– Akarsz? nem? – kérdém indulófélben.
– Megállj csábitó! – mond, frakkja legalsó gombját ujjai közé szoritva;
s végig tapogatván a gombsort, félhangon susogá: igen – nem, igen – nem,
s igy tovább, végre a legutolsó fogásnál elszántan kiáltá: megyek!
hanem…
– Mit még?
– A napi költségeket te viszed.
Más helyzetemben gondolkozott volna, de én istennek ajánlám lelkemet –
és felcsaptam.
Karöltve léptünk az utczára, hol udvarias bérkocsisom a Hans
Jörgelnek[1] fület nyomintván, ülése alá csapta, s a bakról lepattant,
nekünk ajtót nyitandó. Ezen perczben tompa zugás ragadá meg
figyelmünket, s a sarkon gyászmenet fordult felénk. Zsiga oly sápadt
lőn, mintha ő szökött volna meg a koporsóból; leemelé kalapját, s
érthetlen szavakat tördelt. Első pillanatban azt hivém, hogy az legalább
is egy, általa párbajban agyonpuskázott ellennek temetése, s barátomban
a lelkiismeret működik. Akármi legyek, neheztelni kezdtem rá, hogy nem
engem bizott meg a segédi tiszttel, holott ezen hivatásnak oly sokszor s
oly férfiasan feleltem meg – többnyire vaktöltés mellett. – Rosz jel –
mond barátom, miután a szomorú kiséret elvonult – nem megyek.
Ahá! most jutott eszembe, hogy ő előitéletes; én tehát szó helyett
cselekedtem, s megragadván karját, magam mellé vontam, és sok küzdés
után gyümölcsét tapasztalám fáradozásimnak, mert a kocsi velünk
elrobogott. Mintha hölgyet raboltam volna, ugy érzém magamat, s kedves
szomszédom, a különben bőbeszédü fiú, néma, gondolkozó lett. – A vonalon
tul láttuk német atyánkfiait, mint csapnak az első legjobb serházba, hol
setét estig ülvén, azon nyugtató öntudattal térnek vissza, hogy ők a
zöldben mulattak, pedig beszédökön kivül alig volt más zöld.
Eleinte megjegyzésim válasz nélkül hangzának el, de mégsem kelle erős
tusát vínom barátom nyelve megoldásaért.
– Mégis jó nép ez – mondám én.
– Igaz – felelé Zsiga – mert ha rántott csirkére liczingit szörpölhet,
nincs mit félni tőle.
– Türelmes.
– Nem czivakodó.
– Ha tele tál mellett van, borsót törhetsz a hátán.
– Nem nyughatatlan.
– Ha reggel teritett asztalhoz ül, sötétig ott marad.
– De mi lehet ott? – figyelmeztetém barátomat – nézd mennyi nép zajlik.
– Kétségkivül valamelyik népember bajazzozik.
– Egy pillanatra tekintsünk oda.
– Ám legyen, ha érdekel.
A kocsi megállapodék; oda sieténk, és bámultuk a többivel, koránsem
Mozert, vagy más zugmüvészt, hanem két ünnepi uracs lovagiasságát, kik
egy kaczér nő ékei, vagyis inkább ékszerei felett összezörrenvén,
perlekedés közben egymás fején, a fodrász müvészetének minden nyomait
eltörlék.
– Tolvaj! – harsogá az egyik, ellenének haját keztyütlen újjairól
leseperve, – elloptad gyürümet, hogy saját drágaságommal, legszebb
kincsemet, lánykámat elszéditsd.
– Sohasem volt tied – viszonzá a másik, zsebéből elővont kefével fejét
rendezvén.
– Mi nem volt enyém?
– Sem a gyürü, sem a lány.
– Elvezetlek az ékszereshez, hol uram vette. Érted?
– De nem számodra, zsebelő! a lánykával pedig féléve már, hogy
fizetésemet megosztom. – Paff! hangzott most, a szónoklónak lankadt
arczára, ellenfele széles tenyerével elevenséget varázsolt. Ekkor a néző
közönség roppant örömére, uj erővel összecsaptak. Egyik Nesztroyt, másik
Saphirt, legtöbben pedig Weist ohajták körükbe, hogy ezt felséges
olvasmánynak, vagy érdekes szinpadi jelenetnek felhasználván, a
közönségnek még több élvezet-dús órát nyujtson, és „Lumpáczi
vagabundusként“ egy év alatt kétszáz és nehányszor oltsa el müvészetért
epedő lelkének szomját. Végre irtózatos tekintéllyel megjelent a
rendőrség, s az ünnep hőseit befülelte a jámbor nézőknek nem kis
veszteségére.
Zsiga e látványtól igen le lőn sujtva; tán azt hiszik kegyetek, csupa
lágyszivüségből? nem biz az, mert diák korában ő is több ily magán
csatákban vitézkedett; más bökkenő volt itt: az egyik viaskodóban, még
pedig az üldözöttben, Jeanra, Zsigáék tigrisére ismerénk. Ura, nem ugyan
valóságos, de mégis arszlán. A telivér-arszlán gyöngékkel soha sem
érezteti erejét, s ez a nemes faj; a korcs azonban ott henczeg
legjobban, hol tudja, hogy szuszogását is orditásnak képzelik. Kérem
tehát alázatosan, ne keressenek se rendkivülit, se nagyitást, ha
megsugom, hogy ezen arszlánfőnök hyennafaj.
– Jó éjszakát holnapi mulatság! – sohajta lehangolt kedélyü barátom.
– Mi lelt ismét?
– A ház otthon őrizetlen van.
– Hisz csak nem vagy kapuőr – remélem?
– Minden, mi írástudó emberből kitelik.
– S a titoknoki czim? – –
– Rám valóságos gúnynév.
– E szerint kevés veszteni valód van?
– A legrosszabb esetben is csak nyerhetek – kiáltá hirtelen felderülve,
s ismét kocsira pattantunk.
Heimbach kedves vidékén valánk, hol feledve a honn ránk várakozó
terheket, feledve erszényünk jelentéktelen sulyát, feledve a holnapot,
szivvel és lélekkel keblünkre ohajtók ölelni a pillanat kéjeit, mert én
vig czimborákra akadtam, Zsiga pedig a kékszemű kis Laura ottlétéről
meggyőződék.
Magasztos kebellel indultunk a vidéket bekalandozni, s utközben Zsiga
kijelenté, hogy szive hölgyének ma, a szép természet nyilt kebelén,
szerelmi vallomásokat teend, s én a sikerről nem kétkedém.
– Ah! ott vannak – kiáltá barátom, egy kis társaságra mutava.
– Hát oda tartsunk?
– Természetesen.
– Volt zaj és futkosás, séta, és – ha tapasztalásom nem csalt – suttogás
is. Én ugyan mit sem hallottam, de annál többször láttam az ifjak
tekintetét a koronként elpiruló női arczokon pihenni. Zsiga embere
maradt szavának, nem tágitván Laura oldalától, ajkait láttam mozogni,
kezét szive táján szerepelni, szemeit Laurára, onnét égre emelni; s
láttam a hölgyet lovagja tekintete alatt – égni, s több efféle
kicsinységeket, melyekből merész képzetem üdvös sikert jósolt.
– Hát az elbeszélő hogy mulatta magát? – kérdi nyájas olvasóm. Köszönöm
a megemlékezést, kivévén bizonyos egyéneknek, kik legtöbb esetben,
módnélküli szivességet tnnusitnának, ha rólam örökre megfeledkeznének.
Jámbor ohajtás! – én rendkivül, mellőzve mindenesetre a jól-t, vagy
roszul-t, mert korombeli ífjú rendesen fiatal hölgyhöz csatlakozik, én
pedig most az egyszer a Mutterral gyermeknövelésről és szakácskönyvek
elveiről, váltogatva, elmélkedtem, – közben-közben egy bókot erőtetvén,
hogy a mama figyelmét Lauráékról elvonjam, és – dicséretemre legyen
mondva! fogásom sikerült, mert a mama is igyekezett még pirulni,
Életemben tizenhétszer valék szerelmes.[2] Imádottaim közül öt hűtlen
lőn; három férjhez ment; négy játékszernek használt; kettő valódi
kedvesében a szerelemféltést akarván felcsigázni, eszközre alkalmasnak
talált, mi természetesen rám igen hizelgő, azért hogy nevetséges; kettő
orromnál fogva vezetett, s csak egyetlen szállt sirjába irántami
hűséggel. Szegénynek véggondolata én valék; ezt szóval ugyan nem
nyilvánitá, de bizonyosan tudom, mert – mással járt jegyben. Béke
hamvainak!
Ennyi keserü csalódás után, elvemül tüzém kí, a női világról lemondani,
ha mindjárt kétszer 17[3] epesztené is magát halálra. És szilárd
maradnék föltételemben, szilárd, csak ennyi szép szem ne küzdene elvem
ellen! Óh! a szép szemek könnyen lefegyverkeztetik az embert!!!
De tulajdonképen most sem tudják, miért nem csatlakozám a viruló
hölgyekhez? tán fölebbi okaim miatt hiszik? dehogy, hisz kerülni őket
nem fogadásom. Tudják meg tehát: mert ama hölgykoszoruban két virág
volt, melyet szivem melegével akartam ápolni, s fájdalom! épen az a
kettő, ki orromat igen nagynak találta. Ám nevessenek ki jól, vagy
szánakozzanak rajtam, nem bánom; hisz szép hölgyek részvétét szivembe, s
a női gúnyt zsebembe dugni, még az érzelgés holdas korszakában
megtanultam.
Épen elakarám panaszolni a máminak, hogy mennyi kinos tapasztalást
arattam a szerelem tövises mezején. – Hah! úgy-e megenni való kitétel?
jaj! a költői lélek akaratlanul is kitör, – már ajkaim nyiltak, mert a
köröttemi képletek, a multak emlékét egész borzasztóságában láziták fel
bennem, már első kedvesemet megnevezém, midőn Zsiga kezemet görcsösen
megragadva sugá:
– Futok, rohanok!
– Győztél? – mondám, magamnak is tulajdonitva némi érdemet.
– Elvesztem! viszonzá csüggedt hangon – a vendéglőbe leszek – tevé
utána, és eltünt. Ekkor, majdnem egy perczben, két lesujtó látvány
lepett meg, a barátomat érdeklő; s diadallal mosolygó Laura, lopva
csusztatott valamit egy tejfeles-pofáju uracs kezébe. Ez méltó
felindulásra izgatott. Másfelől Zsigám főnökét láttam felénk közeledni –
karöltve Laura potrohós papájával; – s most könnyen eltalálhatám, mért
ugrott meg kedves pajtásom.
– Legalább az egyiken boszút állok – gondolám, s a zsebében kotorázó
piperőczhez közeledém.
– Uram! – kezdém lehetőségig nyers hangon – mit rejt ön oly óvatosan?
– Én – é – n mekegé a sima arczu, s reszketni kezdett. Laura pedig
lángvörös lőn.
– Igen ön, mutassa!
– Uram! – esék szavamba – ez erőszakoskodás.
– Mutassa, vagy…
– Bocsánat, de viselete igen pusztai.
– Ön sérteget? jó – folytatám halkal – holnap másodmagammal
meglátogatandom önt; tisztitassa meg fegyvereit, mert együtt fogunk
reggelizni.
– Hah! feladom önt a rendőrségnek – kiáltá önmagából kiforgatva a félsz
miatt.
Nevettem és boszankodtam gyávaságán; de a társaság figyelni kezdett
ránk, és én, egyrészről következetes akarván maradni, másrészről a
rejtegetett tárgygyal is szerettem volna megismerkedni, igy folytatám
komolyan:
– Uram! sajnálom önt, gyanura nyit tért; én fél óra előtt egy váltót
veszték el, és…
A lovag gépileg vont elő zsebéből egy papirtekercset, mialatt hamuszin
szemeiből sürün patakzott fehér mellényére a könyzápor.
Én a lap tartalmát lehető leggyorsabban átfutván, mosolyogva nyujtám
vissza tulajdonosának, s legmélyebb bocsánatot kértem a pityergő
úrfitól, azon ragasztékkal, hogy ha ünnepélyes nyilatkozatommal be nem
elégednék – ismertem gyöngéjét – kész leszek elégtétellel szolgálni. Vég
szavaimnál az érdeklett uracs két öklével hirtelen neki esett – koránsem
hátamnak, hanem saját szemeinek, keztyüs kezével a könyüt kitörlendő, és
savanyú arczát mosolyra erőlteté.
– Nos?
– Oh! kérem – mond urias bókkal – ön nyilatkozata engem tökéletesen
kiment e tisztelt kör előtt.
– Igy tehát…
– Legjobb barátok vagyunk – esék szavamba.
Általános hidegséget éreztettek irányomban, e viselet után a tisztelt
jelenlévők, és én kimondhatlan örvendtem ezen, alkalmam nyilván tőlök
védok nélkül szabadulni. És rohantam egyenesen a vendéglőbe,
szerencsétlen barátom szemeit fölfedezésemmel kipeczkelni, mert a
tekercsen Laura által irt ezen jelentéktelen szavakat olvasám: „Atyám
holnap Brünbe megy. Mi estélyre vagyunk hivatalosak, hova nővéreim a
mamával elmenendnek. Én beteg leszek.“ Minő pongyola kis értesités,
azonban nem sok előérzet bizonyitványa; s ha valaki ebből egy kis
ártatlan „légy ottnál“ többet képes kivonni: az rágalmazó.
Zsiga haragja főfokra emelkedett, általam ezen mindennapi
történetecskéről értesülvén. Bőszülten akart kirohanni vetélytársát
megsemmisitendő, s a hölgynek egy kis borsót törni orra alá. Jaj! de ki
képzelhet ily akadályt? főnöke rémként állt előtte, s barátomnak a
teremből kilépni veszéllyel vala kapcsolatban. Még boszút sem állhatván,
önlángjainak engedé át magát, mig sok küzdés után tárczámat előkérve,
egy kerek asztalhoz ült, játékban szórakozást keresve.
Én ismét szabadba mentem.
Az ég beborult, mindenki födél alá sietett, a következő eső elől
menekülendő. A sétányok elcsendesültével a terem fuladásig megtelt, s
mivel a hely oly csábitóan szűk volt, a föllelkesült ifjuságot
tánczszenvedély ragadta meg, és lőn állati időtöltés, és gőzfördői
mulatság.
Körültekintém magamat, sok kisérleten átesett tüdőm nem csekély kárával,
s azután a kártyázó szobába léptem, hol barátom derekasan működék.
Hosszas szünet után egy epés hang barátomat nevéről szólitá: ez
ijedtében még a kilenczet is bakalának látta. A kártya kihullott
kezéből, s szemeit fölveté egy nem annyira érdekes, mint igen
visszataszító alakra, kiben kegyetek is megismerhetik azon főnököt,
kinek kémszemeit, mindig piszkolni kész ajkait Zsiga még álmában is
látni képzelé.
– Otthon minden rendén van? – kérdé a főnök,
– Igen – viszonzá Zsiga, oly hangon, melyből több „nemet“ lehete
kivonni.
– Ki maradt a háznál?
– Jean.
– Jean kikéredzett… Jó mulatást. – És e kiejtésben annyi feküdt, mintha
mondaná: jaj lesz árva lelkednek!
Zsiga szemrehányólag tekinte reám e szókkal: neked köszönhetem; s ismét
ülésére süllyedt a játékot folytatandó. –
Késő este volt, s mi ketten a napi kalandot bevégzendők, a legnagyobb
esőben körülbelől 3 órai sétát tettünk hazáig, – ennek egy kis oka ott
feküdt, hogy kedves barátom minden pénzünket elkártyázta. – Bezzeg volt
panasz; a kijátszott szerelem menydörgést idézett utitársam ajkira; – a
női kaczérság tán Venus ideje óta jobban meg nem rovatott, s én ezen
izetlenségeket örömest hallgatám, csakhogy keserü szemrehányásinak tért
ne nyissak. Gondolatunk sötét vala mint az éj, ruhánk lucskos mint egy
gyékény-ernyő, testünk fáradt mint egy alföldi agáré, lelkünk lankadt
mint uzsorásé halálakor, s e felett szivünk ugy dobogott mint egy
valóságos vashámor. Bizony még is kellemetlenebb lehet ez a
gyalogutazás, mint azt pasai kényelemmel a pamlagon elnyulva képzelnők!
– Midőn az Istvántéren kezet szoritva elválánk, a toronyból az óra egyet
bömbölt le. –
Álmom, mint mindenkié, kit az élet súlya nyom, mély és zavaros vala.
A nap első sugaraival, azaz midőn jól bekárpitolt ablakomon
átlopózhatott, Zsiga is beköszöntött hozzám. Ez nem vala ujság, sem
meglepő, mert tudtam, hogy csupa egészség tekintetéből hajnalkor
kizaklatják az ágyból, ha egész éjszaka orditott is fogfájásban.
– Mi jót hozasz? – kérdém ásitva, mert őszintén megvalva, még ki nem
hevertem magamat.
Zsiga egy pár könyvet vágott ki az asztalra, s én önkénytelen
iskolakerülő éveimre emlékezém. Adj szállást – mond szárazon – ugy is te
ástad siromat.
Én mosolyogva tekintém magamat körül, mert átkozott szabad szállásomban
egyedül is alig fértem. Egy izben szerelmes valék, épen télen, három
hétig nem kelle szobámat fűteni, szivem lángjától felmelegült annyira,
hogy napjában kétszer frissiteni kelle a léget, – annyi bizonyos, hogy
szük cellámban nyitott ablak nélkül gyertyát nem égetheték, mert
fulasztó hőséget okoz, – én szállást adjak? még egyszer körültekintém
magamat, ha lehetne-e valahol egy rejteket kigondolni; de nem! ő
bizonyosan tréfál – igy biztatám magamat.
– Remélem – folytatá neheztelőleg – nem fogsz gondolkozni, ugy is, –
ah!…
– Isten ments, csak hozasd el podgyászodat.
– Mindenem itt van – felelé a könyvekre mutatva.
– Szünj meg gyermekeskedni.
– Azt neked kellett volna tegnap mondanom. Tudod-e, hogy tegnap a
kulcsokat otthon hagyám, Jean visszajöttére számitván; azonban ő
fogságban tölté az éjt kalandjáért.
– És? – türelmetlenkedém.
– És – mig oda jártunk: kiraboltak.
– Azt a százast is elvitték?
– Mindent, mi szobámban található volt.
– Ejnye! ez nagy csapás.
– Főnököm azt mondá, hogy keressek oly helyet, hol tartani fognak azért,
hogy mulassak.
– Ez czudarság!
– Van-e pénzed? – kérdé uj fordulatot adva beszédünknek.
– Hm! utolsó filléremig eljátszád.
– Ugy hajhásznunk kell valahol, te jót fogsz érttem állani.
– Én?
– Igen.
– Jó ég! én ki rég gondoskodtam arról, hogy kimeritsem hitelemet? ez oly
lehetetlen, mint kortes nélkül tisztujitáson győzni.
Két hétig nyakadon maradok, addig haza irandó levelemre választ remélek
– fejezé be dönthetlen akarattal s nyers rövidséggel a párbeszédet.
Családtartási teher! most értem ennek szomorú tartalmát. Eddig csak
magammal volt bajom, s jó, hogy gyámatya nem bánt igy velem, különben
most egy roppant lamentátiót szőnék be; de magamról, ah! szerénynek kell
lennem, és én hallgatok. Midőn legterhesebb volt háztartásom, két
pintyőkét és egy vadászebet birtam; az elsők hasonszenvi
gyógygyakorlatban hunytak el, kutyámat pedig szomszédom konyhájából még
este sem lehetett kiforrázni, otthon ellenben zsinegen sem maradt.
Néma részvéttel tekintém végig levert barátomat, s keserű fájdalmában
valami oly nevetségest fedeztem fel, hogy ajkam akaratom ellenére is
mosolyra vonult, másfelől rémesen viszhangzott keblemben: „te ástad
siromat!“ és én kötelesnek érzém magamat felette gyámkarjaimat
kiterjeszteni, ámbár Niklebi Miklósként felkiálthatok: és nem volt
kenyerem! mégis magamtól mindent elvontam – mi természetesen nem volt
sok – csakhogy bukott barátom szükségeit födözzem. – Ne imádkozzék senki
gyámságom alá jutni, mert megbánja! lám a szegény Zsiga arczrózsái
eltüntek, szemei behomályosodtak, – nem tudom a kényelmetlen alvás, szűk
élelem, vagy a bánat fogyasztá-e őt igy el rövid öt nap alatt? szinte
hihetetlen! Én részemről mindent elkövettem, szobám legjobb részét neki
engedém át, szórakozás miatt munkáimat vele megosztám, néha többet
akasztván az ő nyakába; elvezetém Bécs azon helyeire, hol – állitólag –
azelőtt mindig csömört kapott; de igaz, hogy a vész soha sem jár egyedül
– most nemcsak jól nem birt lakni: hanem étvágyát inkább ingerlé nem
csekély aggodalmamra.
Volt szitok, az elkárhozott kirándulási napot érdeklő; volt
szemrehányás, és angyaltürelmem már végkép kimerült erszényemmel együtt.
Hallani kellett volna Zsigát, mint vitatá, hogy a gyászmenet befolyással
birt kirándulásunk szomoru következményire, de okai gyöngék valának
engem hitemben megrenditeni.
A régi mesés időbeli két elátkozott, e szerint kétségbeesett s bukott
herczegként[4] ültünk pamlagomon, a sűrü dohányfüstön át szabad szemmel
kacsingatva kétes jövőnk iszonyu ködébe. Ajtómon kopogás; ezt gróf N..
y. hajdan tanuló társam betoppanása követé.
Rövid, de annál élénkebb társalgás után azt kérdé tőlem: ha vajjon most
is ollyan meleg vágyam az utazás, mint egykor? – ha igen, legyek társa,
mert e nélkül anyja nem bocsátja külföldre.
Én a szives emlékezést őszinte köszönettel vevém, és Zsigára pillanték,
kinek arczát remény és vágy sugározta át. Ismertem szenvedélyét s
megkértem gróf barátomat – hogy miután bizonyos viszonyok engem
lebékóznak egy időre – helyettem Zsigát vigye. Esedezésem nyert, és
Zsigának ábránd eszméi valósultak, mert két hét mulva, mint társalkodó
elutazék, mit egyedül kirándulásunknak köszönhet.
Berlinből irt; soha sem érezé magát boldogabbnak. Lauráról nem tesz
többé emlitést.
Lám, néha a férfiak is tudnak feledni.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Népies lap.]
[Footnote 2: Ez áll naplómban, hogy igaz-e, vagy nem? arról hitet nem
teszek.]
[Footnote 3: Ne vegyék rosz néven ezen nagyitást, de kis költőiséget
csak bele kell szőnöm.]
[Footnote 4: Kik rendesen igen szépek voltak, t. i. ha saját
valóságukban megjelentek, mi bennünket koránsem bánt.]