RÖGESZME.

Reggelimet végzém.

Ajtóm nagy robajjal megnyilik, s Ernő tárt karokkal rohant keblemre.

Ernőt fél év óta nem láttam. Együtt tanulóskodtunk, társaink

elválhatlanoknak neveztek, mi igazán is szeretők egymást; a gyermekkori

barátságot a későbbi életbe is átvittük, s mi oly ritka máig őszintén

élvezzük egymás örömeit, s fájdalmink közösek.

– Nem érdemled az ölelést – dorgálám Ernőt – fél évig magadról mit sem

tudatni.

– Még pedig minő fél év? azóta megnőszültem.

Kérdőleg tekinték rá.

– Szemeidből olvasom – folytatá Ernő – te neheztelsz, hogy tudtod nélkül

cselekvém? méltán, ha nőszülésem mindennapi és közönséges volna, de az

kalandszerü, az rendkivüli és gyászos.

Én kővé merevültem.

Ernő szomorun mosolygott.

– Nem értelek – mondám.

– Az nehéz is volna – viszonzá ő.

Ez alatt theát késziték, s miután mindketten casadores szivarra

gyujtánk, párolgó csészéinkhez ültünk.

– Mit neked elmondandok – kezdé Ernő – felette rendkivüli, előttem most

is mint álom tünik fel.

– Kiváncsivá teszesz.

– Történetem egyetlen a maga nemében.

– Tán a középkor lovagjait játszád, s raboltad nődet.

– Oh! nem, – viszonzá Ernő, s szomorun rázta fejét.

– Vagy otthon, valami nagybátyai gondnokszámadásokat azzal fejeztél be,

hogy leányát nőül vevéd?

Ernő tagadólag válaszolt.

– Valakit a hullámok árjaiból, vagy a lángok közől mentél meg?

– Nem, oh nem!

– Tehát nem is találom ki, elsorolt eseteim regényekben s szinmüvekben

rendesek ugyan, de az életben rendkivüliek.

– Történetem ugy az életben, mint a regényekben is rendkivüli – e szavak

után szemei könyekkel teltek meg.

Részvéttel nyujtám felé kezeimet.

– Te nem érthetsz – mondá ő.

– Értelek – viszonzám – csalatkozál nődben.

– Nőm angyal.

– Folytasd csak, de –

– Semmi, de – én őt szeretem lángoló keblem hevével, szeretem azon

érzéssel, minő ereim legtisztább forrásából szakadhat; szeretem azon

magasztaltsággal, minőt csak phantasiám teremthet; szeretem, mert szép

és jó, művelt és lelkes.

– Mi hát az – kérdém – mi szavaidnak reszketegséget ad, mi szemeidbe

könyet idéz s arczodat elhalaványitja?

– Az egy borzasztó eset.

– Elrémitesz.

– Tölts csészémbe s halld:

– Fél éve, hogy tőled elbúcsuzám, szülőföldemre utazandó.

Ott, hol a Maros óriás hegyek közé szoritva, tekervényes medrében

zajosan hömpölyg Magyarország felé, a leomló csermelyek, zuhatagok s

vizomlások ezreit ragadva magával; ott, hol a táj regényességétől

elragadtatva, az ember feledi a vészt, mely perczenként fenyegeti, midőn

a hegyoldalba vágott keskeny uton halad, s feje felett egy-egy leomlani

készülő kopár szikla meredez ki, a másik oldalon pedig iszonyu

mélységben a Maros vize zajlik, ott utazám, s mig szemeim a kies vidék

változatos szépségein legeltek, keblemet a honvágy s barátim utáni

epedés tölté el. Életemben a természet kellemei iránt fogékonyabb nem

valék; voltak perczek, midőn csodálkozva kiálték fel, s voltak megint,

midőn könyes szemekkel tekinték körül.

Egy elragadó ponthoz érkezvén, kocsimat megállitám s leszálltam.

A látvány tündéri volt!

A hegyek lánczolata koszorut képezett, tövében a vetés zöldelt, feljebb

sürű erdő sötétlett, s tetejében itt-ott kopár ormok büszkélkedtek. A

völgyben egyes házak, templomok, s félig a hegyekre fektetett falvak

látszottak. A kies völgyet a Maros folyam kigyózó alakban hasitá ketté.

A kocsit előre küldém s én gondolatimba mélyedve gyalogolni kezdék.

Két órai merengés után tagjaimat meredezni érzém, s hideg borzongás

fogott el, ismét kocsira ültem, de alig nehány percz mulva oly láz vőn

elő, hogy tovább utazni képtelen valék.

Az első faluban kedves külsejü uri lakot pillanték meg.

– Oda hajts! – kiáltám kocsisomra.

Ő engedelmeskedett.

Egy mogorva inas fogadott.

– Hol van urad? – didergém.

A szolga körültekintett.

Kérdésemet ismétlém, s fogaim vaczogtak.

– Úram?… a teins ur…?… ő… ő nehezen lesz itthon.

– Mindegy, elnézéssel lesz viseletem iránt, de tovább nem utazhatom, e

helység közelében lázt kaptam, kérlek készits egy ágyat, mig bajomat

kiheverem.

Nem tudom szemeim kápráztak-e, de nekem ugy rémlett, hogy az inas

elhalványult, s midőn segitségemre karját nyujtá, kezét jobban érzém

reszketni, mint a magamét.

Alig érkezénk szobába, s külről kiabálni hallám: Lovat, gyorsan lovat

nyergeljetek!

Mig fekhelyem elrendezteték, az ablakhoz léptem.

A kapun egy lovas vágtatott ki, a mennyire látnom lehetett, egy aszott

halovány ifju volt.

– Ki az? – kérdém az inast.

– Uram – sohajtá sokat jelentő kifejezéssel.

Nehány percz mulva öntudatlan a legnagyobb lázrohamban feküdtem.

Emlékszem, egyszer kezemet érinteni érzém, s füleimet tiszta esengésü

női hang üté meg.

– Nos orvos ur?

– Veszélyes – mond egy férfi hang – már inlázba ment át.

– Ah! minő szerencsétlenség: – sohajtá a nő – szegény bátyám!

Szerettem volna a nőt látni, de nem volt erőm szemeimet megnyitni.

Rohamaimban a legirtózatosb képzeletek gyötörtek. Láttam ama halovány

ifjut mint vámpyrt felém közeledni, érzém, miként szivja véremet; hallám

a tiszta csengésü női hangot, keblemre szólitám, karjaimat kitártam

felé, s egyszerre undok boszorkányt öleltem, ekkor lidérczek álltak elő

s tagjaimat szaggatni kezdék.

Betegségem irtózatos volt!

Majd szeretteimet láttam vizbe fuldokolni, majd a ház csapott fejem

felett lángokba, s midőn menekülni akarék, ajtó s ablak zárva volt, s a

boltozat recsegve szakadt rám. Máskor virányosban sétálék, az első

rózsa, melyhez nyultam, kigyóvá vált, a másik utána, a harmadik is,

végre valamennyi sziszegve mereszté felém fulánkját, lábaim alatt a fű

mozogni kezdett, lepillanték, az is mind kigyó volt; futni akartam,

mögöttem a föld elenyészett, s a pokol égető lángjai kezdtek

felcsapkodni; láttam az elkárhozottak lelkeit.

Elkábulok bele most is, ha visszaemlékszem rémes álmaimra.

– És e kinok három hónapig tartottak.

Egyszer ismét beszédet hallék, amaz ismerős két hangot, s most ugy

rémlett, hogy csak tegnap hallám, pedig mint később értesültem, három

havi időköz folyt le azóta.

– Meg van mentve – mond a férfi.

– Hála neked istenem; – sohajtá a nő – ezzel tán szegény bátyám állapota

is enyhülni fog.

E naptól fogva gyakran hallám a beszélgetést.

Hogy irjam le meglepetésemet, midőn szemeimet megnyitván, ágyam mellett

egy angyalszép nőt pillanték meg. Mozdulatot akarék tenni, egyetlen

tagomat sem birtam; fel szerettem volna kiáltani, nem volt erőm. Szemeim

becsukódtak és most álmom szelid és tündéri lőn.

Napok multak, s ama nőt naponként láttam, egészségem lassanként vissza

kezdém nyerni. Már beszéltem is.

Orvosom elmondá, mily hosszas beteg valék, s mennyit köszönhetek Póli

kisasszonynak.

Tehát Póli és kisasszony!

Alig vártam a perczet, midőn ismét láthatom.

Az ajtó megnyilt, s annyi idő után először érzém szivemet dobogni.

Póli ágyamhoz lépett.

Én kezét szikkadt ajkimhoz vonám.

Ő mosolygott.

– Isten után – kezdém – önnek s orvos urnak köszönhetem éltemet.

– Csak maradjon még nyugodtan ajánlá ő.

Az orvos hasonlót inte.

Engedelmeskedém, de lelkem többé nem maradhata nyugodt.

Minél többször láttam Pólit, annál inkább érzém, hogy szeretem.

Napjaim azon része, melyben őt nem láthatám, végtelenre nyult.

Szép őszi idő volt, a nap sugarai a sárguló faleveleket megaranyzá.

Én ablaknál nézém a hanyatló természetet.

Orvosom e szókkal vőn búcsut:

– Ha holnap is ily kedvező tiszta idő leend, fél órai sétát tehet a

kertben.

Gyermekéveimben a husvéti köntösnek jobban nem örvendék.

Póli a legnagyobb részvéttel tekinté örömömet.

Ketten maradánk.

Hosszu szünet után gyöngéden nyultam keze után.

– Nagysád! – kezdém – isten jutalmazza meg jóságát, kegyed nélkül tán

elvesztem volna.

– Szivemből örvendek ön javulásán, – viszonzá Póli, gyöngén szoritva

kezemet – bár az ég irgalmas volna irántunk, s ön fölgyógyulása által

szegény bátyám is helyre jönne – e szavai után könytelt szemeit törlé.

Visszaemlékezém, hogy betegségem alatt többször hallám őt felsohajtani:

szegény bátyám! szerencsétlen bátyám! s most ismét; – oka után

tudakozódám.

– Ah! – sohajtá Póli – ő sokkal betegebb mint ön volt, ő gyógyithatlan,

ő élő halott.

– Szörnyüség! de hát mi bántja!

– Egy rögeszme, rettenetes és kétségbeejtő! azt hiszi, hogy minden, ki

vele érintkezésbe jő, szerencsétlenség gyermeke, hogy minden, mi keze

alá jő, okvetlen elpusztul, hogy, ki házához közelit, kész veszélybe

rohan.

Elzárkozék a világtól s ide temetkezett az emberek elől; nem megy sehova

s nem fogad el senkit; nem mer szeretni senkit és semmit, mert véleménye

szerint arra átok száll. Oh! ő igen szerencsétlen! – itt hangos

zokogásba tört ki.

Ah mi szép egy nő, ha szenved!

Alig birám magamat tartóztatni, hogy lábaihoz ne omoljak.

– Közös erővel kisértsük meg gyógyitását, én igérem, hogy addig e házból

nem távozom, mig minden módokat fel nem használandok.

– Sikeretlen lesz uram, sikeretlen!

– Hát ha mégis… én bízom, főleg, ha kegyed segédkezet igér.

– Mit örömestebb a világon?

– De kegyednek minden terveimben meg kell egyeznie.

– Mindenben uram.

– Csak módot találjanak vele összehozni.

– Lesz rá gondom – ezzel távozott.

Mintha csillagom tünt volna le, ugy elkomolyódtam.

Sokáig gondolkoztam az ifju kinos állapotán, aztán magamról és Póliról;

ah! Póliról oly jól esett gondolkoznom.

A következő nap ránk viradt.

Az orvos kiséretében a kertbe sétálék. Minő ér zés volt, annyi idő után

az isten szabad ege alatt a természet lehelte balzsamos léget szivnom!

Ismét láttam a napot, az eget, élő fát és bérczeket; hallám a madarak

dalát. Az élv elszédített.

Hogy boldogságom tökéletes legyen Pólí is előmbe jött, mosolygó

üdvözlettel nyujtván felém kezét.

Határozatlan valék, ha vajjon mosolygó vagy siró arcza szebb-e? Ah! ő

mindenkép gyönyörü volt!

Egy hétig naponként ismétlém rövid kerti sétámat, Póli mindannyiszor

társaságomban volt, s én mindig jobban érzém irántai szerelmemet

erősödni Eleinte csak czélzással szóltam érzelmimről, később nyiltan

megvallám, s nem nyerék visszautasitó választ. Felette boldog valék!

Nyolczadnapra Póli halálsápadtan s rejtélyes kifejezéssel lépett előmbe.

Én megijedtem.

– Ő itthon van.

– Kicsoda?

– Bátyám, Vilmos. E perczben a kertbe ment.

– Én őt felkeresem.

– Igen, de…

– Ne féljen, nem fogok elhirtelenkedni semmit.

– Isten vezérelje önt – imádkozék Póli, s adjon sikert lépteinek.

A kertbe sieték.

Nehány tekervényes séta után Vilmost megpillantám.

Egy kőpadon ült, feje mellére volt lankasztva, szemeit merően szegzé

maga elébe, s egy görcsös tompa bottal a homokba rajzolt.

Csendesen intézém felé lépteimet, s megvallom a lélekzet mellembe

szorult.

Az elszáradt falevelek lábaim alatt zörögtek.

Vilmos a neszre felriadt, s engem megpillantván, futni akart, de késő

volt, mert előtte állék.

Ő zavarodva tekintett jobbra balra, s nekem időm maradt őt jól megnézni.

Minő látvány!

Alig 25 éves ifju összeaszva; fénytelen szemei mélyen sülyedtek

üregeikbe, behorpadva, hajfürtei közt ősz szálak ezüstlének, s arcza

halavány volt.

– Uram! – kezdém – fogadja őszinte hálámat.

– Egészséges ön már? tehát fusson,… semmi hála, de induljon, minél

hamarább, annál jobb, rögtön ha lehet. Isten önnel.

– De uram! én átlátom, sok bajt, alkalmatlanságot okozék, de még

lehetlen… orvosom…

– Ön orvosa tudatlan, másutt felépülhet, itt el kell vesznie, a lég

büszhödt.

– Sőt ellenkezőleg.

– Tehát más okának kell lenni, de ön itt nem maradhat.

– Vallja meg uram, terhére vagyok.

Részvétteljesen tekinte rám, szemében egy könycseppet láték rezegni.

– Terhemre? nem uram, nekem csak magam vagyok terhemre.

– Tehát megengedi.

– Ön érdekében ohajtom távozását. Hát nem tudja hol van? az

elátkozottnál, kitől minden fut, ki másokra vészt hoz, kivel az emberek

nem mernek találkozni: hát nem mondták ezt önnek?

– Ki merné mindezeket állitani?

– Az egész világ, és tapasztalásból mondhatom, magam is.

– Elvonultsága hiteté ezt el magával. Éljen csak zajban, szórakozás

közt, s látni fogja hogy tévedett.

Szomoruan rázta fejét.

– Tán egy véletlen csapás érte, s most ily borzasztón él?

– Nem véletlen, oh nem; hallja csak:

Még pólyás gyermek valék, midőn dajkám az udvaron enyelge, engem karjain

tartván, anyám a folyosóról nézte. Hirtelen neki szilajul egy bivaly, s

a dajkára rohan, ez eszeveszetten fut, egy gerendán keresztül botlik, én

kirepültem karjai közől. Anyám egy sikoltással összerogy, s a dajka

halva maradt, engem a párnák mentének meg. Anyám szivgörcsökbe esett, s

tizednapra sirjába tevék.

– Ez véletlen szerencsétlenség.

– Iskola éveimben társaim kerültek, mert ha velök fürdeni mentem, egy

bizonyosan vizbe fult.

– Az ő vigyázatlanságukat csak nem tulajdonitá magának?

– Halálmadár volt a nevem, semminemü játékba be nem vettek, mellettem

egyik sem akart ülni, s ha az utczán valamelyik találkozék velem,

visszafordult, nehogy szerencsétlenség érje. Egész éven át társaim közt

egyszer sem mulaték.

Mennyit szenvedtem már gyermekéveimben!

– Az gondnoka hibája volt, miért nem vívé önt más vidékre?

– Nem használt, a szerencsétlenség mindenütt nyomomban volt.

Az ifjukort elérém, bál, kártya és borban keresék szórakozást.

Történt, hogy tánczosném karjaim közt elájult.

– Eh! annak az átkozott fűzés az oka.

– Ha kártyáztam, a pénz égett kezem alatt, a mely kártyalapra én tettem,

az rendesen vesztett, utoljára senki sem mert velem egy lapra tenni, s a

hova én ültem, onnan mindenki elvonult.

A mire néztem, a mihez nyultam, az elpusztult.

Ha boroztunk, rendesen valami baj következék. Egyszer pezsgő közé akarám

temetni bánatomat, s több ismerőmet meghivám, köztük egy rokonomat, ki

maga szegény volt, de arája annál gazdagabb. Midőn a bor javában folyt,

a kedélyek felmelegültek, mámoros fővel azt találá mondani; most nem

viszonozhatom e vendégséget, de két hó mulva otthon lesz gazdag nőm, s

akkor lesz pezsgő elég; hahaha! dicső dolog pénzt nőül venni s

kiházasitásúl feleséget kapni. Éljen a pénz! Harmadnap a jegygyürü

visszaküldetett e nyilatkozat következtében.

– A mely eset csak lovagiatlanság következménye.

– Végre nősülni akartam, kétszer, s mind a kétszer szerencsétlen valék.

– Miért nem kisérté harmadszor?

– Még több gyilkosságot is? az elsőt szerettem az első szerelem

lángjával, s viszontszerettetém.

Az összekelés napja meg lőn határozva, három hét mulva ő nőm leendett.

Egy estélyen Emilia sokat tánczolt, én készséggel szolgáltam, s e pohár

vizben nyujtám neki a halált. Tüdőlob következtében az nap temették el,

midőn együtt oltár elébe kell vala lépnem.

Két évvel reá Janka volt jegyesem. Az eljegyzés után, midőn saját négyes

fogatomon akarám nagynénje lakáról haza röpiteni, az ügyetlen cselédek

pisztolylövésekkel üdvözlének, a lovak elragadtak, s ama szorosról a

Marosba fordultunk, én kiusztam, Janka ott lelé sirját.

És azóta annyi embert, ki házam felé közeledék, ért szerencsétlenség,

hogy kérnem kell önt, hogy miután valami csoda megmenté, távozzék innen.

– Lássa – mondám – mennyire meg van önnek hite czáfolva az által, hogy

én halálos betegen hozatván ide, itt nemcsak egészséget nyerék, de

életboldogságot is.

– Hogyan?

– Én Pólit imádom, adja megegyezését.

– Másutt, csak ne itt nálam, ne tőlem, mert higyje el, szerencsétlen

lesz.

– Mondám már, mindazok, miket elsorola véletlen dolgok, s hogy nem ön

személyében fekszik a szerencsétlenségek oka, bizonyitja az, hogy én

önnél lettem a halandók legszerencsésbike.

Búsan csóválta fejét.

Póli is előjött, s állitásomat erősité.

Végre Vilmosnak nem volt mit tenni, beleegyezett.

Az összekelés tizednapra határoztatott.

Egybegyűltek ismerők, rokonok és szomszédok, mindenki örvendni látszott

az eseménynek, ez által a beteg lélek gyógyulását remélvén. Minden arcz

mosolygott, csak Vilmosé nem.

A lelkiatya ránk adá áldását. A jólelkü, a szép, a kedves Póli enyém

lőn.

Nagy vendégség volt.

Az ebéd végével Vilmos fölemelkedék, elébb Pólira s azután rám igen

kedvesen mosolyogván, eltávozott.

– Ez az első mosoly, melyet ajkiról láttam – mondám.

– Évek óta én is most láttam először mosolygani – viszonzá Póli.

– Kigyógyuland, kigyógyuland – sugá a vendégség.

E perczben lövés hallatszott.

Rémülve ugrált fel a sokaság, s hang nélkül futkostak szét.

Én és Póli Vilmos szobájába sieténk.

Ott feküdt vérében, halva.

Az asztalon egy lapra ez volt irva: Akarom hogy boldogok legyetek, tehát

meg kell halnom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Valóban ez borzasztó! kiáltám, midőn Ernő beszédét végzé.

– Most jer, bemutatlak nőmnek.

Fél óra mulva ott valánk, s ugy találtam, hogy mit csak dicséretére

elmondott Ernő, az mind kevés volt.