Két heti esőzés után – ah! itt már nagyot ásit az olvasó, unalomig
koptatott bevezetésemen, de nekem lehetlen tágitnom, azon egyszerü
okból, hogy mindenki teljes mértékben felfoghassa a bécsiek örömét, –
szerencsére éppen egy vasárnap kiderült. Az ég tiszta kékjén a nap
tavaszi kellemével ragyogott; fű, virág, fa – szóval minden mi zöld, új
életet nyert. És lőn nagy mozgalom, zaj és öröm; boldog, boldogtalan
rohant a szabadba. A betegek csak azért fohászkodtak, hogy e bájos nap
kellemeit ágyba nyűgözve sinylik át, mig ifjak, vének, nők és férfiak
Mödling vagy Hietzing zöldjében, rántott csirke mellett hallgatják a
szivlázitó keringőket. A vasárnapi lovagok ferdén ülve bérelt méneiken,
csapatostól ügettek a zöldbe, a társasági kocsik nem győzték
szállitmányaikat, a bérkocsisok fellebb rugtatták az árt. A gyalogok ugy
rohantak, mintha vétköket hagynák a város helyett magok után, némelyek
karjaikon nőt, mások zsinegre fűzött ebet vezettek. Volt gyermek- és
kosárczepelés, minőhez hasonlót csak Egyptom láthatott.
Egy darabig szokott ázsiai kényelemmel az ablakon kikönyökölve
szemléltem a szakadatlanul hullámzó népet, hosszu száron át szivogatván
az átkozottúl rosz háromkirály orrcsavaró füstjét. De én is ember
vagyok, még pedig gyarló, s ki vet rám követ azért, hogy a vágy, egy kis
kirándulást tenni, bennem is fölserkent. A gondolatot cselekvés követé,
s tiz percz után Zsigánál bekopogtaték.
Zsigát tulajdonkép kegyetek nem ismerik, kár! – ő nekem meghitt barátom.
Ezzel ugyan nem sokat mondtam, mert ugy hiszem engem is – azokon kivül,
kik tán siratnak – alig ismernek. Semmi, – én őt bemutatom; ő jámbor,
szerény, nem nehézelmű gyerek, nem fösvény, sőt… szóval, nekem jó
barátom; s mi erényeink és hibáink iránt kölcsönösen rokonszenvüek
vagyunk, azon egyetlen kivétellel, hogy ő igen előitéletes, mit nekem
élő lény nem lobbanthat szememre, mert dicsekvés nélkül mondva, nagyon
is utóitéletes vagyok. Ennyi azt hiszem elég, két, nem annyira vig, mint
be – tán hiszik hogy becsületest akartam mondani? kérem ne tegyenek
rólam fel ily szerénytelenséget, hisz az öndicséret rosz hang – tehát
nem annyira vig, mint beszédes czimborát megismerni, s ha ismeretségünk
nincs terhökre: szivesen teendjük ezentul is tiszteletünket. Most pedig
kik költőietlen előzményemen el nem álmosodtak, legyenek jó reménnyel,
mert erősen hiszem, hogy előadásom a kivánt sikert (az álmot)
meghozandja, hacsak Zsiga jelességei iránti érdek nem üzendi azt el. Oh
ő talpraesett, csókolnivaló ficzkó! csak az kár benne, hogy a polkát
kiálhatlanul járja, s mégsem lehet lemondásra birni. Kis gyöngeség!…
Szobájában iszonyu rendetlenséget, s őt a rendetlenség közepette
találtam. Évtizedes periratok hányt-vetett halmazában, dicső állásához
méltó türelemmel kutatott valamit.
A kölcsönös üdvözlet sokat jelentő, de néma vala, s noha csak makranczos
fejbillentéssel fejezteték ki: mi megértők egymást.
– Zsiga! – kezdém – jer vidékre.
Ő nagyot sohajtott, s az ez által mozgásba hozott lég, porözönt csapott
szemeim közé, mely a periratok közti kényelmes szállásából kibolygatva,
ellenséges táborként lepé el a szobát.
– Jösz, nem? – ismétlém.