Az óra megkondul.
Oliver mintha megvillanyozták volna talpra ugrott.
– Nós? mond Arthur.
– Kilenczet ütött, nemde? – kérdé Oliver.
– Igen.
– Ugy isten veletek – búcsuzék Oliver s kalapját fejébe nyomta.
– Ugyan ne menj – szólamlék meg Jenő ülésében nagyot nyujtózva – ki
látta ily veszett időben kalandozni?
– Maradj – biztatá Arthur.
– Lehetlen.
– Látunk még ma?
– Talán.
A három ifju kezet szorita.
Oliver feltünő alak volt; halovány dult arcza szenvedést, lángoló fekete
szemei szenvedélyt, s komoly homlokán végig vonuló nehány barázda
nyugtalan életet árulának el; sötét haja rendetlen fürtökkel árasztá
idomos fejét. Öltözetében semmi keresettség, hanem annyi öszhangzás tünt
ki, hogy más a legnagyobb gonddal sem képes ily könnyed pongyolát ennyi
izléssel egybehozni. Egész lényén oly valami vonzó omlott el, hogy
idegen szem futólag nem pillanthata rá, s egy második huzamos tekintet
után a száj önkénytelen susogá: „érdekes alak!“
Oliver ajkai közé szivart gyujta, don Juan köpenyét balvállán keresztül
veté, fejével üdvözletet billente, s elrohant.
– Kedvem volna követni – mond Jenő.
– Magam is tartok tőle, hogy dőreséget visz végbe. Sajnálom a fiut –
jegyzé meg Arthur – de félek… mert egy idő óta hallgatag, elvonult és
merengő.
– Szerelmes.
– Ez nem titok, most más forr agyában.
Mig a két társ igy tünődék, Oliver után a kapu becsukódott.
Mint Jenő megjegyzé, csakugyan veszett idő volt, az üvöltő szél
tömegesen szórta Oliver szemei közé a havat; az utczák lámpái bádgyadt
fényöket szük körbe rezegteték, s világuknál mindössze a repkedő hópihék
villanának meg, de a gyalogosok kényelmére a kövezetig egy sugár sem
hatott, a hideg velőig metszett.
Oliver a szél ellen küzdve nehány száz lépést tőn, azután bérkocsiba
veté magát, s szállására hajtatott.
Inasa jelenté, hogy sürgetősen keresé valaki.
– Nő-e, vagy férfi?
– Férfi.
– Ifju-e vagy vén? – kérdezősködék, mialatt öltözetét salonival cserélé
át.
– Középkoru, bajusztalan, valami tőkepénzes-, vagy kereskedőnek néze ki.
Igen indulatos volt.
– Türelmetlen hitelező, várjon, mint várok én. Frakkot adj… kendőmre
nehány csepp Ess bouquet, jól van – e közben kesztyüjét huzogatá,
köpenyt vőn, zsebébe levélkét rejte, s a zivatarban ácsorgó
bérkocsijához siete.
– Zrinyi utcza 17.
A kocsis leverte csizmájáról a havat, markába lehelt, a gyeplőt
megrángatá, s fejét szügyébe vágva megindult.
Ridekyéknél válogatott társaság vala együtt.
Az asztalok teritvék, részint étkezéshez, s theához, a másik teremben
kártyához, hol több egyén nemesen foglalkozék is már, többnyire koros
férfiak.
A zongora el volt árasztva hangjegyekkel és zeneszerekkel.
A fényesen világitott tánczteremben elegans hölgyek s divatos ifjak
enyelegtek. A mellékteremben zajos társalgás folyt.
– Nos, nem volt igazam – mond karpereczét igazgatva egyik urhölgy – ő
nem jő el – s végszavainak nyomatékot adva, fénytelen szemeit Rojtynéra
szegzé.
Rojtyné nemcsak a czélzást, de a tekintet fulánkit is érezvén, magán
erőt vőn; arcza egykedvüen hideg maradt, s csak a kicsiny kezében
görcsösen összegyürt battist kendő árulhatandná el kinos helyzetét.
– Hisz az természetes – tevé utána kárörvendve egy másik – ha a gaz
csinyt elköveté, Pesten sem lehet!
– De ugy van – bizonyitá az iménti – hisz a hatóságnak föl van jelentve,
férjem azonnal elbeszélte otthon, eddig nyomozás is történik.
Rojtyné egyetlen vonását sem változtatá.
Gizella, a kedves kis házikisasszony észrevétlen ült egy sarokban, a
fönebbi beszélgetés alatt sokszor elhalaványult, mennykék szemeiből
könycseppet törle, s bár mennyire törekvék ajkit mosolyra erőtetni,
vonásinak vidor szinet adni, ki őt figyelé, aggályt, meghiusult reményt
s keserü csalódást láta a vidorság fátyola alatt arczában. Ő még ifju
volt nemének müvészetében haladt a tökélyig. Szerencséjére minden
tekintet Rojtynéra volt szegezve, mi őt részvéte elárulásától megmenté.
– Itt van! – kiálta magáról megfeledkezve Gizella.
Rojtyné ajkiba harapott.
– Ez mégis szemtelenség! – susogák egymásnak a körben, s az egész
társaság kérdőleg s csodálkozva nézett össze.
Hantay Oliver volt, ki a terembe lépett. Könnyed hajlongás után a
társasághoz közeledék. Minden arczban kérdőjelt, minden szemben hideg
gúnyt látott. Oliver egy lépést vissza tőn, magán végig néze, azután a
társaságon s végre körül a teremben.
A perczig tartó néma jelenetet egy hang sem zavará.
– Tán valami tréfa van ellenem készülőben? – kezdé Oliver? ohajtom
nagysádtok mulatságára jól üssön ki, s részemről, hacsak ügyetlenségem
rontani nem fog, akaratom bizonyosan nem. A jó tréfát szeretem.
– A regényt is – ejté csipősen Rojtyné.
– Felette nagyon. Ha az ember magának tehetséget s pályát együtt
választhatna regényiró szeretnék lenni. A zene gyönyörü, felizgatja a
kedélyt, megragadja a lelket s azután elhangzik; a költemény ábrándokba
ringat, vágyakat kelt, sohajokat csal ki a kebelből, s feledésbe megy. A
regény, az egészen más; az ember lát egy alakot, vagy tájt, töri fejét,
hol vagy mikor látta már, s azután jut eszébe, hogy Sue, Dumas, Balzac
vagy másnak regényében; találkozik egy imádandó angyallal, öltözete,
alakja, hangja s minden oly ismerős… honnan?… egyik vagy másik regényiró
képzelődése hamarébb feltalálá őt. Nemde ugy van?
Semmi válasz.
Oliver uj társalgást kezde.
Megakadt.
– Nagysád – szóla Oliver Gízellához – nem kisértenők meg ama kettős dalt
az ‚Alvajáróból‘ mellyet multkor sikerrel éneklénk.
– Nem vagyok ma hangomnál.
– Bocsánat megjegyzésemért, de én általános lehangoltságot tapasztalok.
– Nem reméltük, hogy ma szerencsénk legyen – intézé Oliverhez a házinő.
Oliver olly rángást tőn, mintha megvillanyozták volna, s szemeit kémlően
körözve felelé:
– Ha jól emlékszem, nagysád egyszer mindenkorra szerencséltetett
meghívni estélyeire…?
– Ön félreért. Mi azt hivők elutazott.
– Három nap faluztam, de a mai est igért élvei haza szólitának – szemei
Rojtynéra estek. A czélzás érzéketlen pattant le róla.
Oliver iszonyu zavarba jött, miből sem beszélgetés, sem gyöngédség, sem
véletlen ki nem segité.
Huzamos csend után a tánczteremben franczia négyest jelentének.
– Nagysád – kezdé Oliver Rojtynéhoz fordulva – a mult estélyen a mai
első négyest nekem igéré.
– Meglehet, de sajnálom.. ma.. nem fogok tánczolni.
– Ez sok! – sohajtá Oliver s a tánczterembe rohant.
Minden szem rajta függött.
Oliver egy ablakmélyedésbe vonult – megőrültem – elmélkedék – vagy a
világ bolond?… én nem értem. Hol a társaság lelke valék, ott ma
megakasztom a beszélgetést; egyiket felszólitom énekre, megtagadja; a
másikat tánczra kérem s kosarat kapok; a rám szegzett szemek fullánkot
lövelnek, a hozzám intézett szavak csipősek… végire kell járnom.
A táncz javában folyt, s Oliver mindinkább elmélkedésibe mélyedt. Valaki
elsurrant mellette, utána tekintett, Rojtyné volt. Oliver határozottan
követé.
– Nagysád – kezdé a nőt elérve – szóm van kegyeddel.
– Nem.
– A zongorán a ‚Puritaner‘ hangjegyek első lapjába kegyed számára
levelkét rejték.
– Vegye vissza.
– De Emilia!?
– Vegye vissza, különben más találandja ott.
– Hallgasson hát meg.
– Soha!
– Mit jelentsen mind ez?
– Azt, hogy egy ifjunak a könnyelmüséget meg lehet bocsátani, de
alacsonyságot soha.
– Emilia!
– Ez utolsó szavam, mi soh’ sem ismertük egymást. Holnap visszavárom
leveleimet, isten önnel.
Oliver szoborrá lőn; szemeit a távozó után mereszté, a nélkül hogy őt
látta volna; az alakok, a gyertyafény, kárpitok és tükrök szemei előtt
összeolvadtak, a zenehangok, beszéd s tánczolók csoszogása borzasztó
zagyvaként támadák meg füleit. Erejét és öntudatát vesztve támaszkodék a
falhoz.
Kinos helyzete sokáig tarthata, mert midőn eszméletét visszanyeré, a
társaság az étteremben volt. Kalapját kezébe ragadá s el vala menendő.
Gizellával találkozék.
– Ön távozik? – kérdé részvevő hangon a lányka.
– Hát több gúnyt s megalázást is türjek még?
– Én igen sokat sirtam.
– Kegyed sirt? hát kegyedet is bántják?
– Oh nem!
– De hát mi ez? mi van itt? mi történt velem?
– Ah ön! önről igen rosz dolgokat beszéltek épen jötte előtt.
– És mindenki elhivé?
– Csak én nem – mond Gizella oly gyöngéd, oly érzésteli hangon, hogy
Oliver egész ujjá születve akart válaszolni, de késő volt, Gizella
eltünt.
– De hát mit beszélhettek? kinek vétettem? – tanakodék Oliver, s
gondolatokba mélyedve érkezék kocsijához – ő sirt, s csak ő nem hivé, e
két mondást ismételve csapta be a batárd ajtaját!
Szirtesy Arthur és Vezéry Jenő még együtt valának, midőn Oliver
lankadtan hozzájok betántorga.
– Mi lelt?
– Alig ismerek rád – kiáltá egyszerre a két társ.
– És én alig ismerek magamra. Pfui! pfui! nyomoru világ!
– Mi történt?
– Mi? az arczok megfagytak, a szivek elzárkozának, az ajkak elnémultak,
s a szemekbe ellenem irányzott gyilkok lopóztak.
– Miért?
– Hát tudom én, mert valakinek tetszett rólam valami gazságot koholni.
Azon kérem az istent, hogy az a valaki férfi legyen, ő meg fog halni, ő
vagy én, arra esküszöm.
– Hát nem tudod hogy ki?
– Vagy mivel rágalmaza?
– Semmit. Ti nem tesztek fel rólam alacsonyságot ugy-e? – kérdé Oliver
barátait – ti bizonyság nélkül nem itéltek el, mint a többi világ?
– Őszinte barátságunkról csak meggyőződhettél.
– Kérlek hát – mond Oliver – járjatok el dolgomba, fürkésszetek ki
mindent; hol, ki és mivel vádolnak? nem mutatom magamat addig sehol, mig
oly tisztán nem jelenhetek meg, mint minőnek magamat érzem. Kezetekbe
teszem le ügyemet.
– Bizhatsz bennünk – mond Szirtesy.
– Saját ügyembe sem fognék buzgóbb lenni – tevé utána Vezéry.
Oliver forrón szoritá meg mindkettejök kezeit, s kékült ajkai alatt
hófehér fogai vaczogtak, midőn ‚jó éjt‘ kivánva távozék.
Több aggály, s nagyobb küzdelmek közt ez életben hajnal még rá nem
derült.
A sok gond a testet elfárasztá s a lelk et kimerité fáradtan csuká
szemeit alvásra, midőn legénye betoppant e szókkal:
– A tegnapi ur ismét itt van.
– Küld el, vagy bocsásd be, hadd látom mit akar.
Két percz mulva egy kiaszott alak állt Oliver előtt.
– Miben szolgálhatok – kérdé Oliver, miután szemeivel az idegent tetőtül
talpig méré.
– Négy szem közti beszédet kérnék.
Oliver legényének távozást inte, s az idegent ujra végig nézé.
– Nem emlékszem, hogy valaha lett volna szerencsém.
– Ön Hantay Oliver?
– Igen uram, csak röviden, mert álmatlan éjem volt.
– Én Weiszer Tivadar vagyok.
– Nos?
– Ön meg sem ütközik?
– Kiváncsivá tesz.
– Ön tegnapelőtt a bálból megszökteté nőmet, s elrablá huszezres
ékszereit.
Oliver meglepetés és gondolkozás nélkül ugrott fel fekvéséből, Weiszert
torkon ragadá s bőszülten kiáltott:
– Szerencsétlen! hát ön az kit meg kell ölnöm?
Weiszer egész testében remegni kezdett, s darab idő után kétségbeesetten
mondá:
– A hatóság jól tudja hogy ide jöttem, ha ön életem ellen tesz
kisérletet, bünét csak sulyosbitani fogja. Bocsásson.
– Halált esküvém fejére annak, ki hirnevemet elrablá. Tud ön vivni.
– Én csak gyapjut tudok választani, s ha valaki személyemben vagy
tulajdonomban megsért, elég biztositékot találok a hatóságnál. Csináljon
nőmmel a mit akar, de a huszezres ékszert visszakövetelem.
– Bolondok házából menekültél ki, te uzsorás! vagy engem akarsz bolonddá
tenni?
– Félre a tettetéssel, én csalhatlan bizonyitványokkal birok.
– Mire, és minő bizonyitványokkal bir? Halljam hát, nyugodt leszek.
– Nőm megszökött.
– S nálam keresi, ki azt sem tudom, hogy nézett ki ön neje?
– Még pedig bálból, hova is tömérdek drága ékszereket halmozott magára.
– Hát adtam-e okot valaha valakinek elveszett ékszereit nálam keresni?
ez mégis sok!
– És e levél – mond Weiszer egy beirt lapot tartva Oliver elébe – mit
szól ehez?
– Ismeretlen irás.
– A név? – folytatá Weiszer az aláirásra mutatva.
– Hantay Oliver, saját nevem, szeretném a tartalmat hallani.
Weiszer olvasni kezde, mint következik:
„Drága szép Váli! Utolsó levele mélyen sebzi lelkemet. Hát én vagyok
oka, hogy annyi szív s oly érzelem mellett csak a levelezésnél
maradhatánk; önre otromba férje, s rám a világ vigyáz. Ma szakadjon vége
mindezeknek. Ön a nőegyleti bálban szép, az imádásig szép volt, – igen –
dörmöge közbe Weiszer, – az öt sor keleti gyöngy, a gyémánt csat,
smaragdos karpereczek és egyéb arany készletek…
– Tovább, tovább türelmetlenkedett Oliver.
– Szép volt – ismétlé Weiszer, s tovább olvasott:
„Vonásról vonásra, az utolsó gombostűig igy ohajtom ma az álarczos
vigalomban látni. Én málta jelmezben leszek, bő köpenyem alatt a rendjel
kék szalagon fog fügni. Nagy terveket forralok, a többit a
viszontlátásnál. Imádója Hantay Oliver.“
– Szirtesy barátomat kéretem ide e perczben.
Az inas távozott.
– Nos uram? – kérdé Weiszer.
– Valaki gyalázatosan visszaélt nevemmel, hogy engem becsületemtől, önt
pedig nejétől vagy ékszereitől rabolja meg. Ne féljen, már nem akarom
önt megölni, foglaljon helyet.
Nehány percz mulva Szirtesy Vezéryvel karöltve rontának be az ajtón.
– Mi baj? – kérdék egyszerre.
– Értem már az irányombani viselet okát a tegnapi estélyen. Matassa
kérem a levelet. Elébb, ismeritek irásomat?
– Vonásról vonásra.
– Nézzétek most, mit azon ur mutat.
Szirtesy és Vezéry felkaczagának.
– A dolog – mond Oliver – nem egészen nevetséges. A kalandor még közel
lehet, kérlek, szépen kérlek, tegyetek valamit nyomozására.
– Magam indulok Bécs felé – mond Szirtesy.
– Egy óra mulva uton leszek az alföldre – kiáltá Vezéry.
– Ezt vártam tőletek. Az ég hordjon szerencsésen, – ezzel búcsut vettek
egymástól.
Weiszer is kissé nyugodtabban távozott, látván hogy ékszerei feltalálása
többeket is érdekel.
Oliver egy szekrénykéből leveleket vön elő, könyes szemekkel vetett
mindenikbe egy búcsupillantást. Néha tenyerére fekteté fejét s a leélt
szép idők emlékébe látszott merengni; egy sohaj kebléből, s az előtte
nyitva volt levelke is szépen össze lön hajtva. A lapok közé nehány
gyöngéd emléket is sorozott, azután boritékba zárá, czimet irt rá, s
legényének adá, e szókkal:
– Rojtyné nagyságának személyesen.
– Értem.
– Válaszra nem kell várnod.
Az inas távozott.
– E viszonyt felbontanom fáj – susogá magában Oliver – de ő akará, hát
legyen. Emlékét szivemből száműzöm. – Alig hangzának el szavai, s
lelkében egy uj kép merült fel, Gizella szende arcza. Ott lebegett
előtte egy ártatlan lányka minden kellemeivel; látta könnyes szemeit,
bus vonásait, s hallani vélte most is e szókat: sokat sirtam, „csak én
nem hivém.“ Oliver ábrándokba sülyedt, keble a tiszta szerelem érzelmire
nyilt meg, szive Gizella felé dobogott, sohaji arra szálltak, s ő
átszellemülve érzé magát. Egyszerre feje megnehezült, tagjai
ellankadtak, s tetőtül talpig hideg borzongatá.
A mult éji meghűlés, sok ingerültség s izgatottság őt lázba ejték; a
roham nőttön nőtt; délfelé Oliver eszmélet nélkül feküdt.
Hatod napra jobban lőn.
– Egy levél vár ngodra – mond az inas.
– S egyéb semmi? – kérdé Oliver – senki sem tudakozódék utánam, vagy
egészségemről? –
– Senki
– Lássam a levelet.
Mig az inas távozott, Oliver fájdalmasan sohajtá:
– Senki! tehát feledve vagyok, vagy megvetve – az átnyujtott levélre
pillanta – női irás, és nem Rojtynéé. Mikor érkezett?
– Ma.
– Lássam – ezzel felbontá – semmi aláirás.
„Oliver! – igy hangzott a levél – ön sokat szenvede, vagy tán szenved,
mert nem mindennapi fájdalom lehet, mi szilárd férfit ágyba sujt. Mi
engem leginkább aggaszt, az hogy ön részvét és vigasz nélkül van hagyva.
Ah mint szánom önt! ha szenvedésin enyhit azon tudat, hogy van egy lény,
ki az óra minden perczeiben önre gondol, van egy kebel, mely önt
tisztának vallja, s van egy.. sziv.. mely… mely ön iránt forró
barátságot érez, ugy tudja meg, hogy sorsa engem véghetlen érdekel, hogy
az ön szenvedései lelkemet nem hagyják érintetlen. Isten önnel.
– Ismerlek vigasztaló angyal! nincs szükségem nevedre, lelkedet látom
soraidban. Feledjen, vagy vessen meg a világ, mit törődöm én vele, az én
világom ezentul csak ő!
E levél gyógyszer volt beteg lelkének, egész felvidult, mi javuló
lázállapotára is kedvező befolyást idéze elő.
Szirtesy megérkezék.
– A patvarba! – kiáltá Oliver kezét erősen megrázva – te beteg vagy?
– Elválásunk óta.
– Weiszer künn van, bocsánatot jő kérni.
– Nos!
– A jó madár lépre került. Pozsonyban a ficzkó pénzét elkártyázván, a
karpereczeket elzálogitá. Ez nyomba vezetett.
– S ki volt?
– Kártyahős.
– Vezesd be Weiszert s aztán beszélj.
Weiszer tömérdek hajlongás, s ezer bocsánatesdés közt vőn helyet.
– Barátom! – kezdé Szirtesy – te különös módon vegyültél e kalandba.
Weiszerné asszonyság bizalmas barátnéjának egyszer nyilvánitá, hogy
nekie igen tettszel, s ha valaki hát te, rá nézve veszélyes lehetnél. A
bizalmas barátné elbeszélé férjének, az alkalmilag másnak mondá el, hol
történetesen a regény hőse Hendey is jelen volt. Weiszerné érzelemmel s
magasztos szerelemmel telt levelet kapott neved aláirásával… azután egy
másodikat, a nő ellágyult s válaszola, e percztől gyöngéd levelezés
keletkezék köztük. Az utolsó levelet ismerjük, eredményét szinte.
Most jő a dolog komoly oldala. Hendey a nőt megszökteté. Éj volt, az
uralgó sötétség egy vonást sem engede megkülönböztetni. A máltai álzott
a nővel jó mértföldet haladhata, midőn a nő lankadtan veté magát a hintó
szögletébe.
– Angyalom! – mond a férfi – karpereczeid kényelmetlenek, s
nyakgyöngyeidet elhullathatnád add ide, elteszem.
– Viseld gondját – viszonzá a nő, s ékszereitől megvált, azokat
lovagjára bizván. Nehány percz mulva elaludt. Felébredésekor roppant
rémülésére se lovag se ékszer nem volt látható. Szegény elhagyatott nő
zajt ütni nem mert, s könnyelmü lépése érzetében kétségbeesett. Igy
találám őt. Kétszeresen sieték most a tettes után. Pozsonyba érkezvén,
első gondom volt az ötvösöket összejárni, rövid idő alatt két
karperecznek, s huszonnégy órával később a kalandornak is nyomában
valék. Tegnapelőtt elfogatott, s legfeljebb holnap őrizet mellett Pestre
kisértetik.
Most mindent tudtok.
Oliver nevetve szoritá meg Szirtesy kezét.
Weiszer keserün rázta fejét.
– No lássa – enyelge Oliver – Weiszer ur, nemcsak ékszerei, de neje is
megkerült.
– Elég baj az.
– Hogyan?
– Igen – javitá ki Weiszer – hogy ily tévuton volt.
– Neje – mond Szirtesy – csak tévedni akart, tehát komolyabb fellépéstől
óvja magát; korholást mindenesetre megérdemel, de többet nem, mert
szegény sokat szenvedett.
Weiszer egész neki lágyulva kezdé:
– De hát miért szenvedett, miért okozá magának e szenvedést, isten látja
lelkemet én sajnálom, de nem tehetek róla.
– Vigasztalja.
– Majd megkisértem. Ezer bocsánat uraim, becsületemre nem vagyok oka – s
ép oly hajlongások közt mint jött, távozott.
– Ez nem kezd válópert – jegyzé meg Oliver.
– Neje igen gazdag, s ez mint börzehős, örvend ha az nem hagyja el.
Fogadni mernék, egy hangot sem szóland otthon.
– A kalandon, s Weiszer házi boldogságán sokáig kaczagott a két ifju.
Az esemény villámszárnyakon futá be az ismerős köröket. Mindenki kezdé
magát Oliver egészsége iránt érdekelni; egyik látogató a másikat éré, de
ő csak keveset fogada el, bérruhás szolgák kérdezősködének hogyléte
felől. Rojtyné látogató jegyet külde, s inasa gyakran jött tudósitásért.
Oliver kicsinylő mosollyal, s később egykedvűen vevé az egészet.
Negyednap képes volt szobáját elhagyni. Első látogatását Ridekyéknél
tevé.
Gizella zongoráján egy felséges ábrándot játszék, midőn Oliver
benyitott.
Oliver észrevétlen állt a működő megé, s bevárta mig a kedves kéz utolsó
ütést tőn a billentyűkre.
– Felséges!
– Gizella a hangra rémültten szökkent fel helyéből.
– Ah Oliver! – kiáltá elragadtatva, de csak hamar összeszedve magát,
zavarral mondá – Hantay ur!
Oliver megragadá Gizella kezét, s mélyen tekinte szemébe. A kezet
kezében reszketni érzé.
– Üdvezlem önt – kezdé szünet után a lányka, s alig birt hangjának annyi
erőt adni, hogy hallhatóvá tegye – örvendek felüdülésén.
– Hantay ur! uj hangjegyeim érkeztek, nem kisérlünk meg belőlük vagy
egyet!
– Engedje elébb elmondanom, mikép e sziv, e lélek egész betegségem alatt
egyetlen tárgygyal foglalkozék, s e tárgy kegyed volt; engedje elébb
elmondanom, hogy részvéte sulyos helyzetemet áldottá tevé; engedje elébb
elmondanom, hogy alig vártam a perczet, melyben kegyednek kijelentsem,
miszerint imádom.
Gizella nem tudott válaszolni, arczában gyönyörü vegyülete volt a zavar
és boldogságnak; szemeit lopva Oliverre emelé, s ismét elkapva nyugtalan
forgatá; egész testében remegett.
Gizella kezét Oliver kezéből kikapva, anyja elébe siete, s mig Oliver
üdvezletét végzé, Gizella lángoló arczát anyja keblére rejtve zokogott.
– Miként fejtsem meg ezt? – kérdé komolyan Ridekyné.
– Boldog vagyok! – sohajtá Gizella.
– Nagysád! – kezdé Oliver – hallgasson meg. Legszentebb vágyam Gizellát
boldoggá tenni. Nyolcz nap előtt nagybátyám csinos jószágrészt ada át,
azon kikötéssel, hogy házasodjan. Leánya kezeért esengek.
– De oly hirtelen.
– Ismerem szép lelkét, kitanultam vonzalmát…
– De leányom? – esék szavába Ridekyné.
– Én is – rebegé töredezett hangon Gizella.
– Örvendek rajta gyermekim.
Gizella forró csókokkal halmozá el anyja kezét.
– Kérném – mond Oliver hálásan csókolva meg Ridekyné kezét – hogy
holnaptól fogva mint Gizella kijelentett jegyese járhassak a házhoz.
– Mindent oly sebesen!
– Nem szeretném a boldogságot késleltetni.
Ridekyéknél ismét fényes estély volt; ugyanazon társaság, ugyanazon
termek, ugyanazon beszédtárgy, mely a multkor, és mégis mennyi ellentét!
az arczok derültebbek, a szemek mosolygók, s a kifejezések válogatottak
valának. Azon ajkak, melyek Olivert a multkor szemtelennek vallák, ma
dicséretében fáradtak ki.
Rojtyné öltözetében, mozdulataiban, beszédében és szemeiben kaczérsága
egész müvészetét felhasználá… Nem hagyott kisérletlen semmi alkalmat
Oliverrel találkozhatni, tekintetével annak szemeit keresé, hogy
intéssel adhasson neki jelt… hasztalan… szegény nő, egész
belehalaványult.
Gizella egyszerű, de izletes öltözetében lépett a körbe.
Ridekyné ünnepélyes arczot öltve, leányát mint Hantay Oliver aráját
mutatá be.
Közcsodálkozás, üdvezlet és szerencsekivánás.
Rojtyné a hallottakra fájdalmasan sziszege.
Olivert Rojtyné egy félreeső teremben fájdalmas hangon szólitá meg:
– Hálátlan! kiméletesb lehetett volna.
– Mi soh’ sem ismertük egymást – viszonzá Oliver, s illedelmes bókkal
távozék.
Rojtyné egy rángást tőn, kezei közt valami recscsent, leküzdhetlen
boszújának a legyező lőn áldozata.
Oliver késő éjjel barátait Arthurt és Jenőt felkeresvén, a kandallónál
thea mellett találá.
– Ma egész más kifejezéssel jösz az estélyről, mint a multkor – kiáltá
az érkező elébe Jenő.
– Mert a mult estélyen csaknem termeikből kiűztek.
– S a main? – kérdé Arthur.
– A main család tagjává nyilvánitattam.