Kínos várakozásban mult egyik percz a másik után.
Őrfy első vendégei e napon mi valánk, elég udvariasan fogadott.
– Uram! – kezdé Eléz – ön jegyét nekem átadá.
– Örvendek – viszonzá Őrfy – hogy szerencséltetett.
– Ohajtottam volna – jegyzé meg Eléz – kedvesebb ügyben küszöbét
átlépni. Ön engem megsértett – folytatá indulatosan – itt segédem; a
többit végezze vele, – ezzel menni akart, engem Őrfyvel hagyandó.
Őrfy gyöngéden érinté a távozó karját, s maradásra inté. Eléz
határozatlan állott meg.
– Legyen kevés türelemmel – mond Őrfy, s kényelmes pamlagára mutatva,
szivarral kinált, Eléz egyiket sem fogadá el.
– Mit ohajt tőlem? – kérdé Eléz – vagy ismét gúnyolni akar?
– Hány éves ön?
– Csak ezért tartóztatott?… nem szoktam keresztlevelemet magammal
hordozni.
– Ön szerelmes?
– Titkaimat legfölebb is barátommal osztom.
– Oh ifju ember! ön éveiben szeretni felséges! a szándok tiszta, a kebel
romlatlan, az érzés nemes, s a fellángoló ábrándképek a mennyig
magasztalják a lelket; ön éveiben szeretni isteni! főleg ha ezekhez
költészet is járul; de az ily szerelem méltánylást, rendíthetlen
viszonszerelmet igényel.
– Ugy hiszem – mond Eléz lehangoltan – magam sem temetém mocsárba
legszentebb érzelmemet?
– Önhöz annyi remények csatolvák, önt ki kell gyógyitnom.
– Utoljára még azt hiszi ön, hogy gyermekkel van dolga, kivel egyik
pillanatban méltatlankodhatik, s a másikban mézes bábbal kibékithet?…
itt marad segédem, én távozom.
– Viadalról szó sem lehet.
– E szerint ön gyáva?
– Ha ön e szót meggondolta volna, pirulna kimondani; elég erről.
Foglaljon helyet.
Eléz boszúsan harapott ajkiba. – Legalább rövid legyen – figyelmezteté
Őrfyt.
– A lehetőségig. Midőn együtt találkozánk, ön szememből akart valamit
kiolvasni, s azalatt én önnek lelkébe vágytam pillantani.
– Hát a lenézés?
– Bocsánat, az eszembe sem volt.
– És a gúnymosoly, az ismételt gúnymosoly? nem! árva lelkemre! ezt
gyávaság nélkül nem hagyhatom boszúlatlan.
– Ön nem jó szemmel nézett, ez a részvét és a szánalom mosolya volt. Azt
hiszi, hogy Gabrielát önnek ömledezései fölmelegitik, azt hiszi, hogy
viszonozza egy ifju sziv tiszta érzelmeit?
– S ön – veté gúnyosan Eléz – hízeleghetne ezzel magának.
– Dőre volnék. E nő szerelmet szinlel a költőnek, hogy megénekelje; a
művésznek, hogy halhatatlanítsa; a gazdagnak, hogy fényt árasszon
körötte; az ifjunak, hogy imádtassék; a férfinak, hogy bolondíthasson;
az egész világnak, hogy ragyoghasson! E nő senki másba, e nő önmagába
szerelmes; oltára a pipereasztal, szenvedélye fény és divat. Ha egy
imádó elhagyá, ő szive mélyéből fájlalja, nem mivel szeretné, hanem hogy
egygyel kevesebb van, ki előtte porba omol, ki hiuságának tömjénez, ki
őt minden nők fölé emelve legmennyeibbnek vallja. E nő képes kiégett
keblébe vágyakat hazudni, s lényét átengedni egy makacs férfinak,
csakhogy ímádói seregébe hódíthassa. Nos tudja most miért mosolyogtam?
Érti miként kell e nőt szeretni?
– Igen – rebegé Eléz, s feje lankadtan hanyatlott mellére, arcza
elhalaványult, s szemei becsukódtak.
– Szegény ifju! sohajtá Őrfy.
Eléz hirtelen felpattant, arczán a kétségbeesés és harag iszonyuan
csatáztak.
– Értem! – kiáltá fuldokolva – ön a legarczátlanabb teremtés az egész
föld kerekén!
– Ez sok! köszönje Istenének ifju, hogy szerelmes, s ily szenvedő
állapotban látom – mond Őrfy.
Hah! jut eszembe – folytatá Eléz megszakított kitörését – hisz ön
vetélytársam, s hogy engem láb alól ellóditson, ily alacsony fegyverhez
nyult. Szégyelje magát, ön elég nemtelenül kiczégérezé egy nő jellemét,
hogy birásához közelebb álljon; ez férfiatlanság, ez több! ez több! ez
gyalázatos! önnel víni akartam, de nem méltó e kitüntetésre.
Őrfy ökölre szoritott kezét homlokához sujtván, hidegvérért
fohászkodott.
– El, el innen – kezdé ismét Eléz – itt az erkölcs megromlott, a lég
mérges, a lakó ördög!
– A mit tettem – szólt Őrfy – azt ön iránti rokonszenvből tevém; én önt
saját rovásomra előkészitettem arra, mit okvetlen tapasztaland.
– És mégis – mond Eléz magába szállva – ha igaza volna? hát
képtelenségeket hallottam-e? nem láttam-e magam, mily negédesen
találkoznak szemei, hol egyik, hol másik férfi szemeivel? azon levél, a
halvány ifju, a divatkép?… szünj meg fejemben oh gondolat! nem, nem! az
lehetlen, hisz ő oly szép! mondja uram, az egekre kérem, mondja: hogy a
mondottakban egy szó sincs igaz, hogy csak kisérteni akart.
– Ha ez önt boldogitja?
Minden további beszéd megszakadt, Eléz az asztalra könyökölt; Őrfy pedig
a falhoz támaszkodva a multak emlékével látszott küzdeni, közbeközbe
gyanusan rázta fejét.
– Női fejék, nyakláncz, zománczos karpereczek – suttogá félhangon Eléz –
ki fizette ki ezen árjegyzéket?
– Én – felele Őrfy.
– És az ékszereket nem de Gabriela birja? láttam.
– Ha látta, ugy nincs mit tagadnom.
– Istenem! – sohajtá Eléz – én még is igen szerencsétlen vagyok!
Gabriela emléke, és e nap megöl. Menjünk.
Két óra után lázban feküdt.
Fájdalmasan tapasztalám, hogy az eljárás igen ferde volt; Őrfy
elhamarkodta a dolgot, mert ha lassanként hagyá vala Eléz tudomására
esni a fölebbieket, nem hat oly érzékenyen lelkére, s kevesb
szenvedéssel történik a kiábrándulás. Ügyekeztem enyhítni a dolgon s
Csilynének tudtára adtam Eléz kínos helyzetét, azon kéréssel, hogy
időnkint szenvedő barátomat akármily érdektelen tudósitásokkal is
vigasztalja meg. A nő kérésemet teljesité.
Látni kellett volna szegény Elézt, mennyi örömmel vevé a megemlékezést,
s ezen igénytelen szavakat: „értesitsen egészségéről,“ mily forró
csókokkal halmozá, mert Gabriela irta. Őrfy szavaiban ujra kétkedett, s
átkozá betegségét, hogy megfosztá a gyönyörtül élvezni a léget ott, hol
Gabriela. Ez három hétig tartott, – neki végtelen volt.
Alig nyert orvosától kimenetelre szabadságot, testben, és lélekben
elgyöngülve, Gabrielához sietett. Visszatértekor vidám, és elégült volt.
Gabrielánál a theaasztalt szép vendégkoszorú környezé, honnan Eléz sem
hiányzott; vidor kedély, s finom elmésség édesen füszerezé a zamatos
italt.
A pesti közönség kedvencze, N. énekes elragadó dalokat zenge, L....z a
kellemdús hölgy a zongorán csodáltatá ügyességét, s miután mell, és kéz
a működésben kifáradtak, felváltva, mások vállalák el szerepeiket, s
kisebb nagyobb mértékben tetszést arattak. Végre inditványba hozatott a
szavallás, – egyhangulag Elézt szóliták fel. Ő szerényen mentegetőzék.
– Ön nem menekszik meg azon állitás által, hogy egyet sem tud
költeményei közül – mond Őrfy – Nagysád! ha emlékem nem csal, kegyed
régen birja költő barátunk versgyüjteményeit.
– Bizonyosan – állitá Gabriela.
– Majd én kikeresem – ajánlkozék Őrfy, s távozott.
– Ő tehát olvasá költeményimet, sohajtá lelkesülten Eléz – minő üdv ez
nekem, vajjon mulatta-e, vajjon örömeim és keserveim viszhangra
találtak-e szivében; vajjon könyezett-e ott, hol én sírtam, s
mosolygott-e, hol én enyelegtem; vajjon áhitat ragadá-e meg, midőn
imádkozám? O! ha sejthetném, melyik hatott rá legérzékenyebben? ily
gondolatokkal tépelődött Eléz, mig a várt könyv elhozatott, legkevesbbé
sem törődve azzal, mi addig a teremben, s körötte történik.
Őrfy egy csinos füzettel kezében Elézhez közeledék: itt van; – mondá
nyájasan.
Mindnyájan helyeslék.
Eléz egy bókkal reszketve vevé át a könyvet, s ajkihoz szerette volna
nyomni, mert Gabriela olvasta, mert Gabriela őt bizonyosan megérté.
– Nem sejt ön semmit? – sugá fülébe, észrevétlenül Őrfy.
– Semmit – viszonzá Eléz.
– Kár hogy nem férj! – fejezé be a beszédet Őrfy.
– Kigyó! – gondolá magában Eléz, s elfordult. Tehát ha parancsolják.
– Kérjük, kérjük!!
– Elszavalandom „A haldokló szerelmes“-t.
– Halljuk! halljuk!!
Eléz megnyitá könyvét, az érdeklett költeményt benne fölkeresendő.
Arczszine elváltozott, szelid vonásai hirtelen elkomorodtak, s a könyv
kiesett kezéből. Hányadik egéből hullott alá szegény! a könyv még ki sem
volt vágva.
– Mi ez? mi ez? kérdék egyhangulag.
– Semmi – viszonzá Eléz – ama költemény régi, elavult, egyhangu, és
komoly; az egész füzet érdektelen; jó hogy eszembe jutott, majd valami
ujat, vigat fogok szavalni, az mulattatóbb leend.
– Halljuk! halljuk!!
– Czime: „Egy kaczér nő.“
A férfiak tapsoltak, a nők izetlenül rázták fejeiket.
Neki ingerülve, megfeszité Eléz erejét, s keserü csipőségekkel
elárasztva szívrázó szavakban elmondá mindazt, mit Gabriela körül
látott, hallott és tapasztalt; költői kifejezésekkel panaszlá el
határtalan szemvedéseit, s az imént még kaczagni oly kész társaság most
meleg könyeket ejtett.
Eléz végszavainál erősen függeszté égő szemeit Gabrielára, hogy a hatást
arczáról leolvashassa; a nő zavarodás nélkül maga inditá meg a tapsot;
miért is ne, hisz egész előadás alatt figyelmét a mellette oly melegen
udvarló N… énekes köté le. Ezt Eléz hihetőleg észrevette, mert Őrfyhez
indulva békülő hangon mondá:
– Uram! már nem csak sejtek, hanem látok is.
– Valahára!
Az óra éjfélen jóval túl kalandozott, s megelégedve a felséges estével,
oszlani kezdett a társaság. Eléz nemével az őrjöngésnek szoritá kékült
ajkihoz Gabriela kezét, és szótlan hagyá el. Az ajtóbul még egyszer
visszapillantott, s ez végkép lesujtá, Gabriela épen e pillanatban
magasztos arczkifejezéssel ada egy levelet N.. énekesnek. Eléz görcsösen
kapott szivéhez, aztán érzékenyülve törlé meg nedves szemeit, s
lélekbetegen távozott. Többé nem szólt Gabrieláról, nem panaszkodott, s
nem sirt, de annál többet szenvedett.
– Ti szerelemben csalatott ifjak! kölcsönözzétek át viharzó kebleiteket
csak egy perczre, mig Eléz kínait leirom. A ti fájdalmatok rettenetes
lehet; láttam, hisz Eléz előttem állt kiapadhatlan tengerével a keserü
szenvedésnek, előttem állt testben, és lélekben lesujtva; láttam halvány
arczát: jaj! de én keblébe szerettem volna pillantani, mert a fájdalmat
át kell érezni, és nem képzelni, hogy csak legparányibb töredékben is
leirhassuk. Oh ez valami rettenetes! Hasztalan is mondanám én azt az
érzéketleneknek, másoknak pedig elég ez egyetlen szó: „szenvedett.“ Ez
napról napra hervasztá; azelőtt oly barátságos arcza mogorva lőn, az
ifju vonások elvénültek, lelke elveszté rugékonyságát; ő nem becsült
többé semmit. Az orvosok magányt javasoltak, ő egykedvüen hagyá el
Pestet.
Félév merült az örök semmiségbe, és Elézről hirt sem hallottam; én őt
kijózanultnak és ismét vidámnak képzelém, de ezen édes képzeletet
keserűen czáfolá meg egy Füredről érkezett levél, melyben tudtomra
adatik, hogy ha a beteg Elézt még egyszer ohajtnám látni, siessek.
Még az nap utnak eredtem.
Dobogó szívvel léptem a beteg ágyához. Oh mivé lett ő! szemeiből a tűz
kialudt, ajkin a szó elhalt, a bőr csontjára aszott.
Miben nem kétkedem, vagy mit nem átkoztam e pillanatban, azt
elhallgatom.
Ő sorvadásban feküdt, egy ifju orvos rész vétte ápolá.
Eléz nyájasan veté rám szemeit, száraz kezét üdvözletemre nyujtá, és
mosolyga.
Képtelen valék egyetlen hangot ejteni.
– Csodálkozol ugy-e? – mond Eléz leheletakadozva – lásd mivé lehet az
ifju.
Én Istenhez fohászkodtam könyörért.
Három éjen át virasztottam testvéri szeretettel körötte. Ily türelmes
beteget soha sem képzeltem.
Szép nyári nap volt; ő a szabadba kivánkozék, én orvosától tudakozám az
engedelmet.
– Ne tagadjunk meg tőle semmit – mond a derék orvos – ő ugy is
gyógyithatlan.
E nyilatkozat agyvelőmet rázta meg. Felsegitém fekvéséből Elézt, karomat
nyujtám neki, s ő a szegény, testének egész sulyával rám nehezült, igy
indulánk egy kis sétára.
Alig haladtunk száz lépésnyire csigalassusággal, s jelentéktelen
távolban porfölleget láttam emelkedni, melyből egy lovaglótársaság
bontakozott ki; a légben lebegő fátyolokról sejtém, mikép valami urnők
lehetnek; nem érdekelnek – gondolám, s ismét Elézzel foglalkoztam.
Elézre kellemetlenül hatott a külső lég, fojtó köhögés fogta el; vissza
szándékoztam vele térni.
A lovaglósereg nyomunkban vala.
Barátom hirtelen reszketni kezdett, szemeit elforgatá, s e szóval:
„Gabriela!“ kisohajtván lelkét, karjaimba rogyott.
Én felpillanték, Csilynét láttam megállani, oldalánál egy délczeg
tisztecske, enyelgett telivér ménjén
– Mi történt itt? – kérdé Gabriela részvéttel
– Eléz meghalt – viszonzám keserü hangon.
A nő szemeit Elézre veté, s egy perczig gondolkozni látszék, de rögtön
föleszmélve, nyájasan intett kisérőjéhez, s a többiek után vágtattak.
Isten bocsássa meg bünömet, én nem imádkoztam, hanem a nő után egy
villámló tekintetet vetve – de elhallgatok, nehogy ujra vétkezzem.
*
Midőn Eléz koporsójára dobták a röget, egyedül sírtam.