Az Europa fogadó étteremében ültem; egyszerü ebédem végezve a megrendelt
fekete kávé után várakozám, s időtöltésből az előmbe halmozott
szivarokból rágyujték.
Kedvetlen valék, okát nem tudom, de az embereket kerülém, s azért
választám e félreeső magányos asztalt, hol mások társalgását hallgatnom
vagy abba avatkoznom nem kelle.
Ki ne ismerné e lélekállapotot? az ember türelmetlenné lesz; minden
csekélység felizgatja, a zaj gyilkol, a csend fáj, az arczok unalmasok,
és végre ezen lehangoltság okát magunk sem ismerjük. Ily
kedélyállapotban valék.
Magányos asztalomnál szemközt néma fejbillentéssel egy férfi vőn helyt.
Külsejében különös vegyülete volt az angol gentlmann és franczia
lyonnak.
Közép termet, halovány arcz, fekete égő szemek, gondosan ápolt bajusz és
szakáll; fülreszelő inggallér, angol szövet- és szabásu öltöny; kinézése
mintegy huszonnyolcz vagy huszonkilencz évre mutatott.
Kiváncsi valék, vajjon minő nyelven fog szólni?
Roppant meglepetésemre ajkiról tiszta magyar szót hallék lezengni.
Elmosolyodtam.
Ő hasonlót tőn.
– Tán rosz volt kiejtésem? – mondá udvariasan az ismeretlen, szavait
hozzám intézve.
– Sőt ellenkezőleg – viszonzám – e külsőtől nem vártam hazai nyelvet.
– Tizennyolcz év sokat változtat az emberen, tizennyolcz év óta itt is
sok minden megváltozott.
– Hogyan?
– Tizennyolcz éve nem valék hazámban.
– S most?
– Atyám halála, családi viszonyok, s tán enyhült fájdalmak idézének
vissza.
A társalgás megszakadt, én fokonként növekedő érdekkel szemlélgetém az
ismeretlent.
– Ismeri ön az alföldet? – kérdé szünet után ő.
– Tökéletesen – viszonzám – hisz gyermeke vagyok.
– És a Szirtey családot?
– Legközelebb rokonink – e szavaimnál merőn tekinték mosolygó szemei
közé, ráemlékezém az otthon hallott dolgokra, s felkiálték – Béla!
Ő kezét nyujtá s bensőleg szoritá az enyémet, nevem kérdezvén.
Megmondám.
Egy percz alatt mint közel rokonok barátokká levénk.
Tömérdek mondanivalónk lőn egymásnak. Ezer kérdést intéze hozzám a hazai
és családi viszonyokról; én a külföldön leélt évei s élvei után
tudakozódám.
– Beszéltek-e rólam sokat? – kérdé ő.
– Annyit, hogy hirből nagyon ismerlek, csak egy meglepő előttem.
– S az?
– Igen ifjunak nézlek, mint értesülék tizennyolcz évet külföldön töltél.
– Igaz, s tizennyolcz éves koromban távozám.
– Lehetetlen! tehát harminczhat éves vagy?
– Fájdalom!
– Alig hittelek huszonhétnek.
– Barátom! ha arczom nem vénült is el, kedélyem érzi. Hallád távozásom
okát?
– Soha!
– Ha elmondom különös embernek tartandsz.
– Kiváncsivá teszesz.
Béla körültekinte, s miután tapasztalá, hogy kettőnkön kivül minden
vendég távozott, poharainkat madeirával megtölté, székét közelebb
rugtatá s mosolygva kezdé.
„Tizennyolcz éves valék; Pesten a jogtudományokat végezvén, a megyébe
sieték. Atyám alispán volt. Az akkori szokás szerint kineveztek
tiszteletbeli aljegyzőnek.
Enyémnek képzelém a világot. Dologgal mit sem törődtem, de annál inkább
nyergesimmel, agaraimmal, s a látogatásokkal. Az ifjak társaságomat
keresték, a nők örvendtek látogatásimnak, s az öregek óriási reményeket
helyeztek bennem. Rövid idő alatt ugy az atyai háznál, mint azon kivül
is elkapattak.
Anday Róza, kinél életemben érdekesb teremtést nem láttam, eddig
gyakorlott időtöltésimtől s élveimtől elvont.
Róza irodalmilag mívelt vala. Gyönyörü szellemén kivül a természet
bájoló külsővel áldá meg; ha Guidó Renny korában élt volna, rá fognám,
hogy remek aurorájához őt vevé mintául. Bőre hasonló a nyiló liliomhoz,
melyet álmában rózsa lepett meg, csókjának gyönge pirjával zománczozva
annak hófehér leveleit; görög metszésü orr, magas homlok, s a mosolygó
corall ajkak alatt a fogak gyöngysora látszék; kék szemei első
pillanatra elárulák szellemi képzettségét; ez angyali arczot gazdag s
mellére leomló arany fürtök futák körül; illő magasság, széles váll,
bámulatos karcsu derék, s mindezekhez örökké a legizletesb öltözék.
Én, a vig és kedélyes ifju merengővé lettem; e hölgy képe mindig lelkem
előtt lebege, s ki a zajt annyira szerettem, darab idő óta ha Róza
körében nem leheték, magányt kerestem. Szivben és gondolatban vele
foglalkoznom oly édes, oly boldogitó volt!
Láttára megszédite, ajkinak zengése keblemet hullámzásba hozta, s
beszédének szelleme mindig nagy tettekre ingerlett.
E hölgy nehány hét alatt egész átalakitott.
Szerelmes valék.
Atyám figyelmét ez nem kerülé el, de mint afféle mulékony ifjusági
tréfát elnézé, sőt néha enyelge is velem ez iránt, mi csak jobban
ingerlett.
Szenvedélyem nőttön nőtt, s egészségem abban az arányban hanyatlott.
Andayéknál valék; életem legszebb napja! Róza viszont szerelméről
meggyőződtem. Midőn kivallám érzelmimet, Róza elmondá, hogy rég ismeré
szenvedésim okát, s osztozék fájdalmimban.
Szeretni és szerettetni! először is oly szenvedélylyel, ah minő kéj!
Mennyei ábrándok közt tértem haza.
Egy szolga atyámhoz kért.
– Fiam! – kezdé atyám miután maga mellé vont a pamlagra – komoly szóm
volna.
– Örvendek atyám hogy megelőzél, én is magánybeszédre akartalak felkérni
– viszonzám határozottan.
– Legyen tied az elsőség; halljam.
– Majd később, ráérek – habozám komoly tekintetét megpillantva.
– Akarom.
– Engedelmeskedem. Nőszülni szeretnék – e nyilatkozatnál remegve
tekinték atyám szemei közé, s nem tudtam mire vélni azon nyugodtságot,
mely arczában mutatkozék; én meglepetést vártam, s egy izma sem mozdult.
– Más szavakkal, szerelmes vagy.
– Igen, az őrülésig.
– Éveidben így szoktunk szeretni.
– Atyám! szavaidban a gúny s arczodban a hidegség megöl – kiáltám őt
bensőséggel ragadva kézen – oh! kérlek, ne engedd elvesztenem a reményt,
hisz én Róza nélkül nem élhetek.
– Ugy szükség őt birnod, én nem ellenzem.
Válasz helyett örömsikoltással zártam karjaim közé az atyák legjobbikát.
Voltál-e valaha oly helyzetben, hogy kevés reménnyel, de annál nagyobb
rettegésben néztél sorsodat eldöntő valamely pillanat elébe, s a
pillanat meglepe váratlanul, hozva magával végtelen üdvet? ez érzést
leirni nem lehet!
Képtelen valék egyetlen hangot is adni.
Atyám a szünetet megszakitá:
– Halld, miért hivattalak én.
– Igen atyám.
– Jövő pályádrai előkészület tekintetéből egy évre Pestre utazandsz.
– De most már…?
– Inkább mint valaha.
– Miután nőszülésembe megegyezél?
– Épen azért.
– Atyám! Lehetetlen!
– Akarom.
Elnémultam, mert nála e szó „akarom“ ellenmondást nem türt.
Szeliden fogá meg kezemet, s tele bensőséggel kezdé:
– Te még ifju vagy, szereted Rózát, jó; nőül akarod venni, nincs ellene
kifogásom, tehát engedj te is akaratomnak, én nem csak férjt, de férfit
is ohajtok benned látni. Intézd el ügyeidet, négy nap mulva Pestre kell
utaznod.
Szótlan hajtám meg magamat.
Atyám forró kézszoritás után magamra hagyott.
A gondolatnál, hogy válnom kell, szemeimbe könyek nyomultak. E perczben
oly kedves lőn előttem minden; a kert, fák, vidék, még a vándor madarak
is; sirva nézdelém lovaimat, s búsan czirógatám a körültem sompolygó
agarakat; összejártam a kert azon magányait, hol kinos szerelemmel
küzdve annyi epedő sohajt röpiték Rózám felé. Itt levertségemet
ellensulyozni kezdé azon tudat, miszerint Rózát birandom; most e két
indulat egymást váltva kezde ostromolni; majd az elválás fájdalma tépte
keblemet, majd ismét atyám megegyezése feletti örömömben repdesett
szivem; hol sirtam, hol nevettem.
E kedélyállapotom órákig tarta.
Rózával megosztani fájdalmimat s örömimet elhatárzám.
Nehány percz mulva nyeregbe vetém magamat és Rétlak felé vágtaték.
Andayék udvarában tajtékzó ménemről lepattanván, atyám lovait láttam
jártatni.
Kissé boszantott, hogy a hirt nem magam hozhatám, de másrészről
megnyugvásomra szolgált az öregekkel nekie végezni.
Róza után tudakozódám. Ő a kertben volt. Oda sieték.
A nap alkonyra szállt, s bucsú-sugarainak fénye megaranyzá a fák rezgő
leveleit; a szeliden mosolygó virágok illatukkal, s a nyugalomra térő
madárkák szerelmes zengésükkel vettek bucsut jóltevőjöktől.
Gyakran léptem e kertbe ily órában, de érzékimre a tömérdek különböző
virágok egybeolvadó illata igy nem hatott soha, a sokféle madárkák
énekét oly öszhangzóan szépnek, s a nap lementét oly költőinek még nem
találám soha, de soha! azt képzelém, fa, virág, madár s maga a nap tőlem
vesz örök bucsut.
Róza előttem terme, kezében válogatott füzért tartva.
– Mi lelte önt? – kérdé Róza – alig nehány óra előtt látám, s azóta
egészen megváltozott.
– Azóta igen sok történt.
– Ön elrémit.
– Nem találkozott még atyámmal?
– Nem, miért?
– Ő itt van. Hála az égnek, én mondhatom meg kegyednek, hogy boldog,
végtelen boldog vagyok!
– Azon örvendek.
– Kivallám atyámnak, hogy kegyedet nőül ohajtom, s ő választásomba
megegyezék.
Róza szótlan zavarral süté szemeit virágaira, s azokat tépdesni kezdé.
Hasztalan vártam válaszát; szünet után ujra kezdém:
– A másik mi mondandóm, kegyedre tán kellemesb leend. Atyám ohajtja,
hogy nehány nap mulva Pestre utazzam egy évet ott töltendő.
Róza gyönyörü szemeit rám veté, bájos arczán két könycsep perge le.
Villanyszerüen ragadá meg kezemet, s fájdalomhangon mondá:
– Ön atyja látom mindent tud – ezzel kezemet megszoritá s könnyü
léptekkel lebege a természet zöld szőnyegén tova, engem homályos
válaszával tépelődni engedvén.
Az estét ott töltők, enyelgő és vig volt mindenki. Engem nyájas
szivességgel halmoztak.
Érzékenyen bucsuzám elváláskor. Türelem és kitartás volt mit ajánlának.
Nyolcz nap mulva Pesten valék.
Élveztem az életet, mint többi ifju kartársaim, velök mulattam, velök
kártyáztam s velök báloztam; de szivem s szerelmem azért osztatlan Rózáé
maradt.
Atyám, ki irányomban fukar ugyan soha sem volt, most a szó szoros
értelmében pénzzel tömött, s levelei mindig telvék az iránti örömével
hogy oly vigan élek, s ifju napjaimat nem temetem unalmas falak közé.
Nem tudtam rajta eligazodni, később nem is sokat törődtem vele.
Egy napon, – oh! élnék bár ezer évet, e napot soha sem feledném! –
afféle jurátusi mulatság után még az ágyban valék, midőn atyám
baljóslatu arczkifejezéssel szobámba lép.
– Fiam! – kezdé a szokott üdvözletek után – meglátom férfi vagy-e?
– Nos, nos?
– Rád nézve kellemetlen hirt hozok.
– Róza meghalt?
– Rád nézve igen.
Őrült sikoltással az ágyból a szoba közepén termettem. Nem tudtam
szólni, csak tomboltam; nem tudtam sírni csak kaczagtam, de a kaczajban
iszonyu valami lehete, mert atyám rémülten kapá meg kezeimet, s kért
hogy férfiasbban viseljem magam.
A roppant idegfeszültség után lankadt erőtlenség állott be, bádgyattan
vetém magam karszékbe, s szemeimet tenyeremmel elfedve, atyámat kérém
hogy beszéljen.
– Mielőtt haza érkeztél volna – mond atyám – Róza Tűfoky Ede, szomszéd
megyei népszerü főjegyző arája volt.
– Miért bántatok hát velem igy?
– Mert láttuk hogy szerelmed sokkal forróbb, semhogy – ifjuságodat hozzá
véve, valami őrültséget ne követtél volna el. Távollét, szórakozás,
ujszerelmek, gondolók enyhitni fogják e szenvedélyt.
– Csalatkoztatok.
– Szólj, hibás-e itt más, mint ten szived, vagy ha ugy akarod a sors?
– Igaz, igaz! de ha azt nem akarod hogy megőrüljek bocsáss külföldre.
– Azt helyesen cselekszed.
Másnap utószor szoriték életemben kezet jó atyámmal.
Utazásom alatt Németország buskomoly kedélyemre még leverőbben hatott,
Páris megszédite, s London bámulásra gerjesztett. Eleinte sehogy sem
tudám magamat e két városban feltalálni, később millió gyönyöreit kezdém
élvezni, s voltak napjaim, midőn a bánat keblemből egészen számüzeték,
de a késő éj haza szólitván, a mint szobám küszöbét átlépém, átkozott
kisértetként szálla meg fájdalmam, magával hozva Róza képét; alig vártam
hogy reggeledjék, és siettem magam a zajgó párisi élet karjaiba vetni.
A tizennyolcz évet felváltva Páris- és Londonban töltém; dőreséget
dőreségre halmozék, kalandokat hajhásztam, mindent tevék, csak szerelmes
lenni nem tudtam többé.
Két év előtt hallám hogy Róza özvegy lőn; hanyatló szenvedélyem ismét
ifjukori lángjában csapkoda fel, a szép, akönnyed, az angyal Róza régi
alakjában lebege előttem. Nyugtalan valék, ezerszer akartam hazámba
térni, őt nőmként keblemre ölelendő, kit a kinos mult tőlem elszakita,
de azon gondolat, ha feledni talált, vagy többé nem tudna szeretni,
visszatartott.
Elhunyt jó atyám gyász esetéről értesülvén, habozás nélkül keltem utra.
Bár mennyországot nyujtson idegen föld, hosszu távollét után azon
vidékre térni, hol születtünk, hol minden fa gyermekjátékinkra
emlékeztet, minden butordarab a dajka-meséket juttatja eszünkbe, s
minden ember ajkiról azon szót halljuk lezengni, melyen drága anyánkat
tanultuk érteni, oly édes, oly magasztos érzés, hogy hasonlót sem költő
leirni, sem pedig az ki e helyzetet át nem éli elképzelni nem tud.
Még Pestre érkezém nem fért szivemhez más érzés, s agyamhoz más gondolat
mint az, hogy ismét hazámban vagyok.
Pest mennyire meglepett emlitnem is felesleg.
Ugy voltam vele, mint a gyermekkel, kitől bölcsőjében válunk el, s a
viszontlátásnál deli ifjut ágaskodó ménen látunk benne; a vonások
ismerősek, de a hang, termet s elevenség uj s kellemesen meglepő.
Nem győztem járni, nem csodálkozni. Mióta megérkezém, még szemeimet
alvásra nem hunytam; Pest átalakulása, ifjukori emlékek s Rózám képe
folytonos izgatásban tarta.
Egy nő rokonom van Pesten, ma reggel rá gondolék s meglátogatám; nem
volt hon, egy barátnéja fogadott. Barátnéja, ki meglehetősen koros vala,
darabig érdektelen tárgyakról, azután a külföldről, s végre roppant
érdekkel viszonyaimról kérdezősködék. A nő vonásai – mind a mellett hogy
ismeretlenek, valamire emlékeztettek, hangjában is volt olyasmi, mely
csaknem megzavart.
Egyszer felkél, hozzám közeledve kezemet érzékenyen megragadja, s merően
szemeim közé néz. Én egy percz alatt hideg és meleget éreztem
tagjaimban.
– Béla! – mond végre a nő – hát nem ismer?
Kővé merevültem. Képzeletemben még folytonosan a szép, az aranyhaju s
karcsu dereku Róza élt, s a való előmbe állita egy elszélesedett alakot.
Nem tudtam szólni, a nő Róza volt.
Ah! barátom! mi lesz az emberből tizennyolcz év alatt?… e nőnek nem csak
vonásai, termete, hangja, de még szép szemeinek szine is annyira
megváltozott, hogy meglepetésemből nem tudok magamhoz térni.
Sokáig beszélgettünk a hanyatlásról, mulandóságról, s az emberi élet
csalódásáról.
Azon vettük magunkat észre, hogy a harmadik üveg spanyol bort üritjük
már.
A kedves müvész, a hangversenyző Willmers ép Pesten vala. Szinházba
sieténk.
Minden szem, minden érzelem s minden látcső a szinpadra szegezvék, az
érdekes müvész ép egy magyar dal feletti ábrándokban remekelt.
Béla elnyomott sohajjal karon ragad.
Rátekinték, ijedtemben ki akarám vezetni, azt hivén a spanyol bor kezd
ártalmára lenni.
– Nézd – susogá egy páholyra intve.
Oda pillanték; egy angyalfő zavarodva voná magát vissza.
– Láttad?
– Igen.
– Ha tündérmesék világában élnénk, vagy tizennyolcz év nem folyt volna
le, megesküdném hogy ő.
– Kicsoda? – kérdém.
– Ki más, – Róza.
Többé se játék, se taps, se közönség nem érdeklé.
A páholyi szépet, kék szemeivel s szőke fürteivel feledni nem tudá,
egész esteli alatt róla ábrándozott.
Tűfokynénál látogatást tevénk.
Hogy a visszaemlékezés zavaraiból megmentsem Bélát, társul szegődtem.
A fogadás kitünő volt.
Alig tölténk a müvelt nő társaságában nehány élvdus perczet, midőn
leányát hivatá.
Béla elhalaványult, zavart lőn, s értelmetlenségeket hebege; Róza
leányában a páholyi szépet találók fel.
A leányka is megütközék.
Róza éles tekintete a lelkek mélyébe látott, ő elmosolyodék.
Én az időnként megszakadt társalgást uj térekre vivém, életemben
látogatás jobban ki nem fáraszta.
Távozásunkkor a lépcsőkön Béla kezemet megragadá e szókkal:
– Megfizethetlen bajtárs! te felfogád borzasztó helyzetem, s tömérdek
zavartól mentél meg.
– Ugyan mivel?
– Ügyességeddel. Barátom! a mult Róza, és forró szerelmem ujra kinzanak,
én feltalálám őt leányában.
E szerencsének csak örvendj.
– Kétségbeejt, tizennyolcz év! ő leánya annak, kit egykor szereték,
lehet-e itt remény? és még is érzem, vagy ő, vagy senki!
Nap nap után, s hét hetek után enyésze, Béla mindig készült az
elutazásra, de szive nem engedé.
Sokat, igen sokat szenvedett, én vigasztalni akarám, egyszerü s örökös
válasza volt: „Tizennyolcz év!“
Éji egy óra volt; előszobámban roppant csengetés történik.
Iróasztalomtól felugorva sieték ajtót nyitni.
Béla karjaimba rohant, összevissza ölelt, értelmetlenségeket beszéle, s
végre lélekzetét veszitve pamlagra omolt.
– Mi lelt? – kérdém.
– Isten! – sohajtá szünet után – megszáná szenvedésemet. Boldog,
végtelen boldog vagyok! Mit hajdan az anyában keserü végzetem megtagada,
feltalálám leányában. Ida szeret, s Róza szerelmünket megáldá.
– És a tizennyolcz év? – gúnyolódám.
– Hő szerelmem pótolandja.