Barátomat Eléznek hivták; a birálók versei ellen gyakran kikeltek, a
közönség azonban szívesen olvasá; – ennyit nyilvános életéről. Mint
magánember békeszerető, s egyszerü volt. Én őt szívemből szerettem.
Egy érdekes fellépés az ifju irónak több uri teremek ajtait megnyitá.
Csilynéhez, a mindenki által bálványozott szép özvegyhez is
bevezetteték. Rég imádta ő már e nőt szívben, és gondolatban; titkos
vágyai nem egyszer varázslák a kellemdus hölgy közelébe, s ilyenkor Eléz
lelkesült vala, szemei élénkebben tüzeltek, költeményeiben szelíd
érzelem magasztos eszmékkel folyt össze; szebbnek látta az eget,
mosolygóbbnak a csillagokat, szelídebbnek a holdat, s ragyogóbbnak a
napot, a kert virányait illatosbnak, a rétet zöldebbnek találta, szóval;
a világ, az élet, és minden szebb alakban állott előtte, és élénk
ábrándja őt boldogítá. Végre felpattant a nem remélt idő zárja, a
melegkeblü ifju tartózkodás nélkül léphetett a nő közelébe, kezét
megérintheté, ajkihoz vonhatá, és szólhatott vele; – vagy nem elég-e ez
költői léleknek, hogy a kebelben rejtett szikrát kitörő lángra élessze?
Eléz szerelmes lőn.
Elfordulok tőletek ti jégkeblüek, kik a szerelemben nevetségest
találtok, kik mindennapi lelketeket az üzérkedés mocsárjába
sülyesztitek, kik csak akkor érzitek melegebb dobbanását sziveiteknek,
ha nyerészkedési vágyból valahová beruházott hitvány papirdarabkáitok
vagy nyomorult érczetek van veszélyeztetve; kik csak akkor ölelnétek
szeretettel az embert, ha véréből rubint olvaszthatnátok. El veletek,
kérgezett szívű vén uzsorások, hisz ti nem ismeritek ezen fájdalomédes
szó varázsát: szerelem! ti nem hiszitek, hogy ebben egész világa rejlik
az emberéletnek. És jertek elő ti ifjak, kiknek ereiben a vér lángol,
kik e föld minden kincsét megvetitek a szerelemért, nektek akarom én
megmondani, hogy Eléz szerelmes volt.
Lehet-e mennyeibb valami e kopár életben a szerelemnél? vagy nem ez
emeli-e ki az embert parányiságából? a szerelem elszánt harczost, lelkes
szónokot, ömledező költőt, munkás polgárt varázsol; akartok vallásost
látni? pillantsatok be a szerelmeshez, s angyali tisztaságban
hallhatjátok ajkiról az Isten szent nevét lehangzani; kell részvét?
panaszoljátok el fájdalmaitokat a szerelmesnek, ő veletek fog könyezni,
segélyért csak a szerelmesnél kopogtassatok, ő szívesen megosztja utolsó
fillérét a szükölködővel, s testvérileg karolja önzés nélküli keblére az
egész világot.
A szerelem több földinél; égből száll ez alá, hogy az egyhangu
emberéletbe édeni virányokat szőjön; isten küldi e szikrát, hogy vele a
fásult kebleket átvillanyozván, hálátlan teremtményeit mindenhatóságára
emlékeztesse, hogy az embert megóvja a sülyedéstől, – mert valódi
kölcsönös szerelemhez nem fér sem bün, sem árulás.
Eléz szerelme gyöngéd, és tiszta volt, de kedélye hol borus, hol kitörő
vig lőn; naponként látta szép angyalát, s minden látás egyegy örömvonást
törlött le ifju arczáról. Igy telt el egyik hét a másik után; Eléz majd
a boldogok közé emelkedék, majd ismét magas egéből a szerencsétlenekhez
zuhant alá; szenvedélye, s meleg véralkata egyik tulságból a másikba
ragadá; szóval: rövid idő alatt önmagából kivetközött.
Borus éj volt; én Soulié-t forgatám, midőn Eléz nálam bekopogtatott.
Tetőtül talpig saloniasan vala öltözve. Egyszerü, de elég kényelmetlen
szobám kellő közepén kissé megállapodék, kalapját az asztalra sujtván,
balkezével égő homlokát dörzsölé, s jobbját nekem nyujtá – de mindezt
szótlanul: azután egy szívmetsző sohajjal avult pamlagomra ereszkedett.
Csaknem félóráig síri csend füszerezé együttlétünket.
– Honnan ily későn? – kérdém nem legkedvezőbb körülményt sejtve.
– Pokolbul – viszonzá Eléz keserü kaczajjal.
– Jó – jegyzém meg enyelgve – hogy kiszabaditottak.
– Kiszabaditottak? hát nem hordom-e keblemben pusztitó lángját? kínzó
ördögei nem hasogatják-e csontjaimban a velőt?
– Mit őrjöngsz?
– Igazad van, kaczagnom kellene; menj üss tanyát kedveseid sirja fölött,
vigadj, midőn édesanyádat temetik, – hisz okos ember nem sír, nem veti
martalékul egészségét a szenvedésnek, hisz egyszer meg kell halni.
Istenemre! ez ellen nem segít sem kétségbeesés, sem öröm.
Én rá tekinték, de ijedtemben kiesett ajkim közül a szivar; alig
ismertem meg.
– Ember! – kiálték – mi lelt?
– Csekélység, csak szívem van összezúzva, – majd kigyógyit az idő.
Hahaha!
– Csilyné szeret.
– Igen, ha divat volnék.
– Magad mondád.
– Életemben ennyire nem csalódtam, pedig oh barátom, ha e nőt
megtaníthatám vala szeretni, üdvességemért nem adnám. Te tudod mim volt
ő nekem, midőn még nem közelíthetém meg. Bár ugy maradt volna!
Szünet lőn, én óvakodtam megzavarni.
– Tudj hát mindent – kiálta határozottan. Midőn első látogatásaimat
tevém nála, szíves volt, s csakhamar elég bátorságot nyujta megvallanom
azt, mit tekintetemből rég kiolvashata; remegve, s imaszerüleg lebbentém
le ajkimról a vallomást. Ő válasz helyett kezemet elég érezhetőn
megszorítá, ez egész valómat bűvös erővel villanyozá át, s önkénytelen
féltérdre ereszkedvén, a kezemben feledett drága kezet csóközönnel
halmozám. Én lángoltam!
E pillanat emléke kiirthatlan? a menny minden üdve keblembe szállt, az
éden minden kéjeit egy percz alatt átélvezém, a szent angyalok
boldogságát nem képzelhetém magasztosbnak. Erőm elhagyott, s ugy érzém,
mintha köröttem a lég égne. – Nem tudom, meddig lehettem e
varázsmámorban, mert sírig ohajtottam volna igy maradni, de e gyönyör
nekem oly rövid vala! föltekinték, hogy a drága nő angyalarczáról a
kedvező választ leimádkozzam.
A bájos teremtmény nefelejcskék szemei epedő vágygyal csüngtek egy – oh
rettenetes – egy előtte heverő párisi divatképen.
Inkább ezer villám sujtott volna ízekre!
Én illetődve bocsátám el kezét, csak imént lángoló vérem jéggé fagyott,
és éreztem, hogy lázroham fog el.
– Nézze ön – mond ő a divatképre mutatva – mily diszes öltöny, ah! ez
különös jó izlés!! a szabás minő egyszerü, s mégis feltünően urias.
Én kővé merevültem.
– Ilyet – folytatá a nő – rögtön rendeltetnem kell.
– Gabriela! – sohajtám.
Ő rám tekinte; iszonyuan nézhettem ki, mert láttam, hogy összeborzadt.
– Mi lelte önt? – kérdé a divatképet maga elől félretaszitván.
– Engem?… oh szép hölgy! – sohajtám – én feltépém keblemet, annak
legszentebb titkát kitárandó; áhitattal térdelék itt, mint Isten oltára
előtt; mondtam azt, mit még emberi lénynek soha: hogy kegyedet imádom.
És nagysád szivemből tépett szavaimnál többre becsülé e hitvány
mázolást; midőn azt hittem, hogy lelke hozzám aláleng, kegyed rám sem
hallgatva, egy ruha idomtalan szabásába merült. – Mi lelt? bocsánatot
szép urhölgy, megfeledkezém magamról, és saját tettem miatt pirulok,
hisz tudnom kellett volna, hogy kegyed fölöttem áll, látnom kell vala,
hogy csak időtöltésből tür meg körében.
Ah! ön gyermek, mint megijeszt! – ezt oly kedvesen mondá, és szándékosan
összeredőzött homlokán átragyogott a békitő szellem; ajkira daczot akart
hazudni, de tündér szemeiből az ellenkező mosolygott, s mutatóujját
biborajkira emelvén, pajzánul megfenyegetett.
Én mély lélekzettel új életet szíttam. Feledve lőn előttem minden, magam
védtem a nő viseletét, s állitása, – miszerint nem várt, rögtöni
vallomásom őt megzavará, hogy csak válaszrai időnyerés végett tőn
kitérést a divatképre, hogy előbb mélyebben lelkembe akart tekinteni
stb. – kivetköztetének fölebbi szerepemből. Ujra esdekeltem.
Ő kimondá, hogy szeret.
Szeret! oh! e szóval akár rabszolgájává tehetett volna.
Én kebléhez simultam, és nem taszíta el. Tizennégy napig határtalan
boldog valék.
Itt volt boldogságom netovábbja.
Egy levél – folytatá huzamos szünet után – megmérgezé örömeimet.
Tartalma: „Uram! önnek vetélytársa van, ki minden tekintetben
szerencsésb önnél, s kit Villányiné mai estélyén megismerhet,“ aláirás
nélkül.
Nyomorult rágalmazó – gondolám – ki a szerelemféltés kigyóját akarja
keblembe lökni! És mégis, őszintén mondva – nyugtalanitott, mert
Gabriela gyakran titkolódzónak tünt fel előttem. Iparkodtam leküzdeni a
gyanut, de egy ok ellen kettő három emelkedett; e helyzet fölötte kínos
lőn, – nehány percz mulva imádottamhoz sieték; keblemben indulatvihar,
és határtalan szerelem harczoltak. A kapuban egy arszlánkülsejű urral
találkozám; kedvem lett volna tőle kérdeni honnan jő, s tekintetéből ugy
sejtém, hogy ő viszont hová menetelemről ohajtna értesülni. Ő megállt,
tán lépteimet ellesendő; én sem mentem tovább. Szemem erősen ütközött
övébe, de egyikünk sem mozdult, a föld égett talpam alatt. Ez nehány
perczig tartott, végre ismeretlen uracsom tetőtül talpig mért, s
gúnymosollyal hátatforditva elrohant. Bennem a vér epévé vált, utána
siettem, otromba viseleteért feleletre vonni.
Ő ismét tetőtül talpig mért átjáró tekintetével, a gúnymosolyt kaczajjá
növelé, s – kicsinyben mult, hogy arczul nem csapám.
– Uram! – dörgém oly hangon, melynek minden betüjéből egyegy adag mérget
lehete kiolvasni – ha ön férfiu, sejthetni fogja, miért állottam önnel
szóba?
Ő egykedvűen nyujtá nekem jegyét, és ismét nevetett. Csak az
korlátozott, hogy utczán valék, különben összetiportam volna. Boszútól
eltelve néztem a jegyet, s „Őrfy“ nevet pillanték meg rajta. Gabriela
már emlité e nevet, többé nem kétkedém; ő nála volt.
Határozatlan állék, ha emberemet kövessem-e, vagy Gabrielához menjek? Az
utolsót tevém.
A nő – mint mindenkor – szép volt; földig nyuló tükre előtt ült, s
nehány uj gyönyörű ékszer szemléletébe mélyedt.
Én erőltetett udvariassággal üdvözlém, s midőn menykék szemeit reám
veté, indulatom el volt ölve; feledém jövetelem okát, feledém a
látottakat, a történteket, s a mit hallottam; feledék mindent, és
lábaihoz akartam rogyni, mert határtalanul szerettem. Nekem csak látnom
kelle őt, s végem volt; tekintetében valami varázs feküdt, mely rám
óriási befolyással birt. A szándéklott szemrehányások helyett új
szerelmi nyilatkozatokat tevék, s midőn távozám, azon édes hitet vivém
magammal: hogy e nő őszinte, hogy e nő csalárd nem lehet.
* * *
Villányiné fénypazarral rendezett estélyén valánk. Gabriela minden, és
valamennyi fölött ragyogott; tekintete rajtam is mint más korombeli
fiatal emberen csak futólag akadt meg; ez megvallom sértett, de midőn
közelébe léptem, mozdulatainak annyi kecsét elleshetém, oly édesen
csengő hangját halhatám, ismét a régi valék, mert vakbuzgalommal hittem,
hogy csak irányomban lehet ily kedves.
Egy férfiu közelite felénk; a vér erősen lüktetett fejemben, ő a
gúnyolódó férfi volt. Bizodalmasan szoritá meg Gabriela kezét. Többé nem
láttam semmit, szemeim elhomályosultak, lábaim inogtak, fejem
szédelgett. A levél, a találkozás, a kaczaj e pillanatban velőmet
megzavará.
Midőn magamhoz tértem, beszédüket hallám; társalgásuk a hidegség oly
nemét viselte, minőt meghitt egyének közt tapasztalhatni. A férfi nem
monda szépségeket, a nő nem bókolt, és mégis egymás szemeiben látszottak
élni.
– Ki minden tekintetben boldogabb önnél! – jajdult fel lelkemben. Többé
semmi kétségem, ő az, kiről a levél értesített.
Búcsu nélkül hagyám el őket, s a zajló vendégseregen át udvariatlanul
törtem magamnak utat az első üres szobáig, hol erőm végkép elhagyott.
– Nos ráismert? – riaszta fel bús elmélyedésemből egy ismeretlen hang.
Tekintetem egy halovány, de szabályosan szép ifjura esett.
– Önnek – folytatá oly hangon, melyből jóság áradozott, – nyugalmát
akarám visszaadni.
– Ön irta – kérdém – azon kárhozatos levelet?
– Én – viszonzá nyugodtan.
– És nem hazudott!
– Esküszöm, nem. Lássa barátom, én is sokat, igen sokat szenvedtem, e
nőt egykor én is imádtam.
– Mi előnnyel bir Őrfy?
– Ő gazdag.
– Hallottam – mondám keserüen – atyja csak annyiban különbözött az
alföldi utonállótul, hogy azt csikólopásért felkötik, mig ő rangot
vásárlott özvegyek, és árvák orzott pénzéből.
– Az mit sem vet a mérlegbe; anyagi században élünk, most a szellem, a
lélek hitvány rongy: ki emelkedni akar, dús legyen, pénzért becsülést,
és jellemet vásárolhatni. Jusson valaki bármily alacsony uton vagyonhoz,
ha bitófára kerestetett is egykor, gazdagodjék fel, fény vendégség
feledteti a multakat, s a dús örökös előtt uri teremek ajtai és női
szivek egyaránt megnyilnak. Nem tapasztalta ön még ezt a világban?
Én válasz helyett melegen szorítám meg az ifju jobbját, még egyszer a
zajló terembe pillanték, láttam őket és ide rohantam. Segédem léssz,
vagy én, vagy Őrfy meghal; a mint ránk virad, felzaklatjuk.