam a legjózanabb – egy jól célzott lövéssel meg is öltem a

medaillont.

Hisztérikus visítás. Vad diadalüvöltés. Mary odajön hozzám és halkan így

szól:

– Kísérjen haza.

Hazakísértem. Az úton azt tette, amit eddig még soha: kérdezősködött

rólam, a multamról, mit csináltam eddig, merre jártam a világban és a

többi. Sok elmondanivalóm nem volt, de amit mondtam, annak nagy sikere

lett. Hogy például volt több párbajom, az egyikben – pisztollyal –

oldalba lőttem az ellenfelemet. – El volt ragadtatva. – És hogy

csakugyan medvére is vadásztam már! – Megszorította a karomat. – És hogy

bátor vagyok-e? – Igen. – De egészen bizonyosan nagyon bátor? – Azt

hiszem, igen; amit úgy szoktak nevezni, hogy bátorság, az teljes

mértékben megvan bennem. – Nem, ne így, ne fentartással. Bátor vagy-e?

Mondd hangosan, hogy igen.

Hangosan azt mondtam, hogy igen és ott maradtam nála. – Mabel másnap

karikás szemmel, bágyadtan ült a rendes társaságunkban és karikás, kék

szemével időről-időre szánakozva nézett végig rajtam. Boszantott ez a

szánakozás és mindent megtettem, hogy Marynek megmutassam, milyen hálás

vagyok azért, hogy nekem adta magát: különös, álmodozó, szinte

szórakozott módon, de mámorosan és tüzesen. Mabel észrevette ezt a

törekvésemet is, kövérkés arca elsötétedett, és egyszerre megszólalt:

– Mary, mikor jön meg a férjed?

Megdermedve néztem Maryre. Nemes arca azonban nyugodt maradt; csak a

szeme nyílt fel álmodozóan nagyra. Elnézett a messzeségbe és halkan, de

nyugodtan felelte:

– Nem tudom… de nemsokára bizonyosan itt lesz.

Tőle nem akartam kérdezősködni, a többiek pedig, mikor kérdeztem őket,

nem adtak felvilágosítást. Megrázták a fejüket, vonogatták a vállukat és

elfordultak. Végre Mabelt kértem meg. Mabel fájdalmasan és szemrehányóan

nézett rám, előbb ő sem akart szólni, azután hirtelen ezt mondta:

– Szökjék el innen, ha kedves az élete.

Többet nem akart mondani. De én nagyon könyörögtem neki és erre – hozzám

hajolva, izgatottan és a fülembe belesúgva – még ennyit mondott:

– Mary két éve keres már valakit, aki a férjét megölje.

Otthagyott. A Mary férjéről sikerült még annyit megtudnom, hogy szintén

a variété-színpadon működik: céllövő, akrobata, és amit akartok, –

valamikor angol katonatiszt volt; a mesterségében első ember, a

feleségét imádja, féltékeny fenevad és általában félbolond.

Szép. De én azért nem fogom megölni, ha Mary még úgy kívánja is. A

félbolond férj távoli léte is elég kényelmetlen tudat volt, de azért

minden eszembe jutott, csak az nem, hogy Maryt otthagyjam. Egyre jobban

el voltam tőle ragadtatva. Az ő álmodozó, szórakozott, úgyszólván

személytelen odaadásából is lassanként szerelem lett: boldog, hálás és

az egész világon egyedül engem illető és rámvonatkozó szerelem. Boldog

hetek teltek el gyorsan egymás után: két, három, négy hét.

A negyedik hét végén Mary megint álmodozó és szórakozott lett, majd

töprengő és nyugtalan. Egy éjjel felriadt álmából, rémült szemmel

körülnézett, azután átkarolta a nyakamat és halkan, rémülten mondta:

– Menj el innen. Szökj el innen.

– Miért?

Rám nézett, azután elnézett a messzeségbe és nem felelt. A nyugtalansága

azonban egyre nőtt, szinte elviselhetetlenné lett, amíg egy este

tizenegy óra tájban, amikor nála voltam, mind beleömlött egy rémült,

reszkető, idegeket tépő sikoltásba. Felugrott, üveges szemmel nézett az

ajtó felé és ájuldozva mondta:

– Az uram. Menekülj.

Ha kedvem lett volna menekülni, időm nem volt rá. A szoba ajtaja kinyílt

és belépett rajta egy hatalmas legény: lelógó, elvadult bajusszal,

borzas hajjal és kézikofferral a kezében. Inkább nevetséges volt, mint

félelmes. Mary azonban halványan és dermedten bámult rá és egész szép

testét rázta a hideg.

A hosszu és nevetséges legény lerakta a kézikofferjét, szótlanul

kinyitotta és kivett belőle egy korbácsot és egy pisztolyt. Szótlanul

kivette őket, azután hozzám fordult:

– Melyiket választod? – kérdezte nyugodtan.

A dolog inkább mulattatott, mint aggasztott. Vállat vontam:

– Nem értem.

Rám nézett, és amint ekkor a szemébe néztem, megláttam ebben a hideg,

kis szemben az őrület lángjának a lobogását. A hideg futott végig

rajtam.

Ő nyugodtan válaszolt, de a hangja, a mozdulatai, a keze és a lába

járása nem volt emberi. Gépszerü volt. Mintha nem az ő akaratából

történnék mindaz, amit csinál, hanem mintha egy idegen akarat mozgatná

kezét-lábát. Hosszu karja úgy járt, mintha valami gép mozgatta volna.

Felemelte a korbácsot:

– Ha ezt választod, négykézláb állsz és kikorbácsollak innen.

Felemelte a pisztolyt:

– Ha ezt választod, megvívsz velem.

Nyugodtan válaszoltam:

– Megvívok veled.

A feje, mintha gép mozgatta volna, megbillent. Igen. Jó. Töltőtollat

vett elő a zsebéből és átnyújtotta nekem. Bámulva néztem rá. Erre egy

papirlapot vett elő a másik zsebéből, megmutatta a szöveget, amely rajta

állott és így szólt:

– Írd ugyanezt.

A papirlapon az ő neve aláírásával az állott, hogy megúnta az életét,

tehát öngyilkosságot követ el; ne boncolják fel.

– Írd! – mondta még egyszer.

– Nem, – feleltem – ezt nem írom. Miért írnám?

Erre ordítani kezdett és keze-lába, mint egy megbomlott gép rúdjai,

össze-visszahánykolódott.

– Kutya! – kiáltott rám. – Akkor egyszerűen lelőlek, mint egy kutyát.

– Párbajt kínáltál, – mondtam erre dühösen.

– De nem segédekkel. Nem odakint. Nem töltetlen pisztolyokkal. Hanem

itt: ebben a szobában. Rögtön. Sötétségben. Csak a szivarod ég és csak a

szivarom ég. És egyikünk itt marad, mert addig lövünk, míg egyikünk meg

nem döglik.

– Nem, – feleltem erre határozottan – így én nem verekszem.

– Nem?

Ide-oda dobódtak a karjai; a pisztoly után nyúlt; felemelte;

rámszegezte.

– Nem? – kérdezte fogcsikorgatva. – Hármat olvasok. – Egy. – Kettő. –

Há…

– Igen! – sikoltott fel erre egy rémült kiáltás.

Mary szólalt meg, aki eddig félig ájultan ült egy széken. Most

felállott:

– Igen, – mondta reszketve – csak nem engedi lelőni magát…

Reszketve bólintott a férje felé:

– Mert ő lelövi, – mondta halkan.

Egyikről a másikra néztem és a nyugalmam kezdett elhagyni. Mi lesz itt

velem? Hová kerültem? Micsoda emberek közé?

A hosszu fickó újra leeresztette a pisztolyát és várt. Minthogy én nem

szóltam, megszólalt ő:

– Akarod hát? – kérdezte recsegve.

– Akarom, – feleltem akadozva és dobogó szívvel.

– Akkor írd!

Leültem és két sorban megírtam, hogy öngyilkosságot követtem el. Lassan

írtam; remegett a kezem és az agyam kétségbeesetten dolgozott. Mit

csináljak? Kirántsam a pisztolyomat és lelőjjem ezt a vadállatot? Egy

ugrással repüljek ki az ajtón és fussak, amerre látok? A szemem rátévedt

az ajtóra, de az őrült szeme követte a pillantásomat.

– Ha szökni akarsz, – mondta fenyegetően – megkorbácsollak.

Szédülve álltam fel. Ellenfelem most már egészen leleplezte igazi

mivoltát: minden mozdulata, fátyolos nézése, egész részeg viselkedése az

elmeháborodotté volt. Nem látott és nem hallott mást, csak azt, ami a

párbajra vonatkozott.

A kezében szivart tartott.

– Végy elő egy szivart, – kommandirozta.

Elővettem; remegő kézzel.

– Gyújts rá!

Rágyújtottam. Ő is.

– Szídd, hogy tüzeljen.

Szíttam.

– Most, – mondta – el fogom oltani a lámpát és tizet számolok. A tizes

után kezdődik a lövöldözés.

Indult a lámpa felé. Ekkor én bizonytalan mozdulatot tettem. Feldühödő

szemmel nézett rám. Én bizonytalan mozdulatot tettem Mary felé.

– Ő, – mondtam – nem maradhat itt.

– Ereszd ki. Zárd be mögötte az ajtót.

Mary vánszorogva indult az ajtó felé. Halálsápadt volt, és úgy tetszett,

mindjárt összeroskad. Amint láttam őt így az ajtó felé vánszorogni,

egyszerre még jobban megrohant a félelem. Hát csakugyan elmegy? Hát

csakugyan itt maradok? Hát csakugyan mérkőznöm kell életre-halálra,

őrült módon egy őrülttel?

Dideregve álltam az ajtó mellett és újra felvillant az agyamban az a

gondolat, hogy menekülök. Az őrült azonban ott állott a szoba másik

végén, a kezével a villamos lámpa csavarján, és a szeme mindig rajtam

volt. – Eh, mégis menekülök. – A vánszorgó Mary azonban ekkor megállott

előttem egy másodpercre, megtört pillantással felnézett rám, azután

lehajtotta a fejét, és nagyon halkan, hogy alig lehetett hallani, de

kimondhatatlan izgalommal és kétségbeesett sürgetéssel ezt lehelte:

– A kalaptü! A kalaptü!

A szót is alig értettem. Az értelmét egyáltalában nem. Bámulva néztem

Maryre. Ő még egyszer kétségbeesve elsuttogta:

– A kalaptü!

De én ekkor sem értettem meg és ő kiment az ajtón. Becsukódott mögötte

az ajtó, és rajtam ekkor a halálfélelem úgy erőt vett, hogy gyors

mozdulattal nekifordultam az ajtónak: én kiszököm, akármi történik.

Amint azonban az ajtónak nekifordultam, egy széken megláttam a Mary

tollas, nagy kalapját és a nagy kalapban benne azt, amiről Mary egy

másodperccel ezelőtt beszélt: a kalaptűt.

Erre megálltam. Csak egy másodpercnyi időm volt rá, hogy a kalapot és a

kalaptűt szemügyre vegyem, mert az őrült rögtön eloltotta a lámpát, de

ez a másodperc elég volt.

A kalaptü! Óriási tü volt ez. A végén művészi mintájú aranygomb. De ami

a legfontosabb: a hossza legalább huszonöt centiméter. Divatos, drága,

óriási kalaptü.

Az őrült eloltotta a lámpát és recsegő hangja megszólalt a sötétben:

– Vedd elő a pisztolyodat. – Szídd a szivarodat.

Mohón szíttam a szivaromat, hogy a parazsa piros tüzesre felgyúljon és

gyors lépéssel odaléptem a szék mellé. Az őrült károgva nevetett:

– Mozogsz? Nem segít.

Kétségbeesve szittam a szivaromat és gyorsan a kalaptű után nyúltam.

Megsebezte a kezemet. Éreztem, hogy kicsordul a vérem, de a fájdalom

boldoggá tett, mert attól féltem volt, hogy a sötétben nem találok rá a

tűre. Dühösen szittam a szivaromat, a jobb kezemben volt a pisztolyom és

a bal kezemmel kirántottam a kalapból a tűt.

– Most számolok – mondta az őrült. – Egy. – Kettő. – Három. – Négy.

Ekkor megparancsoltam magamnak, hogy nyugodt legyek. Összeszedtem minden

erőmet.

Az őrült számolt.

– Öt. Hat. Hét.

Ekkor egy utolsót szíttam a szivaromon, azután a tűt felemeltem a szájam

magasságáig; beleszúrtam a szivarba; és a tűt a rátűzött szivarral

lassan eltoltam bal felé. Az őrült nevetett.

– Nyolc. Kilenc. Tíz.

A szivar rajta volt a balkezemmel messze kinyújtott tűn, a balkezem

mutatóujjától – amely a hüvelykkel együtt fogta – legalább huszonöt

centiméterre. A másik szivar, amely felé most fordultam, tüzelve égett

az őrült szájában. Semmit sem láttam, csak ezt a fénypontot. Megnéztem

és lassan felemeltem a pisztolyomat.

De ekkor a sötétségben tűzsugár villant fel és lövés dördült el. Az

őrült lőtt. Pompásan célzott. A tű megremegett a kezemben, de a szivar

még ott égett a végén. Az őrült felordított, de a szájában ott

parázslott a szivar. Ujra lőtt és a szivar szétforgácsolva repült le a

kalaptűről, de ekkor azután én is lőttem már, a lövésemre egy halk

feljajdulás felelt, és a fénypont, amelyre vakon céloztam, – a parázsló

szivar lassan lehullott a földre.

Utána zuhanást hallottam. Azután csend lett. Dobogó szívvel állottam még

a sötétségben egy ideig, azután meggyújtottam a lámpát. A földön ott

feküdt az őrült. A golyó a homlokán ment át.

A millió.

… Ott történt az is, – beszélte a német báró – hogy ugyanannál a tűznél

gyújtottunk pipára, amellyel éppen akkor egy kerek milliót

hamvasztottunk volt el. De értsük meg: egy milliót dollárban, nem

márkában vagy koronában. Márkában négy milliót. Koronában ötöt.

Hogy történt? Igy. – Az akkori elnök egészen szokatlanul alávaló

csirkefogó volt. – Mert hogy a köztársaság elnöke lop, az rendben van.

Hogy az országból elad egy-két darabot, – na, bele lehet nyugodni. Elég

marad még az utódának is. De hogy olcsón adja el, azt nem lehet tűrni.

Ha ostobán lop, azért meg kell büntetni.

No! – és ez egészen ostobán lopott. Az országot olyan odaadással

árúsította, hogy a yankeek egészen vérszemet kaptak és már egészen

hihetetlenül olcsó árakat kínáltak. Mink ezért végre nem haragudtunk

volna; de a szamár egészen a yankeek zsoldjába adta magát, és mi hiába

kináltunk többet: mindent a yankee kapott meg. Egy szép juniusi napon

megkapta az állami bányákat is. Valamennyit. Potom áron.

Ez végét szakította a türelmünknek. Gyorsan összeszövetkeztünk a nemzeti

purifikáció pártjával és másnap kitört a forradalom! Én tábornok lettem,

mert otthon tartalékos hadnagy voltam. Az elnök csapatainak egy nagy

része rögtön átpártolt hozzánk, a másik részével három napig

verekedtünk. Az ide-oda lövöldözés megölt vagy harminc katonát és vagy

ötven kíváncsi fővárosi polgárt; erre a harmadik napon az elnök

megmaradt csapatai is átpártoltak hozzánk és az elnök megadta magát.

Főbe nem lehetett lőni, mert az Egyesült-Államok követe tiltakozott a

főbelövés ellen, de harmadnapra ugy esett, hogy öt-hat híve megpróbálta

megszöktetni a börtönből; ekkor lövöldözés támadt; és egy eltévedt golyó

természetesen őt érte.

Igy helyreállván a nyugalom és győzedelmeskedvén a nemzeti purifikáció,

mi természetesen rögtön megvásároltuk az új elnököt, és sikerült is vele

a bányákra nézve egy igen tisztességes szerződést kötnünk. Annak, hogy a

bányák birtokába jussunk, más akadálya nem is volt, csak az előbbi

szerződés.

No, – a szerződés magában nem lett volna még akadály; az igazi baj az

volt, hogy a yankee természetesen a követe oltalma alá helyezte a

szerződését és hogy a követ az Egyesült-Államok hadihajóival

fenyegetődzött, hogy ha a szerződés be nem tartatik. Világos volt, hogy

a szerződést tehát megszegni nem lehet. Csak kijátszani.

Az elnök – meg kell mondani – nagyon tisztességes, derék ember volt.

Mindent megtett a szerződés kijátszására. Órák hosszat bujtuk együtt a

szerződés szövevényes és csaló pontjait, és bár a csalás mindenütt a

yankee javára szolgált, mégis egy csomó példás szekaturát találtunk ki.

Kevésbbé szívós emberek régen megugrottak volna. De a yankee minden

hájjal meg volt kenve és nagyon is jól tudta, miről van szó az ő

számára. Állta a szekaturát, sőt kezdte az egész kicserélt hivatalnoki

kar legfontosabb tagjait megvesztegetni. Erős volt a gyanunk, hogy a

rendőrfőnök máris a zsoldjában van.

Az ügyünk így kezdett rosszul állni és a tisztességes, derék elnök

szinte vigasztalhatatlan volt. Az ügyünket egészen kétségbeesett és

elveszett ügynek látta, és én már nem mertem tőle nagy tevékenységet

kívánni, mert attól tartottam, hogy inkább menti majd ami menthető és

átpártol a yankeehez. Belenyugodtam abba, hogy utolsó kívánság gyanánt

váratlanul azt közli a yankeevel, hogy az első milliós részletet, –

amellyel a bányák birtokbavétele jár és amelynek nemfizetése

természetesen megsemmisíti az egész szerződést – mondom, ennek az első

milliónak a lefizetését váratlanul készpénzben fogja kívánni. Váltó nem

fogadtatik el, csekk nem érvényes, átutalás nem gilt, – tessék

készpénzben fizetni. Aranyban vagy aranyat érő bankjegyben.

Ezt a kívánságot, amelyre a szerződés jogot adott, természetes és nyájas

hangú értesítésben julius huszonkilencedikén közölte tiszteletreméltó

elnökünk a yankeevel. A lefizetés utolsó határideje pedig augusztus

elsejének délutáni öt órája. Lehetetlen volt, hogy ekkorra itt legyen a

pénz.

Lehetetlennek tartották a yankeek is. A helyi piacon ennyi aranyat három

hónap alatt sem lehetett felhajtani, nem hogy három nap alatt; az

odavaló bankjegyek pedig inkább pléhértéküek voltak, mint aranyértékűek.

Odaát a Columbia Trust Companynál tehát örvendetes tombolás támadt. –

Hogy a kívánságról nem lehet eldönteni, gazságnak nagyobb-e, vagy

ostobaságnak. – Hogy a világ ilyen szemtelen szamárságot még nem

hallott, és hogy mit gondol az elnök, ők talán ülnek a pénzen, ahelyett

hogy kamatoztatnák. – Végül a hadihajókkal fenyegetőztek. – Az elnök

nyájas volt, de fenséges és rendületlen, mint egy római szenátor; mink

pedig már-már leittuk magunkat örömünkben.

Jól tettük azonban, hogy ezzel a győzelmi torral még vártunk, mert a

yankee minden hájjal meg volt kenve és még szolgált nekünk egy kis

meglepetéssel. Mink láttuk, hogy a Trust emberei nagy sebbel-lobbal

kieveznek a kis amerikai hajórajhoz, amely a kikötőben állomásozott, azt

is láttuk, hogy hevesen tárgyalnak és buzgón whiskyznek az admirálissal,

azt is láttuk, hogy a leggyorsabb cirkálójuk befüt és kigőzöl a

tengerre, de ezen csak nevettünk. – Mire az Newyorkból visszajön!

Nevettünk rajta. Rosszul tettük. A yankee tudniillik azt csinálta, hogy

hosszú táviratot küldött a milliójáért Newyorkba és a cirkálót _elébe_

küldte a milliónak. Newyorkban a Trust még aznap este különvonatot

füttetett a millió számára. A különvonat útjából félrerugdostak minden

vonatot, – könnyen tehették, a vasút is az övék volt – és úgy vágtattak

le vele a tengerhez, hogy rikordot teremtettek. Harmincadikán este lent

volt a millió a tengernél. Éjféltájban megérkezett érte a cirkáló;

átvette; azután rögtön visszafordult és elsején hajnalban ott volt

nálunk.

Mink elsején reggel már arra a hirre ébredtünk, hogy itt a millió. Az

egész város tele volt ezzel a hirrel. A yankee természetesen parádézott

a rikordjaival és hencegett az eszével és a hatalmával; és a város nem

habozott teljes elismeréssel adózni neki. Ami igaz, az igaz. A yankee

mégis csak kemény legény. A yankee délelőtt tíz órára olyan népszerü

volt a városban, hogy amikor a milliót a hajóról áthozták a Columbia

Trust Company boltjába, a kocsi és a fegyveresek, akik kísérték, minden

sarkon éljeneket kaptak. Az éljenzésből heves tüntetés lett volna, ha

néhány hazafi, akit mi gyorsan megbíztunk vele, nem kiabálja bele minden

éljenzésbe:

– Le a korrupcióval! Éljen a nemzeti purifikáció! Vesszen a

yankee-zsarnokság!

A tüntetés így elmaradt. A helyzetünk nélküle is elég sivár volt. Az

emberek egyszerüen kinevettek bennünket, és az elnöki palotából is rossz

hírek jöttek. Az elnök ingadozott. Ő jól ismerte az ő lelkes

honfitársait; tudta, hogy a szívüket most egészen meghódította a yankee

és tudta, hogy azok a hazafiak, akik a korrupció és a yankee-zsarnokság

ellen tüntetnek, tőlük kapják a napidijakat. Ingadozott tehát és el

lehettünk rá készülve, hogy az utolsó órában, ha már a becsület

elveszett, megmenti legalább azt a pénzt, amelyet a yankeetől a teljes

barátságért végre is minden percben kaphatott.

A yankee ezenközben nem sietett. Délután öt órakor kellett a milliót az

állampénztárba befizetnie, a befizetéssel tehát várt. Élvezte a

diadalát. Élvezte; és hogy egészen kiélvezze és hogy a nemzeti

purifikáció hiveit teljesen elhallgattassa, délelőtt tizenegy óra tájban

eszébe jutott, hogy parádézni fog külön még a milliójával is. Volt

nekik, amint mondtam, egy boltjuk az Amerigo Vespucci-utcán; egy kis

bódé, egy álbank, amely arra szolgált, hogy időről-időre fedezze azt,

ami fedezni valójuk volt. Ennek volt egy ablaka, ebbe az ablakba

tizenegy óra tájban egyszerüen kirakták a milliót. Ezer darab ezer

dolláros bankjegyet. Az ablak előtt erős, nagy vasrács volt, – mert azt

a pár aranyat és néhány szegény bankót is jól kellett őrízni, amely

rendesen ott aszalódott az ablakban – az ablak előtt ott volt tehát a

vasrács, kiállítottak még egy féltucat fegyverest, bent készen álltak

rá, hogy váratlan roham esetére rögtön bevegyék a milliót és elhelyezzék

a páncélszekrényükbe, amelyet dinamittal sem lehetett volna

felrobbantani, – de ezek mellett az elővigyázatossági intézkedések

mellett nyugodtan, gőgösen, egyszerűen kirakták az ablakukba a milliót.

Nem csalódtak. Negyedóra mulva százezer ember tódult a millió

megtekintésére. Az utcán minden közlekedés megakadt és a szemközt lévő

ablakokat öt-öt percnyi időre – egy jó messzelátóval együtt – pénzért

adták ki. És ami ennél még rosszabb volt: a tömeget a millió teljesen

meghódította. Időről-időre lelkesen megéljenezték a milliót, és azokat a

hazafiakat, akik a korrupció ellen akartak tüntetni, egyszerüen

megverték azzal a kiáltással, hogy a mi zsoldunkban vannak.

Így érkezett el a dél és mink vérző orral ültünk együtt. – Teljesen

tehetetlenek vagyunk. – És az idő mulik. – Ezt a partiet egészen

elvesztettük. Gyerünk haza, – mondtam – és szégyeljük magunkat otthon,

mindenki külön-külön.

A többiek szomorúan bólogattak és elcsüggedten már-már indultunk, amikor

egyszerre felugrott, mintha felrobbant volna, egy magyar mérnökünk:

– Megállj, – mondta – én talán tudok még valamit.

– Mi az? – kérdeztem reménytelenül.

– Várjatok itt rám, előbb kimegyek a bányába.

– A bányába? Te talán alagútat akarsz furni a Trusték alá.

Kinevettük, de ő makacsul ismételte, hogy várjuk meg, amíg visszajön. –

Mondja meg legalább, mit akar csinálni. – Nem mondja meg.

Kiment, lóra ült és elvágtatott. Kedvetlenül vártunk rá. Egy óra mulva

eszeveszett galoppal jött vissza. A lováról szakadt a tajték. Ő leugrott

a remegő lábú lóról és felrohant hozzánk. A hóna alatt hurcolt valamit.

Bent lihegve állott meg előttem.

– No, – mondtam neki kételkedve, – mit fogsz most csinálni?

– Most, – felelte lihegve – most… én… _elégetem a milliójukat_.

Elővette a hóna alól a csomagját és kibontotta. Két erős gyújtótükör

volt benne. Egyszerre megértettünk mindent. Az egész társaság mozgásba

jött, felzúdult, kiabált, hadonászott.

Nagynehezen lecsillapítottam őket, megállapodtunk a teendőkben és

elindultunk a Vespucci-utca felé. Az utcába, amint vártuk is, nem

lehetett bejutni. Ezuttal nagyon helyeseltük a dolgot: amíg ez a tömeg

itt van, addig helyén van a mi milliónk is. – Az a ház, amelybe be

akartunk jutni, szemben volt a Trust bódéjával: Vespucci-utca 27., egy

emelete van, lent a földszinten nagy cukorraktár, az emeleten a

tulajdonos lakik. – Hátulról kerültünk be a házba és pedig úgy, hogy egy

szomszéd ház első emeletéről rámásztunk a magas kőfalra, amely hátulról

bekerítette a házat és onnan leugráltunk az udvarra.

Ugrálás közben megzavart bennünket egy magas, barna ember. Revolverrel a

kezében rohant ki a házból:

– Fel a kézzel – ordította. – Ki innen. Az ablak nem kiadó.

– Száz dollár – mondtam én neki.

A mesztic leeresztette a revolverét és gondolkozni kezdett. Azután

végignézett rajtunk, megismert bennünket, elmosolyodott és megrázta a

fejét. Tudta, hogy többet is kaphat.

– Ötszáz dollár – mondtam.

Megrázta a fejét.

– Ezer.

Megrázta a fejét.

– Mennyiért eladó ez a viskó? – kérdeztem erre.

– Százezer dollár.

Haboztam. Már majdnem megadtam a százezret, amikor ránéztem egyik

társamra, aki csendesen intett a fejével és egy szelid tekintettel a

revolverére utalt.

– Ötvenezret adok érte, – mondtam – és jó lesz elfogadni, mert

máskülönben olcsóbban szerezzük meg.

Ekkor már mindnyájunk kezében ott volt a revolver. A mesztic értelmes

ember volt és egy-két másodpercnyi habozás után eladta nekünk ötvenezer

dollárért a házat.

– Ürítse ki a házat – kommandiroztuk neki.

Az üzletben nem volt senki; az emeletről egy perc mulva sietve jött le

az egész család és ment ki a kinyitott hátsó ajtón. A mesztic

könyörgött, hadd nézze végig, ami történni fog. De kirugtuk.

Felmentünk az első emeletre és kinéztünk az ablakon. Az utca még mindig

úgy tele volt emberrel, hogy az ablakból csak emberre lehetett volna

ugrani, kőre nem. A tömeg lassan mozgott előre a dühödt és tüzes

napsütésben. Balról egyre áradt a tömeg, teleszítta magát a millió

látványával, azután elcsurgott jobb felé.

A millió ott feküdt az ablakban; két csomóban; széles acél lapon,

amelynek hátsó részét kissé felemelték, hogy a pénzt a tömeg jól

láthassa. Két csomóban ott feküdt a millió; ötszáz darab ezer dolláros

az egyik csomóban, ötszáz a másikban; nem volt rajta semmi különös és

mögötte ott pöfékeltek a Trust emberei.

Megelégedéssel szemléltük őket. Valóban, mondtuk, érthető, hogy ki

akarják élvezni ezt a látványt. Ami igaz, az igaz. Ügyesen dolgoztak.

Erre aztán mi is munkához láttunk. Sietnünk kellett, mert a nap készült

lebujni a szemközt lévő házak mögé és mert éltünk a gyanuperrel, hogy a

mesztic egyenesen a yankeehez siet.

Munkához láttunk tehát. Az egész dolog nagyon rövid ideig tartott. Két

tükörrel dolgoztunk, hogy mind a két bankócsomóval végezhessünk, bár az

egyik is elég lett volna. De mi tiszta munkát akartunk végezni. A két

tükröt tehát két mérnökünk vezényszóra beállította. A tükrök benyelték

magukba az augusztusi nap egész dühösen égő tüzét és villogva, szinte

süvöltve gyűjtötték össze egy gyújtópontba. A két vakító fényességü,

lángolóan fehér kis gyújtópont ide-oda ingadozott egy-két másodpercig,

azután mind a kettő megállapodott. A fiúk úgy céloztak, mintha

fegyverből lőttek volna.

A két vakító fehér gyújtópont tehát ingadozott egy-két másodpercig,

aztán mint egy-egy gyémántkarika rászállott a két bankócsomó közepére. A

gyémántkarika újabb két másodpercig ott pihent a színes bankótömegen; a

felséges nap összefogott tüze süvítve áradt rá a papirhalomra, és a

harmadik másodpercben – százezer ember feje fölött, a yankee tulajdon

szeme előtt – már fel is gyújtottuk a millióját. A tömeg még észre sem

vette, hogy történik valami, csak a szemét bántotta a célját kereső

gyújtópont nagy fényessége; a yankee csak arra ért rá, hogy gyanakodni

kezdjen és nyugtalanul felugráljon, – a bankócsomó szintelen lánggal már

fel is lobbant és, az erős napfényben szinte láthatatlanul, már el is

égett. A tükröt még működésben hagytuk, – tíz másodperc mulva már csak

hamu lesz odaát.

Ekkor nyugodtan odaléptünk a gyujtótükrök mellé, a fénysugáron

meggyújtottuk a pipánkat, és csendesen elmentünk. Mire leértünk, már

hangzott mögöttünk a dördülés, – néhány petárdával szeliden

felrobbantottuk a szobát. Embernek? – nem, embernek semmi baja sem

történt, mi csak a tükreinket akartuk elpusztítani és azt akartuk, hogy

ha tárgyalásra kerül a sor, a következőket bizonyíthassuk: 1. a millió

magától gyulladt meg, mert ostobán kitették a kirakatba, 2. nem mink

gyújtottuk fel, 3. nem is gyújthattuk fel, mert a szoba, amelyből a

gyújtás állítólag történt, a meggyulladás _előtt_ robbant fel.

Ezt bizonyítottuk volna, de tárgyalásra nem került a sor. A yanke

teljesen le volt gázolva; a nemzeti purifikáció felülkerekedett s

hallatlanul népszerüek voltunk, minthogy a yankeet ilyen kegyetlenül

lefőztük; derék elnökünk férfias kitartással állt mellettünk; az állami

bányákat mi kaptuk meg és a vizsgálatot beszüntették, mert a nyomozás

semmi olyat nem eredményezett, amiből joggal lehetett volna arra

következtetni, hogy bűncselekmény történt.

Betörés.

Az asszony sokáig bámul bele a könyvbe, amelyet olvasatlanul tart a

kezében; azután ránéz az órára, látja, hogy éjfél felé jár az idő,

sóhajt egyet és szomorúan vetkőzni kezd. Vetkőzés közben hirtelen

megáll, mert furcsa zajt hall az ablak felől. Odafordul. A széles, nagy

ablaktáblák reccsenve nyílnak szét és már a sötét függönyöket is

szétnyitja az, aki az ablaktáblákat benyomta: egy harmincötéves, elszánt

arcú, de mosolygó szemü férfi.

_Az asszony_ (megdermedve bámul rá).

_A férfi_ (nyugodtan hajtja be maga mögött az ablaktáblákat, nyugodtan

húzza össze maga mögött a függönyt és kötekedő arccal lép előre

néhányat).

_Az asszony_ (felocsudott; halkan sikolt egyet és a csengő után nyul).

_A férfi_ (villámgyorsan csap rá a kezére és akármennyire is iparkodik

gyöngéd lenni, kénytelen keményen megmarkolni a csuklóját, hogy az izmos

női kezet féken tartsa).

_Az asszony_ (fájdalomtól sziszegve): Eressze el a kezemet.

_A férfi:_ Ha megigéri, hogy nem csenget. Ha csak annyit tesz meg, hogy

elvonul a csengő és az ajtó közelségéből.

_Az asszony_ (fogcsikorgatva): Nem!…

_A férfi:_ Akkor kénytelen vagyok a kezét fogva tartani. Sőt bejelentem,

hogy ha kiabálni akarna, kénytelen volnék… a száját betömni.

_Az asszony_ (magánkívül): Aljasság.

_A férfi:_ Az.

_Az asszony:_ Becstelenség!

_A férfi:_ Az. Becstelenség, gyávaság; hitványság.

_Az asszony_ (dühtől kábultan mered rá).

_A férfi_ (ismétli, megerősíti): Az. Az. Gyávaság, gazság!… De az

egyetlen mód, amely célra vezet.

_Az asszony_ (magánkívül): Nagyon téved, rendkivül ostobán téved, ha azt

hiszi, hogv a célját így el fogja érni, hogy a célját egyáltalában

valaha még eléri. (Önkéntelenül lassan kioldja a csuklóját a férfi

szorításából és eltávolodik a csengő és az ajtó közeléből.)

_A férfi_ (elégedetten): Távolabbi célokról egyelőre nincs szó. Egyelőre

arról van szó, hogy ott, ahol most van, megmaradjon… (az asszony

megmozdul) maradjon ott! (az asszony megáll)… és engem csendben

meghallgasson.

_Az asszony_ (dacos és megvető arccal jelzi, hogy ezentúl csak

hallgatással fog válaszolni).