– Miért?
– Nincs pénzem.
Elmosolyodtam, mert egy az iróasztalra kiteritett 100 ftos bankjegy, már
rég kaczérkodott felém egy szerelmes nő minden csábszereivel.
– Hát az ott? – kérdém farkasszemet hányva az imádott rongyra –
takarékpénztárba küldöd?
– Ha enyém volna – viszonzá ő.
– Hát?
– Egy védencz hozta, kinek számára bizonyos okiratot kell kikeresnem s
lemásolnom.
– Ugy-e tiszteletdij?
– Csakhogy főnökömet illeti.
– Hm – gondolám szép egyesség! neked a munka, neki a jövedelem! – Minden
rábeszélő tehetségemet felhasználám Zsigát kicsalni, s minél inkább
ellenkezett, én annál jobban akartam. Ismertem főnöke zsarnokságát,
tudtam hogy benne legalább is három japáni császár, ugyanannyi sultán,
egypár tatár-khán s két gyarmatos veszett el – kicsinyben, s mégis
megkisértém az utolsó módot, barátomat a jóútról elszédítendő. Hiába
volt, az igaz, de szenvedély, vágyak, ifjú vér mire nem vezetnek!?
– Pedig – kezdém ismét egykedvüen – most kocsizott ki Laura.
– La… kezdé örömteljesen, s csakhamar elharapva az élénk hangot,
csüggedve folytatá – Laura is?
– Igen hát. Ugyan rugd oldalba ezt a silány feglalkozást és jer.
– De főnököm –? holnap oly zivatar fog fölöttem csapkodni, hogy… – a
többit taglejtése fejezé ki.
– Hát ha mindent becsületesen és lelkiismeretesen végzesz?
– Borzasztó szeszélyével akkor is vérig bánt. Óh barátom! mások
irányában oly sima, oly hizelgő, hogy megennéd; ellenben kik tőle
függnek; egyetlen nyugalmas órára sem számithatnak.
– Szivén hordja nevét. Lásd egyre megy; jer, töltsük vigan a napot.
Aztán Laura, Laura! – – – –